Címke: varanaszi

Halottégetők

Ebben a bejegyzésben három különböző halottégetős tapasztalatomat öntöm írásos formába. Ezek az indiai Váránaszi, a szikkimi Tashiding és a nepáli Pashupatinath térség halottégetői.

Pashuptinath, meditáló és kedves, de a képen nem látszó arcú bácsi.

Ahogy azt az előző posztban is írtam, kissé kényelmetlenül állok az ilyenfajta turizmus előtt. Pontosabban a halál turisztikai kihasználása előtt. Sokszor találkozok mindenféle, a kultúránktól minél idegenebb és távolabbi dolgokba megtérő emberekkel, akik szívesen hangoztatják a nyugat silányságát a kelet nagyszerűségéhez képest. Ezt egyébként meg is értem, miután egymás után kell csalódni a kereszténységben, a szocializmusban, majd a szabadságot újra ígérő kapitalizmusban, de a távoli dolgok annyival nem különbek, mint sokan gondolják. Ezek az emberek megvannak róla győződve, hogy a nyugat mindenhogy el akarja rejteni előlünk a halált, ezért ezeknek az embereknek a számára ez a téma iszonyatosan menő lesz, alternatív érdeklődési körnek fog számítani, ami különleges énképet ad. A másik csoport, akik valóban egyáltalán nem hajlandóak foglalkozni a témával. Ők tényleg úgy tesznek mintha halál az nem is létezne. Tabunak és kényelmetlennek érzik a témát. Persze ez megint a szubjektív tapasztalatom az emberekről. Szóval mindkét szempont miatt nagyon jó kis téma minden, ami halállal kapcsolatos, mert a reakcióink egyike sem természetes, legalább is az általam elképzelt ideális normához viszonyítva nem az, ezért ha többet társalgunk róla, előbb utóbb eltűnik a köré szövődő mágikus köd.

Csillezés a halál városában, Váránasziban

Nem gondolom, hogy ma már olyan távoli lenne a halál a “nyugati” emberek életében, mivel sok könyv és művészeti alkotás foglalkozik régóta a témával. Oké, nem lehet égő holttesteket naponta látni Budapest vagy Debrecen utcáin. Falun még csak-csak, a cigányság kultúrája a mai napig szépen őrzi a halál kultuszát egyes helyeken. Magam a halált túlromantizáló és a témát menőnek tartók oldalához tartozom, de próbálok leszokni róla. Ezen a csoporton azt látom, hogy a saját kultúrájukból kiábrándulva vesznek fel új vallást. Keresztény vagy valamilyen politikai ideológiai fanatizmusból, vagy akár szélsőséges nihilizmusból buddhista, valamilyen hindu vallás, vagy bármilyen űrszekta megrögzött követői lesznek. Bármi, csak legyen messze a keresztény európától.

Szóval nem akarván ilyennek lenni, megbarátkoztam inkább úgy a halál tényével, hogy közben tudjam, ilyenkor mindenkinek tőlem teljesen függetlenül rohadtul magánügye mit kezd ezzel a jelenséggel. Sír, nevet, leszarja, földbe temet, eléget, megeteti állatokkal stb. És ez a fontos lépés, hogy attól még hogy nagy buddhistaként foglalkozunk a halállal ne felejtsük el, hogy ez sok embernek magánügy. És kiállok a korábbi állításom mellett, hogy bunkóság hívatlanul odamenni más temetésére. Nem azért, mert iszonyatosan tabu téma, hanem mert random születésnapi zsúrokra sem megyek be, bármennyire király is, mikor valaki abban a budapesti repülős mekiben tartja és bármit lehet kérni a menüről.

Az utazást illetően az az érdekes, hogy a felsorolt három hely mindegyikén teljesen véletlenül találtam meg az égetőhelyeket, botlottam bele mégis a halottasdiba. Váránasziban van egy fő halottégető hely, ezt ismeri mindenki, ide jönnek az emberek nézegetni ahogy a tűz emészti, a valaha hozzám és hozzád hasonlóan mindenféle gondokkal és életenergiával teli, mozgó, mára már hamuvá vált tetemet. Ilyen romantikusan csillog a messziről jött turisták szeme, miközben nem érdekli őket ki búcsúzik kitől és hogy zavar-e bárkit is a jelenléte. Ő most a saját elképzelésének akar eleget tenni, halottat akar nézni. Olvasta a tibeti halottaskönyvet, meditál a haragos istenségeken vagy csak szimpatikus neki, hogy a szádhuk, vagyis lemondott vándor aszkéta emberek füvet szívnak és jött megnézni milyen kúl dolgot csinálnak még itten. Lehet nézni már csónakból, odavisz téged idegenvezető, van direkt ide néző hotelszoba, szóval sikerült valóban halottá tenni és múzeumot csinálni egy kultúra teljesen hétköznapi szokásából. El tudom képzelni, hogy az apám temetését hotelszobákból, esetleg üvegfalon keresztül csodálják a mindenhonnan érkező fényképezkedő és minden apróságot megkérdező ámuló spirituális emberek.

Valahol a fő halottégető és a szállásunk között

FIGYELEM, a mostani sorok pár embernek kissé undorítóak lehetnek.

Szóval inkább elindultunk egy este a fő égetőhely helyett a másik irányba, hazafelé a parton. Itt egyszercsak mégis gyerekesen lelkes lettem, mert láttunk úszni valamit a vízen. Egyszer már csalódtam itt pár napja, mert sokáig néztünk, ahogy csontokról rágcsálja egy tépázott zombikutya a húst, de a barátnőm szerint az egy állattetem volt, én meg csak az izgalom miatt ragaszkodtam hozzá, hogy nem, mert az egy ember lábszárcsontja, ezt tutinak akartam vélni. Szóval ez így nem volt kielégítően izgalmas sztori, ezért nagyon kíváncsi lettem, mi az az emberi törzs szerű valami a vízen. Ahogy közelebb mentünk megcsapta az orrunkat valami iszonyatosan erős, addig általam sosem érzett szag. Az is fura volt, hogy tele volt a placc kutyákkal, volt vagy egy tucat. Közeledtünk a parthoz, hogy jobban szemügyre vegyünk a gangesz vízén hömpölygó hullának látszó tárgyat, mikor észrevettünk, hogy amit keresünk sokkal közelebb van, ott a partra sodorva az orrunk előtt. Egy még sötétben is eltéveszthetetlen, minden részét a holdfényben tökéletesen kivehető emberi, felpüffedt, hamisíthatatlan vizihulla. Jól felvolt püffedve, még azt is láttam, hogy férfi volt valaha, addigra fehér volt, büdös is volt, és szerintem a kutyák lerágták az arcát, mivel a szemgödrei üresek voltak, de kevéske haja mintha lett volna. Szóval sikerült a helynek mégis beavatnia egy exkluzív látványba.

VÉGE a kissé undorító résznek, ennyi volt.

Reagáltunk úgy, ahogy, aztán tovább mentünk. Itt aztán egy, a híres-neves halottégetőtől messzebb lévő és jóval kisebb halottégetőre bukkantunk. Ennek a hangulata nem annyira tükrözte a múzeummá vált nagy égető hangulatát. Kicsi volt és családias. Itt úgy döntöttünk mégis megállunk kicsit és néztük az égő testeket. A vizí hulla után ennek egészen kellemes tábortüzes hangulata volt. Mégis betalált minket india szellemisége, és pár perc után olcsó hotelekkel akartak elcsábítani a már meglévő vendégházunkból, ezért hazamentünk és megvitattuk miért is úszkál annyi égetetlen tetem a gangeszen. Szóval érdekes hely ez annak, aki el akar menni egy ilyen, “milyen is a halál közelről” múzeumba, de nekem rossz érzésem van ezzel kapcsolatban, inkább elgondolkozom azon, hogy bennem miért ilyen fontos az egész halál téma, és ha ez helyre kerül, már egyáltalán nem lesz idegen és ezután már nem is annyira vonzó. Akinek ez izgalmas, az ugyanannyira el van idegenedve a haláltudattól, mint az, akinek tabu. A hinduknak mindenesetre sok ezer éves hagyományok máig tartó legszentebb helye ez a város, és sokan ha tehetik, ide jönnek haláluk előtt, hogy itt távozzanak, ami viszont cserébe nagyon széppé és meghatóvá teszi a helyet. Van magyar ismerősöm, aki kérésre ki szokott hozni hamvakat, hogy a vízbe szórja. Én inkább most a kevésbé tárgyalt, számomra nem szimpatikus turista oldalát ragadtam meg, a hely megható oldaláról sok helyen lehet infókat szerezni. Nem véletlenül a halállal és pusztulással is kapcsolatos isten, Siva városa ez. Sokat lehetne írni mi köze van még neki ezen keresztül a jógához, de most ugorjunk tovább.

A Szikkimben található Tashiding halottégetője a totális ellentétje az iszonyú sokszínű és egyszerre mindent magába foglaló Váránaszi halottégetőjének. Először csak hallottam róla egy embertől, hogy jó kis hely. Aztán még egy embertől, hogy közel van, láttuk-e, ki ne hagyjuk. Aztán mikor valaki meg is mutatta, kiderült, hogy napi szinten jártunk oda azt megelőzően. Az egész környék legnyugodtabb és legcsöntesebb kis paradicsoma volt. Nekem volt egy sejtésem, hogy talán erről beszéltek mint égetőhely, de addig nem voltam biztos benne, amíg ki nem derült, hogy tényleg konkrétan ide jártunk ki meditálgatni, beszélgetni, telefonhálózatot keresni, és ha találtunk, kicsit netezni. Amellett, hogy a világ legnyugisabb helye, ijesztően más volt a hangulat, mint pár méterrel odébb. Mintha egyszer csak lenne a hegy oldalán (aminek tetején a híres és szent Tashiding Kolostor áll, nagy mesterek és Buddha eredeti ereklyéit is tartalmazó sztúpákkal tarkított udvaron) egy dimenziókapú. Egy kis ösvény vezet le a hegy oldalán kicsit beljebb az erdőbe. Egyre több fa vesz körül és egyre szaporodik a közéjük feszített színes imazászlók száma.

Ez a kis ösvény vezetett le az égetőhöz

Szent kövek mindenhol, amit úgy lehet felsimerni, hogy furamód türemkednek elő a földből és a helyiek fehér sálakat aggatnak rá és mantrákat festegetnek, faragnak rájuk. Az ilyesmivel egyébként tele van Szikkim, ahogy a kifaragott kőhalmok is minden sarkon megtalálhatóak. Itt viszont egy nagyon fura szikla emelkedett ki a földből beljebb az erdőben. A tetjén egy kristályszerű képződmény volt és kicsit el is volt kerítve. Lassan elkezdtek ritkulni a fák és volt néhány építmény a rituálé lebonyolítására. Egy nagy lapos kőre Amithába, a végtelen fény buddhája faragva (sok ilyen kőröl tartják, hogy magától jelent meg rajta az adott ábrázolás), a kő hátoldalán ennek a buddha alaknak a mantrájával. Egy magasabb helyen pedig a tantrikus buddhizmust tibetben meghonosító, második buddhaként ismert Guru Rinpocse faragványa látható. Később megtudtam, hogy pont azon a helyen ült a hetedik századi mester. Ezért a faragvány. Az egész hely kisebb, nagyobb sziklákkal volt tele és néhol valóban hamvak nyomait lehetett felfedezni, de ezek a tüzek mintha körbe égtek volna. Eszembe jutott, hogy láttam egyszer egy tibeti halottégetésről felvételt, ahol egy szent embert ülő pozícióban égettek el, gondoltam itt is ez történhetett vagy történik általában. Volt még egy fehér sállal elkerített rész, aminek a közepén egy mala, vagyis buddhista olvasó füzér hevert érintetlenül. Erről csak annyit tudtam meg, hogy nem szabad hozzáérni semmi ilyesmihez, mert lehet, hogy az égetés után valaki után hátramaradt tárgy, ami ereklyének számít és valami általam nem ismert szabály vonatkozik ezekre. Szóval nem nyúlka-piszka.

Egy kicsit nagyobbacska faragott kő
Lefelé a titokzatos kis ösvényen

Sehol máshol nem láttam majmokat a környéken, de ezen a helyen néha átugráltak a fákon és mintha más fajta madárfajok is lettek volna, mint pár méterrel odébb, de egy könyvben olvastam, hogy ez nem ritka Szikkimbe, nagyon változatos a természet. Itt azért rádobott a mágikus hangulatra. Minden tele volt imazászlókkal és soha nem járt erre senki. Olyan volt ide kijönni, mintha az ember bármikor tudatosan belemenekülhetne az álmaiba, mert tudja, hogy ott semmilyen valóságos személy nem érheti utól. Estefelé viszont azt éreztem, hogy semmi keresni valóm nincs itt, és autómatikusan kerültem a helyet sötétedés után. Simán csak úgy, mintha egy idegen ember birtokára jutnék vidéken, ahol senki nem szól rám, mégis inkább megkerülöm, mert nem az enyém. A tíz éve Szikkimben élő és ide beházasodó német férfi, aki később körbe vezetett és elmagyarázta milyen csodák vannak még itt rejtve, ő sem akart sötétedés után ide jönni, mintha lett volna benne egy kis bölcsesség és tisztelet, de nem félelem alapú vagy ilyesmi. Egyszerűen nem mennek az emberek ilyen helyekre. Kivételt képeznek azok a buddhista gyakorlók, akik egy bizonyos tipusú meditációt szándékosan ilyen helyeken végeznek. Messziről hallottam csak a kis dobolást, csengetést és a gyönyörű dallamos kántálást, ami erről a gyakorlatról árulkodott. A Tashidingi halottégető turizmusmentes, az ember először azt sem tudja, hogy egyáltalán mi ez a hely, nyugodt és iszonyúan két világ közötti hangulata van, simán lehetne egy Hayao Miyazaki film helyszíne. Én voltam a japán kislány aki valami titokzatos szellemvilágba csöppen és összebarátkozik fura természeti erő entitásokkal.

Pashipatinath az eldugott oldalról megközelítve

A Pasupatinath halottégető helyre félig véletlenül bukkantunk rá. Gyalog jöttünk ide, mert megakartam nézni az itteni Siva templomot. Sétáltunk a gyalogosan alig használt utcákon, mire egyszer csak észrevettünk egy folyópartot amit gyönyörű nagy sziklák és növényzet vett körül, olyan fénysugarakkal, mintha éppen a jó Isten akarna magához emelni minket az égbe. Aztán lassan egy kiépített részt, ami nagyon hasonló volt a Váránaszi partjain kiépített ún. ghat-jaira, vagyis kövekből kiépített lépcsőkre, amik a vízbe vezetnek. Nagyon kedves kis vallásos építmények és emberek voltak itt, de olyan kevesen, hogy inkább egy falu szent helyére hasnolított, mint egy fővárosi túrista látványosságra. Azt hittem még messze van a nagy Siva templom a halottégetőivel meg az egész komplexummal együtt. Inkább el is töltöttünk egy kis időt, és találtam egy Tilopa és Naropa barlangtemplomot. Ennek sok szempontból kimondhatatlanul örültem. Ők X-XI. századi nagy buddhista jógik, de aminek úgy örültem az az, hogy egy hindu, ráadásul saiva (Sivát előtérbe helyező hindu vallások gyűjtőfogalma) szent helyen van a templom. A saivizmus és buddhizmus egysége pedig egész életemben a legfontosabb téma volt számomra, konkrétan gyerekkorom óta, szakdogát is írtam belöle, szentelek is neki majd egy írást millió örömmel. Szóval meg beszéltem az itteni fekete ruhás, valószínű aghori aszkétával (előző posztban említettem őket), hogy miért is van itt ez a barlang, mondta hogy maradjunk, meditálgassunk és békén is hagyott minket. Szerinte innen származnak a jógik, bár el tudom képzelni, hogy a himalájai régióban van pár száz hely, ahonnan ők származnak.

Hangulatos, nemde?
A kis barlangtemplomoban buddhista oltárkellékek mellett Siva szimbólumai is ott voltak

A lényeg, hogy kis idő után tovább mentünk a folyó parton és mit ad Isten, egy kis családi halottégetést. Aztán felbukkantak körülötte a turisták és a folyó kanyarból láttuk, hogy bizony ez a pashupatináth egy hátsó, eldugottabb helye. Mondta aztán a fekete ruhás ember, hogy ha innen megyünk fel, ki is kerüljük a fő bejáratokat és nem kell belépőt fizetnünk. Szóval egy hátsó kis bejáraton sikerült eljutni gyalog a híres nevezetességhez. Egyre több turista, egyre több majom, egyre több pózoló jógi, akiket imádnak a turisták, amivel a jógik jó pénzt keresnek. Hogy valóban jógik-e, vagy beöltöznek az meg az ő dolguk, én nem tudom. És persze egyre több nyilvános halottégetés. Kicsit a hangulat olyan volt, mint a Varanaszi és Tashidingi égetők keveréke. Érződött a hely eredeti hangulata, ami keveredett a turizmusnak és vadkapitalizmusnak pénzért eladott, kiárusított kulturával. A helyieken, akik ide jöttek végső búcsút venni a szeretteiktől, azért látszott, hogy mélyen tisztelik a helyet és az ő jelenlétük biztosította számomra, hogy nem lehet tőlük csak úgy elvenni és megvásárolni a kultúrát, mert még az ilyen belépős templomnézős hangulat közepette is őszintén végezték a szertartást.

vagányság a falakon keveredik a jó öreg Siva lingamokkal (fallikus cucc)
Egy másik fekete ruhás vallási bácsi
azokon a kiugró épitményeken égetik a testeket

Nehéz bármiféle következtetést levonni, mert bár nem vagyok híve annak, hogy az emberek tömege elrontsa egy kultúra szokásait a turizmussal, de mégis szívből tudom ajánlani ezeknek a helyeknek a meglátogatását. Csak szerintem érdemesebb lazábbra venni a témát, nem direktbe csak ezért idejönni és tiszteletben tartani mindent. Mindenki máshogy gondolja, de én az idegenvezetőket, meg a mindenféle eköré épült üzletet kerülném és kerülöm is. Sétálgassunk, aztán csak elénk mos a Gangesz Anya egy hullát, ha nagyon vágyunk valami izgalmasra. Egy magyar, ázsiát szanaszét utazó barátom mesélte, hogy a Tashiding kolostornál való halottégető helyhez vezető ösvénynél volt még a régebbi időkben egy tábla, miszerint ide még Szikkim királya sem léphet be. Csak a lámák és jógik mehettek oda. Ma már oda mehet bárki, de én ezzel a tisztelettel ajánlom megközelíteni ezeket a helyeket.

Egy szösszenet Benáreszről

egy tipikus utca Váránasziban

Azért csak egy szöszenet, mert elég kevés olyan helyen jártam a világban, amit olyan nehéz lenne szavakba önteni mint Benáreszt, vagy hivatalos nevén Váránaszit. Még ha írnék is róla három könyvet, akkor sem lehetne úgy megragadni az élményt, mivel szavakon túli. Egyébként nem túlzás ezt egész indiáról elmondani.

Váránaszi a világ legrégebbi mai napig lakott városa. Ez eléggé érződik is mindenen, az utcákon, az embereken, a hangulaton, mindenen. Illetve pontosítok, a Gangesz part körüli városrész, mert egyébként elég nagy város, és az ezen kívül eső részek egészen felejthetőek, a legősibb cuccok a folyóparton vannak, minden ott van. A parttól egy-kétszáz méterig, a parton viszont szinte végig durván ősi hangulatot idéz az egész. Persze sok modern hotel meg kajálda, kávézó van és a város is tele van azokkal a fogyasztókkal, akik miatt ezek létrejönnek, de ezek az elemek így is tökre részei az hangulatnak. Szóval lehet valami vagy valaki modern, akkor is az igazodik a városhoz és nem fordítva. A város benyel bármit és vissza is repíti pár ezer évvel ezelőttre. Az én tapasztalatom szerint ez a helyzet a világ mocskosabb oldalával is, ami biztosan a város részét képezi történelmi idők óta. Van itt fekete mágia meg minden, mi egy útkereszteződést zsebkosz köznek kereszteltünk el. Biztos vannak páran, akik egyből az ún. aghori szektára asszociál, akiket összekevernek sajnos a “tradicionális drogosokkal”, az emberevőkkel és a feketemágusokkal, de ammenyire én bele mentem a témába, ennél sokkal árnyaltabb ez az aghori dolog. Elvileg a helyiek is rámondják a feketemágusokra, hogy aghori, amiben én a média és turizmus káros hatását látom, de biztos több rétű a dolog. Azért gondolom így, mert gyakran látnak valamit az emberek, érdeklődnek felőle, és annyira az elképzeléseiket keresik, hogy a helyi emberek kitapasztalják mire van kereslet, és a nem létező elképzeléseket a mesés kultúrákról valósággá teszik pénzért. Erre jöttek rá antropológusok is, akiknek a törzsi kultúrák gyakran azt mutatják, amit az olvasottak alapján várnak tőlük és ezért már egy jó száz évvel is megnehezedett a kultúrák mélyére hatolni. Lehet, hogy érdemesebb lett volna befele, vagy a saját kultúrát vájkálni. Mindenesetre ha valaki emberevő, alkoholista, gyilkos és füves aghorit akar látni, akkor megkapja, de az igazi aghora nem erről szól, ők jól el vannak bújva. Ennek inkább szentelek majd külön írást, addig idebiggyesztek egy könyvcímet, ami szuperül kifejti a témát, sajnos csak angolul érhető el, de ma már bárki letöltheti PDF formátumban és be kontrolcézheti a googe fordítóba, ami egyre jobban beszél külföldiül. Szóval a könyv: Robert E. Svoboda, Aghora: At the Left Hand of God

A háttérben Káli, neki néha ilyen kecskéket áldoznak

Szóval a dolog sötét oldalát kicsit máshogy értem, mint ez a túlromantizált kannibál gyilkos elképzelés, de ezek a sztorik is jó alapjai lehetnének sok filmnek és simán odaírhatnák, hogy valós történet alapján készült. Amit a következőkben  írok, arról biztos sokan máshogy vélekednek, ezért meg kell említenem, hogy mindez az én elképzelésem és tapasztalatom a dolgokról és nem tartom objektív alóságnak. Szóval van egy ilyen bekövesedett és betokosodott része a spirituális világnak és ez itt Váránasziban nagyon érezhető. Olyasmi nekem, mint amikor valaki arra hivatkozik droghasználatnál, hogy a sámánok is használtak szereket, vagy mikor a híres LSD “guru”, Timothy Leary összekeveri a tapasztalatait a Tibeti Halottas könyv által kifejtett halál utáni lét tapasztalataival. Úgy értem hangulatában ezt a sok eltorzított, eltompult spirituális materialsta elképzelés is része a városnak. Ezt tartom én rohadt veszélyesnek. Miért keverik ezeket a drog élményeket a spiritualitással? Mert a hallucinogén drog élmények nagyon hasonlítanak a valódi spirituális tapasztalatokra, de szerintem csak annak az eltorzított és lebutított utánzatai. Na ilyesmi van a levegőben, de ez csak a “sötét” oldala a sztorinak. Nem csak az amúgy itt elég durván jelenlévő dorgturizmus miatt, hanem az ősinek vélt, de kiüresedett vallási rituálék miatt is. Ezzel egyáltalán nem azt mondom, hogy ennek a városnak ilyen a szellemisége, hanem inkább azt, hogy egész Váránaszi réteges, mint a hagyma, a torta és az ogrék. A legfelszinesebb része ennek, hogy vannak szép ruhák, király helyek, lehet fotózni meg halottakat nézni stb. Ez egy réteg. Ezt én magam is rohadtul élvezem egyébként. Ennél egyel mélyebb réteg a spiritualitásnak az a része, amiről fentebb beszélek. És ez alatt bújik meg még számtalan réteg, amiben elég nehéz eligazódni, általában a többség itt megáll, pl. nekem is erről sikeeül leginkább kiböfögni valamit. A legmélyebbre talán csak a pár ezer éve visszamenőleg, generációkon keresztül itt élő hindu családok tudnak eljutni, már ha a kasztjuk megengedi, hogy mélyebbre hatoljanak és nem nyomta el őket a rendszer arra a szintre, hogy te a szarkapargató fia/lánya vagy, ne gondolkozz. Mert ez azért eléggé megtörténik sajnos.

Ezek itt egy jó kis nyers vegán helyen készült digitális fotográfiák
wifivel és tigrissárkánnyal

Pont annyira kaotikus az egész szellemileg, mint amennyire kaotikusak a régi, szűk kis utcácskák. Ezeken sétálva gyakran elállja az ember útját egy tehén vagy bika, és mikor vakarom a fejem, hogy hogyan juthatok át rajta, simán szemből elrobog mellette egy motor, rajta apa, anya, gyerekek, nagyi, másik tehén, minden. Nem értem hogy, de megtörténik. Hamar megtanultam, hogy nem kell gondolkozni azon, hogyan csinálok meg egy olyan egyszerűnek vagy túl bonyolultnak tűnő dolgot, mint megkerülni egy sok mázsás állatot egy szűk utcán, hanem csinálni kell és valahogy megtörténik a csoda.

Ezen még egész jól el lehet férni

Én úgy akartam mér régóta áttörni ezeket a rétegeket, hogy megfürdök a gangeszban. Először 2009-ben jártam itt és akkor ezt is, meg rengeteg mindent kihagytam, amit ez a város nyújthatott volna, ezért idén 2018-ban legalább ezt bepótoltam. Erről biztos sokaknak megvan a véleménye, de hát élek és írom e sorokat.

A két indiai zarándokkal a szállásunkon találkoztam, amiről a következő bejegyzésben írok. Én magam pedig a fekete törülközős vagyok. Nehéz eldönteni, hogy vallási disszociáció (értem ezt arra, mikor valaki trauma miatt vallásba menekül és csak látszólag oldja fel a traumát ezzel) miatt, vagy placebó miatt, vagy a folyó szent mivolta miatt (bevallom én ezt gondolom) éreztem valami nagyon durván spirituálisat. Erre sosem fogom megkapni a választ, de az élmény tényleg olyan volt, mint amiror az ember meditál húsz percet, kellemesen kiegyensúlyozottnak érzi magát, éppen minden klappol az életében, tehát pár óráig eszébe sem jutnak próblémák, számlák, részegen elfeledett, de újra emlegetett kínos jelenetek, és ezután megiszik a legjobb barátjával jó kávét és különlegeset beszélget és sorolhatnám. Szóval valahogy engem ez a fürdőzés boldoggá tett, kicsit ilyen extázis volt. Eléggé extázis volt. A legérdekesebb az volt, ahogy egymásra néztünk az indiaiakkal és ők ugyan ebben a transzban bológattak, hogy: ugye milyen király volt? Nem tudom, lehet hogy az emlegetett Timothy Leary szennyezi valamivel a gangeszt.

tele van az utca ilyen kis szentélyekkel

Lehet, hogy kicsit nárcisztikus gondolat, de azt hiszem ez a fürdős tapasztalat a legfelszínesebb rétege lehet az itt lévő eredeti és jól bujkáló szentségnek. Az egész amit írás közben most fejtegetek, arról szól az egyén szintjén, hogy rengeteg hamis réteget építünk a személyiségünkre, vagy giccsesen szólva a valódi énre, ami így magában nem nagy újdonság, de a fontos része, hogy a vallási és szentnek hitt személyiségünk is szépen szennyként ráépül a valódi önmagunkra és pontosan visszájára fordul az, amiért elvileg tök spirituálisak akartunk lenni. A valóságban csak kellett valami identitás és egy csomó társaságban klassznak hatnak az erre épített személyiség jegyek. Lehet ezzel pénzt keresni, csajozni stb. Olyan mint egy menő állás, csak ügyvéd vagy orvosként legalább csinál is valamit az ember, de a gőg és önteltség szempontjából hasonló lehet (nem az orvosokat és ügyvedek akarom lehordani, de volt szerencsém pár seggfejhez). Aztán ne feledjük, hogy ez itt nem csak hindu szent hely, meg Sivás város, meg a hozzá tatozó halottkultuszos, hanem buddhista is.

a Szarnati sztúpa egy ilyen kúp

Egy régóta Indiát és Nepált járó magyar barátom sokat segített az utazásban és beszélgettünk az indiai szent helyekről. Ő említette, hogy a Váránaszihoz tartozó Szarnat nem csak hogy helyet adott Buddha első tanításának, hanem Váránasziban virágzott sok éven keresztül a buddhizmus, az első néhány buddhista pátriárka itt tevékenykedett. Ezt a helyiek sem nagyon tudják, a buddhizmus indiából való eltünése óta eléggé elfelejtették a saját buddhista múltukat. Rég beleolvadt az egész vallásuk egy felejthető mellékhajtásaként a hinduizmusba. Egyébként az egyik, ha nem az első legszentebb város Váránaszi a hinduk számára, ide járnak meghalni sokan. Konkrétan olyan emberek, akik öregként érzik a halált idejönnek leélni az utolsókat. Erre kialakított helyek vannak. A halottak égetésének meg (sajnos) elég nagy turizmusa van, szóval ezt bárki meg is tekintheti, bár gondolj bele, te mennyire örülnél, ha a hozzádtartozó temetési szertartást turisták között kéne végezned. Talán a pénzért, talán másért, az itteniek tűrik. Én a fő égető helyre ezért nem mentem, de véletlenül belebotlottam kissebb szertartásba, de továbbmentem, nem akartam zavarni. Egyébként túl van misztifikálva a jelenség, annyi, hogy elég egy test a tűzben, ami azért elég természetes dolog. Bár pont egy nappal a vízbe merülésem után találkoztunk egy felpüffedt vizihullával, az viszont érdekes reakciókat váltott ki belőlünk. Én visszamentem tizenhat évesbe, és lelkesen beszéltem erről az izgalmas jelenségről, a barátnőm pedig mérgelődött, hogy miért hajgálnak egész hullákat a vízbe. Egyik reakció sem természetes, de hát ritkán lát ilyet a magyar ember. Egyébként ennek a jelenségnek az egyik oka, hogy nem midenkit kell megtisztítani a tűzzel, vagy más okok miatt nem kell elégetni, és azókra súlyt kötnek és a vízbe dobják. A másik pedig, akinek nincs pénze az égetésre, de itt akar elbúcsúzni a szeretteitől, az ugyanígy a vízbe dobja apát vagy anyát. Mivel a folyó, ahogy már említettem eléggé durván szent.

száradó szárik
egy ősbuddhista, szinte családtag barátom kedvenc mantrája a “no problem sir” klasszikus indiai mantra. Remélem nem bánja, hogy loptam
étkező főemlős
majd írok a szállásról 😉

Nem ez az egyetlen bejegyzés Váránasziról, de végkövetkeztetésként leírok egy pár régi south park részek utolsó mondataira hajazó sort ehhez a szösszenethez: A legszentebb cuccoknál mindig erős réteg fedi a titkot. Váránasziban konkrétan egy gomolygó fekete halálpara füst próbálja védeni az ősi igazságot, nehogy aztán belebolonduljon aki előtt megmutatkozik a fény. Legalább is engem álmomban egy elég mély félelmi stádiumba kergetett egy ilyen setít entitás, de arra gondoltam, hátha csak Siva próbára tesz, hogy félek e a bunkó oldalától. Féltem…