Címke: Buddhizmus

Isten a buddhizmusban 3. rész

Ebben a részben kicsit megszakértem az ürességet nagy vonalakban. Nágárdzsuna (2-3. sz.) és később Aszanga (4. sz.) óta ez egy iszonyú menő buddhista kifejezés, a szanszkrti Śūnyatāt fordítják ürességnek. Bár mindenhol figyelmeztetnek arra, amit én is leírok, így is azt tapasztaltam a magyarországi buddhista világban, hogy nihilizmusba sikerült silányítani ezt a tanítást.

Fehér Judit Nágárdzsuna (A mahájána buddhizmus mestere) című műve foglalkozik ezzel Nágárdzsunán keresztül, ami alapján ki is derül, hogy tökre nem arról van szó az ürességet illetően, hogy a dolgoknak hiánya lenne, vagyis nem léteznek (sokan így értik félre a buddhizmus üresség tanítását), hanem hogy minden dolognak egymástól függve, egymást feltételezve van valamilyen tulajdonsága és ez alapján a függő viszony alapján létezik úgy a világ, ahogy mi megtapasztaljuk. Szóval ez elég röviden ennyi. Emiatt nincs a dolgoknak mástól független, önmagában való léte, ami miatt önmagában üresek. Dolgok alatt gyakorlatilag mindent értek, ami a világunkban van, nem csak tárgyi szinten. A szánkótól kezdve a megnevezett érzelmeinkig.

Ha egy fokkal filozófikusabb akarnék lenni, akkor a dolgok szó helyet a jelenség szót használnám, de nem akarok. A környezeti tényezők adnak egy dolognak valamit, ami miatt függetlennek tekintjük. Remélem ez így érthető ennyiből. Szerintem azért ez így nem akkora filozófiai fordulat, a buddhisták egy része mégis oda van érte, persze ha így nézzük a világot és így tapasztaljuk az tényleg valami.

Gondoljunk bele ennek az elképzelésnek az igazságtartalmába, pl. a rajtunk lévő ruhához mennyi körülmény kell, hogy létezhessen, és mennyi minden határozza meg annak a funkcióját. Mennyivel más funkciót kap, ha kint hagyom az erdőben és pockok költöznek bele, akkor ki határozza meg, hogy miről van szó. Klasszikus értelemben kell a ruha ruhaságához az, hogy én hordjam és felruházzam azzal a tulajdonsággal, hogy ez egy ruha, és a környezetemnek is egyet kell vele értenie.

Ha zsákot húzok magamra azzal a céllal, mint a ruhát, azt a környezetem mégis zsáknak fogja titulálni, és csak számomra lesz ruha értéke, pedig ugyanúgy a testemre vettem egy anyagot, mint amikor a pólót húztam magamra és a funkciót is ugyanúgy ellátja, mégsem minősíti a többség ruhának. Szóval ez a fogalom ezért üres, de látjuk, hogy ettől még létezik, meg azt is, hogy mennyi potenciál van így mindenben. Ez alapján az üresség sokkal inkább a teremtés lehetőségéről szól, mint a dolgok teljes hiányáról.

Vagy mennyi körülmény kell ahhoz, hogy egy növény éljen, de az érzésvilágunkon is töprenghetünk, hogy mennyire körülmény és környezet függő. Vannak más nyelveken olyan érzelmekre és tevékenységekre szavak, amik a miénkben lehet, hogy nincsenek és fordítva. Egy kanadai őslakó inuitokkal dolgozó ember mesélte, hogy van egy szó ebben a nyelvben, ami arra utal, hogy közösen egy emberről a háta mögött “kibeszélik” a jó tulajdonságait. És erre van egy szavuk, ami a mi nyelvünkkel nem helyettesíthető be. A lényeg csak az, hogy a nyelvi kommunikációra is igaz, hogy a függő viszonyban van csak töltete.

Szóval egy nagy összefüggés hálóba tartozik minden, amit csak tapasztalunk, minden, amit meghatározunk, valamihez képest határozzuk meg. Ezért van az, hogy Nágárdzsuna szerint nincs a dolgoknak önvalója (svabhāva). Önmagától, önmagában, mindentől függetlenül nem létezik semmi, ezért üres. Ettől még hülyeség tagadni a dolgokat, hogy akkor, ha üres, akkor az nincs. Aki buddhistaként azt mondja neked, hogy semmi nem valós, minden illúzió, vagy, hogy úgy is üresség a világ, akkor etess vele szart, vágd le a kezét, vagy csinálj valami nagyon durvát, hogy megbizonyosodj, tényleg úgy tapasztalja a világot, ahogy mondja. Persze ezután börtönbe kerülsz, úgyhogy ne csinálj ilyeneket. Egyébként hindu és buddhista tantrikusok nem ódzkodnak az emberhús meg kaka evéstől, de ez egy másik történet, bár valahol témába vág.

Aszanga egy másik buddhista híres szentként tisztelt filozófus, aki eltöpreng ezen az üresség dolgon is. Nála zömében arról van szó, hogy a saját érzékszervünkön keresztül nyilvánul meg a világ számunkra, ezért az abban a formában illúzió, hogy a dolgok valódi milyenségét nem tapasztaljuk meg, csak a számunkra megnyilvánult és általunk hozzátársított tulajdonságokkal rendelkező világot.

Egy lónak egy coca colás üveg tuti hogy teljesen más, mint nekem, de még egy másik embernek is. Én talán a logót szimbolikusan a kapitalizmussal azonosítom, valaki meg simán tökre inna egy kólát, ha meglátja. Ráadásul, ha én az alját látom az üvegnek akkor az kör, ha meg valaki az oldalát, akkor egy … egy kólásüveg. Mindegy, a lényeg, hogy máshogy jelenik meg a világ minden része minden érzékszerven keresztül mindenkinek.

Azt pedig, hogy milyen valójában a dolog, senki nem tapasztalja tisztán, csak egy buddha (amiből ugye sok van, kivéve a théraváda buddhizmus szerint). Szokták még buddhistáék mondani, legalább is én hallottam emberektől, hogy a körülöttünk lévő világot mi teremtjük meg magunknak, ezért kizárólag rajtunk múlik a milyensége. Aszangánál ez nem így van. Nála az érzékszerv hozza létre az érzékelt dolgot és az érzékelőt is. Nem az érzékelő hozza létre az érzékelt dolgok azon keresztül, ahogy kapcsolatba lép vele, hallással, látással, szaglással stb.

Vagyis nem mi teremtjük eszerint a világot, hanem maga a tapasztalás hoz létre minket is meg a világot is. Szóval eszerint nincs az, hogy mi bármit is konkrétan odahallucinálnánk, vagy oda teremtenénk a semmibe, hanem csak úgy tapasztaljuk a dolgot, ahogy, viszont nem úgy, ahogy az valójában van. Ezért gyakorlatilag tényleg illúzió, de valami van ott, aminek van egy eredeti léte, szóval nem igaz, hogy nincs semmi. Ezt félreértve mondogatják, hogy illúzió a világ és mennek át nihilizmusba sokan.

Pláne akkor válik veszélyessé a hülyeség, mikor erőszakot elkövetőket mentenek fel, áldozathibáztatásra használják a vallást, lehasítanak érzéseket, traumákat stb. Erre külön bejegyzést szánok, pontosabban szánunk 😉

Sem Nágárdzsuna, sem Aszanga nem mondta azt, hogy a világ totál nem létezik és hogy mindent mi haluzunk oda, csak azt, hogy a dolgoknak nincs annyira berögzült állandó tulajdonsága és azt, hogy függ a tapasztalótól a tapasztalt világ, annak valódi milyenségét viszont nem látjuk. Itt tértem vissza oda, ahol ígértem, a transzcendenshez. Ugyanis megint nem a dolgok tagadásáról van szó. Megint nincs az, hogy a dolog nem létezik, hanem az, hogy nem tapasztaljuk azt a teljességében, és itt nekem eléggé felszínre buggyan a transzcendens, csak megint nincs kimondva.

Itt sejteti, hogy mekkora misztikus menőség a világ, csak jó buddhisták létére nem mondják ki, de rámutatnak, hogy van ott valami, csak ne kezd el szavakba önteni. Az összefüggés háló, meg a dolgok rejtett valódi természete nekem legalább is sejtet valamit, amit akkor tapasztalunk, ha csak hagyjuk az elménket működni, anélkül, hogy befolyásolnánk azt. Persze néha praktikus befolyásolni, ha valaki folyamatosan csecsemő gyilkosságon agyal, akkor jobb ezzel kezdeni valamit, de amúgy van egy jó kis példa erre a „meditációra”. Mármint arra, hogy hagyjuk a tudati dolgainkat nyugton. Szóval az egész olyan, mint egy felkavart koszos víz, amit ha nyugton hagyunk, a kosz lassan leülepszik. Szóval így.

Az üresség tanításáról Dzsamgön Kongtrul Rinpocse egy magyarországi tanításán azt mondta, hogy simán ügyes módszer, ami gyakran használt buddhista fogalom. Az ügyes módszer azt jelenti, hogy nem azért magyaráznak erről, mert úgy van, hanem mert a mi állapotunkban ez segít és előrébb tol minket. Szóval azért füllentenek a tradicionális buddhisták is, ha éppen az kell. Ez az ügyes módszer.

Rengeteg oldalról megközelíthetném és elég sok dolog engem ugyan erre a következtetésre terelt, de ennyi is elég, hogy szemléltessem, miért gondolom azt, amivel felütöttem az egész témát. Ezért tudom magamban feloldani a vallási határokat, mert csak annyi különbséget látok, hogy más fogalom és filozófiai rendszer alakult ki valamire. Persze az durva, hogy valaki ezt a buddhizmusban óvatosan dugdosott dolgot elnevezi jóságos, teremtő férfi Istennek, de hát valaki meg tejfölt rak a halászlébe.

Vége a sorozatnak 🙂

Isten a buddhizmusban 2. rész

Most minden, az előző bejegyzésben elhangzott gondolatot megpróbálok egy kis buddhizmussal alátámasztani, ami miatt még mindig bizalmam van ebben a szellemiségben (itt direkt nem a vallás szót használom). Azt is hozzáteszem, hogy még mindig a klasszikus mester-tanítvány rendszerben vagyok benne. Ez azért fontos, mert én a tibeti buddhista hagyományt ismerem, így ezzel tudok leginkább érvelni, és itt, a hagyomány szerint ezen a kapcsolaton múlik vagy bukik az egész, ezért teljes joggal róhatnák fel a kritikát, hogy ha nincs mesterem, akkor én kussoljak erről. A hagyományon belül legalábbis. Az megint más kérdés, hogy a hagyománynak van e köze az igazsághoz, vagy nem.

Szóval a transzcendens. Milyen szép és elcsépelt szó. Sokan a buddhizmust ateistának nevezik. Én egyetlen szútrát, vagyis buddhai tanítást sem olvastam, amiben bárki is tagadta volna Isten létezését. Annyi van, hogy Buddha szerint nem erről kell agyalni, hanem helyette a saját állapotunkkal kezdeni valamit. Észrevenni a jelenlegi helyzetünket és valamilyen fajta önismereten keresztül lassan kiküszöbölni azokat a dolgokat, ami kellemetlenné teszi az élet tapasztalatunkat. Hol van ebben Isten tagadás? Simán nem kerül előtérbe, mert nem a végső állapottal kezdi a buddhizmus a munkát, amikor totál egyek vagyunk valami univerzális erővel, hanem onnan, ahol éppen tartunk.

Ha bele gondolunk ez igaz is, hogy egy isteni egységben való tapasztalásban lehet hinni, de ettől nem kerülünk ennek a tapasztalásába, csak elámulunk rajta, hogy mekkora királyság ez így. Ehelyett Buddha azt mondja, hogy nem, a mi helyzetünkből az élet kemény, idegesítő, szar, még ha néha jó is, és valahogy ezt vegyük észre, aztán orvosoljuk. Egyébként itt burkoltan a négy nemes igazságra célzok, ami egy buddhista alaptanítás.

Eszerint:
1. Az élet nehéz, vagy nem kielégítő (a dukkha szót szenvedésnek szokták fordítani, de én azért nem ezt használom, mert valójában megtapasztalunk kellemes dolgokat is, de összességében nem nehézségektől mentes az életünk).
2. Ennek, hogy ilyen az élet, oka van.
3. Az ok megszüntethető.
4. Van módszer, amivel ezt megtehetjük.

Szóval erről van szó, és a módszer Isten létével nem foglalkozik, ettől még a végére eléggé kiderülhet, hogy végig vele voltunk egységben, csak ezt nem így tapasztaltuk. Simán ennek megtapasztalásához e szerint a rendszer szerint nem szükséges az Istenbe való hit, vagy istenekkel való kapcsolat. Még később visszatérek a transzcendens témára.

Aztán szoktak jönni azzal az alap buddhista tanítással, ami
anātman-ként ismert, amit éntelenségnel fordítanak a derék szakemberek. Van erről amúgy egy szuper tanítás Alexander Berzin-től, aki a Dalai Láma titkára volt sokáig és jó pár évet lehúzott szerzetesként is. Ő kifejti, hogy ezekhez az alaptanításokhoz érdemes tudni a kor többi filozófiai irányzatát, amihez képest Buddha meghatározta magát, illetve mondandóját:
http://www.buddhapest.hu/2014/02/a-buddhizmus-altal-tagadott-atman.html
Ez egy tanítás sorozat, a linkelt blogon fent van több részben, ez a link az első része.

Hogy nincs egyéni lélek, az a buddhizmusban
-az én olvasatomban persze- szintén nem igaz.

A kor által meghatározott és felértékelődött ātman szóval volt a baj. Olyan belső dolgokat társítottak egy változatlan lélekhez, ami a buddhizmus szerint a testünkkel együtt tökre múlandó. Ez amúgy az öt skandha, a forma, érzékelés, észlelés, késztetés, tudatoság, amiket tévesen azonosítottak az állandó énünkkel, ami túléli a halált. A lényeg itt szintén az, hogy ne kapaszkodjuk semmilyen örök dologba, mert úgyis csalódni fogunk, nem ismerhetjük meg így azt, ami örökké él, mert szintén csak fogalmakba kapaszkodunk.

Szóval megint az a helyzet, hogy toljuk a meditációt, meg miegymást, de ne ábrándozzunk olyan dolgokról, amikről jelenleg nincs fogalmunk. Szerintem ez szintén nem jelenti azt, hogy ne lenne bennünk valami változatlan, csak az nem az, amit a kor ātmannak nevezett, ezért van a buddhizmusban ennek a tagadása, az anātman.

Később aztán megfogalmaztak olyan dolgokat, amik állandók, de szerintem mára ez már ugyan olyan szerepbe került, mint anno az
ātman. Beszél a mahájána buddhizmus pl. mindenkiben ott rejlő potenciálról a megvilágosodásra, a tathāgatagarbháról, vagy buddha természetről, ami egy ideig a történelemben jól betöltötte a szerepét, de mára úgy érzem befásodott és értelmét vesztette.

Szarahapáda, indiai buddhista szent költeményeiben pedig ott szerepel egy ún. autentikus én. Sajnos nincs nálam a könyv itt Indiában, ahonnan pötyögök, de a Szaraha Három éneke című könyvet meg lehet szerezni, melyben szépen leírja a szerző, hogy melyik szanszkrit és tibeti kifejezést fordítja így, online meg vannak szanszkrit és tibeti szótárak, nem kell ma már nyelvésznek sem lenni, hogy ellenőrizzük mi is ez a kifejezés, amit így fordítanak. Ha kommentben jelzi bárki, hazaérkezésemkor szívesen fellapozom és ellenőrzöm az eredeti kifejezéseket.

Ezt azért írom le, mert fontos a fordítás pontossága, gyakran csempésznek sajnos fordításokba olyan tartalmakat, ami a fordító gondolata, de úgy tálalja, mintha arról lenne szó az eredeti tanításban is. Inkább legyünk kritikusak a fordításokkal kapcsolatban és járjuk körbe a témát minél pontosabban, mielőtt elfogadunk valamit.

A mondandóm lényege csak az, hogy tévesen azonosítunk valamit a testen túl is egy eredeti és változatlan énnel, és ezt veti el a buddhizmus, viszont megfogalmaz és utal arra, hogy ettől még van valami. Sajnos aztán az új megfogalmazáshoz is hülyeség tapad, aztán az idők folyamán egyre zavarosabb lesz a történet, pedig csak annyi van, hogy tök jogosan minden menő és nagy buddhista filozófus új fogalomrendszert alkot, hogy friss maradjon a szellemiség, a „ne ragaszkodjál már annyira ehhez” életérzés, ami Buddha óta még mindig üzenet.

Kivéve az ortodoxoknak, akik kicsit leragadtak 2500 évvel ezelőttben, mintha a mai hinduizmus az akkori védikus rendszereket fedné le, pedig rohadtul nem. Gondoljunk arra, hogy jelenleg mi is a jelenlegi fogalomrendszerünkhöz és hitvilágunkhoz igazítjuk a buddhizmust. Tök jó írások vannak, melyek buddhizmusról és a modernkori mindenféle tudományokról szólnak, és ezzel gyakorlatilag mi is frissen tartjuk a szellemiséget. Rengeteg buddhista pszichológiás könyv is van, szívből ajánlom az A Bölcs Szív címűt Jack Kornfield-től, bár bevallom, csak fejezeteket olvastam el belőle, az egész könyvet nem.

Talán a zen őrzi azt, hogy direkt nem nevez meg semmit, de ettől még ugyanolyan banális frázisai lettek, mint az önvalóra vonatkozó különböző kifejezések. A mém világban is egyre híresebbek a rövid kóanok, amiben valami váratlannal megleckézteti a mester a tanítványát, hogy más mederbe terelje a gondolatait. Értem én, hogy ez elég eredeti buddhista gondolat, mivel a mindenféle filózgatás helyett visszakényszeríti a jámbor gyakorlót derűsen ücsörögni, de ugyanúgy elfásult mára az egész, mint a 2500 éve lejárt ātman kifejezés.

Konkrétan olyan emberekkel találkoztam, akiktől az időt nem lehetett megkérdezni anélkül, hogy ne valami „zenes” választ kapjak, pl. hogy visszakérdezi mi az idő egyáltalán és létezik-e. Egyszerűen látszik, hogy felvett és erőltetett stílus alakult ki ebből is, ami nem a zen hibája, hanem az emberé. Én is egyébként tartozom ilyenek közé, biztos vagyok benne, csak magamat ilyen élesen nem látom kívülről. Majd egyszer visszajelez valaki és elgondolkozom rajta.

Szóval a direkt csöndben maradok, vagy direkt nem nevezem el a valóságot dolog ugyanúgy betokosodott rendszerré válhat, ami megakadályozza az egész élet „flow” gördülékenységét, mint írásból dogmát csinálni. Van még számtalan kifejezés végső tudatállapotokra meg mindenféle végtelen terekre meg fényre utaló kifejezések, mahāmudrā, rigpa, dharmadhatu és barátaik, de ezekkel ugyan az a helyzet, csak ismételném saját magam. Persze valamennyire másra utalnak ezek a kifejezések, de lényegében valami állandóságot sejtetnek a tudatot és a világot illetően.

A legtöbb ilyen kifejezés a tudat végső természetével foglalkozik és eléggé egy állandó állapotot ír le egy univerzális akármivel, amivel valójában egyek vagyunk, szóval kimondom a spirituális frázist: szerintem a buddhizmus is arról szól, hogy minden egyéni tudat vagy lélek valójában egy a nagy mindent átható Istennel. Buddhistásan a tudat végső természete végtelen és kifejezhetetlen fény és teresség. Ilyeneket már bőven találunk mahájána és vadzsrajána buddhista szövegekben (a kivételt az említett „ortodoxok”, a théravádin iskola képezi. Egész dél-kelet Ázsiában ez az elterjedt irányzat).

Szerintem az emberek csak szeretnek egyediek lenni azzal, hogy megleckéztetik a keresztény kultúrájú környezetüket azzal, hogy az ő hitrendszerük ennyivel különb, de valójában sem ők, sem a keleti flessük nem különb egy lakótelepi parizeres zsömlénél. Nem azért, mert az rossz, hanem mert mindkettő ugyan annyira természetes része az életnek.

Itt vége a második résznek, a következő és utolsó részben az üresség fogalmát járom körbe. Folyt. Köv.

Isten a buddhizmusban 1. rész

Nem kinyilatkoztatás akar ez itt lenni, hanem saját tapasztalat, saját következtetés és saját vélemény. Úgy általában, mióta az eszemet tudom, foglalkoztatnak a vallások, a különböző kultúrák és társadalmak. Mikor éppen nem vallásosnak élem meg magam, akkor is vallási kérdéseken töprengek, csak akkor erősebb a kritikus oldalam. Ahogy ez kerül egyre inkább összhangba bennem, szűnnek meg a valamilyen irányba való kilengések. Úgy érzem, hogy egyensúlyba kerül a téma megítélése is. Ezt úgy értem, hogy egyre kevésbé vagyok gyűlölködő a számomra elfogadhatatlan vallási viselkedéssel szemben, ugyanakkor egyre kevésbé vagyok fanatikus és elfogult. Egyre inkább találom meg a biztos talajt, de maradok kritikus, vagy dühös, ha kell. Az ugyanis nagy tévedés, mikor vallásokra hivatkozva összemossák a dühöt a gyűlölettel és így azt is elitélendőnek tartják, de ez egy másik téma.

Ebben az értelemben egyre nehezebb valamilyen vallás követőjének definiálnom magam. Ez bizonyos értelemben nem teljesen igaz, mert a vallások bennem buddhista értelmezést kapnak, de ezen keresztül egyre több dologgal tudok azonosulni. Ennek köszönhetően cserébe egyre kritikusabb is tudok lenni a buddhista vallási intézményekkel, vagy pontosabban az intézményesített buddhizmussal. Világszerte egyre kevesebben, de talán Magyarországon még mindig kevés tudása van az embereknek a buddhista vallási rendszerek hibáiról. A buddhistákat a mai napig békés, toleráns, elfogadó, dogmáktól mentes és szabad, választható szabályrendszerű életviteli ösvénynek, filozófiának tekintik az emberek. Valójában ennek pont az ellenkezője igaz, ha a régóta meglévő és berögzült buddhista hagyományokat nézzük.

A vallás magja valóban olyan pozitív, ahogy az emberek gondolják, de ugyan ez a helyzet a kereszténységgel vagy a hinduizmussal is. Ezeket az intézményesített egyházak és a hozzájuk tapadó politika és történelem alapján ítélik meg az emberek, pedig a buddhizmushoz is tapad vér és mocsok jócskán. Nem a buddhizmus ellen akarok beszélni, hanem inkább azért, hogy ne az egyházak és rohadék szentek, guruk, prédikátorok alapján ítéljünk el egy vallást, és azért, hogy ne essünk abba a hibába, hogy minden kritikát elvetünk csak azért, mert azt a hagyomány megköveteli.

Ahogy egyre haladok afelé, amit én a buddhizmus lényegének vagy magjának tekintek, úgy érzem, egyre haladok a kereszténység, a judaizmus, az iszlám, a természeti népek hitvilága, a hinduizmus, tao, zoroasztrizmus, manicheizmus (még sorolhatnám) magja felé is. Igaz, ezekhez a vallásokhoz nagyon keveset értek, a hinduizmust kivéve nem kutattam őket, bár annak sem vagyok kicsit sem szakértője. A kereszténység ismerete, szellemisége a saját kultúrámból fakad, ezért arról talán beszélhetek érdemileg. Szavaimat hitelesítheti az intuitív megérzésen kívül (ami valljuk be, elég megbízhatatlan és szubjektív) a hasonló következtetésekre jutó, nem buddhista barátaim tapasztalata.

Minden vallás mögött sejtek egy őserőt, transzcendenst, ami talán az emberi psziché közös tapasztalata, talán valami más. Hiába próbálják sokan a buddhizmust materializmussal vádolni, vagy racionálisnak és viszonylag tudományosnak vélni, én magam sosem találkoztam közelről olyan buddhista kultúrával, akik így gyakorolnák a vallást, és olyan szent szöveggel sem, ami ezt támasztaná alá. Pontosabban van, amiből kiolvashatjuk ezt, de olyan szöveggyűjtemények között, aminek a nagyrésze tele van vallási hiedelmekkel. Ha egy vallás szent szövegeinek a gyűjteményének húsz százaléka földhözragadtabb a többinél és viszonylag racionális, az nem jelenti azt, hogy a vallás egésze az. Persze tekinthetjük az alakulóban lévő „nyugati” buddhista értelmezést a buddhizmus új fajtájának, amivel nincs semmi gond, de az elmúlt 2500 év buddhizmusa nem ilyen. Nem pszichológia, nem filozófia, nem életút, hanem vallás, a szó szoros értelmében. Ha igaz az, hogy a buddhizmus nem vallás, hanem valami más, akkor ez ugyan úgy igaz a többi vallásra is. Ha Jézus szavait követjük közvetlenül, akkor az is egy sokkal természetesebb élet stratégiává válna, ahogyan jelenleg a buddhizmust megéljük nyugaton, Európában, Magyarországon.

A lényeg, hogy nem gondolom, hogy mentes lenne a buddhizmus bármiféle transzcendens tapasztalatának kinyilatkoztatásától, de sokkal burkoltabban bontakozik ki. Hiába dobálózik a „pop buddhizmus” illúzióval és ürességgel, valójában fogalma sincs az ezt hangoztató embereknek, hogy mit takarhatnak ezek a fogalmak. Újra megerősítem, hogy ezek az én gondolataim, meglehet, hogy nekik van igazuk és én tévedek hatalmasat. Ha ez a helyzet, én lemondok arról, hogy buddhista legyek, és inkább járom a saját utam, bármennyire is kritizálja ezt minden vallás (a buddhizmus szerintem gyakran még erősebben, mint a többi).

Fontosnak tartom hozzá tenni, hogy ahogy egyre inkább erősödik bennem a saját intuíciómban való bizalom, annál inkább boldogabbnak és kiegyensúlyozottabbnak érzem az életem, szóval ha a buddhizmus nem egyezik azzal, amit én megélek, nekem akkor is ez jön be jobban, ez segít az életemben, a halálomban, így ennek van értelme rám nézve. Ugyan ezt tudom mondani arra, mikor a tibeti buddhizmust vádolják azzal, hogy nem minden a történelmi Buddhától ered amit követnek, ezért nem buddhizmus. Ahelyett, hogy ezeket megcáfoljam (meg lehet), inkább vállalom, hogy oké, nekem nem baj, ha „Guru Rinpocseista” vagy „mahásziddhista” vagy bármi más vagyok valakinek a szemében. Engem az sem érdekel, ha Buddha a valóságban nem is létezett, akkor azt az embert követem, aki őt kitalálta és a meséjén keresztül adta át azt, amit buddhizmusnak nevezünk. Ha ezt tegnap találta ki egy bolond, akkor én abban hiszek, nem érdekel minek mi a neve, és hogy mennyire régi az a valami. Nem gondolom, hogy a védák igazabbak más írásoknál azért, mert az a régebbi. Valamikor az is új volt.

Folytatása következik. A következőben kifejtem, miért van Isten a buddhizmusban.

Egy rejtett tisztaföld

Ez a hely valamiért számomra mindig olyan távoli, titokzatos és misztikus volt, szinte csak reméltem, hogy valamilyen csoda útján elérek ide is, de nem volt konkrétan a tervben. A valóságban persze sokkal elérhetőbb ez a kis állam, de valamiért régen rögzülhetett valami, ami miatt csodaországgal tettem egyenlővé magamban. Persze attól még, hogy könnyedén elérhető, odalátogatva kiderült, hogy tényleg csodaország. Ez a hely Szikkim.

1975-ig önálló királyság volt, amit alig pár száz éve alapított három tibeti mester, a tibeti buddhista nyingma hagyományból. Ezután csatlakozott indiához és vált annak egyik legkisebb államává. A tibeti buddhizmus második buddhájának, Guru Rinpocsének, vagy ismertebb nevén Padmaszambhavának egy nagyon fontos szent területe az egész állam. Minden tele van vele kapcsolatos szent helyekkel, barlangokkal. A halottégetős posztban már említettem Tashidinget és a hozzá tartozó halottégetőt.

Guru Rinpocse

Már az ideérkezés is különlegessé teszi az élményt, mivel elég nehezen megközelíthető hely, gyakorlatilag csak dzsipekkel lehet megközelíteni. Felfele az utakon egyre magasabb hegyek és egyre sűrűbb esőerdő veszi körül az embert. Az egyébként szerethető indiai szedettvetettség és európai embernek átláthatatlan és kaotikus társadalmi, vallási, forgalmi meg mindenféle kavalkád után iszonyatosan letisztult és csendes minden, még a nagyobb városokban is. Habár a 12-13 emberrel megtömött dzsipek és a kanyargós, rázós hegyi földutak eléggé felrázzák a gyomrot, ez is tök szerethető és valahogy mindig közel kerültem az utastársaimhoz a több órás ilyen utakon. Van, akit régi sok éves ellenségemnek tekintettem, valakit pedig régi jó cimborának és a legtöbb karakterről még regénybeli szerepeket is kitaláltam magamban, annyira markáns személyiségük volt. Indiában egyébként gyakran megihletnek az utca emberei mindenféle történet spontán kitalálására.

Hegyi tehén Szikkimben

Szóval dzsungel, hegyek, eldugott falvak, gyönyörű folyók, vízesések, gyönyörű élővilág és a folyóparton annál is szebb hindu és buddhista templomok. Hozzá az indiai és nepáli pop zene. Ennyit a dolog giccs részéről, jönnek a vallási giccsek. Valami rohadt erős vibrálás van, mintha tényleg mindenhol a természeti elemekhez szellemek tartoznának és vennének körül minket mindenhol. Nem tudom, hogy így is van-e és hogy az ember miért hajlamos az érzéseihez antropomorf erőket tulajdonítani, de a tapasztalat szintjén, legalább is az olyan embernek, mint én, valóságossá válik minden Carlos Castanedás, sámánizmusos, tibeti meg bármilyen misztikus olvasmány. Az egészet megfejelte egy könyv, amit kölcsön kaptam, és az itt létem alatt szerencsére pont ki tudtam olvasni. Persze aztán később Nepálban egy könyvesboltban azonnal meg is vettem. Thomas K. Shor írta és A Step Away from Paradise a címe. Ha jól tudom, sajnos magyar fordítása nincs, de ha bármilyen könyvfordító valamilyen csoda folytán elolvassa ezt a blogbejegyzést, remélem kedvet kap és lefordítja.

Ezt a nagyszerű felbontást találtam Tulsuk Lingpáról

A könyv egyik legfontosabb helyszíne Szikkim, és kiemelt szerepet kap Tashiding is, ahol három hetet voltunk. Sokak szerint ez a legfontosabb szakrális hely Szikkimben, de a top ötbe általában besorolják. Hát a tapasztalatom szerint annyira durván jó, hogy kulturantropológiai kutatási helyszínnek tettem fel a listámra, ahova annyiszor visszatérnék, ahányszor csak lehet. A könyv egyébként egy tibeti jógi, Tulsuk Lingpa történetéről szól, melyben el akar jutni a Kancsendzönga található rejtett völgybe. A történet valós, és az író a jógi hozzátartozóit és minden lehetséges hozzá valamilyen módon köthető embert felkutatott, és a velük való beszélgetések és kutatások alapján írta meg a történetet. Tulsuk Lingpa maga 1916-1962 között élt.

Szerintem az a Kancsendzönga, de nem biztos 🙁

Mielőtt a könyvet a kezembe vettem volna, meglátogattuk a szemben lévő hegycsúcson található kolostort, ahol hallottuk, hogy egy nagy jógi lábnyoma is megtalálható egy sziklán. Jó nehéz gyalogúton fel is mentünk és a pár 7-8 éves szerzetes srácoktól kérdeztük meg, hol a lábnyom. Megmutatták, király volt, a kolostor is király volt, minden király volt. Imádtam, mikor a könyv ahhoz a fejezethez ér, amiben kiderül, hogy is került oda az a lábnyom és hogy az Tulsuk Lingpa lábnyoma volt. Azt is imádtam, hogy a sok száz követő, aki fel akart a jógival mászni a világ harmadig legmagasabb hegyének az oldalára, Tashidingben táborozott napokig, ahol mi is laktunk. Szerencsére az ott létünk alatt alig volt a térségben valaki, a világ legnyugisabb helye.

A srácok és én, ahogy füstölőt gyújtunk a lábnyomnál

A könyv tele van érdekesebbnél érdekesebb sztorival és még érdekesebb emberekkel, mágusokkal, Dákinikkel, Nágákkal, mindennel ami kell. Hogy mi az utóbbi kettő, azt simán ki lehet gúglizni. Egy ismerősöm hozott itt össze egy itt élő német férfival, akivel egyszer körbe mentünk, mi micsoda a térségben. Évek óta itt élt a szikkimi feleségével, szóval valami fogalma volt a dolgokról, és hát minden szikladarabhoz olyan történetek tartoznak, mint Tulsuk Lingpáé. A legtöbb egyébként természetesen Guru Rinpocséhez köthető, bár azt hozzá teszem, hogy Tulsuk Lingpa maga is. Vannak a tibeti buddhista hagyományban ún. tertönök, akik Guru Rinpocse által elrejtett tanításokat fedeznek fel, vagyis termákat. Ennek megvan a külön története, hogy milyen termák vannak, hogy rejti el őket, meg miegymás. A lényeg, hogy adott korra szólnak és ezért adott időben kell megtalálni őket, mikor aktuálisak lesznek. Valahol a kolostor és a halottégető között van egy szikla, amiben egy ilyen terma van elrejtve, és az elmondások szerint, az egész szikla tele van jelekkel, megvan a bejárat és a zár helye is, csak jönnie kell valakinek, aki valahogyan felnyitja. Szóval ehhez hasonló történetek tartoznak mindenhez. Mondanom sem kell, hogy Tulsuk Lingpa is tertön volt. Emellett a ma már mindenfelé elterjedt szent őrültek minden jegyét magán hordta. Iszákos volt, furákat beszélt, családja is volt, de barlangban lakott, közben mindenkit lenyűgözött a képességeivel.

Háttérben a Tashidingi kolostor

Itt meg a szembelévő hegyen való kolostor (sajnálom, hogy mindkettőn elrontom a látványt)

Fehér barátom elmagyarázta az itt található sztupák (buddhista szent építmény) történetét is, amiből egyébként van pár, és köztük egészen kimagasló jelentőségűek is. Elmagyarázott néhány dolgot a kolostorról, szent fáról, kövekről és a barlangokról. Ez utóbbi valamiért különösen foglalkoztatott. Megérkezvén hallottam, hogy van itt egy Guru Rinpocse barlang. Mikor rákérdeztem, hogy itt ven-e ez a bizonyos barlang, legyintve azt a választ kaptam, hogy persze, van egy csomó. Én végül kettőben voltam, az egyikbe rendszeresen, közel volt és senki nem zavart. Egy ember volt, aki naponta kétszer odajárt rajtam kívül, kitölteni a kis szentélynél a vizet egy csészébe, meggyújtani a mécsest és a füstölőt, este pedig kiönteni a vizet a csészéből. Amúgy el lehetett benne remetéskedni, ameddig csak akartam. Viszont kis út vezetett ide, egy táblácskára ki is volt írva, hogy merre van, szóval potenciálisan jöhettek volna az emberek.

A közelebbi barlang

belülről

távolabbról

néhány sztupa a helyszínről – Tóth Tamás képe

A másik ahol voltam azt soha a jószagú életbe nem találtam volna meg, ha nem mutatja meg valaki. Az első barlangtól elvezetett egy kisebb ösvény le a hegy oldalára, egy tök jó köves placchoz, ahova amúgy gyakran jöttünk ki merengeni meg internetezni, mivel a mobilnetünkhöz elég nehéz volt hálózatot találni bárhol Szikkimben. Ideáig tudtam az utat, de innen egy növények által teljesen eltakart csapás vezetett el a másik barlanghoz, amit így monszun után még jobban benőtt a mauglis dzsungelnövényzet. Ez átvezetett egy sziklahasadékon, ahol az utacska meg is szűnt, aztán újra folytatódott. Aztán megjelent a híres barlang. Ezt már nem volt nehéz észrevenni, de a lényegi helye a barlangnak még elvolt dugva a barlangon belül, ahova szintén nem hogy nem találtam volna el, de soha nem jutott volna eszembe lemászni. Izgi volt, hogy egy kis primitív fekhelyet találtunk a bejáratnál. Valaki megszállt itt éjszakára, el tudom képzelni ki az, aki ismeri a helyet, a dzsungelből jön és gallyakból kialakított fekhelyeken alszik. Beindult a fantáziám, hogy mekkora menő jógik mászkálhatnak mindenfele, de a társam mondta, hogy bárki lehet jógi, plusz bárki lehet vándor is. Ezzel racionális buddhistásan el is vette a romantikus elképzeléseim a távoli kelet fakírjairól, szádhuiról, himalájai jógiairól. Amúgy fakírok erre nincsenek, azt hiszem azt a szót Pakisztánfele használják, de ez mindegy is.

A netezős placc

Szóval lámpa felolt és belestünk a barlangba. Volt pár denevér, és beszűrődött egy kis fény. Pár métert lejjebb tudtunk mászni, és a férfi (milyen titokzatos, hogy így utalok rá) megmutatta a hasadékot, ahol lemászhatunk a barlang lényegi részéhez. Kicsit meredek volt, meg így utólag azt mondanám rá, hogy tök durva, hogy ilyen barlangba csak úgy lemásztunk, de nem féltem, nagyon oda akartam menni. Látván egy elég nagy pók tetemet, kicsit elgondolkodtam, hogy félni kellene, de túl nagy vallási áhítatban voltam ahhoz, hogy érdekeljen pár dzsungel pók, denevér, meredek szikla és tök nagy sötétség. Szóval lemásztunk, és ott volt egy fa gyökere. Csak úgy a semmiből lelógott és a barlang alsó részének tökre a közepén tovább kapaszkodott a talajba. Sok méterrel a föld alatt a barlang közepén egyetlen egyenes gyökér a tetőtől a barlang aljáig. Durva. Tele volt kötözve fehér sálakkal, amit a tibeti kultúrájú helyeken a tisztelet kifejezésére használnak. A helyiek ezt egy természetes kathvangának tekintik, ami Guru Rinpocse háromágú szigonya. Ennek megvan a maga elég gazdag szimbolikája, ha valakit ez komolyabban érdekel, ajánlom Robert Beer, The Encyclopedia of Tibetan Symbols and Motifs című művét, tökre tudományos meg minden.

Egy szent kő csak úgy

A lényeg, hogy szimbolikus jelentőséget tulajdonítanak ennek a természeti csodának. Pontosabban szimbolikus jelentőséget tulajdonítunk, mert bevallom én is. Lekapcsoltuk a lámpát, és olyan mély csöndet és sötétséget tapasztaltam, mint egy olyan barlangban, ami olyan mint ez. Szóval sosem tapasztaltam ennyire durva csöndet. Tényleg semmi fény és semmi hang. Iszonyatosan idegen érzés, pár percre meghaltam ott. Egyébként rohadt ijesztő is, mikor a tudatunk semmibe nem tud kapaszkodni, csak önmagát tapasztalni, azt hiszem nem vagyok felkészülve erre, de éreztem, hogy ha nem lenne félelmem ott egyből spontán üdvözülnék. Viszont rejtegetett a barlang valami ősfélelmet, amit elég nehéz leküzdeni, pláne nekem, aki összeretten éjjel a szobájában a felakasztott ruháitól, hogy biztosan kísértet. Meg lett mondva, hogy egyedül azért ne jöjjek ide, mert bármi történik, senki nem tudja hol vagyok és lehet, hogy jó pár napig egyáltalán nem biztos, hogy jön bárki is. Még egyszer visszajöttem ide, azóta meg csak emlékem van arról, milyen közvetlenül a saját fejembe lenni. Hát szokni kell.

Szerintem ez valami a régi vallásból, de ezt sem tudom pontosan 🙁 Az biztos, hogy nem bhutia (tibeti egy fajtája) és nem a nepálihoz használt devanagari írás, szóval a térség eredeti lepcsa nyelve és írása lehet. Visszatérek és kiderítem!

Ezek után nem csodálom, hogy a barlangoknak szakrális jelentősége van az ősemberek ideje óta. Itt ez az ősi szakrális cucc a mai napig él, ahogy a buddhizmus mellett minden természeti erő tisztelete ott vibrál a levegőben a mai napig, mint az ősi animizmus hagyatéka. Egyébként a buddhizmus és hinduizmus előtti samanisztikus vallás még mindig jelen van Szikkimben. És bocsánat, három barlang volt, és amit kifelejtettem, oda szintén kijártunk gyakrabban. Az volt a legközelebb a kolostorhoz, de valahogy azt is nehéz lett volna csak úgy megtalálni, a természeti erők szépen elrejtenek dolgokat. Ez Guru Rinpocse párjának, Jese Cögyálnak volt a barlangja, aminek a hangulata nem is annyira távoli misztikus volt, hanem inkább otthonos. Olyan, berúgok tiniként és másnap hazatántorogva megeszem anya húslevesét és végre befekszem az ágyba és kipihenve máris jobban érzem magam érzés. Nagyon jó volt ott is meditálni vagy csak simán időt tölteni. Talán azért nem jutott eszembe korábban, mert annyira természetes és otthonos érzés, de nélkülözhetetlen ahhoz, hogy teljes legyen a kép. Mély sem volt annyira, teljesen besütött a fény, és éppen kellemesen elfért ülve két vagy maximum három ember benne. Mivel már alkoholt sem iszom és húst sem eszem, már csak ezért is visszajövök, hogy a másnaposságból való szerethető, de roppant idegesítő lábadozást valamivel pótoljam.

Nagyon finom növénykeverék (szang) füstölése. Csak úgy – Tóth Tamás képe

Végezetül egy kis SPOILER,

Tulsuk Lingpa megtalálta a rejtett földet, de nem lépett be, hanem visszafordult az emberekét, akiket oda akart hozni, de mikor együtt feljutottak a bejárathoz a nagy viharban elvesztették egymást, és már csak a holttestét találták meg a hóban. Bemehetett volna a földi paradicsomban, aminek a megtalálásához hosszú évek vezették el, de minél több embert akart bevinni, ami végül a halálát okozta. Ez a rejtett föld a hívők szerint Guru Rinpocse ajándéka azoknak az embereknek, akiknek a kínai megszállás miatt nincs hazája. Ez pedig Tulsuk Lingpa életében pont aktuális volt.

 

Két nem saját kép forrása:
Tulsuk Lingpa – http://archive.nepalitimes.com/news.php?id=18796#.XDEQuVxKjIU
Guru Rinpocse – http://www.rigpawiki.org/index.php?title=Looks_Like_Me

Halottégetők

Ebben a bejegyzésben három különböző halottégetős tapasztalatomat öntöm írásos formába. Ezek az indiai Váránaszi, a szikkimi Tashiding és a nepáli Pashupatinath térség halottégetői.

Pashuptinath, meditáló és kedves, de a képen nem látszó arcú bácsi.

Ahogy azt az előző posztban is írtam, kissé kényelmetlenül állok az ilyenfajta turizmus előtt. Pontosabban a halál turisztikai kihasználása előtt. Sokszor találkozok mindenféle, a kultúránktól minél idegenebb és távolabbi dolgokba megtérő emberekkel, akik szívesen hangoztatják a nyugat silányságát a kelet nagyszerűségéhez képest. Ezt egyébként meg is értem, miután egymás után kell csalódni a kereszténységben, a szocializmusban, majd a szabadságot újra ígérő kapitalizmusban, de a távoli dolgok annyival nem különbek, mint sokan gondolják. Ezek az emberek megvannak róla győződve, hogy a nyugat mindenhogy el akarja rejteni előlünk a halált, ezért ezeknek az embereknek a számára ez a téma iszonyatosan menő lesz, alternatív érdeklődési körnek fog számítani, ami különleges énképet ad. A másik csoport, akik valóban egyáltalán nem hajlandóak foglalkozni a témával. Ők tényleg úgy tesznek mintha halál az nem is létezne. Tabunak és kényelmetlennek érzik a témát. Persze ez megint a szubjektív tapasztalatom az emberekről. Szóval mindkét szempont miatt nagyon jó kis téma minden, ami halállal kapcsolatos, mert a reakcióink egyike sem természetes, legalább is az általam elképzelt ideális normához viszonyítva nem az, ezért ha többet társalgunk róla, előbb utóbb eltűnik a köré szövődő mágikus köd.

Csillezés a halál városában, Váránasziban

Nem gondolom, hogy ma már olyan távoli lenne a halál a “nyugati” emberek életében, mivel sok könyv és művészeti alkotás foglalkozik régóta a témával. Oké, nem lehet égő holttesteket naponta látni Budapest vagy Debrecen utcáin. Falun még csak-csak, a cigányság kultúrája a mai napig szépen őrzi a halál kultuszát egyes helyeken. Magam a halált túlromantizáló és a témát menőnek tartók oldalához tartozom, de próbálok leszokni róla. Ezen a csoporton azt látom, hogy a saját kultúrájukból kiábrándulva vesznek fel új vallást. Keresztény vagy valamilyen politikai ideológiai fanatizmusból, vagy akár szélsőséges nihilizmusból buddhista, valamilyen hindu vallás, vagy bármilyen űrszekta megrögzött követői lesznek. Bármi, csak legyen messze a keresztény európától.

Szóval nem akarván ilyennek lenni, megbarátkoztam inkább úgy a halál tényével, hogy közben tudjam, ilyenkor mindenkinek tőlem teljesen függetlenül rohadtul magánügye mit kezd ezzel a jelenséggel. Sír, nevet, leszarja, földbe temet, eléget, megeteti állatokkal stb. És ez a fontos lépés, hogy attól még hogy nagy buddhistaként foglalkozunk a halállal ne felejtsük el, hogy ez sok embernek magánügy. És kiállok a korábbi állításom mellett, hogy bunkóság hívatlanul odamenni más temetésére. Nem azért, mert iszonyatosan tabu téma, hanem mert random születésnapi zsúrokra sem megyek be, bármennyire király is, mikor valaki abban a budapesti repülős mekiben tartja és bármit lehet kérni a menüről.

Az utazást illetően az az érdekes, hogy a felsorolt három hely mindegyikén teljesen véletlenül találtam meg az égetőhelyeket, botlottam bele mégis a halottasdiba. Váránasziban van egy fő halottégető hely, ezt ismeri mindenki, ide jönnek az emberek nézegetni ahogy a tűz emészti, a valaha hozzám és hozzád hasonlóan mindenféle gondokkal és életenergiával teli, mozgó, mára már hamuvá vált tetemet. Ilyen romantikusan csillog a messziről jött turisták szeme, miközben nem érdekli őket ki búcsúzik kitől és hogy zavar-e bárkit is a jelenléte. Ő most a saját elképzelésének akar eleget tenni, halottat akar nézni. Olvasta a tibeti halottaskönyvet, meditál a haragos istenségeken vagy csak szimpatikus neki, hogy a szádhuk, vagyis lemondott vándor aszkéta emberek füvet szívnak és jött megnézni milyen kúl dolgot csinálnak még itten. Lehet nézni már csónakból, odavisz téged idegenvezető, van direkt ide néző hotelszoba, szóval sikerült valóban halottá tenni és múzeumot csinálni egy kultúra teljesen hétköznapi szokásából. El tudom képzelni, hogy az apám temetését hotelszobákból, esetleg üvegfalon keresztül csodálják a mindenhonnan érkező fényképezkedő és minden apróságot megkérdező ámuló spirituális emberek.

Valahol a fő halottégető és a szállásunk között

FIGYELEM, a mostani sorok pár embernek kissé undorítóak lehetnek.

Szóval inkább elindultunk egy este a fő égetőhely helyett a másik irányba, hazafelé a parton. Itt egyszercsak mégis gyerekesen lelkes lettem, mert láttunk úszni valamit a vízen. Egyszer már csalódtam itt pár napja, mert sokáig néztünk, ahogy csontokról rágcsálja egy tépázott zombikutya a húst, de a barátnőm szerint az egy állattetem volt, én meg csak az izgalom miatt ragaszkodtam hozzá, hogy nem, mert az egy ember lábszárcsontja, ezt tutinak akartam vélni. Szóval ez így nem volt kielégítően izgalmas sztori, ezért nagyon kíváncsi lettem, mi az az emberi törzs szerű valami a vízen. Ahogy közelebb mentünk megcsapta az orrunkat valami iszonyatosan erős, addig általam sosem érzett szag. Az is fura volt, hogy tele volt a placc kutyákkal, volt vagy egy tucat. Közeledtünk a parthoz, hogy jobban szemügyre vegyünk a gangesz vízén hömpölygó hullának látszó tárgyat, mikor észrevettünk, hogy amit keresünk sokkal közelebb van, ott a partra sodorva az orrunk előtt. Egy még sötétben is eltéveszthetetlen, minden részét a holdfényben tökéletesen kivehető emberi, felpüffedt, hamisíthatatlan vizihulla. Jól felvolt püffedve, még azt is láttam, hogy férfi volt valaha, addigra fehér volt, büdös is volt, és szerintem a kutyák lerágták az arcát, mivel a szemgödrei üresek voltak, de kevéske haja mintha lett volna. Szóval sikerült a helynek mégis beavatnia egy exkluzív látványba.

VÉGE a kissé undorító résznek, ennyi volt.

Reagáltunk úgy, ahogy, aztán tovább mentünk. Itt aztán egy, a híres-neves halottégetőtől messzebb lévő és jóval kisebb halottégetőre bukkantunk. Ennek a hangulata nem annyira tükrözte a múzeummá vált nagy égető hangulatát. Kicsi volt és családias. Itt úgy döntöttünk mégis megállunk kicsit és néztük az égő testeket. A vizí hulla után ennek egészen kellemes tábortüzes hangulata volt. Mégis betalált minket india szellemisége, és pár perc után olcsó hotelekkel akartak elcsábítani a már meglévő vendégházunkból, ezért hazamentünk és megvitattuk miért is úszkál annyi égetetlen tetem a gangeszen. Szóval érdekes hely ez annak, aki el akar menni egy ilyen, “milyen is a halál közelről” múzeumba, de nekem rossz érzésem van ezzel kapcsolatban, inkább elgondolkozom azon, hogy bennem miért ilyen fontos az egész halál téma, és ha ez helyre kerül, már egyáltalán nem lesz idegen és ezután már nem is annyira vonzó. Akinek ez izgalmas, az ugyanannyira el van idegenedve a haláltudattól, mint az, akinek tabu. A hinduknak mindenesetre sok ezer éves hagyományok máig tartó legszentebb helye ez a város, és sokan ha tehetik, ide jönnek haláluk előtt, hogy itt távozzanak, ami viszont cserébe nagyon széppé és meghatóvá teszi a helyet. Van magyar ismerősöm, aki kérésre ki szokott hozni hamvakat, hogy a vízbe szórja. Én inkább most a kevésbé tárgyalt, számomra nem szimpatikus turista oldalát ragadtam meg, a hely megható oldaláról sok helyen lehet infókat szerezni. Nem véletlenül a halállal és pusztulással is kapcsolatos isten, Siva városa ez. Sokat lehetne írni mi köze van még neki ezen keresztül a jógához, de most ugorjunk tovább.

A Szikkimben található Tashiding halottégetője a totális ellentétje az iszonyú sokszínű és egyszerre mindent magába foglaló Váránaszi halottégetőjének. Először csak hallottam róla egy embertől, hogy jó kis hely. Aztán még egy embertől, hogy közel van, láttuk-e, ki ne hagyjuk. Aztán mikor valaki meg is mutatta, kiderült, hogy napi szinten jártunk oda azt megelőzően. Az egész környék legnyugodtabb és legcsöntesebb kis paradicsoma volt. Nekem volt egy sejtésem, hogy talán erről beszéltek mint égetőhely, de addig nem voltam biztos benne, amíg ki nem derült, hogy tényleg konkrétan ide jártunk ki meditálgatni, beszélgetni, telefonhálózatot keresni, és ha találtunk, kicsit netezni. Amellett, hogy a világ legnyugisabb helye, ijesztően más volt a hangulat, mint pár méterrel odébb. Mintha egyszer csak lenne a hegy oldalán (aminek tetején a híres és szent Tashiding Kolostor áll, nagy mesterek és Buddha eredeti ereklyéit is tartalmazó sztúpákkal tarkított udvaron) egy dimenziókapú. Egy kis ösvény vezet le a hegy oldalán kicsit beljebb az erdőbe. Egyre több fa vesz körül és egyre szaporodik a közéjük feszített színes imazászlók száma.

Ez a kis ösvény vezetett le az égetőhöz

Szent kövek mindenhol, amit úgy lehet felsimerni, hogy furamód türemkednek elő a földből és a helyiek fehér sálakat aggatnak rá és mantrákat festegetnek, faragnak rájuk. Az ilyesmivel egyébként tele van Szikkim, ahogy a kifaragott kőhalmok is minden sarkon megtalálhatóak. Itt viszont egy nagyon fura szikla emelkedett ki a földből beljebb az erdőben. A tetjén egy kristályszerű képződmény volt és kicsit el is volt kerítve. Lassan elkezdtek ritkulni a fák és volt néhány építmény a rituálé lebonyolítására. Egy nagy lapos kőre Amithába, a végtelen fény buddhája faragva (sok ilyen kőröl tartják, hogy magától jelent meg rajta az adott ábrázolás), a kő hátoldalán ennek a buddha alaknak a mantrájával. Egy magasabb helyen pedig a tantrikus buddhizmust tibetben meghonosító, második buddhaként ismert Guru Rinpocse faragványa látható. Később megtudtam, hogy pont azon a helyen ült a hetedik századi mester. Ezért a faragvány. Az egész hely kisebb, nagyobb sziklákkal volt tele és néhol valóban hamvak nyomait lehetett felfedezni, de ezek a tüzek mintha körbe égtek volna. Eszembe jutott, hogy láttam egyszer egy tibeti halottégetésről felvételt, ahol egy szent embert ülő pozícióban égettek el, gondoltam itt is ez történhetett vagy történik általában. Volt még egy fehér sállal elkerített rész, aminek a közepén egy mala, vagyis buddhista olvasó füzér hevert érintetlenül. Erről csak annyit tudtam meg, hogy nem szabad hozzáérni semmi ilyesmihez, mert lehet, hogy az égetés után valaki után hátramaradt tárgy, ami ereklyének számít és valami általam nem ismert szabály vonatkozik ezekre. Szóval nem nyúlka-piszka.

Egy kicsit nagyobbacska faragott kő

Lefelé a titokzatos kis ösvényen

Sehol máshol nem láttam majmokat a környéken, de ezen a helyen néha átugráltak a fákon és mintha más fajta madárfajok is lettek volna, mint pár méterrel odébb, de egy könyvben olvastam, hogy ez nem ritka Szikkimbe, nagyon változatos a természet. Itt azért rádobott a mágikus hangulatra. Minden tele volt imazászlókkal és soha nem járt erre senki. Olyan volt ide kijönni, mintha az ember bármikor tudatosan belemenekülhetne az álmaiba, mert tudja, hogy ott semmilyen valóságos személy nem érheti utól. Estefelé viszont azt éreztem, hogy semmi keresni valóm nincs itt, és autómatikusan kerültem a helyet sötétedés után. Simán csak úgy, mintha egy idegen ember birtokára jutnék vidéken, ahol senki nem szól rám, mégis inkább megkerülöm, mert nem az enyém. A tíz éve Szikkimben élő és ide beházasodó német férfi, aki később körbe vezetett és elmagyarázta milyen csodák vannak még itt rejtve, ő sem akart sötétedés után ide jönni, mintha lett volna benne egy kis bölcsesség és tisztelet, de nem félelem alapú vagy ilyesmi. Egyszerűen nem mennek az emberek ilyen helyekre. Kivételt képeznek azok a buddhista gyakorlók, akik egy bizonyos tipusú meditációt szándékosan ilyen helyeken végeznek. Messziről hallottam csak a kis dobolást, csengetést és a gyönyörű dallamos kántálást, ami erről a gyakorlatról árulkodott. A Tashidingi halottégető turizmusmentes, az ember először azt sem tudja, hogy egyáltalán mi ez a hely, nyugodt és iszonyúan két világ közötti hangulata van, simán lehetne egy Hayao Miyazaki film helyszíne. Én voltam a japán kislány aki valami titokzatos szellemvilágba csöppen és összebarátkozik fura természeti erő entitásokkal.

Pashipatinath az eldugott oldalról megközelítve

A Pasupatinath halottégető helyre félig véletlenül bukkantunk rá. Gyalog jöttünk ide, mert megakartam nézni az itteni Siva templomot. Sétáltunk a gyalogosan alig használt utcákon, mire egyszer csak észrevettünk egy folyópartot amit gyönyörű nagy sziklák és növényzet vett körül, olyan fénysugarakkal, mintha éppen a jó Isten akarna magához emelni minket az égbe. Aztán lassan egy kiépített részt, ami nagyon hasonló volt a Váránaszi partjain kiépített ún. ghat-jaira, vagyis kövekből kiépített lépcsőkre, amik a vízbe vezetnek. Nagyon kedves kis vallásos építmények és emberek voltak itt, de olyan kevesen, hogy inkább egy falu szent helyére hasnolított, mint egy fővárosi túrista látványosságra. Azt hittem még messze van a nagy Siva templom a halottégetőivel meg az egész komplexummal együtt. Inkább el is töltöttünk egy kis időt, és találtam egy Tilopa és Naropa barlangtemplomot. Ennek sok szempontból kimondhatatlanul örültem. Ők X-XI. századi nagy buddhista jógik, de aminek úgy örültem az az, hogy egy hindu, ráadásul saiva (Sivát előtérbe helyező hindu vallások gyűjtőfogalma) szent helyen van a templom. A saivizmus és buddhizmus egysége pedig egész életemben a legfontosabb téma volt számomra, konkrétan gyerekkorom óta, szakdogát is írtam belöle, szentelek is neki majd egy írást millió örömmel. Szóval meg beszéltem az itteni fekete ruhás, valószínű aghori aszkétával (előző posztban említettem őket), hogy miért is van itt ez a barlang, mondta hogy maradjunk, meditálgassunk és békén is hagyott minket. Szerinte innen származnak a jógik, bár el tudom képzelni, hogy a himalájai régióban van pár száz hely, ahonnan ők származnak.

Hangulatos, nemde?

A kis barlangtemplomoban buddhista oltárkellékek mellett Siva szimbólumai is ott voltak

A lényeg, hogy kis idő után tovább mentünk a folyó parton és mit ad Isten, egy kis családi halottégetést. Aztán felbukkantak körülötte a turisták és a folyó kanyarból láttuk, hogy bizony ez a pashupatináth egy hátsó, eldugottabb helye. Mondta aztán a fekete ruhás ember, hogy ha innen megyünk fel, ki is kerüljük a fő bejáratokat és nem kell belépőt fizetnünk. Szóval egy hátsó kis bejáraton sikerült eljutni gyalog a híres nevezetességhez. Egyre több turista, egyre több majom, egyre több pózoló jógi, akiket imádnak a turisták, amivel a jógik jó pénzt keresnek. Hogy valóban jógik-e, vagy beöltöznek az meg az ő dolguk, én nem tudom. És persze egyre több nyilvános halottégetés. Kicsit a hangulat olyan volt, mint a Varanaszi és Tashidingi égetők keveréke. Érződött a hely eredeti hangulata, ami keveredett a turizmusnak és vadkapitalizmusnak pénzért eladott, kiárusított kulturával. A helyieken, akik ide jöttek végső búcsút venni a szeretteiktől, azért látszott, hogy mélyen tisztelik a helyet és az ő jelenlétük biztosította számomra, hogy nem lehet tőlük csak úgy elvenni és megvásárolni a kultúrát, mert még az ilyen belépős templomnézős hangulat közepette is őszintén végezték a szertartást.

vagányság a falakon keveredik a jó öreg Siva lingamokkal (fallikus cucc)

Egy másik fekete ruhás vallási bácsi

azokon a kiugró épitményeken égetik a testeket

Nehéz bármiféle következtetést levonni, mert bár nem vagyok híve annak, hogy az emberek tömege elrontsa egy kultúra szokásait a turizmussal, de mégis szívből tudom ajánlani ezeknek a helyeknek a meglátogatását. Csak szerintem érdemesebb lazábbra venni a témát, nem direktbe csak ezért idejönni és tiszteletben tartani mindent. Mindenki máshogy gondolja, de én az idegenvezetőket, meg a mindenféle eköré épült üzletet kerülném és kerülöm is. Sétálgassunk, aztán csak elénk mos a Gangesz Anya egy hullát, ha nagyon vágyunk valami izgalmasra. Egy magyar, ázsiát szanaszét utazó barátom mesélte, hogy a Tashiding kolostornál való halottégető helyhez vezető ösvénynél volt még a régebbi időkben egy tábla, miszerint ide még Szikkim királya sem léphet be. Csak a lámák és jógik mehettek oda. Ma már oda mehet bárki, de én ezzel a tisztelettel ajánlom megközelíteni ezeket a helyeket.

Egy szösszenet Benáreszről

egy tipikus utca Váránasziban

Azért csak egy szöszenet, mert elég kevés olyan helyen jártam a világban, amit olyan nehéz lenne szavakba önteni mint Benáreszt, vagy hivatalos nevén Váránaszit. Még ha írnék is róla három könyvet, akkor sem lehetne úgy megragadni az élményt, mivel szavakon túli. Egyébként nem túlzás ezt egész indiáról elmondani.

Váránaszi a világ legrégebbi mai napig lakott városa. Ez eléggé érződik is mindenen, az utcákon, az embereken, a hangulaton, mindenen. Illetve pontosítok, a Gangesz part körüli városrész, mert egyébként elég nagy város, és az ezen kívül eső részek egészen felejthetőek, a legősibb cuccok a folyóparton vannak, minden ott van. A parttól egy-kétszáz méterig, a parton viszont szinte végig durván ősi hangulatot idéz az egész. Persze sok modern hotel meg kajálda, kávézó van és a város is tele van azokkal a fogyasztókkal, akik miatt ezek létrejönnek, de ezek az elemek így is tökre részei az hangulatnak. Szóval lehet valami vagy valaki modern, akkor is az igazodik a városhoz és nem fordítva. A város benyel bármit és vissza is repíti pár ezer évvel ezelőttre. Az én tapasztalatom szerint ez a helyzet a világ mocskosabb oldalával is, ami biztosan a város részét képezi történelmi idők óta. Van itt fekete mágia meg minden, mi egy útkereszteződést zsebkosz köznek kereszteltünk el. Biztos vannak páran, akik egyből az ún. aghori szektára asszociál, akiket összekevernek sajnos a “tradicionális drogosokkal”, az emberevőkkel és a feketemágusokkal, de ammenyire én bele mentem a témába, ennél sokkal árnyaltabb ez az aghori dolog. Elvileg a helyiek is rámondják a feketemágusokra, hogy aghori, amiben én a média és turizmus káros hatását látom, de biztos több rétű a dolog. Azért gondolom így, mert gyakran látnak valamit az emberek, érdeklődnek felőle, és annyira az elképzeléseiket keresik, hogy a helyi emberek kitapasztalják mire van kereslet, és a nem létező elképzeléseket a mesés kultúrákról valósággá teszik pénzért. Erre jöttek rá antropológusok is, akiknek a törzsi kultúrák gyakran azt mutatják, amit az olvasottak alapján várnak tőlük és ezért már egy jó száz évvel is megnehezedett a kultúrák mélyére hatolni. Lehet, hogy érdemesebb lett volna befele, vagy a saját kultúrát vájkálni. Mindenesetre ha valaki emberevő, alkoholista, gyilkos és füves aghorit akar látni, akkor megkapja, de az igazi aghora nem erről szól, ők jól el vannak bújva. Ennek inkább szentelek majd külön írást, addig idebiggyesztek egy könyvcímet, ami szuperül kifejti a témát, sajnos csak angolul érhető el, de ma már bárki letöltheti PDF formátumban és be kontrolcézheti a googe fordítóba, ami egyre jobban beszél külföldiül. Szóval a könyv: Robert E. Svoboda, Aghora: At the Left Hand of God

A háttérben Káli, neki néha ilyen kecskéket áldoznak

Szóval a dolog sötét oldalát kicsit máshogy értem, mint ez a túlromantizált kannibál gyilkos elképzelés, de ezek a sztorik is jó alapjai lehetnének sok filmnek és simán odaírhatnák, hogy valós történet alapján készült. Amit a következőkben  írok, arról biztos sokan máshogy vélekednek, ezért meg kell említenem, hogy mindez az én elképzelésem és tapasztalatom a dolgokról és nem tartom objektív alóságnak. Szóval van egy ilyen bekövesedett és betokosodott része a spirituális világnak és ez itt Váránasziban nagyon érezhető. Olyasmi nekem, mint amikor valaki arra hivatkozik droghasználatnál, hogy a sámánok is használtak szereket, vagy mikor a híres LSD “guru”, Timothy Leary összekeveri a tapasztalatait a Tibeti Halottas könyv által kifejtett halál utáni lét tapasztalataival. Úgy értem hangulatában ezt a sok eltorzított, eltompult spirituális materialsta elképzelés is része a városnak. Ezt tartom én rohadt veszélyesnek. Miért keverik ezeket a drog élményeket a spiritualitással? Mert a hallucinogén drog élmények nagyon hasonlítanak a valódi spirituális tapasztalatokra, de szerintem csak annak az eltorzított és lebutított utánzatai. Na ilyesmi van a levegőben, de ez csak a “sötét” oldala a sztorinak. Nem csak az amúgy itt elég durván jelenlévő dorgturizmus miatt, hanem az ősinek vélt, de kiüresedett vallási rituálék miatt is. Ezzel egyáltalán nem azt mondom, hogy ennek a városnak ilyen a szellemisége, hanem inkább azt, hogy egész Váránaszi réteges, mint a hagyma, a torta és az ogrék. A legfelszinesebb része ennek, hogy vannak szép ruhák, király helyek, lehet fotózni meg halottakat nézni stb. Ez egy réteg. Ezt én magam is rohadtul élvezem egyébként. Ennél egyel mélyebb réteg a spiritualitásnak az a része, amiről fentebb beszélek. És ez alatt bújik meg még számtalan réteg, amiben elég nehéz eligazódni, általában a többség itt megáll, pl. nekem is erről sikeeül leginkább kiböfögni valamit. A legmélyebbre talán csak a pár ezer éve visszamenőleg, generációkon keresztül itt élő hindu családok tudnak eljutni, már ha a kasztjuk megengedi, hogy mélyebbre hatoljanak és nem nyomta el őket a rendszer arra a szintre, hogy te a szarkapargató fia/lánya vagy, ne gondolkozz. Mert ez azért eléggé megtörténik sajnos.

Ezek itt egy jó kis nyers vegán helyen készült digitális fotográfiák

wifivel és tigrissárkánnyal

Pont annyira kaotikus az egész szellemileg, mint amennyire kaotikusak a régi, szűk kis utcácskák. Ezeken sétálva gyakran elállja az ember útját egy tehén vagy bika, és mikor vakarom a fejem, hogy hogyan juthatok át rajta, simán szemből elrobog mellette egy motor, rajta apa, anya, gyerekek, nagyi, másik tehén, minden. Nem értem hogy, de megtörténik. Hamar megtanultam, hogy nem kell gondolkozni azon, hogyan csinálok meg egy olyan egyszerűnek vagy túl bonyolultnak tűnő dolgot, mint megkerülni egy sok mázsás állatot egy szűk utcán, hanem csinálni kell és valahogy megtörténik a csoda.

Ezen még egész jól el lehet férni

Én úgy akartam mér régóta áttörni ezeket a rétegeket, hogy megfürdök a gangeszban. Először 2009-ben jártam itt és akkor ezt is, meg rengeteg mindent kihagytam, amit ez a város nyújthatott volna, ezért idén 2018-ban legalább ezt bepótoltam. Erről biztos sokaknak megvan a véleménye, de hát élek és írom e sorokat.

A két indiai zarándokkal a szállásunkon találkoztam, amiről a következő bejegyzésben írok. Én magam pedig a fekete törülközős vagyok. Nehéz eldönteni, hogy vallási disszociáció (értem ezt arra, mikor valaki trauma miatt vallásba menekül és csak látszólag oldja fel a traumát ezzel) miatt, vagy placebó miatt, vagy a folyó szent mivolta miatt (bevallom én ezt gondolom) éreztem valami nagyon durván spirituálisat. Erre sosem fogom megkapni a választ, de az élmény tényleg olyan volt, mint amiror az ember meditál húsz percet, kellemesen kiegyensúlyozottnak érzi magát, éppen minden klappol az életében, tehát pár óráig eszébe sem jutnak próblémák, számlák, részegen elfeledett, de újra emlegetett kínos jelenetek, és ezután megiszik a legjobb barátjával jó kávét és különlegeset beszélget és sorolhatnám. Szóval valahogy engem ez a fürdőzés boldoggá tett, kicsit ilyen extázis volt. Eléggé extázis volt. A legérdekesebb az volt, ahogy egymásra néztünk az indiaiakkal és ők ugyan ebben a transzban bológattak, hogy: ugye milyen király volt? Nem tudom, lehet hogy az emlegetett Timothy Leary szennyezi valamivel a gangeszt.

tele van az utca ilyen kis szentélyekkel

Lehet, hogy kicsit nárcisztikus gondolat, de azt hiszem ez a fürdős tapasztalat a legfelszínesebb rétege lehet az itt lévő eredeti és jól bujkáló szentségnek. Az egész amit írás közben most fejtegetek, arról szól az egyén szintjén, hogy rengeteg hamis réteget építünk a személyiségünkre, vagy giccsesen szólva a valódi énre, ami így magában nem nagy újdonság, de a fontos része, hogy a vallási és szentnek hitt személyiségünk is szépen szennyként ráépül a valódi önmagunkra és pontosan visszájára fordul az, amiért elvileg tök spirituálisak akartunk lenni. A valóságban csak kellett valami identitás és egy csomó társaságban klassznak hatnak az erre épített személyiség jegyek. Lehet ezzel pénzt keresni, csajozni stb. Olyan mint egy menő állás, csak ügyvéd vagy orvosként legalább csinál is valamit az ember, de a gőg és önteltség szempontjából hasonló lehet (nem az orvosokat és ügyvedek akarom lehordani, de volt szerencsém pár seggfejhez). Aztán ne feledjük, hogy ez itt nem csak hindu szent hely, meg Sivás város, meg a hozzá tatozó halottkultuszos, hanem buddhista is.

a Szarnati sztúpa egy ilyen kúp

Egy régóta Indiát és Nepált járó magyar barátom sokat segített az utazásban és beszélgettünk az indiai szent helyekről. Ő említette, hogy a Váránaszihoz tartozó Szarnat nem csak hogy helyet adott Buddha első tanításának, hanem Váránasziban virágzott sok éven keresztül a buddhizmus, az első néhány buddhista pátriárka itt tevékenykedett. Ezt a helyiek sem nagyon tudják, a buddhizmus indiából való eltünése óta eléggé elfelejtették a saját buddhista múltukat. Rég beleolvadt az egész vallásuk egy felejthető mellékhajtásaként a hinduizmusba. Egyébként az egyik, ha nem az első legszentebb város Váránaszi a hinduk számára, ide járnak meghalni sokan. Konkrétan olyan emberek, akik öregként érzik a halált idejönnek leélni az utolsókat. Erre kialakított helyek vannak. A halottak égetésének meg (sajnos) elég nagy turizmusa van, szóval ezt bárki meg is tekintheti, bár gondolj bele, te mennyire örülnél, ha a hozzádtartozó temetési szertartást turisták között kéne végezned. Talán a pénzért, talán másért, az itteniek tűrik. Én a fő égető helyre ezért nem mentem, de véletlenül belebotlottam kissebb szertartásba, de továbbmentem, nem akartam zavarni. Egyébként túl van misztifikálva a jelenség, annyi, hogy elég egy test a tűzben, ami azért elég természetes dolog. Bár pont egy nappal a vízbe merülésem után találkoztunk egy felpüffedt vizihullával, az viszont érdekes reakciókat váltott ki belőlünk. Én visszamentem tizenhat évesbe, és lelkesen beszéltem erről az izgalmas jelenségről, a barátnőm pedig mérgelődött, hogy miért hajgálnak egész hullákat a vízbe. Egyik reakció sem természetes, de hát ritkán lát ilyet a magyar ember. Egyébként ennek a jelenségnek az egyik oka, hogy nem midenkit kell megtisztítani a tűzzel, vagy más okok miatt nem kell elégetni, és azókra súlyt kötnek és a vízbe dobják. A másik pedig, akinek nincs pénze az égetésre, de itt akar elbúcsúzni a szeretteitől, az ugyanígy a vízbe dobja apát vagy anyát. Mivel a folyó, ahogy már említettem eléggé durván szent.

száradó szárik

egy ősbuddhista, szinte családtag barátom kedvenc mantrája a “no problem sir” klasszikus indiai mantra. Remélem nem bánja, hogy loptam

étkező főemlős

majd írok a szállásról 😉

Nem ez az egyetlen bejegyzés Váránasziról, de végkövetkeztetésként leírok egy pár régi south park részek utolsó mondataira hajazó sort ehhez a szösszenethez: A legszentebb cuccoknál mindig erős réteg fedi a titkot. Váránasziban konkrétan egy gomolygó fekete halálpara füst próbálja védeni az ősi igazságot, nehogy aztán belebolonduljon aki előtt megmutatkozik a fény. Legalább is engem álmomban egy elég mély félelmi stádiumba kergetett egy ilyen setít entitás, de arra gondoltam, hátha csak Siva próbára tesz, hogy félek e a bunkó oldalától. Féltem…

Az első bejegyzés

Éppen a barátnőmmel töltöm az időmet egy hosszú utazásban, zarándoklatban. Éppen az utazásunk harmadik-negyedik hónapjában tartunk, ezért mi másról is szólhatna blogom első bejegyzése, mint az eddigi tapasztalatok általam való feldolgozásáról.

Gurpa hegyről, egy órányira bodhgájától

Az első hónapot Bodhgáján töltöttük egy, már ismerős tibeti kolostor vendégházában. Egyedüli „nyugati” utazók voltunk itt, mivel az Istennek hála, szeptemberben nincs szezon, semmi híres ünnep, semmi tömeg. Leszámítva az utolsó hetet, mikor hindu zarándokok ezrei jöttek Dél-Indiából egy számomra ismeretlen púdzsa (szertartás) lebonyolítására. A semmiből jelentek meg, és nem lehetett elférni tőlük. Egy helyi hindu ismerőstől tudtam meg, hogy a halottaikról emlékeznek meg. Ezek az ember a legvallásosabb, legtisztábban élő hinduk voltak. Úgy képzeljétek el a szerelésüket, mint a magyarországon is jelenlévő krisnásokét. Pontosabban fogalmazva vaisnavák, de ez lényegtelen, mindenki krisnásként utal rájuk. Tudni illik, a hinduizmus csupán annyira nevezhető egységes vallásnak, mint az ábrahámi vallások, vagyis a júdaizmus, kereszténység és iszlám hármassága. Sőt, talán nagyobb eltéréseket találunk, ha boncolgatjuk a hinduizmus rétegeit. Na és még azon belül is tovább hasogathatjuk azt a bizonyos szőrt. Szóval vaisnavák.

csak egy majom

Inkább megragadom ezeknek a Dél-Indiából érkező zarándokoknak az általam bájosnak keresztelt viselkedését. Ez a viselkedés teljesen megegyezik egyébként, a Bodhgáján szintén sok Sri-Lankai buddhista zarándokok ártatlan viselkedésével. Megszokván az otthoni nyugalmat, nehezen birkóznak meg a kis, leginkább tattooin-ra hasonlító Bodhgájai árus bódékkal tarkított, poros utcákon lévő, totálisan kontrollálatlan sürgés-forgással. Minden riksa és hattagú családot szállító motor kénytelenül kerülgeti az út közepén lamentáló teheneket. A zarándokok csoportokba verődve, gondolom falvanként felosztva követik a hindu papot vagy buddhista szerzetest, akik már ismerik a dörgést. Egymás ruhájába kapaszkodva vágják keresztül magukat az akadályokon, rémült, de teljes hódolatot és tiszteletet kifejező arcukkal és a cél érdekében simán odébb lökdösnek téged, engem, utat fúrva maguknak  addig, ahol a csoport vége tart. A pap/szerzetes közben a kezében egy zászlót feltartva ordibálja az utasításokat. Nem megy annyira a hindi, de ilyeneket képzelek bele: „ez előtt a kő előtt kell meghajolni!” meg „ide kell rakni a virágfelajánlást!”, vagy „itt leülünk és mindenki vegye elő a szertartás kellékeit”. Ezután elállva minden utat (ez a hindukra inkább jellemző, mert buddhista gyakorlat a szent helyek óramutatásával megegyező irányba való megkerülése, amire mindig ki is alakítanak a helyeknél utakat körbe. Ezeket állják, pontosabban ülik el a hindi útonáll…ülők) előveszik a kis előkészített kellékeket, rizst, édességet, virágot, ilyen növényt, olyan növényt stb. és a pap hangosan elkezdi ordibálni a mantráit, amit figyelmesen követve próbálnak utána mondani. Este újra egymásba kapaszkodnak, mint a kismajom az anyukájába és a pap vezetésével elvonulnak a távoli semmibe. Másnapra megsokszorozódnak.

Japánok által felhúzott Budhha

Emellett egyébként folyamatosan jelen vannak a buddhizmus minden irányzatának képviselői. Mi tibeti kolostorba laktunk, mellettünk japán kolostor, szembe szikkimi és bhutáni, odébb thai, kínai, még tibeti, még thai, taiwani, burmai, mongol, meg minden, ahol csak buddhizmus van. Kivéve Dobogókő. Az egész hely központja egy hatalmas, nagyon gyönyörű, és rohadtul ősi hangulatot sugárzó sztúpa, vagyis buddhista szent építmény található, ahol mindenki végzi a dolgát, meditál, leborulásokat csinál, körbe mászkálja stb. Elég nagy kert van hozzá, vannak mókusok, és még kaját meg teát is felszolgálnak, ha türelmesen, egy helyben sokat elvan a jámbor zarándok. És miért van itt ez az egész? Hát itt világosodott meg Buddha. Ott a fa, ami alatt ezt megtette. Pontosabban a fának egy csemetéjét Sri-Lankára vitték valamikor és annak a csemetéjét visszahozták, ugyanis a muszlimok Indiába való érkezésével, a tizedik századtól a buddhizmus jórészt elhagyta Indiát, hogy más keleti országokban virágozzék tovább, a hátrahagyott szent helyeik pedig hanyatlásnak indultak. Sok mára már hinduvá vált templomot tartanak eredetileg buddhistának, amin megy a vita, lévén emberek vannak itt is. Meg tehenek és majmok. Ilyen például a híres Dzsagannáth templom Puri városában. Ezeket a szent helyeket azóta újra felfedezték és renoválták a szent földre visszaérkező buddhisták. Hol thaiok, hol tibetiek vagy egyéb visszaérkező, vagy akár menekült buddhista csoportok. A szent iratok nagy része is az eredeti szanszkritról fordított kínai és tibeti kánonon keresztül kereshetők vissza, kivéve a dél-kelet ázsiai buddhisták páli nyelvű kánonja, amit sikerült megőrizniük az állítólagos eredeti formájukba. Ha valaki nagyon tudományoskodó, utána járhat, hogy egyesek szerint vannak csak kínai nyelven meglévő szövegek, aminek szanszkrit eredetije régebbi a páli kánonnál, pedig a dél-keleti théraváda buddhisták jórészt magukat tartják eredetinek. Ők amolyan buddhista ortodoxok. Nekik vannak nagyon jópofa tetkóik, sak-yant néven érdemes rágúglizni.

szoba a karma templomnál

Ami a szállásunkat illeti, minden odautazónak ajánlom, egyszerüen Karma Temple a neve, de én Karma Mandirt szoktam mondani a riksásnak, hogy lássa, legalább a templom szót tudom hindiül. Sőt a tibetieknek Karma Gompát mondok, és akkor totális a bevágódás. Viszont, ha valaki tervezné az idejövetelt, mindenképp tisztázza, hogy nem a Karmapa Temple az, mert van olyan is nem messze. Persze az is biztosan nagyon jó, én nem ismerem. Ha valaki oda akar menni ahol voltam, akkor ötször mondja el, hogy KarMA Mandir, Temple, Gompa vagy Church. Na jó, a legutolsót ne. Ráadásul épül egy új vendégházuk is, nagyon király lesz és mióta legutóbb voltam, már a wifi is gyakori, ami egészen sokáig működik, mert áramelmaradás esetén beizzítják a generátort. Legalább is én minden áramkimaradás után lépteket, beszédet majd motordörmögést hallottam, mire visszatért a fény és a szent kapcsolat a szobámba. Ezért gondolom, hogy van valami pótgenerátor.

belül a vendégház udvara

A higéniára egyébként Bodhgáján érdemes fokozottan figyelni, az ilyen szent helyeken ott a jó kis ellenerő is, aztán egész komoly betegségeket össze lehet szedni, had tisztuljon az a mocskos karmánk. Viccesen fejezem ki magam, de tényleg valami karmikus tisztulásnak vélem, viszont ennek ellenére jó odafigyelni. Háromszor jártam ott és mindig elkapok valami gorombaságot. A legdurvább a nem tudom honnan jövő tüdőgyulladás elég magas lázzal keverve. Persze a kolostorban nagyon jófejek és segítenek úgyis, de ha valaki nem hetekre vagy hónapokra megy, akkor el tud venni pár napot az utazásból, ami kellemetlen lehet.

valamit csinálok

A fosástól senki ne féljen, mert az előbb-utóbb garantált. Mondjuk nekem a kapszaicin (ettől csíp a paprika) függőségem még rátesz egy lapáttal. Ne feledjétek végül, hogy buddhista szempontból hiper-szuper jó karmát össze lehet szedni a zarándoklással, és ez a hely az egyik alap buddhista cucc. Aki  megteheti, ne habozzon ide jönni! A képek közül azért nincs a híres sztúpáról, mert ott pár éve nem lehet fotózni egy robbantás miatt.

 

végül pedig így nézünk ki néha