Egyéb kategória bejegyzései

Women’s natural building workshop

A történet három évvel ezelőtt kezdődik. Pont akkor voltam első éves a buddhista főiskolán és az egyik beadandómhoz próbáltam keresni valami anyagot a karma fatalista félreértelmezéséről. Ekkor bukkantam rá Ouyporn Khuankaew tanulmányára (Buddhism and Domestic Violence. Using the Four Noble Truth to Deconstructs and Liberate Women’s Karma), amiben azt vizsgálta, hogyan használják buddhista emberek a karma tanítását áldozathibáztatásra és ezt a nézetet a buddhista intézmények hogyan tartják fennt. Aztán megtaláltam Ouyporn szervezetének (IWP-International Women’s Partnership for Peace and Justice) a weboldalát, és kiderült, hogy Thaiföldön több, mint egy évtizede küzdenek Ginger Norwooddal a buddhista intézmények által fenntartott nők elleni erőszak ellen. A weboldalukon bukkantam rá arra is, hogy minden évben tartanak egy workshopot nőknek.

Aztán megláttam azt is, hogy mennyibe kerül, és kicsit beszorongtam. Nem az volt a gond, hogy ne lenne reális az ár (125 ezer forint 10 napos képzésért, kaja, szállás, utaztatás is benne volt.), hanem az volt a bajom, hogy nekem ez rengeteg pénz, tekintve a a hátrányos anyagi helyzetemet. Viszont e körül döntöttük el  a barátommal, Endivel, hogy egy időre ki fogunk utazni Indiába, így a képzést is be tudtam illeszteni a tervezetbe. Még jobban spórolnom kellett, semmi nyaralás két évig, semmi plusz kiadás, még több munkát be kellett vállalnom, az igényeket még jobban le kellett adnom, ami szerencsére nekem könnyen megy, tényleg úgy látom, hogy egyszerűbb az életem, ha minél kevesebbet fogyasztok ebben a kapitalista rendszerben. Viszont az albérlet ár kiadásával folyamatosan szívtam, de ekkor még inkább megéreztem mekkora áldás egy saját lakás. A stressz szintem szinte felét kiteszi a havi albérlet pénzen való aggódás.

Visszatérve a képzésre, sok-sok energia kiadás, tervezés, logisztikázás után Indiából repültem át Thaiföldre, majd Bangkokból Chiang Maiba, ahol egy szuper és olcsó hostelben (Mapping Hostel, kb. 900huf/nap) szálltunk meg pár napig két barátnőmmel, Katával és Eszterrel, akik szintén jöttek a képzésre. Innen vittek minket tovább Chiang Daoba, egy kissebb faluba, a képzés helyszínére. A szállás egy csoda volt. A Chiang Dao-i hegy lábánál voltunk egy farmon. A workshopra a világ minden tájáról érkeztek nők. Thaiföldről, Amerikából, Skóciából, Angliából, Kanadából, Mongóliából, Hongkongból, Ausztráliából, Malajziából. Nagyon színes közösség jött össze, a legfiatalabb 2 éves, a legidősebb 77 éves volt. Nem éreztem semmilyen elnyomáson alapuló hierarchiát, megkülönböztetést, tekintélyelvűsködést, nem csak a csoport tagoktól, hanem a vezetőktől se.

Minden reggel terepjárókkal vittek minket át a képzés helyszínre, amiben tök nagy élmény volt utazni, mert hátra ültünk mindig a nyitott csomagtartóba. Miután megérkeztünk, a vezetők elmondták az aznapi tervezetet. Voltak olyan napok, amikor csoportokra osztva dolgoztunk, de volt olyan is amikor együtt csináltunk egy bizonyos feladatot. Volt, hogy egyszer cob-ot (asszem ezt hívják magyarul vályognak) csináltunk, ami amúgy szintén tök nehéz meló, hiába tűnik elsőre könnyűnek. A vályogot sárból, szénából és megfelelő mennyiségű vízzel gyúrjuk össze, így kapjuk meg a ragasztó anyagot, amit pl. ablakok és ajtók beillesztéséhez lehet tök jól használni. Kézzel kell gyúrni egész sokáig és nekem izom lázam is lett utána. A sármedencékbe tapostuk ki a vakoláshoz a vályogot, ehhez rízspelyvát használtunk és homokot és persze vizet. A finomabb rétegek kikeveréséhez nem adtunk durva anyagot már, így csak szitált homok ment a sárba és azzal mixeltük össze. Nagyon jókat szórakoztunk a sármedencébe, összekapaszkodva trappoltunk a trutyin a nőkkel, volt hogy közben meséltünk egymásnak arról, ki mit csinál otthon, miért jött a képzésre, volt, hogy csak kacarásztunk azon, hogy milyen hangokat ad ki a sár.

Teljesen újdonság volt az nekem, hogy végre részese lehetek egy olyan munkaközösségnek, ami nem szexizmuson, elnyomáson meg ageizmuson (valakit kizárólag a kora miatt ér pozitív vagy negatív diszkrimináció) alapszik. Az meg aztán végképp felszabadító volt, hogy csak nők között lehettem. Hogy végre nem kellett folyamatosan készenléti állapotban lennem amiatt, hogy mikor szól be valami férfi, mikor tesz valami megjegyzést a külsőmre. Vagy, hogy azon sakkozzak hogyan változtassam meg az útvonalamat, mikor menjek át a járda másik oldalára a férfitekintetek meg potenciális zaklatás miatt. Nem nyomtuk a versengést se egymással, nem oktattuk ki a másikat, hogy mérje má’ le jobban a fal hosszát, vagy jobban fogja azt a kapát, faszábban emelje azt a cementes zsákot. Nem törekedtünk tökéletességre, hiszen “a tökéletességhez való ragaszkodás az elnyomók rögeszméje.” A természetes építkezésben ez is egy jó lecke, hogy a vályogtéglákat lehetetlen tökéletes, pontos méretre megcsinálni, egyenetlenek lesznek a falak is, de mégse fog össze dőlni a ház. Az, hogy hibákat követünk el, és ebből tudunk tanulni egy természetes folyamat része tud lenni.  

Az angol miatt is néha beszorongtam a képzés alatt, mivel magyarul is még jön a mai napig a szorongás, ha ki kell fejeznem magamat, nem hogy angolul, emiatt be is tudok fagyni és a stressz miatt nem értem mit mondanak. De nagyon jófejek voltak a nők, mondtam nekik, hogy nekem ez nehezen megy, ezért lassabban beszéltek, rákérdeztem többször mit jelentenek olyan szakszavak, amit nem tudtam elsőre megjegyezni és mindig segítőkészen elmagyarázták újra és újra, hogy például a scaffolding az mást jelent, mint plastering. Az első az állványozást jelenti a második a vakolást, de ez egy idő után ez abból is leesett, hogy mit kezd el csinálni a csapat.

Azt is meg tudtam tanulni, hogyan kell a vakoláshoz az anyagot kikeverni természetes összetevőkből, mire kell majd jobban figyelni itt Magyarországon a hideg miatt, hány réteget kell felvinni, mivel tudom színezni az anyagot. Ha jó a földem, és elég agyagot tartalmaz, akkor attól is nagyon szép színe lesz a keveréknek, viszont az meg nem jó, ha túl sok agyag kerül bele, mert akkor leesik a falról. Nem kell itt se kimérni tökéletesen az arányokat, hanem érzésre ki lehet mérni, miből mennyit tegyek, csak jobban kell bízni a megérzésekben. Ez is tök sokat segített abban, hogy visszatérjek ahhoz az emberi alapállapothoz, ami olyan intuíción alapszik, ami összhangban van a természettel. Megtanultam még inkább megbízni a megérzéseimben és használni a testem természetes erejét és bölcsességét.

A képzés alatt többször leült a csapat egy körbe, hogy visszajelezzünk vagy megosszunk dolgokat. Én egyszer se mertem felszólalni. Viszont a zárókörnél sikerült megszólalnom, annak ellenére, hogy atom szorongtam megosztani a gondolataimat és az érzéseimet. Ez magyarul is nehéz, de aztán felhergeltem magam és megszólaltam, mert szerettem volna kifejezni a hálámat, hogy részese lehettem ennek a közösségnek. Persze a végén elkezdtem makogni, mert valamit rosszul mondtam angolul és emiatt befagytam, de az volt a nagy feloldása ennek a helyzetnek, hogy helye volt itt annak is, hogy szorongok, hogy megjelenhet, hogy nem kell emiatt szégyenkezni. Többen elakadtak a mondandójuk közben, mert elkezdtek sírni vagy csak meg kellett, hogy álljanak, hogy összeszedjék a gondolataikat. Mindenki csöndben és megértéssel kivárta, mire újra meg tudott szólalni a másik. Sokan beszéltek a női közösségek erejéről, a sisterhoodról, hogy nem kell nyomni a patriarchális versengést az érvényesülés érdekében és arról, hogy ebben a világban, ami tele van szenvedéssel és erőszakkal, alkossunk amennyit csak tudunk, mert ez tudja megadni a reményt ahhoz, hogy mégis van értelme létezni és küzdeni ilyen körülmények között is.

Das Törvény

Fehér sráccal nepáli faluban

-Külön szobát akartok, vagy együtt aludni?
-Együtt szeretnénk aludni.
-Akkor házasok vagytok. Egy éve. Ha annál hosszabb időt mondunk, meg kell magyarázni miért nincs gyerek. Ha nem vagytok házasok nem aludhattok egy szobában.
-Okés, legyen így.

Fehér sráccal a környéken

“Kérdezték a család nevét ahol lakom. Direkt nem mondtam a másodikat (a foglalkozásra utal). Rákérdeztek direkt. Kovács a család, az egy alacsony kaszt. Onnantól kezdve velem sem álltak szóba…”

A nepáli család kovács, az én család nevem kovács, a srácé pedig smith (kovács)…

Beszélgetésem az apával

“Igen, a kommunizmus jó. A király korrupt, a kommunizmus igazságos.”

Gondolkodtam… Sarlót kovácsoltak és mindent maguknak termeltek meg…

Párkapcsolatról egy lánnyal

-Hány éves vagy?
-25
-És a barátnőd?
-29
-Az én szüleim nem engednék, hogy együtt legyek fiatalabb fiúval. A te szüleid tudnak rólatok?
-Igen.
-Akkor miért nem házasodtok össze?

Máskor
-Nálunk mások a szabályok, ha fiatalabb sráccal akarsz összejönni, megteheted
-Én nem követem ezt a logikát, a szabályok erősítik a családot

Máskor
“Sok minden számít, a kaszt, és azt akarom, hogy ő is tanult legyen. A pénz annyira nem fontos.”

Párkapcsolatról egy sráccal

“Szerintem én is tetszem neki, de a szülei miatt nem beszél velem. Azért tanulok angolt, mert ügyvédnek akarok tanulni és ahhoz kell. Ha ügyvédként sokat keresek, házasodhatok magasabb kasztú lánnyal.”

Egy apa tanácsa

“Szép pár. Házasodjatok össze. Maradjatok együtt életetek végéig. Egy valaki mellett kell leélni az életed.”

Az apától

“Bráhmin családból származunk, de nem csinálok pudzsákat (szertartás) és nem imádkozom. Látod, a szobában sincs oltár vagy istenszobor. Egyszerű emberek vagyunk. Viszont a gajatri mantrát egy brahmin sem felejti el.”

Majd elmondta a gajatri mantrát.

Keralai fiú

-Rengeteg energiája van, mindenkit végig ölel, reggeltől estig!
-Persze, Istentől kapja

Több hindu

“Minden templomba bemegyek imádkozni. Hiszek Istenben, belőle egy van. Mecset, keresztény templom, hindu templom, mindegy.”

Több Hindu 2.0

“Buddha hindu volt”

“A tibeti mesterek őrültek. A hinduizmus ellen vannak. Pedig a buddhizmus hindu vallás.”

“Az emberek nem tudnak itt egy titkot. A mahábódhi sztúpa egy Siva templom. Nézd meg a Buddha szoborral szemben, ott egy Siva Lingam.”

Mutat a pap három hindu szentélyt

“Az egy Visnu templom, utána Káli és Siva, az utolsó Hanumán”

A Visnu szentélyben egy Buddha szobor volt, fölötte egy Visnu kép.

Hindusztán

“Pakisztán India része!”

Banglades India része!”

Az apa

“Nem vagyok vallásos, de hindu vagyok. Egyszerű emberek vagyunk. Az élet egyszerű, mi bonyolítjuk túl. Mindenkinek meg van a saját életútja, én követem a sajátomat, te is a tiédet. Isten akarta, hogy találkozzunk, de lehet, hogy többet nem beszélünk. Lehet, hogy igen.”

-A természetben akarok lakni, egy tanyán.
-A természet Isten

Ez az ember hindu, nem vallásos…

A vallási disszociáció 2. Rész

A trauma utóhatásaként kialakult pszichológiai állapotot PTSD-nek, vagyis poszttraumás stressz zavarnak nevezi a szakirodalom (Herman, 1992). A PTSD-s tünetek egyike a disszociáció. A traumás disszociáció (eltávolodás, lehasítás) a trauma pillanatában jelenik meg. Az emberek képesek trauma nélkül is disszociálni, vegyük csak példának azt a helyzetet, amikor kifelé bambulunk az ablakon. Ilyenkor is megfigyelhető egy minimális eltávolodás a saját testünktől, érzéseinktől és a külvilág történéseitől.

A trauma pillanatában az egyén mentális és testi épsége érdekében a test egy olyan védelmi funkciót kapcsol be, amivel képes az ember eltávolodni a fájdalmas, vagy akár életveszélyes helyzetektől. Az elviselhetetlen így valamennyire elviselhetővé válik. Így képesek sokan a természeti katasztrófa vagy közúti baleset után akár törött csontokkal nulla fájdalommal szeretteik megmentésére sietni. Más esetekben az áldozatok képtelenek megmozdulni és cselekedni, mivel lefagyással, bénulással is reagálhat a test egy traumatikus eseményre.  

A krónikus (hosszabb ideig fennálló) bántalmazásnak kitett áldozatok test szinten megtanulnak a trauma elmúltával is spontán disszociálni, annak érdekében, hogy ne kelljen megélniük az elkövető által okozott fájdalmat, vagy félelmet. Nem érzik az érzéseiket, a testüket, önmagukat (deperszonalizáció) a környezetüket (derealizáció). Vannak, akik lebegő érzést, üresség érzetet, az idő belassulását, vallásos nyugalmat, vagy akár transzállapotokat is képesek megélni.

Például az áldozatok úgy élhetik meg a történéseket bántalmazásnál, mintha a szoba egy távoli pontjából figyelnék az eseményeket. Lehasítodik vagy töredezetté válik az érzékelésük. A traumás emlékezetük úgy emlékszik az erőszakos esetekre, hogy vagy látnak képeket, de nem társulnak ahhoz érzések, vagy éreznek a testük bizonyos részein érzéseket, de nincs hozzá vizuális emlékképük. A vallási hagyományokban se kell sokáig kutakodnunk, amíg nem találunk példát arra, hogyan érnek el transzállapotokat fájdalom okozással: víz alá nyomás, bőr átszúrása, megégetése, étel és alvás megvonás.  

A GYEREKKORI BÁNTALMAZÁS ÉS A SPIRITUÁLIS DISSZOCIÁCIÓ KÖZÖTTI ÖSSZEFÜGGÉS

A trauma pillanatában a disszociáció megmenti az embert az elviselhetetlen fájdalomtól, ám a beépült traumás disszociáció negatív hatással lesz az egyén életére (Piciotto, Fox, Neto, 2017. Briggs & Shoffner, 2006.). Ha az áldozatoknak a gyerekkorukat egy erőszakos környezetben kell leélniük, akkor a személyiségük is ebben a környezetben fog alakulni. A bántalmazott gyerekek nem tapasztalják meg hogyan néz ki egy szeretetteli kapcsolat. Judith Herman a fogsághoz hasonlítja ezt az állapotot. Az áldozat nézeteit az emberi kapcsolatokról, önmagáról, de az egész világról és az abban való létezésről is az elkövetővel (a fogvatartójával) való traumás kötődés fogja meghatározni. Az áldozatok én-képében nem lesz helye az önbecsülésnek, az önállóságnak vagy az asszertivitásnak, mivel a nemet mondást, a dühöt és minden olyan megnyilvánulást, ami az áldozat önálló akaratát és szabadságát fejezné ki, azt a bántalmazó erőszakkal megtorolja. Így a disszociáció a hosszantartó bántalmazásnál azt a következményt vonja maga után, hogy az áldozat felnővén teljesen elnyomja a jogos dühét és nem tudja a saját valós igényeit vagy érzéseit artikulálni.

A bántalmazás hatására a meggyengült vagy egyáltalán nem létező én-határok miatt kialakulhat a tekintélyszemélyektől (vallásos kontextusban egy gurutól) való totális függés. A vakhitet és az egészséges kritika kerülését olyan spirituális eszmékkel lehet idealizálni, mint a „mindenki egy tükör, akiben hibát látok, abban magamat látom” vagy „a megvilágosodott mester már mindent tud, nem szabad megkérdőjelezni, hiszen ő egy felsőbbrendű, mindentudó bölcs”. A fájdalom és a felelősség eltüntetésére remek eszköz lehet a spiritualitás, ami az egyént egy hamis megnyugvásba tudja ringatni. A pozitivitáshoz való görcsös ragaszkodás így lesz íratlan szabály a spirituális közöségekben.

Az előző részben említett tanulmány kiértékelésénél egy másik igen jellemző tünet az érzelmi disszociáció és a düh-fóbia volt.
„Elmenekültem az érzelmeim és a fájdalmaim elől. Teljesen el voltam távolodva az érzelmi világomtól”.
A düh elkerülése vallásos körökben azért is jellemző, mert az számít előrehaladott spirituális gyakorlónak, akinek már nincsenek dühös állapotai, azzal a spirituális közhellyel igazolva ezt a dogmát, hogy lám, a mesterek sem dühösek.
„Mert a düh úgy van feltüntetve, minta azon már túl kellene lennünk, és kedvesnek kéne lennünk egyfolytában.”
Csakhogy annak a ténye is lehasításra kerül, hogy bizony azok, akik mesternek mondják magukat sok esetben hazudnak, önbecsapásban élnek és ugyanolyan hétköznapi emberek, mint az átlag spirituális lehasítók, akik nem hajlandóak foglalkozni a problémáikkal.

Ha az egyén nem is kifejezetten egy fizikailag erőszakos környezetben nő fel, az a fajta feketepedagógia, ami meghatározza évezredek óta a szűlő-gyerek viszonyt, szinte minden egyes ember élettörténetében megtalálható. Mit jelent ez pontosabban? Az emberi lény a gyermekkor évei alatt elidegenedik saját érzelmi világától abban a tekintélyen alapuló szülő-gyerek viszonyrendszerben, amiben a szülőkhöz totális tévedhetetlenség, mindentudás és abszolút hatalom van társítva.

Ebben a kötődési mintában kialakul az a belső dinamika, hogy a saját érzelmeket és igényeket el kell nyomni a tekintélyszemély elvárásaihoz képest. A felnőtt társadalom által definiált jó viselkedés jutalmazásra kerül, míg a rossz büntetést érdemel. A sírás, a düh, a fájdalom megélése, az egyén autonómiára való vágya büntetendő és szégyellnivaló dologként rögzül egyéni és társadalmi szinten is. A negatív érzések kifejezését, a szabad akaratot ezért bünteti a társadalom. Így lesz általános kulturális gyakorlat a disszociálás.

Peter Pitout: Marlene

MIÉRT NEM ELÉG ÖNMAGÁBAN A SPIRITUALITÁS?

Mivel társadalmi szinten tabu a negatív érzésekről beszélni, ezért a disszociáció nem csak bántalmazást megélt embereknél rögzül, hanem minden embernél hétköznapi gyakorlattá válik. Minden ember el van távolodva az ún. árnyék oldalától, a fájdalmas emlékeitől, és a titkokkal terhelt múltjától. Van aki vallással, van aki a kapitalista fogyasztói kultúrával, van aki drogokkal tünteti el a fájdalmát. Ám fontos külön tematizálni a vallási disszociáció jelenségét, mint ahogy fontos külön területként kell kezelni az alkoholizmust és a családon belüli erőszakot is.

Judith Herman szerint minél nagyobb a kultúrális nyomasztás azzal kapcsolatban, hogy a negatív érzéseket szégyellnivaló megélni, annál inkább megnyilvánulnak a traumás tünetek fizikai formában. Az emberek inkább elmennek feliratni szorongásoldókat, vagy a szomszédos kocsmába leugranak legurítani „csak pár sört”, hiszen egyszerűbb gyorsan eltüntetni a problémákat külső szerek bevitelével. A spirituális könyvekre, eszmékre és gyakorlatokra való kizárólagos fókusz tökéletesen el tudja látszólag tüntetni a világi problémáinkat. Mégis hosszú távon megjelennek ennek a gyakorlatnak a negatív következményei. A spirituális és vallásos emberek tovább viszik a spirituális életükbe a traumáikat. Itt fontos megemlíteni, hogy sok spirituális közeg hirdet hamis önismeretet, ami egy általános pop- és pozitiv pszichológián alapszik. Ezekből a spirituális tanfolyamokból sokszor teljesen hiányzik egy komolyabb pszichológiai és társadalomismereti tudás.

Fontos lenne, hogy a magukat spirituális gyógyítóknak nevező emberek eljárjanak olyan továbbképzésekre, ahol traumakutatással vagy családon belüli erőszakkal kapcsolatos ismereteket is elsajátíthatnának. De erre ritkán látni példát, mert a spirituális lehasítás ezeknél a „gyógyítóknál” is gyakran megjelenik. A spirituális tudásukat a világi tudás felé helyezik, és úgy gondolják ez a tudás minden más ismeretet felülír. Csak azt a vonalat hajlandók követni, amit a mesterük és a spirituális közösségük eszméi kijelölnek a számukra.

A spirituális disszociálás többféle negatív következménnyel jár. A Piciotto féle kutatásban a résztvevők beszámolóiból nyolcféle következmény rajzolódott ki. Az első egy olyan stagnáló állapot kialakulása volt az interjúalanyok elmondása szerint, amiben a spiritualitáshoz való görcsös ragaszkodás játszott szerepet.
„Úgy éreztem magam, mintha meg lennék fagyva. Nem tudtam mit akarok az élettől, melyik irányba induljak el, ugyanazokat a köröket futottam.”
A második jellemző a saját életük és kapcsolataik iránti felelősség vállalásának a teljes hiánya volt. A harmadik és negyedik okozat a szorongás és a depresszió volt. Az ötödik következmény az volt, hogy nem voltak hajlandóak befogadni olyan ismereteket, ami nem az általuk képviselt spiritualitással volt kapcsolatos. A spirituális nyitottságuk igazából csak a saját spirituális eszméikre korlátozódott. A következő okozat a szociális beszűkülés volt. Miközben egyre inkább spirituálisan magasabbrendűnek vélték magukat a többieknél, valójában egyre kevésbé tudtak empatikusak lenni a környezetükkel. A nyolcadik okozat típus pedig az önegyüttérzés fokozódó hiánya volt. Ezek az emberek nemhogy közel kerültek volna a saját valódi én-jükhöz, hanem egyre inkább eltávolodtak attól.

Zárásként szeretném kiemelni, hogy a jelenlegi írásnak nem az volt a célja, hogy elvesse az emberek spiritualitásra való igényét. Hanem sokkal inkább az a célja az írásnak, hogy egy valósabb, teljesebb, egészségesebb létezéshez segítse hozzá az olvasókat. Piciotto, Fox és Jesse kutatásából is kiderül, hogy több résztvevő egy pozitiv tapasztalatnak definiálta a spirituális disszociációs állapotukat, mert úgy vélték ez a tapasztalat egy minőségibb önismerethez és holisztikus szemléletű spirituális úthoz vitte őket közelebb.

IRODALOM

Briggs, M. K., and Shoffner, M. F. (2006): Spiritual wellnes and depression: Testing a theoretical model with older adolescents and midlife adults. Counseling and Values, 51, 5–20.

Herman, Judith (1992) ford.: Kuszing Gábor (2011). Trauma és Gyógyulás. Az erőszak hatása a családon belüli bántalmazástól a politikai terrorig. Háttér Kiadó.

Kornfield, Jack (2017) ford.: Tóth Zsuzsanna (2017). A bölcs szív. Buddhista tanítások pszichológiai megközelítésben a nyugati világ számára. Ursus Libris.

Masters, Robert (2010): Spiritual Bypassing: When Spirituality Disconnects Us from What Really Matters. North Atlantic Books.

Miller, Alice (1981) ford.: Fischer Eszter (2011): Kezdetben volt a nevelés. Pont Kiadó.

Picciotto Gabriela, Fox Jesse and Neto Félix (2017): A phenomenology of spiritual bypass: Causes, consequenses, and implications. Journal of Spirituality in Menthal Health.

A vallási disszociáció 1. Rész

A spirituális élet emberek millióit vonzza világszerte. Ahogy visszatekintünk a történelmünkre láthatjuk, hogy a vallási mindig is markáns szerepet játszott az emberek életében. Ám a hatvanas évektől a nyugati világban ugrásszerűen megnövekedett a keleti hagyományok és vallások iránti érdeklődés. A new age-es, spirituális eszmék és gyakorlatok iránti vonzalom a nyugati kapitalizmusban mára már fogyasztási iparággá nőtte ki magát. A nagy divatcégek hippis kellékeket dobnak a piacra, a dílerek vígan meggazdagodnak a pszichedelikus szerek árusításából. Felsőoktatási előképzettséggel nem rendelkező vagy semmilyen szupervízióba nem járó jósok, guruk, ezoterikus „gyógyítók” árulják a hamis megnyugvást a szenvedésüket keservesen megszüntetni akaróknak. Amiről a következő írás szólni fog, az nem csak a new age-es világ sajátossága, a nagy világvallások követőinél is mind megfigyelhetjük a spirituális lehasításnak vagy vallási disszociációnak, angulol spiritual bypassing-nek nevezett jelenséget.   

A SPIRITUÁLIS LEHASÍTÁS JELLEMZŐ

A fogalmat 1984-ben John Welwood pszichológus alkotta meg. A vallási lehasítás azt a jelenséget foglalja magában, amikor az egyén arra használja a vallási eszméket és gyakorlatokat, hogy ne kelljen szembenéznie a fájdalmas érzésekkel, emlékekkel, gyerekkori traumákkal, a világban létező problémákkal, vagy felelőséggel járó döntések meghozatalával. Welwood szerint a spirituális lehasítók arra használják a spirituális életstílust, hogy elnyomják a pszichológiai problémáikat, ami viszont később súlyosabb mentális problémák jelentkezésével fog járni (Briggs and Shoffner, 2006.).  

A spirituális lehasítás sokkal elterjedtebb, mint azt gondolnánk. Robert Masters pszichológus szerint, hogy megértsük a jelenséget, vissza kell mennünk ahhoz a kultúrális axiómához, miszerint a negatív érzésekről (düh vagy szomorúság) és dolgokról (például a gyerekek elleni erőszak) tabu és szégyelnivaló dolog beszélni. Az erre való kondicionálást gyerekkorban már elkezdik, így az összes ember kivétel nélkül elsajátítja ezt a társadalmi szabályt. Ennek következményeként társadalmi szinten kollektív gyakorlattá válik a problémák elnyomása. Ezt a kulturális gyakorlatot a spirituális lehasítók átemelik a spiritulitás szférájába és különböző vallási eszmék idealizálásával eltávolítják (eldisszociálják) magukat egyéni és társadalmi szinten is az élet nehéz, szomorú, dühítő, igazságtalan és fájdalmas oldalától. Masters szerint a spirituális lehasítás jellemzői a következőek:

  • eltúlzott elkülönülés a világ problémáitól
  • az érzelmek elnyomása
  • a pozitivitás túlhangsúlyozása
  • düh-fóbia
  • túl toleráns vagy teljesen vak együttérzés
  • gyenge vagy nem létező személyes határok
  • annak az illúziója, hogy aki spirituális gyakorló, az magasabb szinten van, mint a nem spirituális emberek (spirituális nárcizmus)
  • a világi dolgok leértékelése a transzcendenshez képest (a „minden illúzió” téveszme)

Jack Kornfield amerikai buddhista gyakorló és pszichológus A bölcs szív című könyvében a saját spirituális lehasításáról is beszél. Miután öt évig egy thaiföldi szerzetesi közösség tagjaként élt, hazatérve a spirituális nárcizmus csapdájába esett. Azt gondolta ő már többet tud azoknál akik nem gyakorolnak, illetve a saját és a világ szenvedésétől úgy távolította el magát, hogy azt a spirituális közhelyet hajtogatta papagájként, hogy a hétköznapi valóság csupán egy illúzió és minden problémát csak az elme hoz létre. Kornfield hangsúlyozza, hogy ezek mind téveszmék voltak, mert az igazi spiritualitás nem ezt jelenti. Pszichológusként kiemeli, hogy az együttérzés nem ostoba, nem azt jelenti, hogy mindent naivan mosolyogva elfogadunk. Ez nem spiritualitás, ez önbecsapás. Kornfield szerint a világ igazságtalan és dühítő dolgai ellen aktívan fel kell lépnünk. Az erőszakra nemet kell mondanunk. Az elkövetőket a jog eszközeivel felelősségre kell vonnunk és a világban aktívan részt kell vennünk ahhoz, hogy megtapasztalhassuk azt a valódi spiritualitást, ami az élet negatív oldalának a megéléséből és elfogadásából fakad.

EGY TANULMÁNY RÖVID BEMUTATÁSA

Piciotto, Fox és Jesse 2017-es tanulmányukban a spirituális disszociációt fenomenológiai megközelítéssel célozták megvizsgálni. Interjúalanyoknak olyan embereket választottak, akik már megéltek közvetlenül spirituális lehasítást. A nyolc önkéntes résztvevőből heten brazilok voltak és egy norvég volt köztük. Hat résztvevő spirituálisnak jellemezte magát, de nem vallásosnak, ketten pedig buddhisták voltak. A résztvevőknek a  következő öt kérdésre kellett válaszolniuk:

  1. Hogyan találkoztak a spiritualitással vagy a vallásukkal.
  2. Milyen kontextusban jelentkezett a spirituális lehasítás, és mik voltak a fő jellemzői és okai.
  3. Mik voltak a főbb következményei a spirituális lehasításnak és hogyan vették észre a tüneteket.
  4. Hogyan kezelték a spirituális lehasításukat, hogyan gyakorolják most a spiritualitást.
  5. Személyesen mit gondolnak hogyan lehetne megelőzni a jelenséget.

Az eredményeket a következőkben röviden ismertetem, az utolsó két kérdéssel most nem foglalkozom, tekintve azt, hogy az írás jelenlegi fejezete az okozatokra és a következményekre kívánja helyezni a fókuszt.

Az első kérdésre háromféle variácói jött ki. Az egyik motiváció a vallás felé fordulásban az egzisztenciális kérdésekre való válasz keresése volt. „Honnan jöttünk, mi végre vagyunk a földön?” A második jellemző a szenvedés elnyomásának vagy megszüntetésének a vágya volt. „Azért kezdtem el templomba járni, mert rengeteget szenvedtem, hittem abban, hogy a vallás megszabadít a fájdalmamtól.” Végül az utolsó motiváció a vallás felé fordulásban a családi háttér volt. Többen vallásos, spirituális családban nevelkedtek.

A spirituális lehasítás kialakulásában négyféle okozat került megvilágításba. Az első az egyén világtól való menekülése volt, a második ok az egyén saját fájdalmától való menekülés (emiatt a viselkedés miatt az ingerküszöbük is egyre alacsonyabbra csökkent, egyre kevesebb fájdalmas jelenséget és érzést bírtak elviselni). A harmadik ok a saját gyerekkoruk és családi hátterük vagy más nehéz társadalmi probléma elől való menekülés volt. Végül a negyedik okozat a vallásos közegük volt, amiben a vallási vezetők és a közösség tagjai dogmák szerint működtek és a pszichológiai problémákkal való foglalkozás iránt közönyösek vagy kifejezetten ellenségesek voltak.

A spirituális lehasításnak az egyik következménye az emberektől és a világtól való elzárkózás volt. Több résztvevőnél megjelent az a spirituális nárcisztikus viselkedés, hogy egyre inkább nem voltak hajlandóak szóba állni olyan emberekkel, akik szerintük nem voltak eléggé spirituálisak. „Azt gondoltam, hogy magasabb szinten vagyok, mint a többi ember, mert magamat sokkal spirituálisabbnak véltem a többieknél.” Az interperszonális kapcsolataik egyre inkább azokra az emberekre korlátozódtak, akik az általuk képviselt spirituális eszméhez tartoztak. A családtagjaikkal vagy a régebbi barátaikkal elkezdték megszakítani a kapcsolatot. Az Én egyetemességét elkezdték idealizálni a világi emberi kapcsolatokkal szemben. Megjelent tünetként a konfrontáció kerülése is, vagy annak az elkerülése, hogy erőfeszítéssel járó én-határokat szabjanak ki. „Elfutottam a konfrontáció és a konfliktus elől, mert attól féltem, hogy ha kifejezem a problémáimat, akkor nem fogok megfelelni másoknak és a spirituális elvárásoknak.”

A következő részben a saját gyerekkortól és családi háttértől való menekülésre fogok fókuszálni. Ismertetni fogom mit jelent a disszociáció, amihez Judith Herman traumakutatással kapcsolatos eredményeit fogom felhasználni. Továbbá bemutatom, milyen összefüggésben van a gyermekkori traumatizáció a vallási disszociáció kialakulásával.

Isten a buddhizmusban 3. rész

Ebben a részben kicsit megszakértem az ürességet nagy vonalakban. Nágárdzsuna (2-3. sz.) és később Aszanga (4. sz.) óta ez egy iszonyú menő buddhista kifejezés, a szanszkrti Śūnyatāt fordítják ürességnek. Bár mindenhol figyelmeztetnek arra, amit én is leírok, így is azt tapasztaltam a magyarországi buddhista világban, hogy nihilizmusba sikerült silányítani ezt a tanítást.

Fehér Judit Nágárdzsuna (A mahájána buddhizmus mestere) című műve foglalkozik ezzel Nágárdzsunán keresztül, ami alapján ki is derül, hogy tökre nem arról van szó az ürességet illetően, hogy a dolgoknak hiánya lenne, vagyis nem léteznek (sokan így értik félre a buddhizmus üresség tanítását), hanem hogy minden dolognak egymástól függve, egymást feltételezve van valamilyen tulajdonsága és ez alapján a függő viszony alapján létezik úgy a világ, ahogy mi megtapasztaljuk. Szóval ez elég röviden ennyi. Emiatt nincs a dolgoknak mástól független, önmagában való léte, ami miatt önmagában üresek. Dolgok alatt gyakorlatilag mindent értek, ami a világunkban van, nem csak tárgyi szinten. A szánkótól kezdve a megnevezett érzelmeinkig.

Ha egy fokkal filozófikusabb akarnék lenni, akkor a dolgok szó helyet a jelenség szót használnám, de nem akarok. A környezeti tényezők adnak egy dolognak valamit, ami miatt függetlennek tekintjük. Remélem ez így érthető ennyiből. Szerintem azért ez így nem akkora filozófiai fordulat, a buddhisták egy része mégis oda van érte, persze ha így nézzük a világot és így tapasztaljuk az tényleg valami.

Gondoljunk bele ennek az elképzelésnek az igazságtartalmába, pl. a rajtunk lévő ruhához mennyi körülmény kell, hogy létezhessen, és mennyi minden határozza meg annak a funkcióját. Mennyivel más funkciót kap, ha kint hagyom az erdőben és pockok költöznek bele, akkor ki határozza meg, hogy miről van szó. Klasszikus értelemben kell a ruha ruhaságához az, hogy én hordjam és felruházzam azzal a tulajdonsággal, hogy ez egy ruha, és a környezetemnek is egyet kell vele értenie.

Ha zsákot húzok magamra azzal a céllal, mint a ruhát, azt a környezetem mégis zsáknak fogja titulálni, és csak számomra lesz ruha értéke, pedig ugyanúgy a testemre vettem egy anyagot, mint amikor a pólót húztam magamra és a funkciót is ugyanúgy ellátja, mégsem minősíti a többség ruhának. Szóval ez a fogalom ezért üres, de látjuk, hogy ettől még létezik, meg azt is, hogy mennyi potenciál van így mindenben. Ez alapján az üresség sokkal inkább a teremtés lehetőségéről szól, mint a dolgok teljes hiányáról.

Vagy mennyi körülmény kell ahhoz, hogy egy növény éljen, de az érzésvilágunkon is töprenghetünk, hogy mennyire körülmény és környezet függő. Vannak más nyelveken olyan érzelmekre és tevékenységekre szavak, amik a miénkben lehet, hogy nincsenek és fordítva. Egy kanadai őslakó inuitokkal dolgozó ember mesélte, hogy van egy szó ebben a nyelvben, ami arra utal, hogy közösen egy emberről a háta mögött “kibeszélik” a jó tulajdonságait. És erre van egy szavuk, ami a mi nyelvünkkel nem helyettesíthető be. A lényeg csak az, hogy a nyelvi kommunikációra is igaz, hogy a függő viszonyban van csak töltete.

Szóval egy nagy összefüggés hálóba tartozik minden, amit csak tapasztalunk, minden, amit meghatározunk, valamihez képest határozzuk meg. Ezért van az, hogy Nágárdzsuna szerint nincs a dolgoknak önvalója (svabhāva). Önmagától, önmagában, mindentől függetlenül nem létezik semmi, ezért üres. Ettől még hülyeség tagadni a dolgokat, hogy akkor, ha üres, akkor az nincs. Aki buddhistaként azt mondja neked, hogy semmi nem valós, minden illúzió, vagy, hogy úgy is üresség a világ, akkor etess vele szart, vágd le a kezét, vagy csinálj valami nagyon durvát, hogy megbizonyosodj, tényleg úgy tapasztalja a világot, ahogy mondja. Persze ezután börtönbe kerülsz, úgyhogy ne csinálj ilyeneket. Egyébként hindu és buddhista tantrikusok nem ódzkodnak az emberhús meg kaka evéstől, de ez egy másik történet, bár valahol témába vág.

Aszanga egy másik buddhista híres szentként tisztelt filozófus, aki eltöpreng ezen az üresség dolgon is. Nála zömében arról van szó, hogy a saját érzékszervünkön keresztül nyilvánul meg a világ számunkra, ezért az abban a formában illúzió, hogy a dolgok valódi milyenségét nem tapasztaljuk meg, csak a számunkra megnyilvánult és általunk hozzátársított tulajdonságokkal rendelkező világot.

Egy lónak egy coca colás üveg tuti hogy teljesen más, mint nekem, de még egy másik embernek is. Én talán a logót szimbolikusan a kapitalizmussal azonosítom, valaki meg simán tökre inna egy kólát, ha meglátja. Ráadásul, ha én az alját látom az üvegnek akkor az kör, ha meg valaki az oldalát, akkor egy … egy kólásüveg. Mindegy, a lényeg, hogy máshogy jelenik meg a világ minden része minden érzékszerven keresztül mindenkinek.

Azt pedig, hogy milyen valójában a dolog, senki nem tapasztalja tisztán, csak egy buddha (amiből ugye sok van, kivéve a théraváda buddhizmus szerint). Szokták még buddhistáék mondani, legalább is én hallottam emberektől, hogy a körülöttünk lévő világot mi teremtjük meg magunknak, ezért kizárólag rajtunk múlik a milyensége. Aszangánál ez nem így van. Nála az érzékszerv hozza létre az érzékelt dolgot és az érzékelőt is. Nem az érzékelő hozza létre az érzékelt dolgok azon keresztül, ahogy kapcsolatba lép vele, hallással, látással, szaglással stb.

Vagyis nem mi teremtjük eszerint a világot, hanem maga a tapasztalás hoz létre minket is meg a világot is. Szóval eszerint nincs az, hogy mi bármit is konkrétan odahallucinálnánk, vagy oda teremtenénk a semmibe, hanem csak úgy tapasztaljuk a dolgot, ahogy, viszont nem úgy, ahogy az valójában van. Ezért gyakorlatilag tényleg illúzió, de valami van ott, aminek van egy eredeti léte, szóval nem igaz, hogy nincs semmi. Ezt félreértve mondogatják, hogy illúzió a világ és mennek át nihilizmusba sokan.

Pláne akkor válik veszélyessé a hülyeség, mikor erőszakot elkövetőket mentenek fel, áldozathibáztatásra használják a vallást, lehasítanak érzéseket, traumákat stb. Erre külön bejegyzést szánok, pontosabban szánunk 😉

Sem Nágárdzsuna, sem Aszanga nem mondta azt, hogy a világ totál nem létezik és hogy mindent mi haluzunk oda, csak azt, hogy a dolgoknak nincs annyira berögzült állandó tulajdonsága és azt, hogy függ a tapasztalótól a tapasztalt világ, annak valódi milyenségét viszont nem látjuk. Itt tértem vissza oda, ahol ígértem, a transzcendenshez. Ugyanis megint nem a dolgok tagadásáról van szó. Megint nincs az, hogy a dolog nem létezik, hanem az, hogy nem tapasztaljuk azt a teljességében, és itt nekem eléggé felszínre buggyan a transzcendens, csak megint nincs kimondva.

Itt sejteti, hogy mekkora misztikus menőség a világ, csak jó buddhisták létére nem mondják ki, de rámutatnak, hogy van ott valami, csak ne kezd el szavakba önteni. Az összefüggés háló, meg a dolgok rejtett valódi természete nekem legalább is sejtet valamit, amit akkor tapasztalunk, ha csak hagyjuk az elménket működni, anélkül, hogy befolyásolnánk azt. Persze néha praktikus befolyásolni, ha valaki folyamatosan csecsemő gyilkosságon agyal, akkor jobb ezzel kezdeni valamit, de amúgy van egy jó kis példa erre a „meditációra”. Mármint arra, hogy hagyjuk a tudati dolgainkat nyugton. Szóval az egész olyan, mint egy felkavart koszos víz, amit ha nyugton hagyunk, a kosz lassan leülepszik. Szóval így.

Az üresség tanításáról Dzsamgön Kongtrul Rinpocse egy magyarországi tanításán azt mondta, hogy simán ügyes módszer, ami gyakran használt buddhista fogalom. Az ügyes módszer azt jelenti, hogy nem azért magyaráznak erről, mert úgy van, hanem mert a mi állapotunkban ez segít és előrébb tol minket. Szóval azért füllentenek a tradicionális buddhisták is, ha éppen az kell. Ez az ügyes módszer.

Rengeteg oldalról megközelíthetném és elég sok dolog engem ugyan erre a következtetésre terelt, de ennyi is elég, hogy szemléltessem, miért gondolom azt, amivel felütöttem az egész témát. Ezért tudom magamban feloldani a vallási határokat, mert csak annyi különbséget látok, hogy más fogalom és filozófiai rendszer alakult ki valamire. Persze az durva, hogy valaki ezt a buddhizmusban óvatosan dugdosott dolgot elnevezi jóságos, teremtő férfi Istennek, de hát valaki meg tejfölt rak a halászlébe.

Vége a sorozatnak 🙂

Isten a buddhizmusban 2. rész

Most minden, az előző bejegyzésben elhangzott gondolatot megpróbálok egy kis buddhizmussal alátámasztani, ami miatt még mindig bizalmam van ebben a szellemiségben (itt direkt nem a vallás szót használom). Azt is hozzáteszem, hogy még mindig a klasszikus mester-tanítvány rendszerben vagyok benne. Ez azért fontos, mert én a tibeti buddhista hagyományt ismerem, így ezzel tudok leginkább érvelni, és itt, a hagyomány szerint ezen a kapcsolaton múlik vagy bukik az egész, ezért teljes joggal róhatnák fel a kritikát, hogy ha nincs mesterem, akkor én kussoljak erről. A hagyományon belül legalábbis. Az megint más kérdés, hogy a hagyománynak van e köze az igazsághoz, vagy nem.

Szóval a transzcendens. Milyen szép és elcsépelt szó. Sokan a buddhizmust ateistának nevezik. Én egyetlen szútrát, vagyis buddhai tanítást sem olvastam, amiben bárki is tagadta volna Isten létezését. Annyi van, hogy Buddha szerint nem erről kell agyalni, hanem helyette a saját állapotunkkal kezdeni valamit. Észrevenni a jelenlegi helyzetünket és valamilyen fajta önismereten keresztül lassan kiküszöbölni azokat a dolgokat, ami kellemetlenné teszi az élet tapasztalatunkat. Hol van ebben Isten tagadás? Simán nem kerül előtérbe, mert nem a végső állapottal kezdi a buddhizmus a munkát, amikor totál egyek vagyunk valami univerzális erővel, hanem onnan, ahol éppen tartunk.

Ha bele gondolunk ez igaz is, hogy egy isteni egységben való tapasztalásban lehet hinni, de ettől nem kerülünk ennek a tapasztalásába, csak elámulunk rajta, hogy mekkora királyság ez így. Ehelyett Buddha azt mondja, hogy nem, a mi helyzetünkből az élet kemény, idegesítő, szar, még ha néha jó is, és valahogy ezt vegyük észre, aztán orvosoljuk. Egyébként itt burkoltan a négy nemes igazságra célzok, ami egy buddhista alaptanítás.

Eszerint:
1. Az élet nehéz, vagy nem kielégítő (a dukkha szót szenvedésnek szokták fordítani, de én azért nem ezt használom, mert valójában megtapasztalunk kellemes dolgokat is, de összességében nem nehézségektől mentes az életünk).
2. Ennek, hogy ilyen az élet, oka van.
3. Az ok megszüntethető.
4. Van módszer, amivel ezt megtehetjük.

Szóval erről van szó, és a módszer Isten létével nem foglalkozik, ettől még a végére eléggé kiderülhet, hogy végig vele voltunk egységben, csak ezt nem így tapasztaltuk. Simán ennek megtapasztalásához e szerint a rendszer szerint nem szükséges az Istenbe való hit, vagy istenekkel való kapcsolat. Még később visszatérek a transzcendens témára.

Aztán szoktak jönni azzal az alap buddhista tanítással, ami
anātman-ként ismert, amit éntelenségnel fordítanak a derék szakemberek. Van erről amúgy egy szuper tanítás Alexander Berzin-től, aki a Dalai Láma titkára volt sokáig és jó pár évet lehúzott szerzetesként is. Ő kifejti, hogy ezekhez az alaptanításokhoz érdemes tudni a kor többi filozófiai irányzatát, amihez képest Buddha meghatározta magát, illetve mondandóját:
http://www.buddhapest.hu/2014/02/a-buddhizmus-altal-tagadott-atman.html
Ez egy tanítás sorozat, a linkelt blogon fent van több részben, ez a link az első része.

Hogy nincs egyéni lélek, az a buddhizmusban
-az én olvasatomban persze- szintén nem igaz.

A kor által meghatározott és felértékelődött ātman szóval volt a baj. Olyan belső dolgokat társítottak egy változatlan lélekhez, ami a buddhizmus szerint a testünkkel együtt tökre múlandó. Ez amúgy az öt skandha, a forma, érzékelés, észlelés, késztetés, tudatoság, amiket tévesen azonosítottak az állandó énünkkel, ami túléli a halált. A lényeg itt szintén az, hogy ne kapaszkodjuk semmilyen örök dologba, mert úgyis csalódni fogunk, nem ismerhetjük meg így azt, ami örökké él, mert szintén csak fogalmakba kapaszkodunk.

Szóval megint az a helyzet, hogy toljuk a meditációt, meg miegymást, de ne ábrándozzunk olyan dolgokról, amikről jelenleg nincs fogalmunk. Szerintem ez szintén nem jelenti azt, hogy ne lenne bennünk valami változatlan, csak az nem az, amit a kor ātmannak nevezett, ezért van a buddhizmusban ennek a tagadása, az anātman.

Később aztán megfogalmaztak olyan dolgokat, amik állandók, de szerintem mára ez már ugyan olyan szerepbe került, mint anno az
ātman. Beszél a mahájána buddhizmus pl. mindenkiben ott rejlő potenciálról a megvilágosodásra, a tathāgatagarbháról, vagy buddha természetről, ami egy ideig a történelemben jól betöltötte a szerepét, de mára úgy érzem befásodott és értelmét vesztette.

Szarahapáda, indiai buddhista szent költeményeiben pedig ott szerepel egy ún. autentikus én. Sajnos nincs nálam a könyv itt Indiában, ahonnan pötyögök, de a Szaraha Három éneke című könyvet meg lehet szerezni, melyben szépen leírja a szerző, hogy melyik szanszkrit és tibeti kifejezést fordítja így, online meg vannak szanszkrit és tibeti szótárak, nem kell ma már nyelvésznek sem lenni, hogy ellenőrizzük mi is ez a kifejezés, amit így fordítanak. Ha kommentben jelzi bárki, hazaérkezésemkor szívesen fellapozom és ellenőrzöm az eredeti kifejezéseket.

Ezt azért írom le, mert fontos a fordítás pontossága, gyakran csempésznek sajnos fordításokba olyan tartalmakat, ami a fordító gondolata, de úgy tálalja, mintha arról lenne szó az eredeti tanításban is. Inkább legyünk kritikusak a fordításokkal kapcsolatban és járjuk körbe a témát minél pontosabban, mielőtt elfogadunk valamit.

A mondandóm lényege csak az, hogy tévesen azonosítunk valamit a testen túl is egy eredeti és változatlan énnel, és ezt veti el a buddhizmus, viszont megfogalmaz és utal arra, hogy ettől még van valami. Sajnos aztán az új megfogalmazáshoz is hülyeség tapad, aztán az idők folyamán egyre zavarosabb lesz a történet, pedig csak annyi van, hogy tök jogosan minden menő és nagy buddhista filozófus új fogalomrendszert alkot, hogy friss maradjon a szellemiség, a „ne ragaszkodjál már annyira ehhez” életérzés, ami Buddha óta még mindig üzenet.

Kivéve az ortodoxoknak, akik kicsit leragadtak 2500 évvel ezelőttben, mintha a mai hinduizmus az akkori védikus rendszereket fedné le, pedig rohadtul nem. Gondoljunk arra, hogy jelenleg mi is a jelenlegi fogalomrendszerünkhöz és hitvilágunkhoz igazítjuk a buddhizmust. Tök jó írások vannak, melyek buddhizmusról és a modernkori mindenféle tudományokról szólnak, és ezzel gyakorlatilag mi is frissen tartjuk a szellemiséget. Rengeteg buddhista pszichológiás könyv is van, szívből ajánlom az A Bölcs Szív címűt Jack Kornfield-től, bár bevallom, csak fejezeteket olvastam el belőle, az egész könyvet nem.

Talán a zen őrzi azt, hogy direkt nem nevez meg semmit, de ettől még ugyanolyan banális frázisai lettek, mint az önvalóra vonatkozó különböző kifejezések. A mém világban is egyre híresebbek a rövid kóanok, amiben valami váratlannal megleckézteti a mester a tanítványát, hogy más mederbe terelje a gondolatait. Értem én, hogy ez elég eredeti buddhista gondolat, mivel a mindenféle filózgatás helyett visszakényszeríti a jámbor gyakorlót derűsen ücsörögni, de ugyanúgy elfásult mára az egész, mint a 2500 éve lejárt ātman kifejezés.

Konkrétan olyan emberekkel találkoztam, akiktől az időt nem lehetett megkérdezni anélkül, hogy ne valami „zenes” választ kapjak, pl. hogy visszakérdezi mi az idő egyáltalán és létezik-e. Egyszerűen látszik, hogy felvett és erőltetett stílus alakult ki ebből is, ami nem a zen hibája, hanem az emberé. Én is egyébként tartozom ilyenek közé, biztos vagyok benne, csak magamat ilyen élesen nem látom kívülről. Majd egyszer visszajelez valaki és elgondolkozom rajta.

Szóval a direkt csöndben maradok, vagy direkt nem nevezem el a valóságot dolog ugyanúgy betokosodott rendszerré válhat, ami megakadályozza az egész élet „flow” gördülékenységét, mint írásból dogmát csinálni. Van még számtalan kifejezés végső tudatállapotokra meg mindenféle végtelen terekre meg fényre utaló kifejezések, mahāmudrā, rigpa, dharmadhatu és barátaik, de ezekkel ugyan az a helyzet, csak ismételném saját magam. Persze valamennyire másra utalnak ezek a kifejezések, de lényegében valami állandóságot sejtetnek a tudatot és a világot illetően.

A legtöbb ilyen kifejezés a tudat végső természetével foglalkozik és eléggé egy állandó állapotot ír le egy univerzális akármivel, amivel valójában egyek vagyunk, szóval kimondom a spirituális frázist: szerintem a buddhizmus is arról szól, hogy minden egyéni tudat vagy lélek valójában egy a nagy mindent átható Istennel. Buddhistásan a tudat végső természete végtelen és kifejezhetetlen fény és teresség. Ilyeneket már bőven találunk mahájána és vadzsrajána buddhista szövegekben (a kivételt az említett „ortodoxok”, a théravádin iskola képezi. Egész dél-kelet Ázsiában ez az elterjedt irányzat).

Szerintem az emberek csak szeretnek egyediek lenni azzal, hogy megleckéztetik a keresztény kultúrájú környezetüket azzal, hogy az ő hitrendszerük ennyivel különb, de valójában sem ők, sem a keleti flessük nem különb egy lakótelepi parizeres zsömlénél. Nem azért, mert az rossz, hanem mert mindkettő ugyan annyira természetes része az életnek.

Itt vége a második résznek, a következő és utolsó részben az üresség fogalmát járom körbe. Folyt. Köv.

Isten a buddhizmusban 1. rész

Nem kinyilatkoztatás akar ez itt lenni, hanem saját tapasztalat, saját következtetés és saját vélemény. Úgy általában, mióta az eszemet tudom, foglalkoztatnak a vallások, a különböző kultúrák és társadalmak. Mikor éppen nem vallásosnak élem meg magam, akkor is vallási kérdéseken töprengek, csak akkor erősebb a kritikus oldalam. Ahogy ez kerül egyre inkább összhangba bennem, szűnnek meg a valamilyen irányba való kilengések. Úgy érzem, hogy egyensúlyba kerül a téma megítélése is. Ezt úgy értem, hogy egyre kevésbé vagyok gyűlölködő a számomra elfogadhatatlan vallási viselkedéssel szemben, ugyanakkor egyre kevésbé vagyok fanatikus és elfogult. Egyre inkább találom meg a biztos talajt, de maradok kritikus, vagy dühös, ha kell. Az ugyanis nagy tévedés, mikor vallásokra hivatkozva összemossák a dühöt a gyűlölettel és így azt is elitélendőnek tartják, de ez egy másik téma.

Ebben az értelemben egyre nehezebb valamilyen vallás követőjének definiálnom magam. Ez bizonyos értelemben nem teljesen igaz, mert a vallások bennem buddhista értelmezést kapnak, de ezen keresztül egyre több dologgal tudok azonosulni. Ennek köszönhetően cserébe egyre kritikusabb is tudok lenni a buddhista vallási intézményekkel, vagy pontosabban az intézményesített buddhizmussal. Világszerte egyre kevesebben, de talán Magyarországon még mindig kevés tudása van az embereknek a buddhista vallási rendszerek hibáiról. A buddhistákat a mai napig békés, toleráns, elfogadó, dogmáktól mentes és szabad, választható szabályrendszerű életviteli ösvénynek, filozófiának tekintik az emberek. Valójában ennek pont az ellenkezője igaz, ha a régóta meglévő és berögzült buddhista hagyományokat nézzük.

A vallás magja valóban olyan pozitív, ahogy az emberek gondolják, de ugyan ez a helyzet a kereszténységgel vagy a hinduizmussal is. Ezeket az intézményesített egyházak és a hozzájuk tapadó politika és történelem alapján ítélik meg az emberek, pedig a buddhizmushoz is tapad vér és mocsok jócskán. Nem a buddhizmus ellen akarok beszélni, hanem inkább azért, hogy ne az egyházak és rohadék szentek, guruk, prédikátorok alapján ítéljünk el egy vallást, és azért, hogy ne essünk abba a hibába, hogy minden kritikát elvetünk csak azért, mert azt a hagyomány megköveteli.

Ahogy egyre haladok afelé, amit én a buddhizmus lényegének vagy magjának tekintek, úgy érzem, egyre haladok a kereszténység, a judaizmus, az iszlám, a természeti népek hitvilága, a hinduizmus, tao, zoroasztrizmus, manicheizmus (még sorolhatnám) magja felé is. Igaz, ezekhez a vallásokhoz nagyon keveset értek, a hinduizmust kivéve nem kutattam őket, bár annak sem vagyok kicsit sem szakértője. A kereszténység ismerete, szellemisége a saját kultúrámból fakad, ezért arról talán beszélhetek érdemileg. Szavaimat hitelesítheti az intuitív megérzésen kívül (ami valljuk be, elég megbízhatatlan és szubjektív) a hasonló következtetésekre jutó, nem buddhista barátaim tapasztalata.

Minden vallás mögött sejtek egy őserőt, transzcendenst, ami talán az emberi psziché közös tapasztalata, talán valami más. Hiába próbálják sokan a buddhizmust materializmussal vádolni, vagy racionálisnak és viszonylag tudományosnak vélni, én magam sosem találkoztam közelről olyan buddhista kultúrával, akik így gyakorolnák a vallást, és olyan szent szöveggel sem, ami ezt támasztaná alá. Pontosabban van, amiből kiolvashatjuk ezt, de olyan szöveggyűjtemények között, aminek a nagyrésze tele van vallási hiedelmekkel. Ha egy vallás szent szövegeinek a gyűjteményének húsz százaléka földhözragadtabb a többinél és viszonylag racionális, az nem jelenti azt, hogy a vallás egésze az. Persze tekinthetjük az alakulóban lévő „nyugati” buddhista értelmezést a buddhizmus új fajtájának, amivel nincs semmi gond, de az elmúlt 2500 év buddhizmusa nem ilyen. Nem pszichológia, nem filozófia, nem életút, hanem vallás, a szó szoros értelmében. Ha igaz az, hogy a buddhizmus nem vallás, hanem valami más, akkor ez ugyan úgy igaz a többi vallásra is. Ha Jézus szavait követjük közvetlenül, akkor az is egy sokkal természetesebb élet stratégiává válna, ahogyan jelenleg a buddhizmust megéljük nyugaton, Európában, Magyarországon.

A lényeg, hogy nem gondolom, hogy mentes lenne a buddhizmus bármiféle transzcendens tapasztalatának kinyilatkoztatásától, de sokkal burkoltabban bontakozik ki. Hiába dobálózik a „pop buddhizmus” illúzióval és ürességgel, valójában fogalma sincs az ezt hangoztató embereknek, hogy mit takarhatnak ezek a fogalmak. Újra megerősítem, hogy ezek az én gondolataim, meglehet, hogy nekik van igazuk és én tévedek hatalmasat. Ha ez a helyzet, én lemondok arról, hogy buddhista legyek, és inkább járom a saját utam, bármennyire is kritizálja ezt minden vallás (a buddhizmus szerintem gyakran még erősebben, mint a többi).

Fontosnak tartom hozzá tenni, hogy ahogy egyre inkább erősödik bennem a saját intuíciómban való bizalom, annál inkább boldogabbnak és kiegyensúlyozottabbnak érzem az életem, szóval ha a buddhizmus nem egyezik azzal, amit én megélek, nekem akkor is ez jön be jobban, ez segít az életemben, a halálomban, így ennek van értelme rám nézve. Ugyan ezt tudom mondani arra, mikor a tibeti buddhizmust vádolják azzal, hogy nem minden a történelmi Buddhától ered amit követnek, ezért nem buddhizmus. Ahelyett, hogy ezeket megcáfoljam (meg lehet), inkább vállalom, hogy oké, nekem nem baj, ha „Guru Rinpocseista” vagy „mahásziddhista” vagy bármi más vagyok valakinek a szemében. Engem az sem érdekel, ha Buddha a valóságban nem is létezett, akkor azt az embert követem, aki őt kitalálta és a meséjén keresztül adta át azt, amit buddhizmusnak nevezünk. Ha ezt tegnap találta ki egy bolond, akkor én abban hiszek, nem érdekel minek mi a neve, és hogy mennyire régi az a valami. Nem gondolom, hogy a védák igazabbak más írásoknál azért, mert az a régebbi. Valamikor az is új volt.

Folytatása következik. A következőben kifejtem, miért van Isten a buddhizmusban.

Amma asramja

Nagyon kiváncsi és izgatott voltam az asramba érkezést megelőzően. Leginkább az foglalkoztatott, hogy milyen lesz végre egy női vezetővel találkozni. Még sok kérdés volt bennem ezenkívül, és sok remény azzal kapcsolatban, hogy legalább azt az alapszintet hozza majd, hogy nőként erőszakmentesen vezeti a közösséget.

Amma egyedülálló a spirituális világban. Sokan felhoznak női vezetőkre példákat, de azt nem veszik figyelembe, hogy ezek a nők általában egy férfi guru alatt tevékenykednek, vagy úgy van a kezükben valamennyi hatalom, hogy nincsenek a hierarchia legtetején. Női Pápáról  vagy női Dalai Lámáról még nem hallottunk ugyebár. Amma ezért egyedülálló, mert a hindu hagyományban nő eddig nem került ilyen jelentős vezető pozícióba. Mivel több szabály is szól arról, ami diszkriminálja a nőket. Nem mehetnek be bizonyos templomokba, nem végezhetnek el bizonyos szertartásokat, de ez csak pár példa, most nem is megyek bele ennél jobban a felsorolásba.

Az asramba karácsony napján érkeztünk. Kochin repteréről még egy négy órás út várt ránk Amritapuriba. Muszáj volt befizetni egy drágább taxis útra, mert hajnalban érkeztünk meg, semmi nem járt a taxikon kívül és hulla fáradtak voltunk. Elkezdtünk azon agyalni, hogy most aludjunk itt a reptéren várjuk meg a reggelt, és keressük meg a buszállomást vagy induljunk neki rögtön az útnak. Egy fél órás tanakodás, számolgatás után úgy döntöttünk a drágább, de stresszmentesebb verziót választjuk. Ezzel a döntéssel viszont az járt, hogy most nagyon oda kell figyelnünk mire és mennyit költünk. Azért elég nagy különbség van egy kényelmes taxi út és egy tömött indiai olcsóbb buszos út között. Két napos utazás rettentően le tudja szívni az embert, és tényleg nem ajánlom senkinek, hogy fáradtan induljon neki egy nagyobb útnak, mert sokkal inkább éberebbnek kell lennie az út során. Az időeltolodás, a be-ki csekkolással járó stressz, a csomagok hajkurászása, a „meg van-e mindenem?” para, a beszállókapu felkutatása, egy idegen helyre való megérkezés és alkalmazkodás az új körülményekhez rettentően letudja szívni az ember idegrendszerét.

Szóval legalább gyorsan és nyugalomban érkeztünk meg. Elsőre egy olyan szobát kaptunk, ami amúgy az itt tanuló bentlakásos elsőéveseké, csak ők távolt voltak emiatt helyeztek el minket ezen az átmeneti szálláson. Pár napja szóltak, hogy át kéne költöznünk egy másik szobába, mert visszatérnek a tanoncok. Ezen elég sokáig bosszankodtam. Ennek több oka is volt, nem mondták meg nekünk előre, hogy ez csak egy átmeneti szállás, emellett eléggé kimerültem aznap, és pont akkor közölték velünk a költözés tényét, amikor hullafáradtan visszaértünk a szobába, ahol már csak egy nagyot akartam aludni.

A cuccunkat összepakolni is elég nagy energiát igényel mivel több, mint fél évre terveztük az Ázsiai körutazásunkat és emiatt egy rohadt nagy hátitáskával utazunk. Napközben még azon is egész sokat stresszeltem, hogy kevés pénzünk van. Harmincezernyi összegnek megfelelő indiai rúpiába kerül egy hónapig a szállás napi három bőséges kajával együtt, de nekünk így is sokat kell spórolni, például egy narancsot is elfelezünk a barátommal, nem tudunk egy egészet megenni, be kell osztani. Gyalog járkálunk el felfedezni a környéket, és nem engedhetünk meg magunknak olyanokat, hogy befizessünk egy hajókázásra vagy kifizessünk egy riksát. A low budget viszont olyan élethelyzetekbe tud kényszeríteni, olyan élményekkel találkozhatunk, amik szintén életre szólóak és nem biztos, hogy ha kényelmesen lenne pénzünk, akkor tudnánk olyanokat megtapasztalni, mint például egy elhagyatott strandot találni sétálás közben, ahol delfinek úsznak el mellettünk.

Ahogyan elindultam az iroda felé (ahol megkaptuk az új szobánk kulcsait) próbáltam megnyugodni és arra fókuszálni, hogy bárhogy alakul, ha a legrosszabb szobát kapjuk meg, akkor is kihozunk belőle majd valamit. Mint eddig mindent, majd ezt is megoldjuk valahogy. Erre mi történt? Egy olyan szobát kaptunk, amitől a földig zuhant az állam. A 12. emeleten lakunk most, minden nap a tenger zúgását hallhatjuk, és az első sorból nézhetjük a naplementéket. A sasok az ablakunk előtt repkednek el, rálátunk az egész környékre; az Arab tengerre, a pálmafákra és a tengerrel párhuzamosan folyó különleges backwater-ekre. Tényleg egy csoda, hogy itt lehetünk.

a különleges bacwater-ek a napfelkeltében
kilátás a szobánk ablakából
naplemente az Arab tengeren

A második vagy harmadik napon találkozhattunk Ammával. A dharsan egy bevett hindu szokás. Azt jelenti, amikor láthatsz egy szentet, közel kerülhetsz hozzá. Ezt a szokást a férfi guruk általában úgy vezetik le, hogy ülnek a trónon és a hívők, ahogy haladnak el a lábuk alatt rájuk pillanthatnak több órás várakozás után. Néha a guruk megérintik immel-ámmal az előttük elhaladó feje tetejét. Ammánál máshogy megy. Ő megölel egyenként mindenkit. Ezért hívják úgy, hogy Amma the hugging saint (Amma, az ölelő szent). Egész nap ott ül, kétszer tart szünetet és mindenkit egyesével megölel és megáld. Ez azért is nagy reform Amma részéről, mert a tekintélyelvű, túlmisztifikált guru-tanítvány viszonyt újraértelmezi, illetve azt a társadalmi szabályt is feloldja, ami nem engedi, hogy férfiak nőkhöz érjenek (a nő tisztátalannak van bélyegezve). Amma női tanítóként űdítő színfolt a férfiak uralta intézményben.

Amma a dharsan alatt engem hosszú másodpercekig tartott a karjában és a végén egy imát mormolt a saját nyelvén a fülembe. Olyan volt az ölelésében lenni, mintha az anyaföld ölelt volna magához. Ammának a neve egyszerűen azt jelenti, hogy anya. Ahogy majdnem én voltam soron, egyre jobban izgultam. Minél közelebb kerültem hozzá érezhetően megváltozott az energia. Ez nagyban annak a rítusnak köszönhető, amin az ölelés előtt keresztül megy az ember. Több órás várakozás, a szentnek nevezett ember egyre közelebb kerül, fokozódik a feszültség. Viszont én teljesen máshogy éreztem magam a közelében, mint egy férfi guru közelében. Nem féltem és bizalommal omlottam a karjaiba.

Ami nekem kifejezetten szimpatikus, az az, hogy Amma beleáll a nőügyekbe. Többször felszólalt nőkérdésekben. Hangsúlyozza, hogy a nők a történelem során fizikai, érzelmi és intellektuális elnyomásnak és üldözésnek voltak kitéve a férfiak által. Kijelenteni, hogy a férfiak a mai napig nem hajlandóak a nőknek megadni azt a szabadságot, ami alapvetően járna nekik. (Amma, 2008: 15). Arról is sokat beszél, hogy a vallási vezetőknek hatalmas felelőssége van abban, hogy aktuális társadalmi problémákról beszéljenek. Nekem azért is nagy élmény Amma, mert jelentős reformok bevezetésével próbálkozik. Attól függetlenük, hogy én személyesen abolicionista párti vagyok, vagyis azt szorgalmazom, hogy a vallási intézményrendszereket meg kéne szüntetni, és az alapoktól újragondolni az androcentrikus (férfiak által kinyilatkoztatott) vallási tanításokat, még így is egy pozitív jelenségnek gondolom azt, amit Amma csinál, még ha nem is értek egyet minden kijelentésével. A következők egy részével viszont tökre azonosulni tudok:

„Olyan időket élünk, amiben az elavult vallási és társadalmi rendszereket meg kell változtatni. Nem csak arról van szó, hogy sok vallási szokás és szabályzat mára már teljesen idejétmúlt, hanem arról is, hogy korlátozzák a mai nő fejlődését. A vallási hagyományok jelentősek. Nem kell mindet teljesen elvetni. Ennek ellenére a vallási vezetőknek teljes erőfeszítéssel azon kéne munkálkodniuk, hogy a követőiket visszavezessék a spiritualitás valódi lényegéhez és ennek a fényében ítéljék el a nők elleni diszkrimináció minden típusát. A vallási vezetőknek nyíltan beszélnie kellene a nők elleni erőszak és elnyomás összes formájáról.” (részlet Amma 2002-ben Svájcban elmondott beszédéből.)

Hivatkozások:

The Awakening of Universal Motherhood: An Address given by Amma on the occasion of the Global Peace Initiative of Women Religious and Spiritual Leaders, at Palais des Nations, Geneva, on October 7th, 2002.

The Infinite Potential of Women: An Address by Her Holiness Sri Mata Amritanandamayi Devi. Delivered at the 2008 Summit of the Global Peace Initiative of Women. Jaipur, Rajasthan, India. 2008.

Egy rejtett tisztaföld

Ez a hely valamiért számomra mindig olyan távoli, titokzatos és misztikus volt, szinte csak reméltem, hogy valamilyen csoda útján elérek ide is, de nem volt konkrétan a tervben. A valóságban persze sokkal elérhetőbb ez a kis állam, de valamiért régen rögzülhetett valami, ami miatt csodaországgal tettem egyenlővé magamban. Persze attól még, hogy könnyedén elérhető, odalátogatva kiderült, hogy tényleg csodaország. Ez a hely Szikkim.

1975-ig önálló királyság volt, amit alig pár száz éve alapított három tibeti mester, a tibeti buddhista nyingma hagyományból. Ezután csatlakozott indiához és vált annak egyik legkisebb államává. A tibeti buddhizmus második buddhájának, Guru Rinpocsének, vagy ismertebb nevén Padmaszambhavának egy nagyon fontos szent területe az egész állam. Minden tele van vele kapcsolatos szent helyekkel, barlangokkal. A halottégetős posztban már említettem Tashidinget és a hozzá tartozó halottégetőt.

Guru Rinpocse

Már az ideérkezés is különlegessé teszi az élményt, mivel elég nehezen megközelíthető hely, gyakorlatilag csak dzsipekkel lehet megközelíteni. Felfele az utakon egyre magasabb hegyek és egyre sűrűbb esőerdő veszi körül az embert. Az egyébként szerethető indiai szedettvetettség és európai embernek átláthatatlan és kaotikus társadalmi, vallási, forgalmi meg mindenféle kavalkád után iszonyatosan letisztult és csendes minden, még a nagyobb városokban is. Habár a 12-13 emberrel megtömött dzsipek és a kanyargós, rázós hegyi földutak eléggé felrázzák a gyomrot, ez is tök szerethető és valahogy mindig közel kerültem az utastársaimhoz a több órás ilyen utakon. Van, akit régi sok éves ellenségemnek tekintettem, valakit pedig régi jó cimborának és a legtöbb karakterről még regénybeli szerepeket is kitaláltam magamban, annyira markáns személyiségük volt. Indiában egyébként gyakran megihletnek az utca emberei mindenféle történet spontán kitalálására.

Hegyi tehén Szikkimben

Szóval dzsungel, hegyek, eldugott falvak, gyönyörű folyók, vízesések, gyönyörű élővilág és a folyóparton annál is szebb hindu és buddhista templomok. Hozzá az indiai és nepáli pop zene. Ennyit a dolog giccs részéről, jönnek a vallási giccsek. Valami rohadt erős vibrálás van, mintha tényleg mindenhol a természeti elemekhez szellemek tartoznának és vennének körül minket mindenhol. Nem tudom, hogy így is van-e és hogy az ember miért hajlamos az érzéseihez antropomorf erőket tulajdonítani, de a tapasztalat szintjén, legalább is az olyan embernek, mint én, valóságossá válik minden Carlos Castanedás, sámánizmusos, tibeti meg bármilyen misztikus olvasmány. Az egészet megfejelte egy könyv, amit kölcsön kaptam, és az itt létem alatt szerencsére pont ki tudtam olvasni. Persze aztán később Nepálban egy könyvesboltban azonnal meg is vettem. Thomas K. Shor írta és A Step Away from Paradise a címe. Ha jól tudom, sajnos magyar fordítása nincs, de ha bármilyen könyvfordító valamilyen csoda folytán elolvassa ezt a blogbejegyzést, remélem kedvet kap és lefordítja.

Ezt a nagyszerű felbontást találtam Tulsuk Lingpáról

A könyv egyik legfontosabb helyszíne Szikkim, és kiemelt szerepet kap Tashiding is, ahol három hetet voltunk. Sokak szerint ez a legfontosabb szakrális hely Szikkimben, de a top ötbe általában besorolják. Hát a tapasztalatom szerint annyira durván jó, hogy kulturantropológiai kutatási helyszínnek tettem fel a listámra, ahova annyiszor visszatérnék, ahányszor csak lehet. A könyv egyébként egy tibeti jógi, Tulsuk Lingpa történetéről szól, melyben el akar jutni a Kancsendzönga található rejtett völgybe. A történet valós, és az író a jógi hozzátartozóit és minden lehetséges hozzá valamilyen módon köthető embert felkutatott, és a velük való beszélgetések és kutatások alapján írta meg a történetet. Tulsuk Lingpa maga 1916-1962 között élt.

Szerintem az a Kancsendzönga, de nem biztos 🙁

Mielőtt a könyvet a kezembe vettem volna, meglátogattuk a szemben lévő hegycsúcson található kolostort, ahol hallottuk, hogy egy nagy jógi lábnyoma is megtalálható egy sziklán. Jó nehéz gyalogúton fel is mentünk és a pár 7-8 éves szerzetes srácoktól kérdeztük meg, hol a lábnyom. Megmutatták, király volt, a kolostor is király volt, minden király volt. Imádtam, mikor a könyv ahhoz a fejezethez ér, amiben kiderül, hogy is került oda az a lábnyom és hogy az Tulsuk Lingpa lábnyoma volt. Azt is imádtam, hogy a sok száz követő, aki fel akart a jógival mászni a világ harmadig legmagasabb hegyének az oldalára, Tashidingben táborozott napokig, ahol mi is laktunk. Szerencsére az ott létünk alatt alig volt a térségben valaki, a világ legnyugisabb helye.

A srácok és én, ahogy füstölőt gyújtunk a lábnyomnál

A könyv tele van érdekesebbnél érdekesebb sztorival és még érdekesebb emberekkel, mágusokkal, Dákinikkel, Nágákkal, mindennel ami kell. Hogy mi az utóbbi kettő, azt simán ki lehet gúglizni. Egy ismerősöm hozott itt össze egy itt élő német férfival, akivel egyszer körbe mentünk, mi micsoda a térségben. Évek óta itt élt a szikkimi feleségével, szóval valami fogalma volt a dolgokról, és hát minden szikladarabhoz olyan történetek tartoznak, mint Tulsuk Lingpáé. A legtöbb egyébként természetesen Guru Rinpocséhez köthető, bár azt hozzá teszem, hogy Tulsuk Lingpa maga is. Vannak a tibeti buddhista hagyományban ún. tertönök, akik Guru Rinpocse által elrejtett tanításokat fedeznek fel, vagyis termákat. Ennek megvan a külön története, hogy milyen termák vannak, hogy rejti el őket, meg miegymás. A lényeg, hogy adott korra szólnak és ezért adott időben kell megtalálni őket, mikor aktuálisak lesznek. Valahol a kolostor és a halottégető között van egy szikla, amiben egy ilyen terma van elrejtve, és az elmondások szerint, az egész szikla tele van jelekkel, megvan a bejárat és a zár helye is, csak jönnie kell valakinek, aki valahogyan felnyitja. Szóval ehhez hasonló történetek tartoznak mindenhez. Mondanom sem kell, hogy Tulsuk Lingpa is tertön volt. Emellett a ma már mindenfelé elterjedt szent őrültek minden jegyét magán hordta. Iszákos volt, furákat beszélt, családja is volt, de barlangban lakott, közben mindenkit lenyűgözött a képességeivel.

Háttérben a Tashidingi kolostor

Itt meg a szembelévő hegyen való kolostor (sajnálom, hogy mindkettőn elrontom a látványt)

Fehér barátom elmagyarázta az itt található sztupák (buddhista szent építmény) történetét is, amiből egyébként van pár, és köztük egészen kimagasló jelentőségűek is. Elmagyarázott néhány dolgot a kolostorról, szent fáról, kövekről és a barlangokról. Ez utóbbi valamiért különösen foglalkoztatott. Megérkezvén hallottam, hogy van itt egy Guru Rinpocse barlang. Mikor rákérdeztem, hogy itt ven-e ez a bizonyos barlang, legyintve azt a választ kaptam, hogy persze, van egy csomó. Én végül kettőben voltam, az egyikbe rendszeresen, közel volt és senki nem zavart. Egy ember volt, aki naponta kétszer odajárt rajtam kívül, kitölteni a kis szentélynél a vizet egy csészébe, meggyújtani a mécsest és a füstölőt, este pedig kiönteni a vizet a csészéből. Amúgy el lehetett benne remetéskedni, ameddig csak akartam. Viszont kis út vezetett ide, egy táblácskára ki is volt írva, hogy merre van, szóval potenciálisan jöhettek volna az emberek.

A közelebbi barlang

belülről

távolabbról

néhány sztupa a helyszínről – Tóth Tamás képe

A másik ahol voltam azt soha a jószagú életbe nem találtam volna meg, ha nem mutatja meg valaki. Az első barlangtól elvezetett egy kisebb ösvény le a hegy oldalára, egy tök jó köves placchoz, ahova amúgy gyakran jöttünk ki merengeni meg internetezni, mivel a mobilnetünkhöz elég nehéz volt hálózatot találni bárhol Szikkimben. Ideáig tudtam az utat, de innen egy növények által teljesen eltakart csapás vezetett el a másik barlanghoz, amit így monszun után még jobban benőtt a mauglis dzsungelnövényzet. Ez átvezetett egy sziklahasadékon, ahol az utacska meg is szűnt, aztán újra folytatódott. Aztán megjelent a híres barlang. Ezt már nem volt nehéz észrevenni, de a lényegi helye a barlangnak még elvolt dugva a barlangon belül, ahova szintén nem hogy nem találtam volna el, de soha nem jutott volna eszembe lemászni. Izgi volt, hogy egy kis primitív fekhelyet találtunk a bejáratnál. Valaki megszállt itt éjszakára, el tudom képzelni ki az, aki ismeri a helyet, a dzsungelből jön és gallyakból kialakított fekhelyeken alszik. Beindult a fantáziám, hogy mekkora menő jógik mászkálhatnak mindenfele, de a társam mondta, hogy bárki lehet jógi, plusz bárki lehet vándor is. Ezzel racionális buddhistásan el is vette a romantikus elképzeléseim a távoli kelet fakírjairól, szádhuiról, himalájai jógiairól. Amúgy fakírok erre nincsenek, azt hiszem azt a szót Pakisztánfele használják, de ez mindegy is.

A netezős placc

Szóval lámpa felolt és belestünk a barlangba. Volt pár denevér, és beszűrődött egy kis fény. Pár métert lejjebb tudtunk mászni, és a férfi (milyen titokzatos, hogy így utalok rá) megmutatta a hasadékot, ahol lemászhatunk a barlang lényegi részéhez. Kicsit meredek volt, meg így utólag azt mondanám rá, hogy tök durva, hogy ilyen barlangba csak úgy lemásztunk, de nem féltem, nagyon oda akartam menni. Látván egy elég nagy pók tetemet, kicsit elgondolkodtam, hogy félni kellene, de túl nagy vallási áhítatban voltam ahhoz, hogy érdekeljen pár dzsungel pók, denevér, meredek szikla és tök nagy sötétség. Szóval lemásztunk, és ott volt egy fa gyökere. Csak úgy a semmiből lelógott és a barlang alsó részének tökre a közepén tovább kapaszkodott a talajba. Sok méterrel a föld alatt a barlang közepén egyetlen egyenes gyökér a tetőtől a barlang aljáig. Durva. Tele volt kötözve fehér sálakkal, amit a tibeti kultúrájú helyeken a tisztelet kifejezésére használnak. A helyiek ezt egy természetes kathvangának tekintik, ami Guru Rinpocse háromágú szigonya. Ennek megvan a maga elég gazdag szimbolikája, ha valakit ez komolyabban érdekel, ajánlom Robert Beer, The Encyclopedia of Tibetan Symbols and Motifs című művét, tökre tudományos meg minden.

Egy szent kő csak úgy

A lényeg, hogy szimbolikus jelentőséget tulajdonítanak ennek a természeti csodának. Pontosabban szimbolikus jelentőséget tulajdonítunk, mert bevallom én is. Lekapcsoltuk a lámpát, és olyan mély csöndet és sötétséget tapasztaltam, mint egy olyan barlangban, ami olyan mint ez. Szóval sosem tapasztaltam ennyire durva csöndet. Tényleg semmi fény és semmi hang. Iszonyatosan idegen érzés, pár percre meghaltam ott. Egyébként rohadt ijesztő is, mikor a tudatunk semmibe nem tud kapaszkodni, csak önmagát tapasztalni, azt hiszem nem vagyok felkészülve erre, de éreztem, hogy ha nem lenne félelmem ott egyből spontán üdvözülnék. Viszont rejtegetett a barlang valami ősfélelmet, amit elég nehéz leküzdeni, pláne nekem, aki összeretten éjjel a szobájában a felakasztott ruháitól, hogy biztosan kísértet. Meg lett mondva, hogy egyedül azért ne jöjjek ide, mert bármi történik, senki nem tudja hol vagyok és lehet, hogy jó pár napig egyáltalán nem biztos, hogy jön bárki is. Még egyszer visszajöttem ide, azóta meg csak emlékem van arról, milyen közvetlenül a saját fejembe lenni. Hát szokni kell.

Szerintem ez valami a régi vallásból, de ezt sem tudom pontosan 🙁 Az biztos, hogy nem bhutia (tibeti egy fajtája) és nem a nepálihoz használt devanagari írás, szóval a térség eredeti lepcsa nyelve és írása lehet. Visszatérek és kiderítem!

Ezek után nem csodálom, hogy a barlangoknak szakrális jelentősége van az ősemberek ideje óta. Itt ez az ősi szakrális cucc a mai napig él, ahogy a buddhizmus mellett minden természeti erő tisztelete ott vibrál a levegőben a mai napig, mint az ősi animizmus hagyatéka. Egyébként a buddhizmus és hinduizmus előtti samanisztikus vallás még mindig jelen van Szikkimben. És bocsánat, három barlang volt, és amit kifelejtettem, oda szintén kijártunk gyakrabban. Az volt a legközelebb a kolostorhoz, de valahogy azt is nehéz lett volna csak úgy megtalálni, a természeti erők szépen elrejtenek dolgokat. Ez Guru Rinpocse párjának, Jese Cögyálnak volt a barlangja, aminek a hangulata nem is annyira távoli misztikus volt, hanem inkább otthonos. Olyan, berúgok tiniként és másnap hazatántorogva megeszem anya húslevesét és végre befekszem az ágyba és kipihenve máris jobban érzem magam érzés. Nagyon jó volt ott is meditálni vagy csak simán időt tölteni. Talán azért nem jutott eszembe korábban, mert annyira természetes és otthonos érzés, de nélkülözhetetlen ahhoz, hogy teljes legyen a kép. Mély sem volt annyira, teljesen besütött a fény, és éppen kellemesen elfért ülve két vagy maximum három ember benne. Mivel már alkoholt sem iszom és húst sem eszem, már csak ezért is visszajövök, hogy a másnaposságból való szerethető, de roppant idegesítő lábadozást valamivel pótoljam.

Nagyon finom növénykeverék (szang) füstölése. Csak úgy – Tóth Tamás képe

Végezetül egy kis SPOILER,

Tulsuk Lingpa megtalálta a rejtett földet, de nem lépett be, hanem visszafordult az emberekét, akiket oda akart hozni, de mikor együtt feljutottak a bejárathoz a nagy viharban elvesztették egymást, és már csak a holttestét találták meg a hóban. Bemehetett volna a földi paradicsomban, aminek a megtalálásához hosszú évek vezették el, de minél több embert akart bevinni, ami végül a halálát okozta. Ez a rejtett föld a hívők szerint Guru Rinpocse ajándéka azoknak az embereknek, akiknek a kínai megszállás miatt nincs hazája. Ez pedig Tulsuk Lingpa életében pont aktuális volt.

 

Két nem saját kép forrása:
Tulsuk Lingpa – http://archive.nepalitimes.com/news.php?id=18796#.XDEQuVxKjIU
Guru Rinpocse – http://www.rigpawiki.org/index.php?title=Looks_Like_Me

Halottégetők

Ebben a bejegyzésben három különböző halottégetős tapasztalatomat öntöm írásos formába. Ezek az indiai Váránaszi, a szikkimi Tashiding és a nepáli Pashupatinath térség halottégetői.

Pashuptinath, meditáló és kedves, de a képen nem látszó arcú bácsi.

Ahogy azt az előző posztban is írtam, kissé kényelmetlenül állok az ilyenfajta turizmus előtt. Pontosabban a halál turisztikai kihasználása előtt. Sokszor találkozok mindenféle, a kultúránktól minél idegenebb és távolabbi dolgokba megtérő emberekkel, akik szívesen hangoztatják a nyugat silányságát a kelet nagyszerűségéhez képest. Ezt egyébként meg is értem, miután egymás után kell csalódni a kereszténységben, a szocializmusban, majd a szabadságot újra ígérő kapitalizmusban, de a távoli dolgok annyival nem különbek, mint sokan gondolják. Ezek az emberek megvannak róla győződve, hogy a nyugat mindenhogy el akarja rejteni előlünk a halált, ezért ezeknek az embereknek a számára ez a téma iszonyatosan menő lesz, alternatív érdeklődési körnek fog számítani, ami különleges énképet ad. A másik csoport, akik valóban egyáltalán nem hajlandóak foglalkozni a témával. Ők tényleg úgy tesznek mintha halál az nem is létezne. Tabunak és kényelmetlennek érzik a témát. Persze ez megint a szubjektív tapasztalatom az emberekről. Szóval mindkét szempont miatt nagyon jó kis téma minden, ami halállal kapcsolatos, mert a reakcióink egyike sem természetes, legalább is az általam elképzelt ideális normához viszonyítva nem az, ezért ha többet társalgunk róla, előbb utóbb eltűnik a köré szövődő mágikus köd.

Csillezés a halál városában, Váránasziban

Nem gondolom, hogy ma már olyan távoli lenne a halál a “nyugati” emberek életében, mivel sok könyv és művészeti alkotás foglalkozik régóta a témával. Oké, nem lehet égő holttesteket naponta látni Budapest vagy Debrecen utcáin. Falun még csak-csak, a cigányság kultúrája a mai napig szépen őrzi a halál kultuszát egyes helyeken. Magam a halált túlromantizáló és a témát menőnek tartók oldalához tartozom, de próbálok leszokni róla. Ezen a csoporton azt látom, hogy a saját kultúrájukból kiábrándulva vesznek fel új vallást. Keresztény vagy valamilyen politikai ideológiai fanatizmusból, vagy akár szélsőséges nihilizmusból buddhista, valamilyen hindu vallás, vagy bármilyen űrszekta megrögzött követői lesznek. Bármi, csak legyen messze a keresztény európától.

Szóval nem akarván ilyennek lenni, megbarátkoztam inkább úgy a halál tényével, hogy közben tudjam, ilyenkor mindenkinek tőlem teljesen függetlenül rohadtul magánügye mit kezd ezzel a jelenséggel. Sír, nevet, leszarja, földbe temet, eléget, megeteti állatokkal stb. És ez a fontos lépés, hogy attól még hogy nagy buddhistaként foglalkozunk a halállal ne felejtsük el, hogy ez sok embernek magánügy. És kiállok a korábbi állításom mellett, hogy bunkóság hívatlanul odamenni más temetésére. Nem azért, mert iszonyatosan tabu téma, hanem mert random születésnapi zsúrokra sem megyek be, bármennyire király is, mikor valaki abban a budapesti repülős mekiben tartja és bármit lehet kérni a menüről.

Az utazást illetően az az érdekes, hogy a felsorolt három hely mindegyikén teljesen véletlenül találtam meg az égetőhelyeket, botlottam bele mégis a halottasdiba. Váránasziban van egy fő halottégető hely, ezt ismeri mindenki, ide jönnek az emberek nézegetni ahogy a tűz emészti, a valaha hozzám és hozzád hasonlóan mindenféle gondokkal és életenergiával teli, mozgó, mára már hamuvá vált tetemet. Ilyen romantikusan csillog a messziről jött turisták szeme, miközben nem érdekli őket ki búcsúzik kitől és hogy zavar-e bárkit is a jelenléte. Ő most a saját elképzelésének akar eleget tenni, halottat akar nézni. Olvasta a tibeti halottaskönyvet, meditál a haragos istenségeken vagy csak szimpatikus neki, hogy a szádhuk, vagyis lemondott vándor aszkéta emberek füvet szívnak és jött megnézni milyen kúl dolgot csinálnak még itten. Lehet nézni már csónakból, odavisz téged idegenvezető, van direkt ide néző hotelszoba, szóval sikerült valóban halottá tenni és múzeumot csinálni egy kultúra teljesen hétköznapi szokásából. El tudom képzelni, hogy az apám temetését hotelszobákból, esetleg üvegfalon keresztül csodálják a mindenhonnan érkező fényképezkedő és minden apróságot megkérdező ámuló spirituális emberek.

Valahol a fő halottégető és a szállásunk között

FIGYELEM, a mostani sorok pár embernek kissé undorítóak lehetnek.

Szóval inkább elindultunk egy este a fő égetőhely helyett a másik irányba, hazafelé a parton. Itt egyszercsak mégis gyerekesen lelkes lettem, mert láttunk úszni valamit a vízen. Egyszer már csalódtam itt pár napja, mert sokáig néztünk, ahogy csontokról rágcsálja egy tépázott zombikutya a húst, de a barátnőm szerint az egy állattetem volt, én meg csak az izgalom miatt ragaszkodtam hozzá, hogy nem, mert az egy ember lábszárcsontja, ezt tutinak akartam vélni. Szóval ez így nem volt kielégítően izgalmas sztori, ezért nagyon kíváncsi lettem, mi az az emberi törzs szerű valami a vízen. Ahogy közelebb mentünk megcsapta az orrunkat valami iszonyatosan erős, addig általam sosem érzett szag. Az is fura volt, hogy tele volt a placc kutyákkal, volt vagy egy tucat. Közeledtünk a parthoz, hogy jobban szemügyre vegyünk a gangesz vízén hömpölygó hullának látszó tárgyat, mikor észrevettünk, hogy amit keresünk sokkal közelebb van, ott a partra sodorva az orrunk előtt. Egy még sötétben is eltéveszthetetlen, minden részét a holdfényben tökéletesen kivehető emberi, felpüffedt, hamisíthatatlan vizihulla. Jól felvolt püffedve, még azt is láttam, hogy férfi volt valaha, addigra fehér volt, büdös is volt, és szerintem a kutyák lerágták az arcát, mivel a szemgödrei üresek voltak, de kevéske haja mintha lett volna. Szóval sikerült a helynek mégis beavatnia egy exkluzív látványba.

VÉGE a kissé undorító résznek, ennyi volt.

Reagáltunk úgy, ahogy, aztán tovább mentünk. Itt aztán egy, a híres-neves halottégetőtől messzebb lévő és jóval kisebb halottégetőre bukkantunk. Ennek a hangulata nem annyira tükrözte a múzeummá vált nagy égető hangulatát. Kicsi volt és családias. Itt úgy döntöttünk mégis megállunk kicsit és néztük az égő testeket. A vizí hulla után ennek egészen kellemes tábortüzes hangulata volt. Mégis betalált minket india szellemisége, és pár perc után olcsó hotelekkel akartak elcsábítani a már meglévő vendégházunkból, ezért hazamentünk és megvitattuk miért is úszkál annyi égetetlen tetem a gangeszen. Szóval érdekes hely ez annak, aki el akar menni egy ilyen, “milyen is a halál közelről” múzeumba, de nekem rossz érzésem van ezzel kapcsolatban, inkább elgondolkozom azon, hogy bennem miért ilyen fontos az egész halál téma, és ha ez helyre kerül, már egyáltalán nem lesz idegen és ezután már nem is annyira vonzó. Akinek ez izgalmas, az ugyanannyira el van idegenedve a haláltudattól, mint az, akinek tabu. A hinduknak mindenesetre sok ezer éves hagyományok máig tartó legszentebb helye ez a város, és sokan ha tehetik, ide jönnek haláluk előtt, hogy itt távozzanak, ami viszont cserébe nagyon széppé és meghatóvá teszi a helyet. Van magyar ismerősöm, aki kérésre ki szokott hozni hamvakat, hogy a vízbe szórja. Én inkább most a kevésbé tárgyalt, számomra nem szimpatikus turista oldalát ragadtam meg, a hely megható oldaláról sok helyen lehet infókat szerezni. Nem véletlenül a halállal és pusztulással is kapcsolatos isten, Siva városa ez. Sokat lehetne írni mi köze van még neki ezen keresztül a jógához, de most ugorjunk tovább.

A Szikkimben található Tashiding halottégetője a totális ellentétje az iszonyú sokszínű és egyszerre mindent magába foglaló Váránaszi halottégetőjének. Először csak hallottam róla egy embertől, hogy jó kis hely. Aztán még egy embertől, hogy közel van, láttuk-e, ki ne hagyjuk. Aztán mikor valaki meg is mutatta, kiderült, hogy napi szinten jártunk oda azt megelőzően. Az egész környék legnyugodtabb és legcsöntesebb kis paradicsoma volt. Nekem volt egy sejtésem, hogy talán erről beszéltek mint égetőhely, de addig nem voltam biztos benne, amíg ki nem derült, hogy tényleg konkrétan ide jártunk ki meditálgatni, beszélgetni, telefonhálózatot keresni, és ha találtunk, kicsit netezni. Amellett, hogy a világ legnyugisabb helye, ijesztően más volt a hangulat, mint pár méterrel odébb. Mintha egyszer csak lenne a hegy oldalán (aminek tetején a híres és szent Tashiding Kolostor áll, nagy mesterek és Buddha eredeti ereklyéit is tartalmazó sztúpákkal tarkított udvaron) egy dimenziókapú. Egy kis ösvény vezet le a hegy oldalán kicsit beljebb az erdőbe. Egyre több fa vesz körül és egyre szaporodik a közéjük feszített színes imazászlók száma.

Ez a kis ösvény vezetett le az égetőhöz

Szent kövek mindenhol, amit úgy lehet felsimerni, hogy furamód türemkednek elő a földből és a helyiek fehér sálakat aggatnak rá és mantrákat festegetnek, faragnak rájuk. Az ilyesmivel egyébként tele van Szikkim, ahogy a kifaragott kőhalmok is minden sarkon megtalálhatóak. Itt viszont egy nagyon fura szikla emelkedett ki a földből beljebb az erdőben. A tetjén egy kristályszerű képződmény volt és kicsit el is volt kerítve. Lassan elkezdtek ritkulni a fák és volt néhány építmény a rituálé lebonyolítására. Egy nagy lapos kőre Amithába, a végtelen fény buddhája faragva (sok ilyen kőröl tartják, hogy magától jelent meg rajta az adott ábrázolás), a kő hátoldalán ennek a buddha alaknak a mantrájával. Egy magasabb helyen pedig a tantrikus buddhizmust tibetben meghonosító, második buddhaként ismert Guru Rinpocse faragványa látható. Később megtudtam, hogy pont azon a helyen ült a hetedik századi mester. Ezért a faragvány. Az egész hely kisebb, nagyobb sziklákkal volt tele és néhol valóban hamvak nyomait lehetett felfedezni, de ezek a tüzek mintha körbe égtek volna. Eszembe jutott, hogy láttam egyszer egy tibeti halottégetésről felvételt, ahol egy szent embert ülő pozícióban égettek el, gondoltam itt is ez történhetett vagy történik általában. Volt még egy fehér sállal elkerített rész, aminek a közepén egy mala, vagyis buddhista olvasó füzér hevert érintetlenül. Erről csak annyit tudtam meg, hogy nem szabad hozzáérni semmi ilyesmihez, mert lehet, hogy az égetés után valaki után hátramaradt tárgy, ami ereklyének számít és valami általam nem ismert szabály vonatkozik ezekre. Szóval nem nyúlka-piszka.

Egy kicsit nagyobbacska faragott kő

Lefelé a titokzatos kis ösvényen

Sehol máshol nem láttam majmokat a környéken, de ezen a helyen néha átugráltak a fákon és mintha más fajta madárfajok is lettek volna, mint pár méterrel odébb, de egy könyvben olvastam, hogy ez nem ritka Szikkimbe, nagyon változatos a természet. Itt azért rádobott a mágikus hangulatra. Minden tele volt imazászlókkal és soha nem járt erre senki. Olyan volt ide kijönni, mintha az ember bármikor tudatosan belemenekülhetne az álmaiba, mert tudja, hogy ott semmilyen valóságos személy nem érheti utól. Estefelé viszont azt éreztem, hogy semmi keresni valóm nincs itt, és autómatikusan kerültem a helyet sötétedés után. Simán csak úgy, mintha egy idegen ember birtokára jutnék vidéken, ahol senki nem szól rám, mégis inkább megkerülöm, mert nem az enyém. A tíz éve Szikkimben élő és ide beházasodó német férfi, aki később körbe vezetett és elmagyarázta milyen csodák vannak még itt rejtve, ő sem akart sötétedés után ide jönni, mintha lett volna benne egy kis bölcsesség és tisztelet, de nem félelem alapú vagy ilyesmi. Egyszerűen nem mennek az emberek ilyen helyekre. Kivételt képeznek azok a buddhista gyakorlók, akik egy bizonyos tipusú meditációt szándékosan ilyen helyeken végeznek. Messziről hallottam csak a kis dobolást, csengetést és a gyönyörű dallamos kántálást, ami erről a gyakorlatról árulkodott. A Tashidingi halottégető turizmusmentes, az ember először azt sem tudja, hogy egyáltalán mi ez a hely, nyugodt és iszonyúan két világ közötti hangulata van, simán lehetne egy Hayao Miyazaki film helyszíne. Én voltam a japán kislány aki valami titokzatos szellemvilágba csöppen és összebarátkozik fura természeti erő entitásokkal.

Pashipatinath az eldugott oldalról megközelítve

A Pasupatinath halottégető helyre félig véletlenül bukkantunk rá. Gyalog jöttünk ide, mert megakartam nézni az itteni Siva templomot. Sétáltunk a gyalogosan alig használt utcákon, mire egyszer csak észrevettünk egy folyópartot amit gyönyörű nagy sziklák és növényzet vett körül, olyan fénysugarakkal, mintha éppen a jó Isten akarna magához emelni minket az égbe. Aztán lassan egy kiépített részt, ami nagyon hasonló volt a Váránaszi partjain kiépített ún. ghat-jaira, vagyis kövekből kiépített lépcsőkre, amik a vízbe vezetnek. Nagyon kedves kis vallásos építmények és emberek voltak itt, de olyan kevesen, hogy inkább egy falu szent helyére hasnolított, mint egy fővárosi túrista látványosságra. Azt hittem még messze van a nagy Siva templom a halottégetőivel meg az egész komplexummal együtt. Inkább el is töltöttünk egy kis időt, és találtam egy Tilopa és Naropa barlangtemplomot. Ennek sok szempontból kimondhatatlanul örültem. Ők X-XI. századi nagy buddhista jógik, de aminek úgy örültem az az, hogy egy hindu, ráadásul saiva (Sivát előtérbe helyező hindu vallások gyűjtőfogalma) szent helyen van a templom. A saivizmus és buddhizmus egysége pedig egész életemben a legfontosabb téma volt számomra, konkrétan gyerekkorom óta, szakdogát is írtam belöle, szentelek is neki majd egy írást millió örömmel. Szóval meg beszéltem az itteni fekete ruhás, valószínű aghori aszkétával (előző posztban említettem őket), hogy miért is van itt ez a barlang, mondta hogy maradjunk, meditálgassunk és békén is hagyott minket. Szerinte innen származnak a jógik, bár el tudom képzelni, hogy a himalájai régióban van pár száz hely, ahonnan ők származnak.

Hangulatos, nemde?

A kis barlangtemplomoban buddhista oltárkellékek mellett Siva szimbólumai is ott voltak

A lényeg, hogy kis idő után tovább mentünk a folyó parton és mit ad Isten, egy kis családi halottégetést. Aztán felbukkantak körülötte a turisták és a folyó kanyarból láttuk, hogy bizony ez a pashupatináth egy hátsó, eldugottabb helye. Mondta aztán a fekete ruhás ember, hogy ha innen megyünk fel, ki is kerüljük a fő bejáratokat és nem kell belépőt fizetnünk. Szóval egy hátsó kis bejáraton sikerült eljutni gyalog a híres nevezetességhez. Egyre több turista, egyre több majom, egyre több pózoló jógi, akiket imádnak a turisták, amivel a jógik jó pénzt keresnek. Hogy valóban jógik-e, vagy beöltöznek az meg az ő dolguk, én nem tudom. És persze egyre több nyilvános halottégetés. Kicsit a hangulat olyan volt, mint a Varanaszi és Tashidingi égetők keveréke. Érződött a hely eredeti hangulata, ami keveredett a turizmusnak és vadkapitalizmusnak pénzért eladott, kiárusított kulturával. A helyieken, akik ide jöttek végső búcsút venni a szeretteiktől, azért látszott, hogy mélyen tisztelik a helyet és az ő jelenlétük biztosította számomra, hogy nem lehet tőlük csak úgy elvenni és megvásárolni a kultúrát, mert még az ilyen belépős templomnézős hangulat közepette is őszintén végezték a szertartást.

vagányság a falakon keveredik a jó öreg Siva lingamokkal (fallikus cucc)

Egy másik fekete ruhás vallási bácsi

azokon a kiugró épitményeken égetik a testeket

Nehéz bármiféle következtetést levonni, mert bár nem vagyok híve annak, hogy az emberek tömege elrontsa egy kultúra szokásait a turizmussal, de mégis szívből tudom ajánlani ezeknek a helyeknek a meglátogatását. Csak szerintem érdemesebb lazábbra venni a témát, nem direktbe csak ezért idejönni és tiszteletben tartani mindent. Mindenki máshogy gondolja, de én az idegenvezetőket, meg a mindenféle eköré épült üzletet kerülném és kerülöm is. Sétálgassunk, aztán csak elénk mos a Gangesz Anya egy hullát, ha nagyon vágyunk valami izgalmasra. Egy magyar, ázsiát szanaszét utazó barátom mesélte, hogy a Tashiding kolostornál való halottégető helyhez vezető ösvénynél volt még a régebbi időkben egy tábla, miszerint ide még Szikkim királya sem léphet be. Csak a lámák és jógik mehettek oda. Ma már oda mehet bárki, de én ezzel a tisztelettel ajánlom megközelíteni ezeket a helyeket.