Egyéb kategória bejegyzései

Egy éves a blog

Nem tudom a pontos évfordulót, de ennek a blognak kb. most van a szülinapja 🙂

Egy éve voltunk Szikkimben, ami egy zárt, földi paradicsom. Meg is írtam, hogy mennyire misztikus hely, több bejegyzésben is. Nagyon sajnálom, hogy nem tudtam mindent helyben leírni, mert utólag nagyon nehéz, és most látom visszanézve, milyen kevés beszámoló van ezen a kis oldalon, ahhoz képest, hogy szülinapos.

Az utinaplóm elszállt, így most kénytelen vagyok az emlékeimre támaszkodni. Egy bejegyzésben elkezdtem néhány utunk során fontosnak tartott emberről írni, de szar lett és kitörölötem. Mégis megemlékeznék most egy számomra kedves emberről. Élet és utitársam már leírt egy jó kis bonyodalmat az ő szemszögéből, most leírom az enyémből is. Bár ez nem egy éve történt, de ahogy az emlékek is, úgy az idő is összefolyhat a narratíva során, különösképp, ha azt megemlékezésből írjuk le. Szóval játszuk azt, hogy egy éve történt, hogy míg Zsófi Thaiföldön sárból emelt meditációs kuckót, én kicsit visszavonultam és buddhistáskodtam egy kolostorban.

Totál átszellemülve indultam volna neki az újabb őrületnek. Csögyam Trungpa egyik könyvében, a vadzsrajána gyakorlást egy ébren törénő operációhoz hasonlítja. Ha jól emlékszem legalábbis, de valami extrán éles érzést keltet a könyvben, azt biztos. Hagyjuk is ezt a példát, amire gondolok, az egy olyan érzés, mintha nem lenne a testünkön bőr és éles, hideg fémszerszámokkal matatnának a húsunk felületén. Általában egy nyugis állapotból hirtelen annak az ellenkezőjét tapasztalni, na az ilyen érzés. Azt hiszem az LSD trip csúcspontján is érhetnek fura ingerek, amik a pszichonautát ilyen élménybe kényszerítik bele.

Ki sem mozdultam a szobámból egy hónapig, aminek mérete kétszerese volt az egyszemélyes matracomnak, plusz még egy fél méter a matrac lábától lefelé. Kajálni mentem csak ki a kolostor és guest house konyhájához, ahol ugyanazzal a 3-4 emberrel találkoztam minden nap. Ilyenkor elég érzékeny az elme, mint a bőrtelen testünknek a környezeti ingerek. India kibaszott kaotikus tud lenni, amibe az egy hónap magzati állapot után belevetettem magam. Ehhez képest mégis elég nyugis volt minden (legalábbis ahhoz képest, amilyen lehetett volna), Gaya-ról Delhibe vonatoztam, a jó kis Rajdhani expressel, ami egészen kellemes kis trip; alvókocsi, kaja, van hely stb.

Delhiből Chennai-ba repültem, ahol még nem tudtam, de sok óra pokol várt rám. Arra számítottam, hogy 2-3 óra alatt elköltöm kávéra a maradék indiai rúpiám, aztán találkozom végre kedvesemmel. Sajnos megálítottak, hogy a vízumom egy napja lejárt. Tényleg bassza meg, mondom, hogy nem vettem észre a repülő foglalásnál. Menjek ide meg ide, mondom jó, nem lesz gond, ha nem engednek át, akkor a maradék pénzem maximum egy bürökrata megkenésére költöm.

A pasi azt mondja, hát most nem tudok kimenni az országból. Jó mondom, mi a megoldás? Erre valami számomra abban a helyzetben horribilisnek tűnő összeget mondott, hogy fizessem meg. Jó, mondom, csak mondott valami nagyot. Ezután irodáról irodára pörögtem hol könyörögve, hol határozottan alkudva, mint ahogy a piacon kell. Nem jött össze. Hivatalosan és tök komolyan az egy napos overstaying miatt az exit permit, hogy kimehessek az országból, az határozottan kurva drága. Ez az összeg több ázsiai országban 1-2 ezer forintnak megfelelő helyi pénz szokott lenni, ami az egynapos vízum hosszabításának az ára, ha egyáltalán elkérik. Indiában ez vagy plusz pár hetes bürokráciai procedúra, vagy rengeteg pénz helyben a kilépési engedélyért.

Nos, nekem nem volt ennyi pénzem a számlámon sem, KP-ben meg pláne. És itt az egyik angyalom, akit megszerettem, egy helyi reptéri dolgozó, aki valami együttérzésszervűvel próbálta nekem elmondani a lehetőségeket, olyan Tamil akcentussal, amit azt hiszem csak az ért, aki kicsit tamil nyelven is tud. A negyedéd meg is értettem, néha a harmadát is. Azt mindenesetre ebben a helyzetben is imádtam, ahogy a nyelvükkel a szájpadlásuk hátsó részén képezik az L és a T betűket. Azt mondta taxizzak be Chennaiba (ez az a város, ahol ma nincs víz) és ledarálta a procedúrát, amit már írtam, a legjobb esetben is több mint egy hét elintézni. Ez azért lett volna baj, mert Zsófi a Sri Lankai reptéren várt engem, ahol találkoztunk volta, és nálam volt a pénze, mert egy korábbi szarakodás miatt az ő számláját blokkolni kellett.

A gépemet már pár órája lekéstem és ott ragadtam a reptéren. Órákat böngésztem a neten a hivatalos oldalakat meg az utazós fórumokat. Már túl voltam sok órányi alkudozáson, megvárattatáson, de semmi. Az indiai bürökraták szeretnek órákat várattatni csak úgy. Érezze kicsit az ember, hogy ki a főni.

Az álmatlan éjszakám közepén muszáj voltam lépni valamit, így hát facebook-on voltam kénytelen pénz segítséget kérni. Mikor bejött az első összeg, és sorban az apró, kis összegek az ismerőseimtől, olyan hála és valami istenes szeretet öntött el, hogy azt gondoltam megérte ez a végtelenül fárasztó, undorító bürokratikus baszakodás. Nem a pénz miatt, hanem ahogy eszébe jut az embernek a téren áthiadló szociális háló, ahol azért van pár ember, aki aggódik érte. Persze érdemes belegondolni, hogy a világon élő emberek nagyrészének senkije nincs mikor totál szarban van. Egy középosztálybeli kelet-európai huszonéves srácnak azért nincs annyi félni valója, valaki úgyis kihúzza a szarból, de itt azért eléggé kétségbe voltam esve.

Egyszer voltam fogdában Budapesten. Nem az fájt, hogy másnaposan ott szenvedek bezárva és egy tahónak kell szólnom, ha pisilnem kell, hanem az, hogy a barátnőm ott szenved egész nap, hogy mi történt és meddig kell ott lennem stb. Ha Chennai-ban egyedül kell ott ragadnom, talán bevállalom. Talán elutaztam volna Sri Ramana Maharshi asramjába, a szent Arunachala hegyhez, amit a Szent egész életében nem hagyott el. Akkor ezt a történetet mesélném el, de ezt elmeséli más.

Féltettem Zsófit, hogy mennyire aggódik értem, jobban, mint hogy ő is kénytelen egy reptéren tölteni ki tudja mennyi időt pénz nélkül. Az összeg mindenesetre összejött, vennem kellett új repjegyet is, ami szerencsére nem volt egy nagy összeg. Két Ázsiai ország között egy másfél órás út az egész. Amit odaáig megéltem az tényleg tanulságosan borzalmas volt. Az egészre rájön egy kialvatlanság, és az a tantrikus húsba vágó hideg, éles érzés az ember elméjében és testében. Egy perc két világkorszaknak felel meg és tologatod a cuccaid a reptéri kocsin tök céltalanul. Viszont itt is szerencsés voltam, hogy volt mit tologatni. Ha mítoszt írnék, olyan üres terekben ragadt lelkekről írnék, akik hasztalan cuccokat tologatnak a szürke, végtelen ködben az idők végezetéig, úgy, hogy egymásra sem hederítenek, sokan vannak, de magányosak.

Egy Bodhgaya-i pokrócosztáson jelent meg az indiai társadalom kitaszított rétege. Volt egy romantikája az egésznek, de azt érdemes tudni, hogy az indiai szegény az nem olyan, mint az európai. Itt, magyarországon azért kikukázik az ember egy kopott farmert meg egy lyukas cipőt. Persze a vidéki mélyszegény területekről nem tudok és akarok nyilatkozni. Az indiai szegényen konkrétan rongyok lógnak és egy szakadt papucsa sincs. Seggig felhasadt vászonnadrágot hord és szemetet éget, ha kicsit hüvösebb van. Én azért úgy szenvedtem, hogy tudtam tologatni 20 kiló holmit, ami tele van eletronikus eszközzel, amik működnek is. Ha nem működnek akkor is tök sok réz, aminek értéke van. Nagyon hálás voltam az ismerőseimnek, nekik itt is újra megköszönöm a segítséget. Pont annyi jött össze amennyi kell. És pont időben.

Azt hittem rengeteget tudok majd mesélni az ott megéltekről, de csak az érzés maradt meg. Érjétek be ennyivel. Ha ott leírom talán átélhetőbb lenne a történet. De beszéljünk kicsit a véletlenről, amit isteni gondviselésnek, vagy karmának is lehetne írni, attől függően kinek szól a történet. Volt egy repjegy. Ezt valamiért nem tudtam megvenni, mivel mindig elcsesződött valami a netes vásárlásnál. Sok ilyen jegyet nem tudtam megvenni, vagy nem volt valamiért elérhető már. Végül ugyanazzal a járattal kellett mennem, amivel mentem volna. Rosszul írtam korábban, mert ez nem késő-délutáni, hanem esti lett volna. Mindenesetre ugyan arra a járatra vettem jegyet csak 24 órával később. Az éjszakai műszakos reptéri dolgozó emberem is ugye este jött vissza újra dolgozni. Egy napot azért még el kellett tologatnom a kocsim, de a pénz legalább megvolt. Furán volt kialakítva a reptér, így a becsekkolásig várni kellet, hogy az exit permitet elintézzem. Ez a migrációs iroda, vagy mi, ugyanis a chek-in után volt.

Nem emlékszem pontosan a felém tanúsított együttérzésén kívül miért voltam hálás a dolgozónak, de az voltam. Láttam este, hogy újra bejön dolgozni. Már álltam a sorban, ő meg véletlenül (vagy isteni gondviselésből) oda állt be dolgozni az én sorom mellé. Másik emberhez álltam volna feladni a csomagot, de az utolsó pillanatban valahogy az ő sorába kerültem. Elmeséltem a sztorit, amit megörvendeztedtünk, hogy mindenki egy kicsit hozzá tett és összejött a pínz. Aztán valahogy mégis volt valami probléma. Valami hivatalos szar, mert valamit csináltak előző nap az útlevelemmel vagy vízumommal, igaziból nem értettem és le is szartam. Ő pedig nézett, hogy dehát mondta, hogy mire lesz szükségem a városból a valamilyen hivatalból. Nem is értettem mit mondott előző nap. Lefagytam és kurva mérges lettem. Elég határozottan jeleztem a hangulatom. Kérdeztem, hogy nem tudja-e most ezt megoldani? Mondta hogy várjak, és elment tárgyalni a hierarchiában felette állókkal. Kijött belőlem a hindu és Guru Rinpocse mantra helyett Shivához imádkoztam. Basszák meg.

Fogalmam sincs mi volt a baj és mit oldottak meg, de megoldotta. Ha meg tudom venni a korábbi repjegyeket és nem jön be ez az ember dolgozni, akkor más is elintézte volna nekem? Mi lett volna, ha időben nem érkezik be a teljes összeg? Vagy ha egyáltalán nem jön ma dolgozni ez a velem egymagas, szép arcú, szinte fekete bőrszínű, bajszos, Tamil-Nadui csávó, akinek olyan archaikus arca volt, mint amilyet az indiai festményeken látunk. Kort is meghatároznék ehhez a típusú festészethez, de nem értek hozzá.

Csak azért állt ki a melójának rutinjából és intézkedett nekem, mert látott már 24 órával ezelőtt én meg elmondtam neki, hogy itt tologattam a szar kocsim egész éjjel, mint a mítikus prétáim. Sikerült neki, de én nem nyugodtam meg. Sok órás szarakodás jobbra-balra és kaptam az útlevelembe egy kilépési engedélyt. Szerintem a pasi is annyira örült, mint én. De már nem tudtam vissza menni megköszönni és szomorú voltam, hogy nem láthatom újra. Kiálltam a sorokat és a gép indulása előtt magamba öntöttem egy kávét és betömtem valami undorítóan édes duplacsokis sütit, amit majdnem kihánytam. Repültem néhányszor, de nem tudom hogy hívják a kis részeket, ahol ücsörgök mielőtt közvetlenül felszállok egy gépre. Az ilyen helyeken valamiért minden helynek külön neve van, de lehet ezt csak én hiszem. Talán simán várónak hívják.

Ebben a váróban ott volt még ez a csávó, és egymásra nézve biccentettünk a fejünkel, mint valami ócska akciófilmben a bajtársak. Szóval még utoljára láthattam. Felszálltam a gépre, elájultam és felkeltem Sri Lankán.

Nepáli Falu

Szerintem Nepálról két dolog jut az emberek eszébe, attól függően, hogy milyen fajta emberekről van szó. Túrázás, hegymászás, természet meg ilyesmi, vagy spirituális turizmus, zarádoklat, lelki béke. Általában ha ezekért megy az ember, akkor ez az ország jó esetben ki is elégítí a vágyát. Minden más dolog, ami ide kötődik, az valamilyen kapcsolatban van-e két elképzeléssel (Pl. a nepáli hasis a második embertípus táborának nepálról való asszociációja).

Kathmanduban szerencsémre indiával ellentétben egészen sok helyen lehet kapni az igényeimnek megfelelő kávét, míg indiához hasonlóan, minden sarkon lehet találni kajáldákat, piacokat, boltokat, ahol a helyiek elégítik ki mindennapi szükségleteiket. Indiával ellentétben viszont, ha elkóborolva találok egy hindu templomot, oda gyakran nem lehet bemenni, mivel az csak a hindu vallásúaknak van. Egyébként igazat adok nekik.

Bizony ez nepálban van

Aki volt már Kathmanduban és környékén, biztosan elég könnyen beleszeretett. Mindenféle kapitalista globális szir-szart meg lehet találni, amitől kényelmes az élet, de nem kell messzire menni, ha kicsit kiugranánk a komfortzónánkból. Aki kicsit fél indiától, mert az talán könnyebben csapja ki a biztosítékot, annak jó előszoba lehet.

Viszont van pár dolog, ami azért macerásabb itt, mint indiában. Ilyen például a buszozás. Sehol nem találkoztam olyan szar utakkal, mint nepálban. Nem is az, hogy szar, de inkább olyan, mintha egy földutat még pluszba geciségből össze-vissza ástak volna, mintha direkt lennének gödrök és dombocskák egymás után. Ha az utakat nem csinálják meg sehogy, az jobb mint egy út nepálban.

Ilyen utakon zötykölődtünk el erre-arra. A nepáli tájak viszont kárpótolnak, meg a szép emberek is, ha valakinek ez a zsánere. Szerintem gyönyörek a nepáli férfiak és nők. Illene többet írni Kathmanduról és Pokaráról, de arról biztosan rengeteg élménybeszámoló van már szerte a magyar neten. Esetleg máskor kiírom magamból a sajátomét. Gyönyörű kolostorok, dzsungel ösvények, hegyek, kajakozási lehetőség, sztúpák, hindu szentélyek, kirándoló spotok, van minden, ami a fittnesz és ezó európait ide vonzza. Ezekhez e két városon kívül nem is kell máshova menni, szállásból meg találunk könnyedén bármilyet.

A mi kis buszutunk, amit kiemelnék, egy kis faluba kanyarodott. Egy régebbi utazásom alkalmával ismertem meg egy srácot, aki éppen a két éves itt létének a végét töltötte, mielőtt visszautazik Oregoni otthonába (azt hiszem oregon, de az biztos, hogy észak-nyugat USA). Irigyeltem, hogy beszéli a nepálit. A falu, ahol ideiglenesen élt, nélkülözött minden luxust, amit egy egyesült államokbeli, vagy akár két magyar középosztálybeli megszokott. Ez inkább vonzó a hippi fajtáknak mint taszító, de eltudom képzelni a monszun időszakot, amikor a pára miatt sosem szárad meg igazán az ember ruhája, még ha talál is neki olyan helyet száradni, ahol tető védi.

Kontraszt

A családi ház körül minden volt, ami egy önálló élethez kell. Az egész falu kb 15 családi házból állt, de ezt nehéz megmondani pontosan, mert egy fél órás gyaloglásra található épület még képezheti a falu részét. Az egész vidék egyébként viszonylag sűrűn lakott, nem az a fajta dzsungeles terület, ahol többnapi járásra egy lelket sem lát az ember (vagy vicsorgó, húsevő ráksaszát, mint amilyen elrabolta Ráma feleségét a Ramajána hindu eposzban. Ilyenek tuti élnek Nepálban is).

A kedvencem a biogáz volt. A kerti guggolós mellékhelyiség volt úgy kialakítva, hogy a természetes gázaink elraktározódjanak. Ezt tudták felhasználni főzésre, amitől nem zavaróan, de érezhetően fingszag volt főzés közben. A villanyvezetékek a vályogfalon kívül voltak odaerősítve és néhány helyiségben világított egy-egy darab narancssárgás fényű villanykörte. Volt egy kovácsműhely is, ahol a 80 éves nagypapa sarlókat kovácsolt. Sarlókészítő volt. Talán emiatt a családi hagyomány miatt éreztek erős vonzalmat a kommunista párt iránt a faluban, de a királyi család korrupt ügyeit sem szívlelik.

A fő megélhetésül a földművelés volt. Egyszer a tinikkel elmentünk bulizni is. Egy negyed óra-húsz perc járásra található kis placcra mentünk. Ha jól tudom, ez egy másik falu volt, de nehéz megmondani. Itt égett a tűz és egy JBL hangszórón ment a nepáli és indiai pop, de egy szám sem ment végig, berakták a közepénél a következőt. Mivel a pandzsábi vednégmunkás fiúnak -aki 16 éves volt és házat építeni jött át- volt valami szerelmi ügye egy lánnyal, ezért mennünk kellett, mert mi az ő csapatának részét képeztük.

Kovács műhely és istálló egyben

A hegy oldalából volt kivezetve egy vízvezeték, amiből egész nap ömlött a víz. Ez a hegyből jött természetes úton. Itt mostunk ruhát és itt mosakodunk. Voltak állatok, melyek közül szerintem a családunk bölénye nem szerette az idegen férfiakat. A tehenek, kecskék és tyúkok barátságosak voltak, bár az utóbbiakat néha elkergettem, hogy ne csipegesség a száradó magot.

A busz fél órás járásra volt, elég ritkán járt és életem legrosszabb utjait járta. Negyed órás klippek mennek rajta ugyan azokat a sorokat ismétlő szöveggel, természetesen jobban tele van, mint ahány ember három buszba elfér, és még a helyiek is a fejed fölött hányak bele a gonodosan előkészített zacskókba. Aki teheti, látogasson meg egy kieső, semmilyen fontosabb helyen nem lévő nepáli falut, hogy legalább egyel több arcát lássa meg a millió arcú nepálnak, mint azt a klasszikus kettőt.

Így lógtunk be Petrába, a dzsinek sziklavárosába 2. rész

Hiába kellett visszafordulnunk, nem adtuk fel. Ahogy visszaértünk a kanyon bejáratához, elindultunk a kis beduin falu irányába. Itt már élesebb sziklák voltak, és az árnyalatuk és sötétebb volt. A sziklák nem csak itt, de egész Petrában nagyon furcsa hatást keltettek, mintha a természet és valami gondolkodó lény közös erővel hozta volna létre ezeket a képződményeket. Itt megálltunk datolyát csemegézni és csak ámultunk a látvány felett. Endivel elkezdtünk arról fantáziálni, hogy ezekben a sziklákban tuti dzsinek laknak, vagy valamilyen természeti lények, akik több tízezer évvel ezelőtt létrehozták ezeket a földöntúlinak tűnő formákat. Ezért is neveztük el a helyet magunk között a dzsinek sziklavárosának. Lehet akkor kicsit elszaladt a spiri szekér, de egyszerűen olyan erők voltak ott, amit lehet attól éreztünk, hogy szinte érintetlen, vagyis csak a beduinok által használt ősi területeken mászkálunk, de olyan erős érzések kavarogtak bennem, hogy nem is nagyon tudom szavakba önteni. Persze tudom, hogy Petra már a Krisztus előtti időkben is emberek által lakott terület volt, és a sziklákba vájták az otthonaikat az itt lakók, de úgy éreztem, mintha az emberek előtti korok energiái is erőteljesen ott lennének még a mai napig Petrában.

És csak ámulok, bámulok a látvány felett
Datolya csemegézés a sziklák tetején

A pihenő után újra megindultunk és egyszercsak egy szurdok tetején találtuk magunkat. Alattunk körülbelül húsz-harminc méteres szakadék. Volt egy keskeny párkány, amin ha végig araszolunk beérünk a szurdok bejáratához. Itt megindultam, lassan, óvatosan. Endi azt mondta nem lehet átmenni én persze makacsul mégis megakartam próbálni. Rádőltem a függőleges falra és belekapaszkodtam a sziklafalba, így haladtam lépésről lépésre. Egyszercsak elértem egy olyan részhez, ahol a sziklafal bedőlt felém, ami azt jelentette, hogy én a szakadék felé fogok belógni nem tudom hány fokba, ha átmegyek rajta. Megpróbáltam, annak ellenére, hogy alattam még mindig minimum húsz méter mély volt a szakadék és sikerült is átjutni. A szívem a torkomban dobogott, de amikor átértem be kellett látnom, hogy nem fogok tudni tovább menni, mert vár rám egy következő belógó sziklafal, ami sokkal jobban benyúlik az előzőnél a szakadék felé, és alig van rajta kapaszkodó. Visszaaraszoltam Endihez, aki inkább ülve várt rám a párkány szélén, mert annyira berosszult a szakadéktól. 


Itt már visszafele araszolgatok a keskeny siklapárkányon

Visszamentünk ahhoz a részhez ahol megálltunk datolyát majszolgatni, csak most a másik irányba indultunk el. Azt hittük, hogy az előttünk magasodó sziklafal mögött megint egy szakadék lesz, de ahogy felértünk a tetejére láttuk, hogy itt letudunk mászni és hoppá, ahogy mentünk lefelé leesett, hogy ez már a Petra felé vezető beduinok által használt hátsó út. Az adrenalintól enyhén beállva, vigyorogva sétáltunk tovább és közeledtünk az első sziklába vájt épületig. Bal oldalunkon vagy ötven méteres sziklafal húzódott végig, jobb oldalunkon meg a messzeségben minimum száz méteres sziklafalak. Itt még kicsit izgultunk, hogy mi van, ha elkapnak, vagy lesz-e valami ellenőrző pont, de határozottan haladtunk tovább, és ha megkérdezték volna, hogy mit csinálunk itt, csak annyit válaszoltunk volna, hogy kicsit elkirándultunk erre is. 

Bent vagyunk!
Ha jobbra néztünk …
Ha balra néztünk …

Mivel fogalmunk se volt merre van a hivatalos bejárat, próbáltuk kideríteni, hogy pontosan hova is érkeztünk meg. Útközben megálltunk egy infó táblánál, amire le volt rajzolva Petra térképe és hát tényleg hatalmas területet ölelt át. Mi körülbelül a közepénél lyukadtunk ki. Arra jött egy szintén turista srác és érdeklődőtt, hogy merre van a kolostor (a Monastery másnéven Ad Deir, vagy El Deir) mire én mondtam, hogy azt se tudom hol vagyok és visszakérdeztem, hogy ő nem tudja-e hol van a Treasury? Petra erről a sziklatemplomról a legismertebb, minden fotón ez az építmény szerepel, és azért le akartam csekkolni, ha már itt vagyok. Erre ő értetlenül mondta, hogy de hát el kellett volna jönnötök mellette, mivel egy szűk szurdok (a Siq) a bejárata Petrának és a Treasury a szurdok vége. Itt kicsit hülyének tettettem magam, hogy jaja de, áhá, hogy az az, akkor igen, biztos amellett mentünk el, aztán gyorsan tova somfordáltunk Endivel, mielőtt lebuktattam volna magunkat.


Utána következett egy nagy kapu, ami előtt ilyen római kori jelmezbe öltözött őrök álltak. Itt megint megijedtünk, mert először azt hittük valami ellenőrző pont lesz, de nem, csak a turisták szórakoztatására voltak ott az őrök. Ezután következett egy több, mint fél órás hegymászás fel a Monastery-hez. A fenszibb túristák itt bérelhettek szamarat, hogy azokkal a szerencsétlen állatokkal vontassák fel magukat a hegy tetejére. Itt mindenki azzal győzködi magát, hogy jaj de hát a szamár, az bírja a strapát. Csak hát ezeken a szamarakon látszott, hogy a faszuk ki van, mert hát milyen élet az, hogy egész nap, szünet nélkül turista seggek ülnek rajtad és le-föl kell rohangálnod a rohadt meredek szikla lépcsőkön harminc fokban. Ezen eléggé bedühödtem, hogy hogy lehet ilyen satu tempóban tolni az ittlétet. Komolyan csak egy fél órás gyaloglásról lett volna szó. Értem én azt az érvet is, hogy hát de az itteniek ebből élnek. Viszont ezt meg a turista igény szüli. Több szamárnak le volt vágva a füle (nem értettük miért) és némelyik tényleg olyan szomorúnak látszott, hogy ott maradtunk Endivel simogatni az egyik levágott fülűt. Petrának ez a mindent látni kell, rohanjunk oda mindenhez, üljünk fel egy tevére is gyorsan turista tempó része az, ami eléggé lehúzós tud lenni. Szerencsére a belógás miatt eleinte mi ebből semmit se tapasztaltunk, később viszont kaptunk belőle rendesen.

Itt álltak az őrök
Az egyik levágott fülű

Kicsit több, mint fél órás gyaloglás után felértünk a Monasteryhez. Itt is széjjel fotóztuk magunkat, aztán próbáltunk keresni valami helyet ahol megpihenhetünk. Találtunk egy egész elhagyatott sziklás területet, ahonnan egy-két keskenyebb ösvényen tovább lehetett kirándulni. Nekünk már csak annyi erőnk maradt, hogy üljünk és bámuljuk a tájat, nem mentünk már innen sehova. Ahogy így ücsörögtünk és szemlélődtünk egyszercsak egy szamár ott termett mellettünk, és Endi szerint nagyon agresszív volt, én meg valamiért nagyon elkezdtem nevetni, mert a szamár tényleg egyre közelebb ment az Endihez, aki beszorult, mert mögötte egy szakadék volt előtte meg az agresszívan közeledő szamár. Én a szamár mögött álltam, de nem tudtam mit tenni, aztán Endi valahogy kiszabadult a szamár szorításából. Viszont ez a szamár nem adta fel és követett minket, valamiért nagyon ragaszkodott hozzánk. Végül előkaptam egy pitát a táskámból és azt gyorsan kitépte a kezemből, majd elmajszolgatta békésen és tovább állt.

A Monastery
Itt még békésen álldogál a később támadó jelleget felöltő szamár

Innen már visszafelé, a kijárat felé vettük az irányt, ami ugye nekünk egy teljesen új élmény volt, mivel nem ott jöttünk be ahol kellett volna és még előttünk volt a Treasury is. Útközben elhaladtunk római kori amfiteátrumok és különböző sirkamrák maradványai között. Aztán egyszercsak ott volt előttünk a Treasury. Tényleg olyan gyönyörű volt, mint a képeken, csak sajnos hatalmas tömeg volt, mert mindenki ezt akarta látni. Nyüzsögtek az emberek, a tevék, a lovaskocsik, kattogtak a fényképezőgépek, készültek a szelfik. A vállalkozó kedvűbbek keresték az izgalmasabb, veszélyesebb helyeket, ahonnan elkészíthetik a megfelelő insta képeiket. Azért mi is megcsináltuk a saját kis insta képeinket, ennyi kellett még nekünk is.

A saját menő képek

A Treasury

Aztán megint kicsit befeszengtünk, mert több rendőrszerű alakot is láttunk, de ők csak úgy ott voltak, nem ellenőríztek semmiféle jegyet. Szóval kijelenthetem, ha egyszer sikerült belógni bárkinek is Petrába, bent már nem fogják nézegetni a jegyeket, nincsenek ellenőrző pontok és hát nem utolsó sorban egy életre szóló élményt is kaphatsz a belógásért cserébe.


macskás ország ez a Jordánia

Hullafáradtan vonszoltuk magunkat végig a Siq nevű szurdokon. Akkora már majdnem kilenc órája úton voltunk. A szurdok amúgy szintén gyönyörű volt, de valahogy az a varázs, ami az elhagyatottabb részeken még érezhető volt, itt már annyira nem. Túl gyorsan rohantak végig az emberek, túl sokan voltak, lovaskocsik száguldoztak a gyalogosok között, minél gyorsabban hajtották a lovakat, gondolom azért, hogy gyorsabban visszaérjenek a bejárathoz, hogy el tudjanak vinni még több turistát.

A Siq

Kis plusz infó: Petrában bent lehet maradni este is, sok-sok plusz pénzért. Vagy akár bent lehet maradni úgyis természetesen, hogy nem veszed meg az esti jegyet, hanem csak fogod magad, keresel egy jó szpotot és egy jóminőségű (mert ott nagyon hidegek az éjszakák) hálózsákban eltöltesz egy éjszakát.

A bejárattól még fél órát sétáltunk a hostelünkig, ahol rögtön bezuhantunk az ágyunkba és másnap az egész napot végig aludtuk és csak kajálni keltünk fel.

Az egyik dzsin lakás, a hivatalos bejárattól nem messze

Így lógtunk be Petrába, a dzsinek sziklavárosába 1. rész

Az utolsó állomásunk Jordánia volt. Még Amma asramjában döntöttük el, hogy milyen útvonalon menjünk haza Srilankáról. Ezt úgy csináltuk, hogy beírtuk a skyscennerbe indulásnak Srilankát, aztán beállítottuk, hogy onnan minden lehetőséget mutasson. Egyrészt Jordánia jött ki az egyik legolcsóbbra repülés ügyileg, másrészt nekem régi vágyam volt eljutni Petrába, ezért is esett a választás erre az ország. Elkezdtük nézni az országot, hogy kell-e vízum. Először, valahogy félreolvastam és úgy értelmeztem, hogy az európai országoknak nem kell vízum. Aztán Srilánkán észrevettük pár héttel a repülés előtt, hogy de, basszus rohadtul kell a vízum. Ráadásul negyven Jordán dínárba került, amit mi eléggé megéreztünk, mivel végig low budgetban utaztunk. Nem csak amiatt, de valahol az anyagiak is hozájárultak ahhoz, hogy végül belógjunk Petrába. Bár hozzá kell tennem azt is, hogy valószínűleg így is úgy is belógtunk volna, egyrészt, mert ilyen élményt semennyi pénztért nem lehet megvenni, másrészt be kell vallanom ‘csakazértis’, mert én nem fogok fizetni elképesztő összegeket olyan természeti csodák után, amit mindenkinek ingyen vagy legalábbis minimális összegért látnia kéne.

Mikor elkezdtük egy héttel a repülés előtt nézegetni Jordániát, kiderült, hogy minden nevezetességhez, múzeumhoz, még ilyen legapróbb kis templomhoz is belépőt kérnek. Erre a Jordán turizmus olyan megoldást talált ki, hogy megveheted hetven dínárért az úgynevezett Jordan Passt, amiben benne van a vízum ára, és több nevezetességhez a belépő ára, köztük Petráé is. Ez magyar pénzben huszonnyolcezer forint, ami kettőnknek ötvenhatezer forintra jött volna ki. Így a százhúszezer forintunkból maradt volna szállásra meg minden kis faszomra kb. hatvanezrünk két hétre. Ebből még nekünk is, (akik megszoktuk, hogy a legminimálisabb pénzből oldjuk meg nem csak az utazást, hanem az itthoni életünket is) lehetetlen lett volna kijönni. Ezért azt csináltuk, hogy csak a vízumot vettük meg és még csak így lett elég pénzünk arra, hogy a minimumot biztosítsuk magunknak, vagyis a szállást, a kaját és az utazást.

Természetesen Jordániában is rámennek a turizmusra, de ott aztán ezerrel. Tényleg mindenhova belépőt kell fizetni. Voltak ilyen szervezett túrák a Holt tengerhez, Jerashoz, vagy Madabába. Amire mi persze nem fizettünk be, hanem azt csináltuk, hogy kinéztük milyen helyi járatokkal lehet eljutni bizonyos spotokra és a helyi buszokkal mentünk el például Madabába. Ahol két templomot tudtunk megnézni, az egyik 1 dínárba került a másikhoz meg besétáltunk fizetés nélkül. Betévedtünk egy helyi kis kocsmába is, mert máshol túristás árakon árulták a kávét és a vizipipát, itt meg nem csak az volt a lényeg, hogy olcsón jussunk kávéhoz, hanem az is, hogy a hely jellegzetes hangulatát megtapasztalhassuk. Sétálgattunk a kis utcákon, tömtük magunkba a falafeleket és élveztük az ottani járatok hangulatát, meg az oda és vissza úton a jordániai tájat.

Templom nézegetés Madabában

Az ammani hostelünkben (https://sun-rise-hotel.amman-hotels-jo.com/en/) elkezdtük megszervezni a Petrába való lejutást. Lett volna lehetőség ide is helyi járatokkal menni, de úgy kalkuláltuk, hogy annyit megengedhetünk magunknak, hogy befizessünk egy turistás járatra, ami hétezer forint volt fejenként oda-vissza. Hajnalban indultunk Amman fővárosából. Szerencsére a hostelünk (ami a legolcsóbb volt a városban) tíz percre volt a buszállomástól, így megúsztuk egy ingyenes sétával az odajutást. Mellesleg Jordániában a taxisok elképesztő összegeket követelnek, pedig a helyiek szinte mindig taxival járnak, és egész olcsón, mivel ilyen, hogy villamos meg metró egyáltalán nincs az országban. 

Kilátás Petrára a Wadi Musa-i hostelünk tetejéről

Négy óra alatt leértünk Petrába. Már ahogy közeledtünk a városhoz, a földig esett az állam. Egyre nagyobb dombokon kapaszkodott fel a buszunk, egyre sziklásabb lett a táj. Aztán megpillantottuk a távolból Petra ősi szikláit. Az ottani hostelünk tetejéről telibe láttuk az egészet. A megérkezés után rögtön lesétáltunk a petrai bejárathoz, hogy felmérjük a terepet, hogy honnan fogunk tudni belógni. Már készültem napokkal előtte a belógásra, úgy, hogy találtam a neten több bejegyzést is arról, hogyan lehet belógni. Ezeket olvasgattam át többször és akkor a helyszínen le is tudtam csekkolni, hogy melyik az az út amelyiken ha tovább haladok, akkor lesz egy tábla, azzal a felirattal, hogy itt tilos a belépés. Na a beszámolók szerint majd itt kell pont letérnünk az útról a sziklák közé. 

Naplemente Wadi Musában

Korán lefeküdtünk, mert kiszámoltuk, hogy hajnali ötkor kell kelnünk, hogy hatra odaérjünk a táblához, ahol még a sötétség biztonságában le tudunk majd térni az útról. Amikor felkeltünk pont telihold volt. Már ahogy sétáltunk lefelé bizsergett a testem olyan izgalmas volt, ahogy elindulnk a telihold fényében. Háromnegyed óra séta után elértük a táblát, ahol hezitálás nélkül gyors tempóba letértünk az útról, be a sziklák közé. Fogalmunk se volt innen hova tovább. Annyi infónk volt a leírások alapján, hogy itt haladjunk befelé és egyszer csak kilyukadunk majd Petrában. Igen ám, de itt olyan szűk és mély kanyonok voltak, amin nem nagyon láttam túl pár tíz méternél, plusz azt se tudtam merre van pontosan Petra. Vagyis magamtól nem tudtam, de volt egy csoda applikációm, a MAPS.ME, ami offline is működik, így körülbelül ki tudtam bogarászni, hogy merre kell elindulni. Persze a térképen nem voltak útjelzések, csak egy nagy terület, amin volt pár szaggatott pont, és aztán jelek, amik mutatták, hogy hol vannak a petrai látványosságok. Na azokat lőttük be iránynak. 

Elindultunk belógni a telihold fényében
Itt már tiltott területen mászkálunk

Miután betértünk a sziklák közé, először ilyen kúp alakú sziklák között találtuk magunkat. Találtunk egy romot is, ami Petra részének számított (nem értem hogy, de volt hozzá táblácska meg leírás is). Itt még bőven kiszúrhattak volna minket az útról, ezért próbáltunk minél hamarabb beljebb menni. Igen ám, de amerre elindultunk ott egy szakadékba ütköztünk. Visszafordultunk, itt már találtunk egy szurdokot, ahova le tudtunk mászni. Abból kitudtuk következtetni, hogy nem vagyunk elveszve, hogy mindenfelé kecskeszarokat láttunk és egy-két eldobált szemetet. Kanyarogtunk befelé ezekben a szűk kis szurdokokban. Volt amikor csak a megérzésünkre hagyatkozhattunk, hogy merre tovább, mivel a térképen egy nagy semmit láttunk, viszont a helyzetünket mutatta egy nyíl, de így se láthattuk, hogy mi vár ránk a következő kanyar után, szakadék, vagy egy áthatolhatatlan sziklafal.

Ahogy haladtunk befelé egyszercsak egy hatalmas sziklás területre értünk. Petrában minden sziklás, szóval ezzel nem mondok újat, itt az volt a különbség, hogy a szikláknak gömb alakja volt, és hatalmas szélességben terültek el. Olyan volt, mintha a Marson járnánk, vagy mintha egy idegen bolygót hóditanánk éppen meg. Ezután következett egy meredek szurdok. Ahol voltak olyan pontok, ahol csak seggen szúszva tudtam learaszolni. Egyszer majdnem le is csúsztam, még egy méter távolságra volt alattam a biztonságos talaj, de nem volt kapaszkodóm. Elkezdtem lassan csúszni a függőleges sziklafalon, megijedtem hogy hirtelen le fogok esni, elkezdtem sipákolni, de az Endi megfogott szerencsére. Aki mindeközben a telefonjával dokumentálta az eseményeket. Úgy kommentálta a belógást, mintha Bear Grylls lenne és mi éppen valami idegen tájon a túlélésért küzdenénk. 

A Mars szerű táj
Lefelé a szurdokban

Miután kijutottunk a lefele vezető szurdokból, megint egy lankásabb szikla komplexum tetején találtuk magunkat. Jobb kéz felől hatalmas sziklák magasodtak felénk. Ott észrevettünk egy-két beduin lakást, de nem voltak “otthon”. Szemben előttünk felsejlett egy kis beduin falu. Suttogva araszoltunk tovább, mert nagyon visszhangzott minden. Itt következett az, hogy megint nem tudtuk merre kell menni. Az előzetes leírások alapján be kell mennünk majd egy szűk kanyonba és ha azon végig megyünk akkor érjük el Petrát. Mivel mi az esős időszak után érkeztünk Jordániába, így még minden tiszta sár volt. Erre figyelmeztettek is a belógást leíró bloggerek, hogy hatalmas tócsákba fogunk ütközni és tiszta dzsuvásak leszünk. Kicsit elsétáltunk bal kéz irányában és akkor rábukkantunk a kanyonra.

A meredek szurdok vége

Ahogy elindultunk ebben a szűk járatban, körülbelül húsz méter magas sziklák között, a negyedik kanyar után egy sziklafaltól sziklafalig tartó minitóba ütköztünk. Mivel nem tudtunk rajta átmenni mezítláb se, így átdobtuk a cipőinket a túlpartra és mint valami Mission Impossible filmben, a kezeinkkel az egyik sziklafalhoz támaszkodva a lábunkkal meg a másik falnál tartva magunkat átaraszoltunk a másik oldalra. Ez kb. két méteres út volt, de nagyon izgi volt. Sajnos a következő kanyarnál egy olyan minitóhoz értünk, amin nem tudtunk átmenni az előző falhoz támaszkodós módszerrel, mert két méter mélységben volt alattunk a pocsolya. Amihez még letudtunk ereszkedni, lecsekkolni, hogy milyen mély, de hiába dugdostuk bele a az egyik lábunkat, már a combunkig ért a víz és még mindig nem éreztük az alját. Itt kicsit elkámpicsorodtunk, hogy vissza kell fordulni, mert elég fárasztó utat tettünk meg idáig.

Befelé a kanyonba

Bhairavi

Hát, az a helyzet, hogy elég sok élményt nincs kedvem leírni. Pontosabban nincs kedvem leírni a pontos történéseket és helyszíneket, inkább az egésznek az emésztsén szeretek agyalni. A meghatározó impulzusok jelenbe helyezésével foglalkozom és ezeket írom le magamban. A metrón egy csomó szép bejegyzés születik belül, aztán nincs meg az energia, hogy leírjam őket, pedig néha fel is nevetek, olyan jópofa mondatokat gondolok ki.

Egy templomnál Varanasziban

Sokat agyalok a jövőn is indiával kapcsolatban. Láttam Varanasziban egy “külföldi” szádut. A száduk a világi életről lemondott hindu szentek. Most ő jutott eszembe, vajon mióta élhet ott, mi vette rá, hogy oda menjen, hogyan lett belőle indiában aszkéta. Ugyanis fehér volt a bőre és kék a szeme. Az is lehet, hogy több generációs helyi angol, így indiainak szocializálódott.

Tizenéves koromtól az volt a vágyam, vagy inkább élettervem, hogy ha kijutok indiába, leülök a gangesz partján, úgy maradok és szádu leszek. Valójában 1-2 évvel ezelőttig ez visszatérő romantikus vágyam volt. Ez az ember a megtestesülése volt ennek a múltbáli vágyamnak. Általában a kamu spirituális emberek szerintem fel akarják magukra hívni a figyelmet, keresnek valamilyen fajta kontaktust, várják, hogy a szemükbe nézz, hogy elkezdhessék valahogyan megszerettetni vagy eladni magukat. Sok ilyen indiai “jógi” is van.

Egy klasszikus Szádu
Kép forrása:
https://www.naukrinama.com/stressbuster/know-the-secret-world-of-naga-sadhus-of-india/

Ez az ember az egyike volt azon kevés személynek, akik nem ilyenek. Valószínűleg komolyan gondolta, amit kitalált egyszer. Próbáltam nem észrevenni, de mégis nézegettem őt. Ő pedig odapillantott. Csak egy pillanatig nézett a szemembe, aztán folytatta a valamit, amit csinált. Látszólag semmit sem csinált. Én meg tovább mentem.

Aki lemondott életet él, az elvileg hasonlóan nem foglalkozhat a külvilággal. Én a külvilág voltam.

Egy korábbi utamnál egy tibeti szerzetes nézett rám. Észrevette a fültágítóm és őszinte, gyermeki meglepődéssel próbálta megmagyarázni magában amit látott. Éreztem a gondolatainak az áramlását, de ez sem tartott pár pillanatnál tovább. Észrevette, hogy fölöslegesen agyal és folytatta a valamit, amit csinált. Mantrázott. Észrevette, hogy hogyan viselkedik a tudata és elvágta a gondolatáramot.

A külföldi szádu nem csodálkozott semmin. Az ő kultúrájában van minden. Individualizmus van, rengeteg féle ember és szubkultúra. Az is lehet, hogy rosszul ítélem meg és csak egy nagyon jól beöltözött, beszívott hippi volt, aki vagy kint ragadt indiában, vagy átutazóban van ott. Nekem mégis úgy tűnt, hogy legalább 12 éve azon a helyen ül és nézi a gangeszt.

Amikor itthon gyötör valami, múlt béli fájdalom, vagy rettegés a jövőtől, megpróbálok úgy viselkedni, mint a tibeti szerzetes, vagy a hippi jógi.

Ritka Káli ábrázolás
Forrás:
https://artinprint.org/article/a-rare-kali-woodcut-from-the-era-of-the-battala-printers/

Az a helyzet, hogy mindig elolvasom Káliról vagy Siváról ugyan azt, csak szeretem, ha más fogalmazza meg. Ma így olvasva beütött egy állapot. Olyan volt, mint amikor a szerzetes és a jógi elfordult. Az a pillanat, amikor elment a gondolat, de még nem bukkant fel a következő.

Káli neve jelent feketét meg időt is. Ő az az állapot, ami a világ teremtése előtt is van, és a világ megszűnése után is. Ő a két gondolat közötti állapot.

Volt még egy jógi, egy nepáli származású. Én mondtam, hogy a tibeti buddhizmus kagyü ágát gyakorlom. Ő pedig mondta, hogy dzogcsent. Azt mondtam: hmm… az magasztosabb. Legyintett, hogy minden üresség. Ezt a frázist sokan elsütik a buddhista világban, de neki valamiért el hittem.

Jai Kali Maa

Thaiföldről Srilankára

Srilanka az utolsó előtti állomásunk volt. Endivel azelőtt egy hónapra külön váltunk. Ő ment vissza Bodhgájára én mentem Thaiföldre a barátnőimmel a Women’s Natural Building képzésre. Az indulás előtti utolsó két napot Bangkokban töltöttem el. Próbáltam pihenni és felkészülni lelkileg arra, hogy egyedül fogok megint utazni. Mivel az ideérkezésnél a Chiang Maiba tartó járatomon az a meglepi ért, hogy közölték a beszállásnál, hogy plusz 10.000 ft lesz a csomagom, így most próbáltam átnézni a repjegyemet többször is, hogy ugye nem basztam el semmit se, nem kerülte el megint valami a figyelmemet. Ez azért is volt fontos, mert annyira lenulláztam magam, hogy 5000 forintnyi thai baht volt nálam, amit azért kértem még kölcsön, mert egy nappal túlléptem az egy hónapos turista vízumot, és mikor utánanéztem, írták, hogy minden plusz nap, 4000 ft bünti pénzbe fog kerülni. 

Thaiföld, Chiang Mai

Így indultam el a reptér felé. Még azt kisakkoztam, hogy jó pár órával előbb el kell indulnom, ha esetleg bármi történik, mert az olcsóbb utazási módszert választottam, és vonattal mentem ki a reptérre. Ami tényleg nagyon olcsó volt, 200 ft-ba került egy 2 órás út és közben egész Bangkokot végig nézhettem a vonatról ülve. Amikor megérkeztem, még volt vagy két órám a becsekkolásig, leültem netezni addig. Majd még bőven időben elindultam a csekkinhez. És ott kezdődött el a pokoljárás. Nem tudom hogy, tényleg nem értem, hogy kerülte el a figyelmemet, de nem volt benne a repjegy árában a csomagom. Erről most a lehet, hogy a leheletnyi figyelemzavarom tehet vagy az utazás előtti stressz, nem tudom, de megtörtént. Ami azért is érthetetlen számomra, mert az idefele utat ugyanezzel a légitársasággal tettem meg, és akkor nem volt külön feltüntetve a jegyvásárlásnál, hogy pluszba meg kell venni a csomag árát, ha túllépi a keretet. 

Úton egyedül Bangkokban a vonat felé
Ilyen vonatokkal utaztunk Thaiföldön

Mindegy a mérésnél nekem 16 kg volt a csomagom, és erre 20.000 forintnyi plusz költséget mértek ki. Amikor ezt közölte velem, az amúgy tök kedves ügyintéző, akkor ledermedt az egész testem. Úgy elöntött a pánik, mert nem volt nálam ugye semmi pénz (kivéve az 5000 forintnyi bünti összeget), mert az Endi kártyáján volt a többi pénzem és én csak készpénzt hoztam Thaiföldre. Utána hirtelen váltottam, összeszedtem magam és elkezdtem utána kérdezni, hogy most akkor mik a lehetőségeim. Először is, kifizethetem a 20.000 forintot a csomagomra és akkor már mehetek is tovább. Mondtam, hogy ez esélytelen, van kártyám, de le van tiltva, igy utalni se tudnak rá. Aztán mondta a nő, hogy felvihetem poggyászként a táskámat a gépre de akkor le kell vinni 10 kilóra. Na itt bólintottam, hogy ok, csinálom.

Thaiföld, Chiang Dao

Félrevonultam és eszeveszett válogatásba kezdtem, repült ki a kukába a Bodhgáján vásárolt gatya, a sok könyv amit még Amma asramjában vettem, a dezodoromtól kezdve a dobble társasjátékig hajigáltam ki a cuccokat. Háromszor csináltam meg a mérést, mert még mindig nem volt meg a 10 kiló. A végén már zoknikat dobáltam ki a tatyómból. Aztán két táskába kettészedve a cuccommal, tépázott, izzadt fejjel bevánszorogtam az emigration irodába a csekkin után, hogy akkor most kifizetem a büntetést. Ott nem tudom miért, és hogy, de legyintettek a plusz egy napra, megkaptam a pecsétet az útlevelembe és tovább engedtek bünti kifizetés nélkül. Annyira boldog lettem, hogy mi ez a nem várt kedvesség, meg élet ajándék. Megmaradt az a kis készpénzem, ami a további sztori szempontjából iszonyú nagy jelentőséggel fog bírni.

Vártam a gépet, kezdtem megnyugodni, elkezdtem pakolászni a táskámban, és meglepve észrevettem hogy benne hagytam majdnem egy kiló rizst meg egy zacskó fokhagymát, amit simán kidobhattam volna ahelyett, hogy kidobom a könyveket, vagy a függőágyamat. Belém hasított ennek a nagyon nagyon szar érzése, hogy ne már, hogy a szarba nem vettem ezt észre, de hát gondolom az aktuális stressztől. Szóval csak lehunytam a szemeimet, és arra gondoltam, hogy nem baj, nincs baj, legalább kijutok az országból és megtapasztalhattam, hogy milyen érzés egy szempillantás alatt elvágni a ragaszkodást a szeretett tárgyaimtól. Hát durva. A könyvek és a dobble társas fájtak a legjobban. De még a buggyos gatya is sokat jelentett, mert csomó emlék társult hozzá. Négy hónap indiai út emléke. 

A repülőn jó volt egyedül utazni, mindig jön egy nagy adrenalin löket egy repülés vagy utazás előtt. Ráadásul Kuala Lumpurban kellett átszállnom, aminek iszonyú szép reptere van, és pont naplementekor szállt le a gépem, valami pálmafa ültetvény közepén. Nem is értettem, hogy hogyan lett ide tervezve egy reptér. Itt minden simán ment, már rutinosan vettem le előre a bakancsomat az átszkennelésnél, mert mindig levetették eddig velem, mivel amúgy becsipogna.

Napfelkelte Srilankán, Trincomaléban

Kellemes fáradsággal és izgalommal érkeztem meg Srilankára. Már nagyon vártam az Endivel való találkozást, pont úgy vettük meg a repjegyünket, hogy egy órát kelljen csak várnom rá. Ahogy sétáltam a vízum desk felé, kerestem az ottani reptéri wifit, hogy becsekkoljak a barátnőimnek, hogy minden rendben, megérkeztem és akkor ott hirtelen megint majdnem megállt a szívem. Enditők rengeteg üzenet, aminek csak az elejét láttam ezzel a felütéssel, hogy BAJ VAN.

Elkezdtem atom tempóban imádkozni, könyörögtem, hogy nehogy valami katasztrófa legyen. Pörgettem tovább az üzenetet, az volt benne, hogy egy nappal lejárt az indiai vízuma, amit még fél évre kaptunk meg és basszus benéztük, valahogy rosszul számoltuk ki a napokat. Nekem ugye leesett időben, hogy a thaiföldi egy hónapos vizumomat elbasztam, erre készültem is, de arra nem gondoltam, hogy akkor az övét is benéztük, és egy nappal későbbre vettük a repjegyeket.

Viszont a baj az volt, hogy ott indiában nagyon nem voltak jófejek a hivatalnokok. Ott nem volt ám ez egy kedves kis legyintéssel ez elintézve. Őt ott tartották, nem szállhatott fel a gépére és ráadásul előszőr valami 300 ezer forintot mondtak büntetésnek EGY NAP miatt. És akkor ez már a purgatórium volt, az én kis tárgykihajigálásom még csak a pokol tornáca volt ehhez képest.

Ahogy kiértem szerencsére tudtunk folyamatosan csetelni. Hajnali 3-ig beszéltünk a hogyan továbbról, honnan szerezzünk ilyen rohadt sok pénzt. Ennyi volt az összes pénzünk már az utazás végéig, vagyis kevesebb volt már jóval, mint 300.000.  Aztán kitaláltuk, hogy segítséget kell kérni, és hát FB-on. Az összeget időközben levitték 125 ezerre, én meg folyamatosan néztem a skyscannert, hogy találjak másnapra olcsón repjegyet. Viszont ilyen elképesztő helyzet volt, mert addig amíg nem jött össze a büntetésre a pénz, addig nem tudtuk megvenni a repjegyet, mert nem tudhattuk, hogy mikor tud elindulni, vajon mikor lesz vége ennek a kálváriának. Óráról órára változtak a repjegy árak, közben az Endi kiírta FB-ra a segítség kérő posztot és elkezdték neki utalni pénzt közeli és távoli ismerősök is.

Nem túlzok, majdnem egy fél nap alatt össze is jött az összeg, és pont annyi amennyi kellett. Már azelőtt megvettem a repjegyet, szóval elég nagyot kockáztattunk, de muszáj volt, mert volt, hogy a duplájára ugrott egy óra alatt a repjegy ára. Én tudatilag egy olyan dimenzióba ragadtam, ahol a kialvatlanság miatt, már csak ilyen fura lebegő érzésben voltam, torzult a valóságérzékelésem, estek szét a gondolataim. 

Itt már boldogan motorozunk Srilankán

Szerencsére kaját tudtam venni, abból a megmaradt pénzből amit még Thaiföldről hoztam magammal, mert ugye nem kérték el a büntetésre végül a pénzt. Itt elrebegtem egy köszönömöt a védőangyaloknak vagy a valamiknek, amik ezt így előre látták. Olyan sok mindennek kellett úgy történnie ahogy, hogy másképp nem lett volna meg ez a jó végkifejlet. Hiába, hogy 24 órán át keresztül várakoztam a reptéren, különböző zugokban aludva, vagy éppen az ebédlő asztalának a tetejére ájulva, annyira boldog voltam amikor végre kilépett az Endi a kapun, meg hálás valahogy az egész emberiségnek, hogy végül nem történt nagyobb baj és, hogy mennyien segítettek.

Srilanka és kõkuszvíz

Történhetett volna az is, hogy nem érkezik meg a pénz, és én akkor ott ragadok egyedül Srilankán nulla forinttal, amíg a Bálinték meg nem érkeznek. (Velük 4 nap múlva találkoztunk volna amúgy). Olyan tapasztalat volt ez, ami még most itthon is akkora erővel üt vissza, hogy visszanyerem rögtön a reményt ebbe a szenvedésteli életbe. Hogy hiába jönnek a szarlavinák, a shitstormok és a kakahegyek, meg fog minden oldódni, mert lehet segítséget kérni, és fognak is segíteni. Csak ezt az életbe meg emberekbe vetett bizalmat olyan könnyű elfelejteni, olyan könnyen kifolyik a kezemből egy nagyobb szarhullám hatása alatt, hogy a teljes kétségbeesésbe tudok zuhanni. Aztán visszanyúlok ezekhez az élményekhez, és minden jobb lesz, egy hullám erejéig legalábbis.

hinduizmusok

Én egy Sri Lankai Siva templomnál

Elkezdtem pár napja írni egy ilyen című bejegyzést, de rájöttem, hogy nagyon más oldalról kellene írni róla. A többes szám nem véletlen. Azért nem hinduizmus, mert nem gondolom, hogy ez egy könnyen kategorizálható, egyetlen szóval megfogalmazható dolog lenne. Hinduizmus és hinduizmus között rengeteg a különbség, valójában én kerülöm is ezt a szót.

Előző bejegyzésben elkezdtem darsanákról írni, ortodox és nem ortodox filozófiai rendszerekről, később kialakult kultuszokról stb. de ez elég unalmas lehet, ráadásul mindenre rá is lehet keresgélni a neten, fölösleges még egy általános és hosszú áttekintés az indiai eredetű vallásrendszerekről.

Igaziból engem három hindu rendszer és azok kapcsolata foglalkoztat. Sőt, valójában csak kettő, a harmadik inkább csak példa arra, hogy a másik kettőről alkotott véleményemet alátámasszam. Ez a három a vaisnavizmus, a saivizmus és a buddhizmus. Ezek azért önmagukban is rohadt széleskörű dolgok, szóval tovább kell egyszerűsítenem a dolgot. Ez egy ilyen összehasonlítás bejegszés lesz.

És bizony, jól olvastad, a buddhizmust is egy hindu rendszernek tartom. Ez csak simán nem ortodox. Ráadásul azt is gondolom, hogy a három rendszer közül inkább a buddhizmus és saivizmus hasonlít egymásra, mint a saivizmus és vaisnavizmus. Pontosabban egy bizonyos fajta buddhizmus, egy bizonyos fajta saivizmussal. Ehhez azért hozzá teszem, hogy a saivizmust elég felszínesen ismerem, és a buddhizmusban is lehetnék jártasabb, szóval a bejegyzést inkább véleményként olvasd, mint egy vallásantropológiai tanulmányként.

Nagyon egyszerűen a közvélemény azt gondolja, a saivizmus a hinduizmus azon része, ami Sivát emeli ki főistennek, a vaisnavizmus pedig Visnut. Nagyon leegyszerűsítve így is van, de valójában rohadtul nagyon sokban különböznek egymástól. Szerintem több különbség van, mint az ábrahámi vallások (judaizmus, kereszténység, iszlám) között, bár ezeket még kevésbé ismerem. Ennyire azért nem fogok belemenni, de saivizmus és saivizmus között is elég nagy különbségek vannak.

A különbséget nagyon királyul kifejtette egy hindu pasi egy fórumon, ahol pont ez volt a téma. Kirakott egy hagyományos Siva és Visnu ábrázolást. Najó, Siva helyett, Ardhanarisvara volt, Visnu mellet meg ott volt felesége, Laksmi. Ardhanarisvara egyébként Siva és felesége, Parvati egy személyben. A Visnus képen meg Visnu lazul a végtelenség óceánján, ahogy szokott és Laksmi masszirozgatja a lábát. Azt mondja a fórumona pasi, na ez a különbség. Aztán persze meg is magyarázta és wow, tényleg.

Visnu lazul

Azért idelinkelem a szimbológiáját, amiben elvileg Laksmi Visnu női megnyilvánulása:
https://www.hindujagruti.org/hinduism/knowledge/article/what-does-the-lotus-in-the-hand-of-lord-vishnu-symbolize.html

A saivizmus bizonyos fajtáiban Siva és társa Parvati, vagy ha már itt tartunk inkább Sakti, egyenlőek és szétválaszthatatlanok, míg Visnu mellet Laksmi mindig másodlagos. Persze látunk Krisna ábrázolást, ahol Rádhával a feleségével elbulizik (emellett azért jó sok csaja van), meg ismerjük Ráma történetét, aki mi mindent megtesz a feleségéért miután együtt remetéskednek (a rámajána eposzban), de ez a két alak nem Visnu maga, hanem Visnu avatárjai, földi leszületései. Azért nem a megynyilvánulás szót használom, mert nekem az eddigi tudásom szerint, azt inkább Siva csinálja. Majd elmagyarázom ezt is.

Ardhanarisvara

Persze van olyan vaisnavizmus (pl. nálunk a “krisnások”), akik Krisnát tartják az istenség legfelsőbb személyiségének, de ez nem változtat a hozzáálláson. Azért hozzá teszem, hogy van vaisnava tantra is, amiben már eléggé felértékelődik a csaj szerepe is, és egyenrangúvá válik a pasiéval.

Siva viszont több rendszerben is a párja nélkül totál tehetetlen. De félre teszem kicsit az istenek és párjuk egymáshoz való viszonyát, mert hogy egy vallás vallás legyen, ahhoz az isteneknek szüksége van egy kihagyhatatlan összetevőre. Ez az összetevő a vallásos emberek, a hívők csoportja. Szóval hogy jeleik meg az egyenlőség szerepe a követő és az istene között. Hát a vaisnavizmusban sehogy, a saivizmusban viszont annál inkább. A buddhizmus más tészta, de majd az is képbe jön.

A csillaghegyi templomban beszélgettem pár vaisnavával. Szerintük Krisna egy személy. Mi itt, a létezés forgatagában azért szenvedünk (szamszárában), mert elfordultunk tőle. Ezért durva fizikai testünk van, istentelenül élünk, iszunk, drogozunk, pénzezünk stb., de visszafordulhatunk Krisnához. Ha mindent jól csinálunk, akkor az ő lakhelyére születünk finom fizikai testben, ami halhatatlan és találkozunk Krisnával és egész életünkben imádhatjuk őt. Elnézést, ha eltévesztettem valamit, de röviden a olvasottak és hallottak alapján ilyesmi a viszony. Krisna a legfelsőbb, ő az élvező, a többiek pedig akiket élvez. De ettől még mindenki boldog stb.

Egy doku filmen olyan indiai vaisnava templomot is láttam, ahol nőnek öltöznek az ott lakó férfiak a szertartás erejééig, és úgy imádják Krisnát. Ahogyan Krisna sztoriában a tehán pásztor lányok vannak oda Krisnáért.

Saivizmusból sem vagyok túl penge. Amiről többet olvastam az a kasmíri saivizmus és egy kis saiva sziddhánta. Talán ezek a leghíresebb ágai. Azt most megmondani nem tudnám, hogy az aghorik és kápalikák hova tartoznak, biztos vannak köztük ilyenek is, olyanok is, de velük még sokat foglalkoztam. Az tuti, hogy a tantrikus dolgoktól nem állnak távol.

Saiva rendszerek

Itt a kép alapján a kasmírmi saivizmus nem áll messze az aghori iskolától, a trika megnevezés ugyanis rájuk utal. No, szóval induljunk ki a trikából. Én úgy olvastam, hogy a megnevezés egy hármasra utal. Ez a hármas nem más, mint Siva, párja Sakti és mi magunk, a személy. A szanszkrit nara szó szokott ez utóbbira utalni, ami a “spoken sanskrit” online szótár szerint, embert, férfit, lelket, halandód stb.-t jelent. Nyilván férfi, mivel azért india eléggé androcentrikus, vagyis férfiközpontú társadalom, de most a személy egy szuper fordítás lesz nekünk. Ha jól emlékszem, az utolsó legnagyobb kasmírmi saiva guru, Swami Lakshmanjoo könyvében ez az angol fordítás. Illetve egy ő tanításait összefoglaló könyvben, amit egy amerikai tanítványa írt. Mindegy, ha valakit érdekel ez az iskola, ma már van egy magyar csapat, akik komolyan foglalkoznak vele.

A lényeg csak az, hogy ez a három dolog egyáltalán nem különbözik valójában, csak mi különbözőnek látjuk. Szóval itt Siva, a társa és én vagy te semmiben nem különbözik, csak ezt valamiért nem tudjuk. Hogy miért nem, arról vannak filozófiai tételek dögivel. És akkor, hogy a már említett megnyilvánulásról (a leszületéssel ellentétben) is szó legyen; minden Siva. És a körülöttünk lévő világ nem egy csúnya dolog, hanem egy megnyilvánulása a valóságnak. Legalább is a britannica.com meg néhány saiva előadó szerint, amit a youtube-on néztem. Minden Siva megnyilvánulása. Ha pedig nem különbözik tőlem, akkor minden az én megnyilvánulásom. És akkor itt be is kúszik egy kis buddhizmus.

Nem tudom a színek klasszikusak-e, de a buddhista jóga rendszerekben a három fő csatorna színe, illetve a három kapu színe is (test, beszéd és tudat) a fehér, a vörös és a kék. Ez itt a kasmíri saivizmus szimbóluma.

Szóval amit eddig tudok ezekről a dolgokról, amikről itt írok épp, a saivizmus bizonyos iskoláiban gyakran megjelenik a nem dualizmus, a vaisnavizums pedig általánosságban inkább dualista. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne nem dualista vaisnavizmus, ezt nem tudom, azt meg pláne nem jelenti, hogy ne lenne dualista saivizmus. Csak általánosságban az Istenhez való viszony nagyon más. Azt sem kell elfelejteni, hogy a kasmíri saivizmus egy tantrikus rendszer, a vaisnavizmus amiről beszélek, az pedig alapjában a 11. századi Ramadzsuna által kialakított dualista rendszer.

Azt amúgy nagyon nem akarom állítani, hogy az egyik jobb lenne a másiknál, nagyon is szükség van a dualista gondolkodásra, hogy egyáltalán megkülönböztessük a jó cselekedeteinket a rosszaktól. Plusz biztosan nagyon jó érvrendszerrel rendelkezik a vaisnava hagyomány, amit nem ismerek.

És akkor idekúsztatom a buddhizmust. Valójában a buddhizmus sem egyetlen dolog, hanem legalább három, de inkább nagyon sok. Ezért csak azzal tudok mit kezdeni amit ismerek. Ez pedig a tibeti buddhizmus. Erre simán rávágják, hogy tantra, de valójában mind a három fő irányzat képviselteti magát benne: a hinajána, a mahajána és a vadzsrajána, vagyis a tantrikus buddhizmus is. Inkább az utóbbi kettő az, ami kapcsolódik a témához. Annyi viszont igaz, hogy a tibeti buddhizmus szépen megőrizte az indiai vadzsrajána egy részét. Van japán tantrikus buddhizmus is, a singon, de ezt csak menőzésből említem.

Szóval amit gondolok, hogy a vadzsrajána buddhizmus, az valójában egy saivizmus, csak Siva nélkül. A különbség, ami miatt a buddhizmus más a többi hindu rendszerhez képest, az az, hogy nem az abszolút létezőből indul ki, hanem a saját helyzetünkből. Ez pedig hát az, hogy így meg úgy érezzük magunkat, szenvedünk az elmúlástól, az élet nehéz, mi magunk is változunk mindig, csináljuk a szar karmát stb. És ez a jelenlegi valóságunk. Aztán, hogy a végső valóság milyen, azt meg látod akkor, ha így meg úgy gyakorolsz, erkölcsösen élsz, aztán jól megvilágosodsz, addig ne törődjél azzal, milyen a Síva, meg kék-e vagy fekete a Krisna. Így röviden. Bele sem megyek, írtam ezt az Isten a buddhizmusban (második és harmadik rész) sorozatot, ott igaziból benne van, amit most leírnék. Nágárdzsuna, Aszanga, meg mindenki aki számít.

utazásunkról nepálban. Buddhista sztúpa és mellette Siva templom

Na de miért saivizmus? A non-dualitása miatt. Idő közben azért mégiscsak kialakított a buddhizmus magának egy végső állapotos, agyalós, filozófia rendszert. Ahol a szamszára egyenlő a nirvánával, meg ilyenek. A világ valójában a tudatunk végső természetének a megnyilvánulása, ami végtelen és ragyogó. Tudat végső természete, ami végtelen és ragyogó, elég istenesen hangzik. A végső természetünk egy Sivával és Saktival, akkor hol a különbség? Minden Siva végtelen megnyilvánulása és semmi sem választható el tőle. Akkor a tudatunk végső természete Siva. Csak a buddhizmus óvatosan fogalmaz, nehogy aztán rábízzuk az egészet a végsőre, aztán kiderül, hogy még nem vagyunk ott. Mert lehet ezt hinni, de ha nem vagyunk biztosak ebben, akkor simán trehány hippik leszünk, nem pedig vagány jógik.

Kicsit merészen tovább megyek. Azt mondja Szent Pál az apostolok cselekedetei valahányban, hogy Istenben élünk és ő mibennünk. Vagy valami ilyesmit. A jelentése tuti ez, van egy nagyon inteligens szent őrült katolikus ismerősöm, akivel még meg is beszéltük, hogy márpedig ez így van a kereszténységben.

Én az életem során azért gyakorolgattam ezt azt. Persze buddhizmust, nem a többit. De mikor olvasom a shaiva ismerősöm írásait, mikor olvastam a könyveket a saivizmusról, mikor ezt a Szent Pálos dolgot beépítem a tapasztalásomba, akkor tökre ugyan az a végtelenül nyugodt tudatállapot következik be. Az ilyen minden egyes fűszál kurvára a helyén van tudatállapot. Az ilyen ne rondítsak bele a kattogásaimmal az isteni teremtésbe tudatállapot. Tudjátok.

Nem gondolom, hogy minden helyzetben releváns válasz lenne, de a buddhizmus kimondja, hogy minden dolog a tudatunk megnyilvánulása. A mindenféle tantrikus mandala gyakorlatok szerintem erre mennek rá. A mandaláknak egy istenség a közepe, amivel mi azonosulunk. A mandala pedig a mi világunk. Ez nem más, mint a környezetünk tudatosítása, és irányításának az átvétele. Uraljuk a helyzeteket. Ezt szokták félre érteni szerintem, mikor azt mondják, ez te vagy, ebben magadat látod, fogadd el, dolgozz vele. Hát én mondok egyszerűbbet. Aki egy fasz, azt kipicsázom a mandalámból. Ha menő vagyok akkor persze a részévé tehetem, de minek. A faszokat simán kívül hagyom, ha ez lehetséges. Ha nem, akkor megoldom máshogy. Ha minden egyes fasszal foglalkoznánk, hogy mi zavarhat benne, ami bennem van, meg ilyen hülyeségek, akkor elég szar életünk lenne, és sem az én, sem a másik hasznára nem válna.

A Siva templom előtt Buddhás Siva lingam. Ez elég szokványos arrafelé.

Ezt megbeszéltem hagyományosabb buddhistával is. Zavar a sok buddhista körülöttem. Nem kezdett el ilyeneket mondani, hogy hogy szeressem őket, azt mondta legyek olyan helyen ahol jól érzem magam. Olyanokkal, akikkel jól érzem magam. Ez a buddhista amúgy egy Tibeti Rinpocse volt, csak ha ez valakinek jobban számít.

A buddhizmus különbsége tehát, hogy innen indítok. Nem onnan, hogy a végső tökéletesen ábrándozok.

Azért a különbségekről is lehetne könyveket írni. Én nem ismertettem a vadzsrajána buddhista rendszereket és írás hagyományát, filozófiáját, kozmológiáját. Másik oldalról meg nem ismertettem az ágamákat, Siva szútrákat, ennek a kozmológiáját, filozófiáját stb. Én csak a nagyon felszínes és egyszerű oldalról közelítve meg a dolgot jelentem ki, hogy ez a két rendszer testvérek. A vaisnavizmus pedig valami távolabbi rokon.

Igaziból erre egy ismerősöm is felhívta a figyelmet, hogy buddhista szövegek és gondolkodás alapján értelmezni a saiva írásokat félre vezet, de vállalom most ezt. Úgy is mindig leírom, ez egy szubjektív benyomás. Aki elkötelezi magát valamelyik vallási rendszer irányába, úgy is megkapja a hagyományos magyarázatokat.

Egyébként érdekesség, hogy a vaisnavák Buddhát Visnu egyik avatárjának tekintik.

A pláne, hogy van olyan mahasziddha (nagy megvalósított jógi), aki benne van saiva rendszerekben is és a buddhizmusban is. Sőt, a buddhista rendszerben is Sivától tanul ezt azt, amivel aztán megvilágosodik. Ezt a témát itt lezárom, a folytatásban pedig belinkelem a szakdolgozatomat, ami másról sem szól, mint amit itt elkezdtem.

Sajnos kimarad, de megemlíteném, hogy a nagy hindu iskolák, mint a szánkhja, jóga, védanta meg barátaik most kimaradnak. Pedig az egésznek az ad még több színt, hogy ezek és ezeknek változatai milyen mértékben találhatóak meg. Pl. valamelyik saivizmus advaita védanta elemekkel, vaisnavizmus dvaita védanta elemekkel, a jóga szerepe, illetve, hogy buddhának milyen hatása volt az ortodox rendszerek kialakulásában, pl hatással volt-e Patandzsali jóga szútráiban. Az olyan nagy reformerek, mint Sankara szerepe a modern hinduizmus kialakulásában. Az istenek szerepének változása, a védikus hagyományok vs. dravida vagy régebbi indusvölgyi cucckok tovább élése. Sok kurva érdekes dolog.

Minden jót!

Hazatérési összkultúrsokk

Ezt a bejegyzést már hónapok óta írom, mindig egy kicsit hozzátoldottam. Csomószor elakadtam, mert tök nehezen tudom szavakba önteni mi történik bennem a hazatérés óta, vagy annyira lefoglalnak a hétköznapi idegesítő teendők, hogy nincs az írásra már pluszban energiám. Most végre befejeztem. Egyes bekezdések között hetek is eltelhettek, így kicsit össze vissza jönnek egymás után az érzések és a gondolatok.

Mióta itthon vagyok rendszeresen álmodok azokkal a helyekkel ahol megfordultunk. Gyémántszínű naplementéket nézek olyan tájakon ami a keralai tengerpart és a jordániai Petra ősi szikláinak az összemixelése. Tudatos álomban repülök furcsa városok felett. Lekésem a gépet, mert le akar húzni a taxis és vitázni kell vele vagy nem tudom eldönteni, hogy éppen melyik országban vagyok és milyen valutával kéne fizetnem. Fürdőruhában megfürdök egy hegyi patakban és megint nem tudom eldönteni, hogy most hol is vagyok, melyik országban, szabad-e fürdőruhában fürödni? Ezen feszengek, meg amiatt, hogy látják a testemet. Egy férfi odajön és rámreguláz, hogy itt nem való nőknek fürödni. Először beszégyellem magam. Aztán dühös leszek.

Naplemente Keralában

Hatalmas edényekben lévő színes porokat nézegetek, amik mellett függönyök lógnak. Ezeken keresztül lehet bejutni a bodhgájai Mahabódhi templomhoz, ahova nem tudom eldönteni, hogy beakarok-e menni. Azt biztosan tudom, hogy nem akarok találkozni a túlhájpolt guruval, mert csak egy sima embernek látom, emberi hibákkal, emberi szenvedéssel és emberi vágyakkal.

Halászhajók mozizása Srilankán

Reggelente amikor felkelek ilyen utazós álmok után a sírás folytogat. Néha több másodpercig nem tudom eldönteni, hogy hol vagyok, itthon, Indiában, vagy Thaiföldön? Visszamennék, de már tudom, hogy nem lehet, mert eldöntöttem, hogy hazajövök. Eldöntöttem, hogy most tanyára fogok gyűteni, így viszont nem fogok tudni utazni. Emiatt szomorú leszek, aztán mélységesen kétségbeesek, hogy itthon kell a felnőtt lét szürke valóságában szívnom és elkezdek gyorsan nézegetni skyscanneren repülőjáratokat, hogy hátha találok egy olcsó repjegyet Ázsiába. Ilyenkor kicsit oldódik a szorongás az itthoni lét miatt. Aztán rá kell mindig jönnöm, hogy nem tehetem meg, hogy erre költök. Bele kell állnom az itthoni nehézségekbe, itt is jön az egyszer fent egyszer lent hullámzás. Gyűlölöm az ügyintézést, de ráveszem magam, hogy megcsináltassam az évek óta elhagyott tajkártyámat. Listát írok ilyen ügyintézős feladatokról, van rajta vagy 10 elintézni való. Diákhitelt felhívni, MRI-re időpintot kérni, lakcímkártyát csináltatni, nőgyógyászhoz menni, fogorvos, terápia stb. Eldobnám a faszba ezeket a felelősségeket, idealizálom az utazás alatti állapotot, de emlékeztetnem kell magam, hogy akkor is nehéz volt. Akkor is elvágyódtam a nehézségek elöl.

Ez a látvány fogadott minket Petrában, miután sikerült belógni

Amikor hazajöttem teljesen kikészültem a hirtelen váltásban. Pedig az út végén már nagyon honvágyam volt. Azt hittem majd a hazatérés élménye tompítja a visszatérési sokk hatását. Tompította is egy ideig. Aztán megoldottnak hitt problémák százszoros erővel zuhantak vissza rám. Azt hittem már meg tudom magam védeni, de még mindig van mit tanulni. Például azt, hogy nem kell érvelnem, vitáznom egy mérgező helyzetben, ott lehet hagyni p@csába és nem kell azon küzdenem, hogy megértessem magamat a másikkal. És miért nem tudom mondani rögtön, ha valami nekem nem jó? Miért tördelem még mindig a kezemet, és én kérek elnézést, ha valaki a lábamra tipor? Bevisz a gyökér a susnyásba huszadjára is és ott vergődök a csalánosban. Mikor a másik felölti ám a satufóliáját, mielőtt támadna és ő így a kényelmes satu védőöltözetében visz be a rengetegbe. Én meg megyek utána meztelenül,  kéztördelve, szabadkozva.

Na takavan

Az immunrendszerem romokban hever, vérvételekre járok, kivizsgálásokra, valamit mutat a teszt, de nem tudni pontosan mi a bajom, valamikor átment rajtam egy mononuklerózis, lehet amiatt vagyok krónikusan fáradt, de ez se biztos. Ég belül a testem, de nem mutat semmit a lázmérő. Szorongok az elmúláson és a saját halálomon vagy a macskámén. Rettegek, hogy kifolyik a kezemből az idő, hogy nem töltöm meg értelemmel az életemet. Egyre inkább érzem mi történik a testemben. Ez egyrészt megrémiszt másrészt még inkább éberségre ösztönöz. Önismeret gyakorlásra, aminek sosincs vége.

Szikkimben, bhutáni gyerekekkel

Amióta kiköltöztem Piliscsabára és végre közel lehetek a természethez, azóta visszajött egy halvány lenyomata annak a természetes állapotnak, amit Szikkimben megélhettem. Ott reggel ötkor keltem és este kilenckor feküdtem le. Minden reggel vadásztam azt a pillanatot, amikor még teljesen tiszta az ég, és a távolban lehet látni a világ harmadik legmagassabb hegyét a Kancsenzdöngát. Róttam a kolostor körül a köröket, miközben mormoltam a Tara mantrát. Reggel megkongattam az aranysztúpa mellett lévő óriási harangot. Aztán lementem a halottégetőhöz, amiről csak akkor tudtuk meg, hogy halottégető, amikor már három hetet eltöltöttünk Tashidingben. Mindig furcsán éreztem ott magam. Féltem kicsit, mert túl nagy volt a csend. Alig mozdultak a dolgok. Amikor meditáltam egy idő után ki kellett nyitnom a szememet, mert nem bírtam ki, hogy ne nézzek a hátam mögé, úgy éreztem figyel valaki. Sokszor féltem, mert azt éreztem hallott ez a terület, de utána mindig megnyugodtam, mert volt valami lassan pulzáló békesség körülöttem. Néha beültem Jese Cögyal barlangjába, ami persze sokkal kissebb és sokkal elhanyagoltabb volt, mint a nagy Guru Rinpocséjé. Ezen sokat tudtam (tudok) dühöngeni, hogy minden intézményben (legyen az vallási vagy világi) ott van a férfidominancia. Aztán az a gondolat átmenetileg megnyugtatóan hat(ott), hogy ez a patriarchális korszak is szerencsére el fog múlni.

A tashidingi aranysztúpa

Nem azt akarom mondani, hogy ott kint valami misztikus itthon fel nem lelhető spirituális energia áramlatok lappanganak minden egyes bokorban. Hanem azt, hogy azt az éberséget, amit kint megtapasztaltam, azt az állapotot itthon is meg lehet élni. Kicsit talán amiatt nehezebb, mert sokkal jobban letompítanak ezek a hétköznapi nyűglődések. Utazás közben nem voltak jelen ezek a mindennapi stresszek: nem kellett foglalkoznom az albérlettel, számlabefizetéssel, egyetemmel, késő máv vonatokkal, macskaalom megvásárlásával majd hazacipelésével, fogorvostól időpontkéréssel vagy a hatvanötödik konfliktussal. Csak azzal kellett foglalkoznom, hogy a jelen pillanatra koncentráljak vagy az Endivel fel nem oldott konfliktusokra, sérelmekre. Bár ez nem teljesen pontos, mert kint is jöttek a gyakorlati nehézségek, pl. letiltani a bankkártyámat, mert betalált valami behajtó iroda, levontak sity-suty 80 ezer forintot (Gangtok közepén, ahol alig van térerő), gondolom a bkv-s tartozások miatt.

Bodhgáján vagy Amma asramjában is jött az értelmetlenség érzet, kiábrándultság az emberekből, az életből, a hatalmas dühöm amiatt, ahogyan a vallási intézmények léteznek. Ahogyan a férfiguruk belemanipuláljak a női tanítványaikat a szexbe. Ahogyan ezeket az eseteket eltussolják. Ahogyan elavult, ostoba hagyományokat és gyakorlatokat fenntartanak (mind világiak, mind szerzetesek). Mert rendre bántalmazók jutnak vezető pozíciókba, ahonnan kinyilatkoztatják tanítás címszó alatt a bántalmazó világnézeteiket. Nagyon mélyre letudott húzni kint is a kétségbeesés ezek miatt, de mindig jött valami pozitív tapasztalat, mindig jött egy olyan ember, aki őszinte kedvességgel segített rajtunk, aki önzetlenül tudott adni. Adás alatt nem feltétlen tárgyi dolgokra gondolok, hanem tettekre, érzésekre, gondolatokra is. Így nyertem vissza mindig a reményt és nyerem vissza itthon is.

A tashidingi halottégető

Szikkimben döntöttük el Endivel, hogy megalkotjuk a saját paradicsomunkat, ott határoztuk el, hogy tanyát fogunk venni. Amikor utaztunk ezek a csodás élmények ott voltak előttünk, és mi úgymond csak belementünk, megtapasztalhattuk, de nem volt a miénk a kis szikkimi házikó, se a kolostor, se a sztúpa, nem mi hoztuk létre a teret, ezeket mások alkották. Tovább kellett mennünk, miközben az élmény azért a miénk maradt. Viszont nekem a teljességhez kell egy olyan saját tér, ami az enyém, amit én hozhatok létre, ahol majd alkothatok, amit az otthonomnak fogok nevezni. Most ez a cél. Két évig gyűjtöttem az utazásra, most két évig fogok gyűjteni a tanyára. Ha majd bármikor elbizonytalanodom, hogy sikerülni fog-e a gyűjtés, vissza fogok tudni nyúlni ahhoz a tapasztalathoz, hogy egyszer már sikerült és most is fog.

Úton Szikkim felé

A következő bejegyzés egy megtalált útinapló maradványa. Útközben írtam, még 2018 október elején. Nekem nagyon jó érzés volt visszaolvasni, főként azért mert jelen időben írtam, még a jortangi hostel erkélyén reggel hétkor. Nem volt internetünk, vagy öt napig, így csak gyorsan jegyzeteltem messengeren, hogy ha majd tudunk venni netet, akkor autómatikusan úgyis elküldi a barátnőmnek. Most visszanéztem a beszélgetésimet és tökre örültem, hogy leírtam az utat, mert így megoszthatom a blogon.

Szikkim térképe egy tashidingi kajálda falára festve

Most Jortangban vagyunk. Tegnap este érkeztünk meg és itt is kellett aludnunk mert  öt óra után nem megy több dzsip Tashiding felé. Az a célállomásunk. A szállásunk egy kolostor mellett lesz, egy majdnem 2000 méter magas hegy tetején. Ma poloskás ágyban aludtam. Így persze poloskákkal is álmodtam. Most itt reggel van, lassan indulunk tovább dzsippel. Hatalmas élmény ez a táj. Tényleg, mint a filmekben. A dzsungelben megyünk, ilyen keskeny hegyi utakon, amik a hegyi patakok mellett futnak végig.

Szikkimben

Varanasziból az eljövetel egy pokol volt. A riksások egyfolytában leakartak húzni. Úgy ordítottam velük, hogy fájt utána órákig a torkom. Végül sikerült lealkudni az elképesztő áraikat, de előtte már ment el az alkudozással az idő, meg azzal, hogy átverekedjük magunkat a tömegen. Nem tudtál lépni annyi ember volt. Húsz riksás körül állt, úgy magyaráztak. Beültünk egy tuktukba, ott valamin elkezdtek veszekedni a riksások. Az Endi kiszállt, én meg nem tudtam és egy random ember beugrott a semmiből  és elkezdett elindulni. Én meg ott sikoltoztam, hogy álljon már meg mi a faszt művel. Aztán végre elindultunk, viszont alig maradt időnk, hogy elérjük a vonatot. Rohadt nagy dugó, indiai baszott idegesítő közlekedés. Még tíz percünk volt a vonat indulásáig, amikor a célegyenesben beszorultunk egy dugóba és mozdulni se lehetett. Na ott abban a pillanatban gyűlöltem az egész világot. Amikor ki tudtunk szállni, már csak három perc volt az indulásig. Rohantunk a kurva nagy csomagjainkkal. Azt se tudtuk hova érkezik a vonat, mert semmi sincs kiírva. Amikor odaértünk, természetesen kiderült hogy késik.

Tashiding

Amúgy azt sejtettük, hogy ez lesz, mivel ez eléggé általános Indiában, hogy több órát késnek a vonatok, de így is akkora stressz volt ez az egész, mert a teljes bizonytalanságban voltam a pánik szélén. Azt se tudod hol vagy, hárman háromféle információt mondanak és ilyen helyzetben nem lehet pánikba esni, mert akkor meg elveszel. Folyamatosan mantráztam magamban, hogy minden meg fog oldódni, akkor is ha lekéssük a vonatot.

Aztán miután három óra múlva vegül megérkezett a vonat, akkor nem hittem el, hogy ezzel kell utaznom, pedig nekem elég magas a tűrésküszöböm. Felléptünk a vonatra, világháborús hangulat, csak remélni tudom, hogy ami szarfoltnak látszik a falon az igazából nem az. Egymáson fekszenek az emberek a folyosókon, egy helyen öten ülnek. Nekünk legfelül volt a helyünk, és ott kellett eltölteni egy éjszakát. Varanasziban nagyon beteg voltam, és még eléggé levagyok gyengülve. Attól féltem, hogy egy ilyen vonatúton megint lebetegszem. Gyorsan mielőtt belepörögtem volna ebbe a pánikba belezombultam az olvasásba, aztán próbáltam aludni, de elkezdtem attól rettegni, hogy ellopják a cuccainkat. Így félóránként arra riadtam fel, hogy leellenőrizzem kényszeresen meg van-e mindenem és így persze nem tudtam magam kialudni, amitől még idegesebb voltam másnap.

A vonaton az ágyunk

Aztán a wc … ilyet én még nem láttam. Négyből háromba nem tudtam bemenni, mert folyt ki a szar guggolós wcből. Úgy tudtam a negyedikbe bemenni, hogy amíg bent voltam nem vettem az orromon levegőt. Életem egyik legmegpróbáltatóbb utazása. Folyamatosan visszatért az azon való aggódás, hogy megint beteg leszek. Közben próbáltam magam megnyugtatni, mert tudtam, hogy ha stresszelek akkor meg fog fájdulni a hátam. Nagyon nehéz nem belemenni ebbe a stressz-spirálba.

Ilyenek után érkeztünk meg Jalpaiguriba, ahol még ki kellett találni hogyan jutunk fel a hegyekbe. A szikkimi szállásunk tulaja próbálta telefonon elmagyarázni mettől meddig kell menni dzsippel és hol kell átszállni, de akik körbevettek minket azok meg azt mondták nincs is oda járat. Közben jöttek az arcomba bele a lehúzos taxisok, hogy ők majd elvisznek, persze elképesztő összegekért. Egyfolytában nyomni kellett ezt az iszonyú határozottságot. Éppen próbálok végre enni és magyarázom nekik, szinte kiabálva, hogy most eszek, meg nem akarok velük beszélni, és hagyjanak békén, de így is jönnek és nyomják tovább. Nagyon dühítő és fárasztó tud lenni, hogy  folyamatosan tartani kell a határaidat. Persze mint mindig, most is jött egy segítő ember. Egy rendes taxis segített eljutni a dzsip állomáshoz. Miközben szinte mindenki azt hajtogatta, hogy nem fogunk tudni eljutni Szikkimbe.

Szikkim határának közelében

Most itt Jortangban a poloskás ágy volt a legkisebb gondom. Végre természetközeli helyen vagyok. Olyan magas hegyek vesznek körbe, amilyeneket még sose láttam. Kicsit ilyen misztikus érzés köztük lenni, mert nagyon szorosan vannak egymás mellet, és olyasmi érzésem van ettől, mintha az égbolt felé akarna kitörni a lelkem. Szikkimet amúgy pár évtizede csatolták Indiához és valamennyire még megtartotta az önállóságát. Alig találkoztunk nyugati túristákkal. Hiába tartozik Indiához, teljesen olyan, mintha egy másik országban lennénk. Sokkal nyugodtabb és békésebb, nem olyan hangos és pörgős mint India. Valami furcsa paradicsomi állapot van még itt.

Tashiding

itthon vagyok

Azt hiszem elkezdett körvonalazódni, hogyan érzem magam itthon. Biztos sokszor leírtam, de nekem azért fontos a hosszú utazás, mert fontosnak tartom egy-egy helyen, hogy elkezdjek ráérezni annak ízére.

Nem is tudok végig rohanni helyeken, mert lassú felfogású vagyok, elgondolkozom mindenen az apró részletekig, ha új helyen vagyok. Egy hét alatt igaziból fel sem fogom hol vagyok, de azt hiszem mindenki így van ezzel, csak a legtöbben nem fogják fel, hogy valójában meg sem érkeztek, de már mennek haza.

Persze tudom, hogy sajnos nem mindig van idő a megérkezésre, rengeteg mindenen múlik, nagyon szerencsés az, aki igazán beleérezhet egy addig ismeretlen hely feelingjébe, sőt, talán sosem érezhetünk bele igazán.

Olyannyira nem, hogy talán meg sem érkezem a földre újszülöttként, már mehetek is a túlvilágra. Egyébként így voltam mindig is magyarországgal. Igaz, ezt tekintem otthonomnak, de valahogy mégsem passzoltam a képbe, aminek miértjének olyan sok összetevője van, hogy inkább nem írok részletes uncsi elemzést, majd agyalok egymagam.

A lényeg, hogy március 27. óta “itthon” vagyok, de még mindig érzem ahogy az érkezés apróbb fázisai elkezdenek útolérni. Lassú vagyok lehet, kurva lassú. Nem elég egy megérkezéshez a pár hét, hónap vagy év. Esetleg néhány élet, de ennyire nem akarok most elszállni, majd egy spirituális ömlengés posztban.

Abban érzem a megérkezésem, hogy egy rohadt erős hiányérzet és vágy ébredt fel bennem. Mint amikor életemben első pár alkalommal aludtam ott az ovistársaimnál, vagy amikor áltiba évekig szerelmes voltam egy lányba, aki mégis elérhetetlen volt számomra. Egy ilyen vágy, ami csillapíthatatlan és nincs rá megoldás.

Így kezdett el sokadszorra rohadtúl meghiányozni India az összes mocskával és aljaságával együtt. Mert hát akadnak azok is bőven, néha már hazamenekül az ember, aztán szép lassan menekülne vissza a pokolnak álcázott szabadságba.

Elég nehéz megfogalmazni mi hiányzik ilyenkor, mert nem a szép és magasztos élmények; magasztos, giccses álspirituális önbecsapások; nem a színes bazárok meg jó kaják hiányoznak. Najó ezek is. Az hiányzik, hogy ott legyek a szemétből kajáló tehén, a hullát majszoló rühes kutya, a mezitlábas taknyos csóró gyerek világában, miközen felveszem a kamu férfias macsó szerepet, mert ha nem egy befizetett gyors körútra megyek (ami önmagában tök jó lehet amúgy), akkor nem árt alkalmazkodni az elvárásokhoz.

Különben valahogy bedarál a szitu. És ez a spirituális része. Kiélesednek az érzékszervek, mert szükség van rá, figyelni kell. Önkénytelenül ősember módba kell kapcsolni, de aztán ez hozza a szabadságot.

Sokan azért szeretik a pszichoaktív drogokat, mert pont ezt tapasztalják. Élesednek az érzékszervek, színek, szagok, hangok stb., tágul a tudat jobbra-balra, aztán ráfogják, hogy csak a szer, röhögnek egy jót vagy paráznak egyet és visszaszopódnak a hétköznapi tudatállapotba, hogy onnan majd visszavággyanak a kamuvilágba.

Én azt mondom, hogy ez csak a tudat és nem a szer. És mivel csak az, ezért formálható, aztán stabilizálható. Elmeditálgatok ezen, de sajnos “itthon” csak a drogos állapotba kerülök és gyanítom, hogy az átlag ember ezzel így van. Jóga, meditáció, szertartás, spiri-ezo hülyeségek, elvonulások, mesterségesen generált, távoli guruk imádata. Ez ugyan az, mint a karrierizmus, a művészeti maszturbáció, a valahova tartozni vágyás, entellektüelkedés, party és kicsapongó baszásvágy, sok pénz, kevés pénz, magamnak termelem a répát hippiségből élet, luxusutazások élet. Szóval úgy általában az egész életünk.

Ezek átmeneti kielégülést okoznak, majd tovább folytatjuk a versenyt a kitalált dolgainkal, hogy másokhoz viszonyítva mi mennyivel vagyunk olyanabbak. Hippibbek, buddhistábbak, iskolázottabbak, erősebbek, gazdagabbak, heterobbak, melegebbek, különlegesebbek vagy normiebbak, bunkobbak vagy szelídebbel, amit az aktuális szociális, gazdasági stb. helyzetünk és környezetünk megkíván.

Aztán lehet csak magamból indulok ki, akkor elnézést. A lényeg, hogy ezek az átmeneti örömök vonatkoznak a kívánt tudatáállapotokra. Pontosabban a buddhista meg félhindu jógás, ayahuascázós “tudatosan drogozom” hippi és alteres pszichológiás vagy őrült gólyában ivós elméleti matematikus/fizikus emberek által vágyott tudatállapotra. Ezek sejtik (sejtjük), hogy a tudat uralásán múlik valami, de gyakran kivülről szeretnék stimulálni, hiába állítják ennek ellenkezőjét.

A helyzet az, hogy ebben a környezetben minden elért eredmény nagyon könnyen elúszik. Ennek a miértje külön poszt lehetne, de maradjunk annyiban, hogy csak.

Na ez hiányzik indiában. Ha nem alkalmazom azt a tudatállapotot, amire irányulnak a meditációs módszerek is, akkor bedarál a gép. Kivéve persze, ha a könnyebb utat választjuk. Nem kell azért beszarni, ha indiába utazik az ember, nem feltétlenül ilyen. Vannak utazási irodák, pénzel minden megoldható stb., az egy másik történet, ahhoz nem értek. Amit leírok rám vonatkozik, meg talán rád is. Talán.

Meghiányzott, hogy használnom keljen az alapvető emberi/állati ösztöneimet és próbára tegyem magam, hogyan működik élesben, amikor helyzet van. Ehhez persze nem kell oda utazni, de érdemes tenni egy próbát, ajánlom. Nekem személy szerint ez ott működik, de ott is idő kell hozzá, meg kell érkezni… Aztán beérik és vagy bedarálódunk, vagy közelebb kerülünk magunkhoz. Bájdövéj a kényelmes életünk a dara.