Indi összes bejegyzése

Nepáli Falu

Szerintem Nepálról két dolog jut az emberek eszébe, attól függően, hogy milyen fajta emberekről van szó. Túrázás, hegymászás, természet meg ilyesmi, vagy spirituális turizmus, zarádoklat, lelki béke. Általában ha ezekért megy az ember, akkor ez az ország jó esetben ki is elégítí a vágyát. Minden más dolog, ami ide kötődik, az valamilyen kapcsolatban van-e két elképzeléssel (Pl. a nepáli hasis a második embertípus táborának nepálról való asszociációja).

Kathmanduban szerencsémre indiával ellentétben egészen sok helyen lehet kapni az igényeimnek megfelelő kávét, míg indiához hasonlóan, minden sarkon lehet találni kajáldákat, piacokat, boltokat, ahol a helyiek elégítik ki mindennapi szükségleteiket. Indiával ellentétben viszont, ha elkóborolva találok egy hindu templomot, oda gyakran nem lehet bemenni, mivel az csak a hindu vallásúaknak van. Egyébként igazat adok nekik.

Bizony ez nepálban van

Aki volt már Kathmanduban és környékén, biztosan elég könnyen beleszeretett. Mindenféle kapitalista globális szir-szart meg lehet találni, amitől kényelmes az élet, de nem kell messzire menni, ha kicsit kiugranánk a komfortzónánkból. Aki kicsit fél indiától, mert az talán könnyebben csapja ki a biztosítékot, annak jó előszoba lehet.

Viszont van pár dolog, ami azért macerásabb itt, mint indiában. Ilyen például a buszozás. Sehol nem találkoztam olyan szar utakkal, mint nepálban. Nem is az, hogy szar, de inkább olyan, mintha egy földutat még pluszba geciségből össze-vissza ástak volna, mintha direkt lennének gödrök és dombocskák egymás után. Ha az utakat nem csinálják meg sehogy, az jobb mint egy út nepálban.

Ilyen utakon zötykölődtünk el erre-arra. A nepáli tájak viszont kárpótolnak, meg a szép emberek is, ha valakinek ez a zsánere. Szerintem gyönyörek a nepáli férfiak és nők. Illene többet írni Kathmanduról és Pokaráról, de arról biztosan rengeteg élménybeszámoló van már szerte a magyar neten. Esetleg máskor kiírom magamból a sajátomét. Gyönyörű kolostorok, dzsungel ösvények, hegyek, kajakozási lehetőség, sztúpák, hindu szentélyek, kirándoló spotok, van minden, ami a fittnesz és ezó európait ide vonzza. Ezekhez e két városon kívül nem is kell máshova menni, szállásból meg találunk könnyedén bármilyet.

A mi kis buszutunk, amit kiemelnék, egy kis faluba kanyarodott. Egy régebbi utazásom alkalmával ismertem meg egy srácot, aki éppen a két éves itt létének a végét töltötte, mielőtt visszautazik Oregoni otthonába (azt hiszem oregon, de az biztos, hogy észak-nyugat USA). Irigyeltem, hogy beszéli a nepálit. A falu, ahol ideiglenesen élt, nélkülözött minden luxust, amit egy egyesült államokbeli, vagy akár két magyar középosztálybeli megszokott. Ez inkább vonzó a hippi fajtáknak mint taszító, de eltudom képzelni a monszun időszakot, amikor a pára miatt sosem szárad meg igazán az ember ruhája, még ha talál is neki olyan helyet száradni, ahol tető védi.

Kontraszt

A családi ház körül minden volt, ami egy önálló élethez kell. Az egész falu kb 15 családi házból állt, de ezt nehéz megmondani pontosan, mert egy fél órás gyaloglásra található épület még képezheti a falu részét. Az egész vidék egyébként viszonylag sűrűn lakott, nem az a fajta dzsungeles terület, ahol többnapi járásra egy lelket sem lát az ember (vagy vicsorgó, húsevő ráksaszát, mint amilyen elrabolta Ráma feleségét a Ramajána hindu eposzban. Ilyenek tuti élnek Nepálban is).

A kedvencem a biogáz volt. A kerti guggolós mellékhelyiség volt úgy kialakítva, hogy a természetes gázaink elraktározódjanak. Ezt tudták felhasználni főzésre, amitől nem zavaróan, de érezhetően fingszag volt főzés közben. A villanyvezetékek a vályogfalon kívül voltak odaerősítve és néhány helyiségben világított egy-egy darab narancssárgás fényű villanykörte. Volt egy kovácsműhely is, ahol a 80 éves nagypapa sarlókat kovácsolt. Sarlókészítő volt. Talán emiatt a családi hagyomány miatt éreztek erős vonzalmat a kommunista párt iránt a faluban, de a királyi család korrupt ügyeit sem szívlelik.

A fő megélhetésül a földművelés volt. Egyszer a tinikkel elmentünk bulizni is. Egy negyed óra-húsz perc járásra található kis placcra mentünk. Ha jól tudom, ez egy másik falu volt, de nehéz megmondani. Itt égett a tűz és egy JBL hangszórón ment a nepáli és indiai pop, de egy szám sem ment végig, berakták a közepénél a következőt. Mivel a pandzsábi vednégmunkás fiúnak -aki 16 éves volt és házat építeni jött át- volt valami szerelmi ügye egy lánnyal, ezért mennünk kellett, mert mi az ő csapatának részét képeztük.

Kovács műhely és istálló egyben

A hegy oldalából volt kivezetve egy vízvezeték, amiből egész nap ömlött a víz. Ez a hegyből jött természetes úton. Itt mostunk ruhát és itt mosakodunk. Voltak állatok, melyek közül szerintem a családunk bölénye nem szerette az idegen férfiakat. A tehenek, kecskék és tyúkok barátságosak voltak, bár az utóbbiakat néha elkergettem, hogy ne csipegesség a száradó magot.

A busz fél órás járásra volt, elég ritkán járt és életem legrosszabb utjait járta. Negyed órás klippek mennek rajta ugyan azokat a sorokat ismétlő szöveggel, természetesen jobban tele van, mint ahány ember három buszba elfér, és még a helyiek is a fejed fölött hányak bele a gonodosan előkészített zacskókba. Aki teheti, látogasson meg egy kieső, semmilyen fontosabb helyen nem lévő nepáli falut, hogy legalább egyel több arcát lássa meg a millió arcú nepálnak, mint azt a klasszikus kettőt.

Bhairavi

Hát, az a helyzet, hogy elég sok élményt nincs kedvem leírni. Pontosabban nincs kedvem leírni a pontos történéseket és helyszíneket, inkább az egésznek az emésztsén szeretek agyalni. A meghatározó impulzusok jelenbe helyezésével foglalkozom és ezeket írom le magamban. A metrón egy csomó szép bejegyzés születik belül, aztán nincs meg az energia, hogy leírjam őket, pedig néha fel is nevetek, olyan jópofa mondatokat gondolok ki.

Egy templomnál Varanasziban

Sokat agyalok a jövőn is indiával kapcsolatban. Láttam Varanasziban egy “külföldi” szádut. A száduk a világi életről lemondott hindu szentek. Most ő jutott eszembe, vajon mióta élhet ott, mi vette rá, hogy oda menjen, hogyan lett belőle indiában aszkéta. Ugyanis fehér volt a bőre és kék a szeme. Az is lehet, hogy több generációs helyi angol, így indiainak szocializálódott.

Tizenéves koromtól az volt a vágyam, vagy inkább élettervem, hogy ha kijutok indiába, leülök a gangesz partján, úgy maradok és szádu leszek. Valójában 1-2 évvel ezelőttig ez visszatérő romantikus vágyam volt. Ez az ember a megtestesülése volt ennek a múltbáli vágyamnak. Általában a kamu spirituális emberek szerintem fel akarják magukra hívni a figyelmet, keresnek valamilyen fajta kontaktust, várják, hogy a szemükbe nézz, hogy elkezdhessék valahogyan megszerettetni vagy eladni magukat. Sok ilyen indiai “jógi” is van.

Egy klasszikus Szádu
Kép forrása:
https://www.naukrinama.com/stressbuster/know-the-secret-world-of-naga-sadhus-of-india/

Ez az ember az egyike volt azon kevés személynek, akik nem ilyenek. Valószínűleg komolyan gondolta, amit kitalált egyszer. Próbáltam nem észrevenni, de mégis nézegettem őt. Ő pedig odapillantott. Csak egy pillanatig nézett a szemembe, aztán folytatta a valamit, amit csinált. Látszólag semmit sem csinált. Én meg tovább mentem.

Aki lemondott életet él, az elvileg hasonlóan nem foglalkozhat a külvilággal. Én a külvilág voltam.

Egy korábbi utamnál egy tibeti szerzetes nézett rám. Észrevette a fültágítóm és őszinte, gyermeki meglepődéssel próbálta megmagyarázni magában amit látott. Éreztem a gondolatainak az áramlását, de ez sem tartott pár pillanatnál tovább. Észrevette, hogy fölöslegesen agyal és folytatta a valamit, amit csinált. Mantrázott. Észrevette, hogy hogyan viselkedik a tudata és elvágta a gondolatáramot.

A külföldi szádu nem csodálkozott semmin. Az ő kultúrájában van minden. Individualizmus van, rengeteg féle ember és szubkultúra. Az is lehet, hogy rosszul ítélem meg és csak egy nagyon jól beöltözött, beszívott hippi volt, aki vagy kint ragadt indiában, vagy átutazóban van ott. Nekem mégis úgy tűnt, hogy legalább 12 éve azon a helyen ül és nézi a gangeszt.

Amikor itthon gyötör valami, múlt béli fájdalom, vagy rettegés a jövőtől, megpróbálok úgy viselkedni, mint a tibeti szerzetes, vagy a hippi jógi.

Ritka Káli ábrázolás
Forrás:
https://artinprint.org/article/a-rare-kali-woodcut-from-the-era-of-the-battala-printers/

Az a helyzet, hogy mindig elolvasom Káliról vagy Siváról ugyan azt, csak szeretem, ha más fogalmazza meg. Ma így olvasva beütött egy állapot. Olyan volt, mint amikor a szerzetes és a jógi elfordult. Az a pillanat, amikor elment a gondolat, de még nem bukkant fel a következő.

Káli neve jelent feketét meg időt is. Ő az az állapot, ami a világ teremtése előtt is van, és a világ megszűnése után is. Ő a két gondolat közötti állapot.

Volt még egy jógi, egy nepáli származású. Én mondtam, hogy a tibeti buddhizmus kagyü ágát gyakorlom. Ő pedig mondta, hogy dzogcsent. Azt mondtam: hmm… az magasztosabb. Legyintett, hogy minden üresség. Ezt a frázist sokan elsütik a buddhista világban, de neki valamiért el hittem.

Jai Kali Maa

hinduizmusok

Én egy Sri Lankai Siva templomnál

Elkezdtem pár napja írni egy ilyen című bejegyzést, de rájöttem, hogy nagyon más oldalról kellene írni róla. A többes szám nem véletlen. Azért nem hinduizmus, mert nem gondolom, hogy ez egy könnyen kategorizálható, egyetlen szóval megfogalmazható dolog lenne. Hinduizmus és hinduizmus között rengeteg a különbség, valójában én kerülöm is ezt a szót.

Előző bejegyzésben elkezdtem darsanákról írni, ortodox és nem ortodox filozófiai rendszerekről, később kialakult kultuszokról stb. de ez elég unalmas lehet, ráadásul mindenre rá is lehet keresgélni a neten, fölösleges még egy általános és hosszú áttekintés az indiai eredetű vallásrendszerekről.

Igaziból engem három hindu rendszer és azok kapcsolata foglalkoztat. Sőt, valójában csak kettő, a harmadik inkább csak példa arra, hogy a másik kettőről alkotott véleményemet alátámasszam. Ez a három a vaisnavizmus, a saivizmus és a buddhizmus. Ezek azért önmagukban is rohadt széleskörű dolgok, szóval tovább kell egyszerűsítenem a dolgot. Ez egy ilyen összehasonlítás bejegszés lesz.

És bizony, jól olvastad, a buddhizmust is egy hindu rendszernek tartom. Ez csak simán nem ortodox. Ráadásul azt is gondolom, hogy a három rendszer közül inkább a buddhizmus és saivizmus hasonlít egymásra, mint a saivizmus és vaisnavizmus. Pontosabban egy bizonyos fajta buddhizmus, egy bizonyos fajta saivizmussal. Ehhez azért hozzá teszem, hogy a saivizmust elég felszínesen ismerem, és a buddhizmusban is lehetnék jártasabb, szóval a bejegyzést inkább véleményként olvasd, mint egy vallásantropológiai tanulmányként.

Nagyon egyszerűen a közvélemény azt gondolja, a saivizmus a hinduizmus azon része, ami Sivát emeli ki főistennek, a vaisnavizmus pedig Visnut. Nagyon leegyszerűsítve így is van, de valójában rohadtul nagyon sokban különböznek egymástól. Szerintem több különbség van, mint az ábrahámi vallások (judaizmus, kereszténység, iszlám) között, bár ezeket még kevésbé ismerem. Ennyire azért nem fogok belemenni, de saivizmus és saivizmus között is elég nagy különbségek vannak.

A különbséget nagyon királyul kifejtette egy hindu pasi egy fórumon, ahol pont ez volt a téma. Kirakott egy hagyományos Siva és Visnu ábrázolást. Najó, Siva helyett, Ardhanarisvara volt, Visnu mellet meg ott volt felesége, Laksmi. Ardhanarisvara egyébként Siva és felesége, Parvati egy személyben. A Visnus képen meg Visnu lazul a végtelenség óceánján, ahogy szokott és Laksmi masszirozgatja a lábát. Azt mondja a fórumona pasi, na ez a különbség. Aztán persze meg is magyarázta és wow, tényleg.

Visnu lazul

Azért idelinkelem a szimbológiáját, amiben elvileg Laksmi Visnu női megnyilvánulása:
https://www.hindujagruti.org/hinduism/knowledge/article/what-does-the-lotus-in-the-hand-of-lord-vishnu-symbolize.html

A saivizmus bizonyos fajtáiban Siva és társa Parvati, vagy ha már itt tartunk inkább Sakti, egyenlőek és szétválaszthatatlanok, míg Visnu mellet Laksmi mindig másodlagos. Persze látunk Krisna ábrázolást, ahol Rádhával a feleségével elbulizik (emellett azért jó sok csaja van), meg ismerjük Ráma történetét, aki mi mindent megtesz a feleségéért miután együtt remetéskednek (a rámajána eposzban), de ez a két alak nem Visnu maga, hanem Visnu avatárjai, földi leszületései. Azért nem a megynyilvánulás szót használom, mert nekem az eddigi tudásom szerint, azt inkább Siva csinálja. Majd elmagyarázom ezt is.

Ardhanarisvara

Persze van olyan vaisnavizmus (pl. nálunk a “krisnások”), akik Krisnát tartják az istenség legfelsőbb személyiségének, de ez nem változtat a hozzáálláson. Azért hozzá teszem, hogy van vaisnava tantra is, amiben már eléggé felértékelődik a csaj szerepe is, és egyenrangúvá válik a pasiéval.

Siva viszont több rendszerben is a párja nélkül totál tehetetlen. De félre teszem kicsit az istenek és párjuk egymáshoz való viszonyát, mert hogy egy vallás vallás legyen, ahhoz az isteneknek szüksége van egy kihagyhatatlan összetevőre. Ez az összetevő a vallásos emberek, a hívők csoportja. Szóval hogy jeleik meg az egyenlőség szerepe a követő és az istene között. Hát a vaisnavizmusban sehogy, a saivizmusban viszont annál inkább. A buddhizmus más tészta, de majd az is képbe jön.

A csillaghegyi templomban beszélgettem pár vaisnavával. Szerintük Krisna egy személy. Mi itt, a létezés forgatagában azért szenvedünk (szamszárában), mert elfordultunk tőle. Ezért durva fizikai testünk van, istentelenül élünk, iszunk, drogozunk, pénzezünk stb., de visszafordulhatunk Krisnához. Ha mindent jól csinálunk, akkor az ő lakhelyére születünk finom fizikai testben, ami halhatatlan és találkozunk Krisnával és egész életünkben imádhatjuk őt. Elnézést, ha eltévesztettem valamit, de röviden a olvasottak és hallottak alapján ilyesmi a viszony. Krisna a legfelsőbb, ő az élvező, a többiek pedig akiket élvez. De ettől még mindenki boldog stb.

Egy doku filmen olyan indiai vaisnava templomot is láttam, ahol nőnek öltöznek az ott lakó férfiak a szertartás erejééig, és úgy imádják Krisnát. Ahogyan Krisna sztoriában a tehán pásztor lányok vannak oda Krisnáért.

Saivizmusból sem vagyok túl penge. Amiről többet olvastam az a kasmíri saivizmus és egy kis saiva sziddhánta. Talán ezek a leghíresebb ágai. Azt most megmondani nem tudnám, hogy az aghorik és kápalikák hova tartoznak, biztos vannak köztük ilyenek is, olyanok is, de velük még sokat foglalkoztam. Az tuti, hogy a tantrikus dolgoktól nem állnak távol.

Saiva rendszerek

Itt a kép alapján a kasmírmi saivizmus nem áll messze az aghori iskolától, a trika megnevezés ugyanis rájuk utal. No, szóval induljunk ki a trikából. Én úgy olvastam, hogy a megnevezés egy hármasra utal. Ez a hármas nem más, mint Siva, párja Sakti és mi magunk, a személy. A szanszkrit nara szó szokott ez utóbbira utalni, ami a “spoken sanskrit” online szótár szerint, embert, férfit, lelket, halandód stb.-t jelent. Nyilván férfi, mivel azért india eléggé androcentrikus, vagyis férfiközpontú társadalom, de most a személy egy szuper fordítás lesz nekünk. Ha jól emlékszem, az utolsó legnagyobb kasmírmi saiva guru, Swami Lakshmanjoo könyvében ez az angol fordítás. Illetve egy ő tanításait összefoglaló könyvben, amit egy amerikai tanítványa írt. Mindegy, ha valakit érdekel ez az iskola, ma már van egy magyar csapat, akik komolyan foglalkoznak vele.

A lényeg csak az, hogy ez a három dolog egyáltalán nem különbözik valójában, csak mi különbözőnek látjuk. Szóval itt Siva, a társa és én vagy te semmiben nem különbözik, csak ezt valamiért nem tudjuk. Hogy miért nem, arról vannak filozófiai tételek dögivel. És akkor, hogy a már említett megnyilvánulásról (a leszületéssel ellentétben) is szó legyen; minden Siva. És a körülöttünk lévő világ nem egy csúnya dolog, hanem egy megnyilvánulása a valóságnak. Legalább is a britannica.com meg néhány saiva előadó szerint, amit a youtube-on néztem. Minden Siva megnyilvánulása. Ha pedig nem különbözik tőlem, akkor minden az én megnyilvánulásom. És akkor itt be is kúszik egy kis buddhizmus.

Nem tudom a színek klasszikusak-e, de a buddhista jóga rendszerekben a három fő csatorna színe, illetve a három kapu színe is (test, beszéd és tudat) a fehér, a vörös és a kék. Ez itt a kasmíri saivizmus szimbóluma.

Szóval amit eddig tudok ezekről a dolgokról, amikről itt írok épp, a saivizmus bizonyos iskoláiban gyakran megjelenik a nem dualizmus, a vaisnavizums pedig általánosságban inkább dualista. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne nem dualista vaisnavizmus, ezt nem tudom, azt meg pláne nem jelenti, hogy ne lenne dualista saivizmus. Csak általánosságban az Istenhez való viszony nagyon más. Azt sem kell elfelejteni, hogy a kasmíri saivizmus egy tantrikus rendszer, a vaisnavizmus amiről beszélek, az pedig alapjában a 11. századi Ramadzsuna által kialakított dualista rendszer.

Azt amúgy nagyon nem akarom állítani, hogy az egyik jobb lenne a másiknál, nagyon is szükség van a dualista gondolkodásra, hogy egyáltalán megkülönböztessük a jó cselekedeteinket a rosszaktól. Plusz biztosan nagyon jó érvrendszerrel rendelkezik a vaisnava hagyomány, amit nem ismerek.

És akkor idekúsztatom a buddhizmust. Valójában a buddhizmus sem egyetlen dolog, hanem legalább három, de inkább nagyon sok. Ezért csak azzal tudok mit kezdeni amit ismerek. Ez pedig a tibeti buddhizmus. Erre simán rávágják, hogy tantra, de valójában mind a három fő irányzat képviselteti magát benne: a hinajána, a mahajána és a vadzsrajána, vagyis a tantrikus buddhizmus is. Inkább az utóbbi kettő az, ami kapcsolódik a témához. Annyi viszont igaz, hogy a tibeti buddhizmus szépen megőrizte az indiai vadzsrajána egy részét. Van japán tantrikus buddhizmus is, a singon, de ezt csak menőzésből említem.

Szóval amit gondolok, hogy a vadzsrajána buddhizmus, az valójában egy saivizmus, csak Siva nélkül. A különbség, ami miatt a buddhizmus más a többi hindu rendszerhez képest, az az, hogy nem az abszolút létezőből indul ki, hanem a saját helyzetünkből. Ez pedig hát az, hogy így meg úgy érezzük magunkat, szenvedünk az elmúlástól, az élet nehéz, mi magunk is változunk mindig, csináljuk a szar karmát stb. És ez a jelenlegi valóságunk. Aztán, hogy a végső valóság milyen, azt meg látod akkor, ha így meg úgy gyakorolsz, erkölcsösen élsz, aztán jól megvilágosodsz, addig ne törődjél azzal, milyen a Síva, meg kék-e vagy fekete a Krisna. Így röviden. Bele sem megyek, írtam ezt az Isten a buddhizmusban (második és harmadik rész) sorozatot, ott igaziból benne van, amit most leírnék. Nágárdzsuna, Aszanga, meg mindenki aki számít.

utazásunkról nepálban. Buddhista sztúpa és mellette Siva templom

Na de miért saivizmus? A non-dualitása miatt. Idő közben azért mégiscsak kialakított a buddhizmus magának egy végső állapotos, agyalós, filozófia rendszert. Ahol a szamszára egyenlő a nirvánával, meg ilyenek. A világ valójában a tudatunk végső természetének a megnyilvánulása, ami végtelen és ragyogó. Tudat végső természete, ami végtelen és ragyogó, elég istenesen hangzik. A végső természetünk egy Sivával és Saktival, akkor hol a különbség? Minden Siva végtelen megnyilvánulása és semmi sem választható el tőle. Akkor a tudatunk végső természete Siva. Csak a buddhizmus óvatosan fogalmaz, nehogy aztán rábízzuk az egészet a végsőre, aztán kiderül, hogy még nem vagyunk ott. Mert lehet ezt hinni, de ha nem vagyunk biztosak ebben, akkor simán trehány hippik leszünk, nem pedig vagány jógik.

Kicsit merészen tovább megyek. Azt mondja Szent Pál az apostolok cselekedetei valahányban, hogy Istenben élünk és ő mibennünk. Vagy valami ilyesmit. A jelentése tuti ez, van egy nagyon inteligens szent őrült katolikus ismerősöm, akivel még meg is beszéltük, hogy márpedig ez így van a kereszténységben.

Én az életem során azért gyakorolgattam ezt azt. Persze buddhizmust, nem a többit. De mikor olvasom a shaiva ismerősöm írásait, mikor olvastam a könyveket a saivizmusról, mikor ezt a Szent Pálos dolgot beépítem a tapasztalásomba, akkor tökre ugyan az a végtelenül nyugodt tudatállapot következik be. Az ilyen minden egyes fűszál kurvára a helyén van tudatállapot. Az ilyen ne rondítsak bele a kattogásaimmal az isteni teremtésbe tudatállapot. Tudjátok.

Nem gondolom, hogy minden helyzetben releváns válasz lenne, de a buddhizmus kimondja, hogy minden dolog a tudatunk megnyilvánulása. A mindenféle tantrikus mandala gyakorlatok szerintem erre mennek rá. A mandaláknak egy istenség a közepe, amivel mi azonosulunk. A mandala pedig a mi világunk. Ez nem más, mint a környezetünk tudatosítása, és irányításának az átvétele. Uraljuk a helyzeteket. Ezt szokták félre érteni szerintem, mikor azt mondják, ez te vagy, ebben magadat látod, fogadd el, dolgozz vele. Hát én mondok egyszerűbbet. Aki egy fasz, azt kipicsázom a mandalámból. Ha menő vagyok akkor persze a részévé tehetem, de minek. A faszokat simán kívül hagyom, ha ez lehetséges. Ha nem, akkor megoldom máshogy. Ha minden egyes fasszal foglalkoznánk, hogy mi zavarhat benne, ami bennem van, meg ilyen hülyeségek, akkor elég szar életünk lenne, és sem az én, sem a másik hasznára nem válna.

A Siva templom előtt Buddhás Siva lingam. Ez elég szokványos arrafelé.

Ezt megbeszéltem hagyományosabb buddhistával is. Zavar a sok buddhista körülöttem. Nem kezdett el ilyeneket mondani, hogy hogy szeressem őket, azt mondta legyek olyan helyen ahol jól érzem magam. Olyanokkal, akikkel jól érzem magam. Ez a buddhista amúgy egy Tibeti Rinpocse volt, csak ha ez valakinek jobban számít.

A buddhizmus különbsége tehát, hogy innen indítok. Nem onnan, hogy a végső tökéletesen ábrándozok.

Azért a különbségekről is lehetne könyveket írni. Én nem ismertettem a vadzsrajána buddhista rendszereket és írás hagyományát, filozófiáját, kozmológiáját. Másik oldalról meg nem ismertettem az ágamákat, Siva szútrákat, ennek a kozmológiáját, filozófiáját stb. Én csak a nagyon felszínes és egyszerű oldalról közelítve meg a dolgot jelentem ki, hogy ez a két rendszer testvérek. A vaisnavizmus pedig valami távolabbi rokon.

Igaziból erre egy ismerősöm is felhívta a figyelmet, hogy buddhista szövegek és gondolkodás alapján értelmezni a saiva írásokat félre vezet, de vállalom most ezt. Úgy is mindig leírom, ez egy szubjektív benyomás. Aki elkötelezi magát valamelyik vallási rendszer irányába, úgy is megkapja a hagyományos magyarázatokat.

Egyébként érdekesség, hogy a vaisnavák Buddhát Visnu egyik avatárjának tekintik.

A pláne, hogy van olyan mahasziddha (nagy megvalósított jógi), aki benne van saiva rendszerekben is és a buddhizmusban is. Sőt, a buddhista rendszerben is Sivától tanul ezt azt, amivel aztán megvilágosodik. Ezt a témát itt lezárom, a folytatásban pedig belinkelem a szakdolgozatomat, ami másról sem szól, mint amit itt elkezdtem.

Sajnos kimarad, de megemlíteném, hogy a nagy hindu iskolák, mint a szánkhja, jóga, védanta meg barátaik most kimaradnak. Pedig az egésznek az ad még több színt, hogy ezek és ezeknek változatai milyen mértékben találhatóak meg. Pl. valamelyik saivizmus advaita védanta elemekkel, vaisnavizmus dvaita védanta elemekkel, a jóga szerepe, illetve, hogy buddhának milyen hatása volt az ortodox rendszerek kialakulásában, pl hatással volt-e Patandzsali jóga szútráiban. Az olyan nagy reformerek, mint Sankara szerepe a modern hinduizmus kialakulásában. Az istenek szerepének változása, a védikus hagyományok vs. dravida vagy régebbi indusvölgyi cucckok tovább élése. Sok kurva érdekes dolog.

Minden jót!

itthon vagyok

Azt hiszem elkezdett körvonalazódni, hogyan érzem magam itthon. Biztos sokszor leírtam, de nekem azért fontos a hosszú utazás, mert fontosnak tartom egy-egy helyen, hogy elkezdjek ráérezni annak ízére.

Nem is tudok végig rohanni helyeken, mert lassú felfogású vagyok, elgondolkozom mindenen az apró részletekig, ha új helyen vagyok. Egy hét alatt igaziból fel sem fogom hol vagyok, de azt hiszem mindenki így van ezzel, csak a legtöbben nem fogják fel, hogy valójában meg sem érkeztek, de már mennek haza.

Persze tudom, hogy sajnos nem mindig van idő a megérkezésre, rengeteg mindenen múlik, nagyon szerencsés az, aki igazán beleérezhet egy addig ismeretlen hely feelingjébe, sőt, talán sosem érezhetünk bele igazán.

Olyannyira nem, hogy talán meg sem érkezem a földre újszülöttként, már mehetek is a túlvilágra. Egyébként így voltam mindig is magyarországgal. Igaz, ezt tekintem otthonomnak, de valahogy mégsem passzoltam a képbe, aminek miértjének olyan sok összetevője van, hogy inkább nem írok részletes uncsi elemzést, majd agyalok egymagam.

A lényeg, hogy március 27. óta “itthon” vagyok, de még mindig érzem ahogy az érkezés apróbb fázisai elkezdenek útolérni. Lassú vagyok lehet, kurva lassú. Nem elég egy megérkezéshez a pár hét, hónap vagy év. Esetleg néhány élet, de ennyire nem akarok most elszállni, majd egy spirituális ömlengés posztban.

Abban érzem a megérkezésem, hogy egy rohadt erős hiányérzet és vágy ébredt fel bennem. Mint amikor életemben első pár alkalommal aludtam ott az ovistársaimnál, vagy amikor áltiba évekig szerelmes voltam egy lányba, aki mégis elérhetetlen volt számomra. Egy ilyen vágy, ami csillapíthatatlan és nincs rá megoldás.

Így kezdett el sokadszorra rohadtúl meghiányozni India az összes mocskával és aljaságával együtt. Mert hát akadnak azok is bőven, néha már hazamenekül az ember, aztán szép lassan menekülne vissza a pokolnak álcázott szabadságba.

Elég nehéz megfogalmazni mi hiányzik ilyenkor, mert nem a szép és magasztos élmények; magasztos, giccses álspirituális önbecsapások; nem a színes bazárok meg jó kaják hiányoznak. Najó ezek is. Az hiányzik, hogy ott legyek a szemétből kajáló tehén, a hullát majszoló rühes kutya, a mezitlábas taknyos csóró gyerek világában, miközen felveszem a kamu férfias macsó szerepet, mert ha nem egy befizetett gyors körútra megyek (ami önmagában tök jó lehet amúgy), akkor nem árt alkalmazkodni az elvárásokhoz.

Különben valahogy bedarál a szitu. És ez a spirituális része. Kiélesednek az érzékszervek, mert szükség van rá, figyelni kell. Önkénytelenül ősember módba kell kapcsolni, de aztán ez hozza a szabadságot.

Sokan azért szeretik a pszichoaktív drogokat, mert pont ezt tapasztalják. Élesednek az érzékszervek, színek, szagok, hangok stb., tágul a tudat jobbra-balra, aztán ráfogják, hogy csak a szer, röhögnek egy jót vagy paráznak egyet és visszaszopódnak a hétköznapi tudatállapotba, hogy onnan majd visszavággyanak a kamuvilágba.

Én azt mondom, hogy ez csak a tudat és nem a szer. És mivel csak az, ezért formálható, aztán stabilizálható. Elmeditálgatok ezen, de sajnos “itthon” csak a drogos állapotba kerülök és gyanítom, hogy az átlag ember ezzel így van. Jóga, meditáció, szertartás, spiri-ezo hülyeségek, elvonulások, mesterségesen generált, távoli guruk imádata. Ez ugyan az, mint a karrierizmus, a művészeti maszturbáció, a valahova tartozni vágyás, entellektüelkedés, party és kicsapongó baszásvágy, sok pénz, kevés pénz, magamnak termelem a répát hippiségből élet, luxusutazások élet. Szóval úgy általában az egész életünk.

Ezek átmeneti kielégülést okoznak, majd tovább folytatjuk a versenyt a kitalált dolgainkal, hogy másokhoz viszonyítva mi mennyivel vagyunk olyanabbak. Hippibbek, buddhistábbak, iskolázottabbak, erősebbek, gazdagabbak, heterobbak, melegebbek, különlegesebbek vagy normiebbak, bunkobbak vagy szelídebbel, amit az aktuális szociális, gazdasági stb. helyzetünk és környezetünk megkíván.

Aztán lehet csak magamból indulok ki, akkor elnézést. A lényeg, hogy ezek az átmeneti örömök vonatkoznak a kívánt tudatáállapotokra. Pontosabban a buddhista meg félhindu jógás, ayahuascázós “tudatosan drogozom” hippi és alteres pszichológiás vagy őrült gólyában ivós elméleti matematikus/fizikus emberek által vágyott tudatállapotra. Ezek sejtik (sejtjük), hogy a tudat uralásán múlik valami, de gyakran kivülről szeretnék stimulálni, hiába állítják ennek ellenkezőjét.

A helyzet az, hogy ebben a környezetben minden elért eredmény nagyon könnyen elúszik. Ennek a miértje külön poszt lehetne, de maradjunk annyiban, hogy csak.

Na ez hiányzik indiában. Ha nem alkalmazom azt a tudatállapotot, amire irányulnak a meditációs módszerek is, akkor bedarál a gép. Kivéve persze, ha a könnyebb utat választjuk. Nem kell azért beszarni, ha indiába utazik az ember, nem feltétlenül ilyen. Vannak utazási irodák, pénzel minden megoldható stb., az egy másik történet, ahhoz nem értek. Amit leírok rám vonatkozik, meg talán rád is. Talán.

Meghiányzott, hogy használnom keljen az alapvető emberi/állati ösztöneimet és próbára tegyem magam, hogyan működik élesben, amikor helyzet van. Ehhez persze nem kell oda utazni, de érdemes tenni egy próbát, ajánlom. Nekem személy szerint ez ott működik, de ott is idő kell hozzá, meg kell érkezni… Aztán beérik és vagy bedarálódunk, vagy közelebb kerülünk magunkhoz. Bájdövéj a kényelmes életünk a dara.

Das Törvény

Fehér sráccal nepáli faluban

-Külön szobát akartok, vagy együtt aludni?
-Együtt szeretnénk aludni.
-Akkor házasok vagytok. Egy éve. Ha annál hosszabb időt mondunk, meg kell magyarázni miért nincs gyerek. Ha nem vagytok házasok nem aludhattok egy szobában.
-Okés, legyen így.

Fehér sráccal a környéken

“Kérdezték a család nevét ahol lakom. Direkt nem mondtam a másodikat (a foglalkozásra utal). Rákérdeztek direkt. Kovács a család, az egy alacsony kaszt. Onnantól kezdve velem sem álltak szóba…”

A nepáli család kovács, az én család nevem kovács, a srácé pedig smith (kovács)…

Beszélgetésem az apával

“Igen, a kommunizmus jó. A király korrupt, a kommunizmus igazságos.”

Gondolkodtam… Sarlót kovácsoltak és mindent maguknak termeltek meg…

Párkapcsolatról egy lánnyal

-Hány éves vagy?
-25
-És a barátnőd?
-29
-Az én szüleim nem engednék, hogy együtt legyek fiatalabb fiúval. A te szüleid tudnak rólatok?
-Igen.
-Akkor miért nem házasodtok össze?

Máskor
-Nálunk mások a szabályok, ha fiatalabb sráccal akarsz összejönni, megteheted
-Én nem követem ezt a logikát, a szabályok erősítik a családot

Máskor
“Sok minden számít, a kaszt, és azt akarom, hogy ő is tanult legyen. A pénz annyira nem fontos.”

Párkapcsolatról egy sráccal

“Szerintem én is tetszem neki, de a szülei miatt nem beszél velem. Azért tanulok angolt, mert ügyvédnek akarok tanulni és ahhoz kell. Ha ügyvédként sokat keresek, házasodhatok magasabb kasztú lánnyal.”

Egy apa tanácsa

“Szép pár. Házasodjatok össze. Maradjatok együtt életetek végéig. Egy valaki mellett kell leélni az életed.”

Az apától

“Bráhmin családból származunk, de nem csinálok pudzsákat (szertartás) és nem imádkozom. Látod, a szobában sincs oltár vagy istenszobor. Egyszerű emberek vagyunk. Viszont a gajatri mantrát egy brahmin sem felejti el.”

Majd elmondta a gajatri mantrát.

Keralai fiú

-Rengeteg energiája van, mindenkit végig ölel, reggeltől estig!
-Persze, Istentől kapja

Több hindu

“Minden templomba bemegyek imádkozni. Hiszek Istenben, belőle egy van. Mecset, keresztény templom, hindu templom, mindegy.”

Több Hindu 2.0

“Buddha hindu volt”

“A tibeti mesterek őrültek. A hinduizmus ellen vannak. Pedig a buddhizmus hindu vallás.”

“Az emberek nem tudnak itt egy titkot. A mahábódhi sztúpa egy Siva templom. Nézd meg a Buddha szoborral szemben, ott egy Siva Lingam.”

Mutat a pap három hindu szentélyt

“Az egy Visnu templom, utána Káli és Siva, az utolsó Hanumán”

A Visnu szentélyben egy Buddha szobor volt, fölötte egy Visnu kép.

Hindusztán

“Pakisztán India része!”

Banglades India része!”

Az apa

“Nem vagyok vallásos, de hindu vagyok. Egyszerű emberek vagyunk. Az élet egyszerű, mi bonyolítjuk túl. Mindenkinek meg van a saját életútja, én követem a sajátomat, te is a tiédet. Isten akarta, hogy találkozzunk, de lehet, hogy többet nem beszélünk. Lehet, hogy igen.”

-A természetben akarok lakni, egy tanyán.
-A természet Isten

Ez az ember hindu, nem vallásos…

Isten a buddhizmusban 3. rész

Ebben a részben kicsit megszakértem az ürességet nagy vonalakban. Nágárdzsuna (2-3. sz.) és később Aszanga (4. sz.) óta ez egy iszonyú menő buddhista kifejezés, a szanszkrti Śūnyatāt fordítják ürességnek. Bár mindenhol figyelmeztetnek arra, amit én is leírok, így is azt tapasztaltam a magyarországi buddhista világban, hogy nihilizmusba sikerült silányítani ezt a tanítást.

Fehér Judit Nágárdzsuna (A mahájána buddhizmus mestere) című műve foglalkozik ezzel Nágárdzsunán keresztül, ami alapján ki is derül, hogy tökre nem arról van szó az ürességet illetően, hogy a dolgoknak hiánya lenne, vagyis nem léteznek (sokan így értik félre a buddhizmus üresség tanítását), hanem hogy minden dolognak egymástól függve, egymást feltételezve van valamilyen tulajdonsága és ez alapján a függő viszony alapján létezik úgy a világ, ahogy mi megtapasztaljuk. Szóval ez elég röviden ennyi. Emiatt nincs a dolgoknak mástól független, önmagában való léte, ami miatt önmagában üresek. Dolgok alatt gyakorlatilag mindent értek, ami a világunkban van, nem csak tárgyi szinten. A szánkótól kezdve a megnevezett érzelmeinkig.

Ha egy fokkal filozófikusabb akarnék lenni, akkor a dolgok szó helyet a jelenség szót használnám, de nem akarok. A környezeti tényezők adnak egy dolognak valamit, ami miatt függetlennek tekintjük. Remélem ez így érthető ennyiből. Szerintem azért ez így nem akkora filozófiai fordulat, a buddhisták egy része mégis oda van érte, persze ha így nézzük a világot és így tapasztaljuk az tényleg valami.

Gondoljunk bele ennek az elképzelésnek az igazságtartalmába, pl. a rajtunk lévő ruhához mennyi körülmény kell, hogy létezhessen, és mennyi minden határozza meg annak a funkcióját. Mennyivel más funkciót kap, ha kint hagyom az erdőben és pockok költöznek bele, akkor ki határozza meg, hogy miről van szó. Klasszikus értelemben kell a ruha ruhaságához az, hogy én hordjam és felruházzam azzal a tulajdonsággal, hogy ez egy ruha, és a környezetemnek is egyet kell vele értenie.

Ha zsákot húzok magamra azzal a céllal, mint a ruhát, azt a környezetem mégis zsáknak fogja titulálni, és csak számomra lesz ruha értéke, pedig ugyanúgy a testemre vettem egy anyagot, mint amikor a pólót húztam magamra és a funkciót is ugyanúgy ellátja, mégsem minősíti a többség ruhának. Szóval ez a fogalom ezért üres, de látjuk, hogy ettől még létezik, meg azt is, hogy mennyi potenciál van így mindenben. Ez alapján az üresség sokkal inkább a teremtés lehetőségéről szól, mint a dolgok teljes hiányáról.

Vagy mennyi körülmény kell ahhoz, hogy egy növény éljen, de az érzésvilágunkon is töprenghetünk, hogy mennyire körülmény és környezet függő. Vannak más nyelveken olyan érzelmekre és tevékenységekre szavak, amik a miénkben lehet, hogy nincsenek és fordítva. Egy kanadai őslakó inuitokkal dolgozó ember mesélte, hogy van egy szó ebben a nyelvben, ami arra utal, hogy közösen egy emberről a háta mögött “kibeszélik” a jó tulajdonságait. És erre van egy szavuk, ami a mi nyelvünkkel nem helyettesíthető be. A lényeg csak az, hogy a nyelvi kommunikációra is igaz, hogy a függő viszonyban van csak töltete.

Szóval egy nagy összefüggés hálóba tartozik minden, amit csak tapasztalunk, minden, amit meghatározunk, valamihez képest határozzuk meg. Ezért van az, hogy Nágárdzsuna szerint nincs a dolgoknak önvalója (svabhāva). Önmagától, önmagában, mindentől függetlenül nem létezik semmi, ezért üres. Ettől még hülyeség tagadni a dolgokat, hogy akkor, ha üres, akkor az nincs. Aki buddhistaként azt mondja neked, hogy semmi nem valós, minden illúzió, vagy, hogy úgy is üresség a világ, akkor etess vele szart, vágd le a kezét, vagy csinálj valami nagyon durvát, hogy megbizonyosodj, tényleg úgy tapasztalja a világot, ahogy mondja. Persze ezután börtönbe kerülsz, úgyhogy ne csinálj ilyeneket. Egyébként hindu és buddhista tantrikusok nem ódzkodnak az emberhús meg kaka evéstől, de ez egy másik történet, bár valahol témába vág.

Aszanga egy másik buddhista híres szentként tisztelt filozófus, aki eltöpreng ezen az üresség dolgon is. Nála zömében arról van szó, hogy a saját érzékszervünkön keresztül nyilvánul meg a világ számunkra, ezért az abban a formában illúzió, hogy a dolgok valódi milyenségét nem tapasztaljuk meg, csak a számunkra megnyilvánult és általunk hozzátársított tulajdonságokkal rendelkező világot.

Egy lónak egy coca colás üveg tuti hogy teljesen más, mint nekem, de még egy másik embernek is. Én talán a logót szimbolikusan a kapitalizmussal azonosítom, valaki meg simán tökre inna egy kólát, ha meglátja. Ráadásul, ha én az alját látom az üvegnek akkor az kör, ha meg valaki az oldalát, akkor egy … egy kólásüveg. Mindegy, a lényeg, hogy máshogy jelenik meg a világ minden része minden érzékszerven keresztül mindenkinek.

Azt pedig, hogy milyen valójában a dolog, senki nem tapasztalja tisztán, csak egy buddha (amiből ugye sok van, kivéve a théraváda buddhizmus szerint). Szokták még buddhistáék mondani, legalább is én hallottam emberektől, hogy a körülöttünk lévő világot mi teremtjük meg magunknak, ezért kizárólag rajtunk múlik a milyensége. Aszangánál ez nem így van. Nála az érzékszerv hozza létre az érzékelt dolgot és az érzékelőt is. Nem az érzékelő hozza létre az érzékelt dolgok azon keresztül, ahogy kapcsolatba lép vele, hallással, látással, szaglással stb.

Vagyis nem mi teremtjük eszerint a világot, hanem maga a tapasztalás hoz létre minket is meg a világot is. Szóval eszerint nincs az, hogy mi bármit is konkrétan odahallucinálnánk, vagy oda teremtenénk a semmibe, hanem csak úgy tapasztaljuk a dolgot, ahogy, viszont nem úgy, ahogy az valójában van. Ezért gyakorlatilag tényleg illúzió, de valami van ott, aminek van egy eredeti léte, szóval nem igaz, hogy nincs semmi. Ezt félreértve mondogatják, hogy illúzió a világ és mennek át nihilizmusba sokan.

Pláne akkor válik veszélyessé a hülyeség, mikor erőszakot elkövetőket mentenek fel, áldozathibáztatásra használják a vallást, lehasítanak érzéseket, traumákat stb. Erre külön bejegyzést szánok, pontosabban szánunk 😉

Sem Nágárdzsuna, sem Aszanga nem mondta azt, hogy a világ totál nem létezik és hogy mindent mi haluzunk oda, csak azt, hogy a dolgoknak nincs annyira berögzült állandó tulajdonsága és azt, hogy függ a tapasztalótól a tapasztalt világ, annak valódi milyenségét viszont nem látjuk. Itt tértem vissza oda, ahol ígértem, a transzcendenshez. Ugyanis megint nem a dolgok tagadásáról van szó. Megint nincs az, hogy a dolog nem létezik, hanem az, hogy nem tapasztaljuk azt a teljességében, és itt nekem eléggé felszínre buggyan a transzcendens, csak megint nincs kimondva.

Itt sejteti, hogy mekkora misztikus menőség a világ, csak jó buddhisták létére nem mondják ki, de rámutatnak, hogy van ott valami, csak ne kezd el szavakba önteni. Az összefüggés háló, meg a dolgok rejtett valódi természete nekem legalább is sejtet valamit, amit akkor tapasztalunk, ha csak hagyjuk az elménket működni, anélkül, hogy befolyásolnánk azt. Persze néha praktikus befolyásolni, ha valaki folyamatosan csecsemő gyilkosságon agyal, akkor jobb ezzel kezdeni valamit, de amúgy van egy jó kis példa erre a „meditációra”. Mármint arra, hogy hagyjuk a tudati dolgainkat nyugton. Szóval az egész olyan, mint egy felkavart koszos víz, amit ha nyugton hagyunk, a kosz lassan leülepszik. Szóval így.

Az üresség tanításáról Dzsamgön Kongtrul Rinpocse egy magyarországi tanításán azt mondta, hogy simán ügyes módszer, ami gyakran használt buddhista fogalom. Az ügyes módszer azt jelenti, hogy nem azért magyaráznak erről, mert úgy van, hanem mert a mi állapotunkban ez segít és előrébb tol minket. Szóval azért füllentenek a tradicionális buddhisták is, ha éppen az kell. Ez az ügyes módszer.

Rengeteg oldalról megközelíthetném és elég sok dolog engem ugyan erre a következtetésre terelt, de ennyi is elég, hogy szemléltessem, miért gondolom azt, amivel felütöttem az egész témát. Ezért tudom magamban feloldani a vallási határokat, mert csak annyi különbséget látok, hogy más fogalom és filozófiai rendszer alakult ki valamire. Persze az durva, hogy valaki ezt a buddhizmusban óvatosan dugdosott dolgot elnevezi jóságos, teremtő férfi Istennek, de hát valaki meg tejfölt rak a halászlébe.

Vége a sorozatnak 🙂

Isten a buddhizmusban 2. rész

Most minden, az előző bejegyzésben elhangzott gondolatot megpróbálok egy kis buddhizmussal alátámasztani, ami miatt még mindig bizalmam van ebben a szellemiségben (itt direkt nem a vallás szót használom). Azt is hozzáteszem, hogy még mindig a klasszikus mester-tanítvány rendszerben vagyok benne. Ez azért fontos, mert én a tibeti buddhista hagyományt ismerem, így ezzel tudok leginkább érvelni, és itt, a hagyomány szerint ezen a kapcsolaton múlik vagy bukik az egész, ezért teljes joggal róhatnák fel a kritikát, hogy ha nincs mesterem, akkor én kussoljak erről. A hagyományon belül legalábbis. Az megint más kérdés, hogy a hagyománynak van e köze az igazsághoz, vagy nem.

Szóval a transzcendens. Milyen szép és elcsépelt szó. Sokan a buddhizmust ateistának nevezik. Én egyetlen szútrát, vagyis buddhai tanítást sem olvastam, amiben bárki is tagadta volna Isten létezését. Annyi van, hogy Buddha szerint nem erről kell agyalni, hanem helyette a saját állapotunkkal kezdeni valamit. Észrevenni a jelenlegi helyzetünket és valamilyen fajta önismereten keresztül lassan kiküszöbölni azokat a dolgokat, ami kellemetlenné teszi az élet tapasztalatunkat. Hol van ebben Isten tagadás? Simán nem kerül előtérbe, mert nem a végső állapottal kezdi a buddhizmus a munkát, amikor totál egyek vagyunk valami univerzális erővel, hanem onnan, ahol éppen tartunk.

Ha bele gondolunk ez igaz is, hogy egy isteni egységben való tapasztalásban lehet hinni, de ettől nem kerülünk ennek a tapasztalásába, csak elámulunk rajta, hogy mekkora királyság ez így. Ehelyett Buddha azt mondja, hogy nem, a mi helyzetünkből az élet kemény, idegesítő, szar, még ha néha jó is, és valahogy ezt vegyük észre, aztán orvosoljuk. Egyébként itt burkoltan a négy nemes igazságra célzok, ami egy buddhista alaptanítás.

Eszerint:
1. Az élet nehéz, vagy nem kielégítő (a dukkha szót szenvedésnek szokták fordítani, de én azért nem ezt használom, mert valójában megtapasztalunk kellemes dolgokat is, de összességében nem nehézségektől mentes az életünk).
2. Ennek, hogy ilyen az élet, oka van.
3. Az ok megszüntethető.
4. Van módszer, amivel ezt megtehetjük.

Szóval erről van szó, és a módszer Isten létével nem foglalkozik, ettől még a végére eléggé kiderülhet, hogy végig vele voltunk egységben, csak ezt nem így tapasztaltuk. Simán ennek megtapasztalásához e szerint a rendszer szerint nem szükséges az Istenbe való hit, vagy istenekkel való kapcsolat. Még később visszatérek a transzcendens témára.

Aztán szoktak jönni azzal az alap buddhista tanítással, ami
anātman-ként ismert, amit éntelenségnel fordítanak a derék szakemberek. Van erről amúgy egy szuper tanítás Alexander Berzin-től, aki a Dalai Láma titkára volt sokáig és jó pár évet lehúzott szerzetesként is. Ő kifejti, hogy ezekhez az alaptanításokhoz érdemes tudni a kor többi filozófiai irányzatát, amihez képest Buddha meghatározta magát, illetve mondandóját:
http://www.buddhapest.hu/2014/02/a-buddhizmus-altal-tagadott-atman.html
Ez egy tanítás sorozat, a linkelt blogon fent van több részben, ez a link az első része.

Hogy nincs egyéni lélek, az a buddhizmusban
-az én olvasatomban persze- szintén nem igaz.

A kor által meghatározott és felértékelődött ātman szóval volt a baj. Olyan belső dolgokat társítottak egy változatlan lélekhez, ami a buddhizmus szerint a testünkkel együtt tökre múlandó. Ez amúgy az öt skandha, a forma, érzékelés, észlelés, késztetés, tudatoság, amiket tévesen azonosítottak az állandó énünkkel, ami túléli a halált. A lényeg itt szintén az, hogy ne kapaszkodjuk semmilyen örök dologba, mert úgyis csalódni fogunk, nem ismerhetjük meg így azt, ami örökké él, mert szintén csak fogalmakba kapaszkodunk.

Szóval megint az a helyzet, hogy toljuk a meditációt, meg miegymást, de ne ábrándozzunk olyan dolgokról, amikről jelenleg nincs fogalmunk. Szerintem ez szintén nem jelenti azt, hogy ne lenne bennünk valami változatlan, csak az nem az, amit a kor ātmannak nevezett, ezért van a buddhizmusban ennek a tagadása, az anātman.

Később aztán megfogalmaztak olyan dolgokat, amik állandók, de szerintem mára ez már ugyan olyan szerepbe került, mint anno az
ātman. Beszél a mahájána buddhizmus pl. mindenkiben ott rejlő potenciálról a megvilágosodásra, a tathāgatagarbháról, vagy buddha természetről, ami egy ideig a történelemben jól betöltötte a szerepét, de mára úgy érzem befásodott és értelmét vesztette.

Szarahapáda, indiai buddhista szent költeményeiben pedig ott szerepel egy ún. autentikus én. Sajnos nincs nálam a könyv itt Indiában, ahonnan pötyögök, de a Szaraha Három éneke című könyvet meg lehet szerezni, melyben szépen leírja a szerző, hogy melyik szanszkrit és tibeti kifejezést fordítja így, online meg vannak szanszkrit és tibeti szótárak, nem kell ma már nyelvésznek sem lenni, hogy ellenőrizzük mi is ez a kifejezés, amit így fordítanak. Ha kommentben jelzi bárki, hazaérkezésemkor szívesen fellapozom és ellenőrzöm az eredeti kifejezéseket.

Ezt azért írom le, mert fontos a fordítás pontossága, gyakran csempésznek sajnos fordításokba olyan tartalmakat, ami a fordító gondolata, de úgy tálalja, mintha arról lenne szó az eredeti tanításban is. Inkább legyünk kritikusak a fordításokkal kapcsolatban és járjuk körbe a témát minél pontosabban, mielőtt elfogadunk valamit.

A mondandóm lényege csak az, hogy tévesen azonosítunk valamit a testen túl is egy eredeti és változatlan énnel, és ezt veti el a buddhizmus, viszont megfogalmaz és utal arra, hogy ettől még van valami. Sajnos aztán az új megfogalmazáshoz is hülyeség tapad, aztán az idők folyamán egyre zavarosabb lesz a történet, pedig csak annyi van, hogy tök jogosan minden menő és nagy buddhista filozófus új fogalomrendszert alkot, hogy friss maradjon a szellemiség, a „ne ragaszkodjál már annyira ehhez” életérzés, ami Buddha óta még mindig üzenet.

Kivéve az ortodoxoknak, akik kicsit leragadtak 2500 évvel ezelőttben, mintha a mai hinduizmus az akkori védikus rendszereket fedné le, pedig rohadtul nem. Gondoljunk arra, hogy jelenleg mi is a jelenlegi fogalomrendszerünkhöz és hitvilágunkhoz igazítjuk a buddhizmust. Tök jó írások vannak, melyek buddhizmusról és a modernkori mindenféle tudományokról szólnak, és ezzel gyakorlatilag mi is frissen tartjuk a szellemiséget. Rengeteg buddhista pszichológiás könyv is van, szívből ajánlom az A Bölcs Szív címűt Jack Kornfield-től, bár bevallom, csak fejezeteket olvastam el belőle, az egész könyvet nem.

Talán a zen őrzi azt, hogy direkt nem nevez meg semmit, de ettől még ugyanolyan banális frázisai lettek, mint az önvalóra vonatkozó különböző kifejezések. A mém világban is egyre híresebbek a rövid kóanok, amiben valami váratlannal megleckézteti a mester a tanítványát, hogy más mederbe terelje a gondolatait. Értem én, hogy ez elég eredeti buddhista gondolat, mivel a mindenféle filózgatás helyett visszakényszeríti a jámbor gyakorlót derűsen ücsörögni, de ugyanúgy elfásult mára az egész, mint a 2500 éve lejárt ātman kifejezés.

Konkrétan olyan emberekkel találkoztam, akiktől az időt nem lehetett megkérdezni anélkül, hogy ne valami „zenes” választ kapjak, pl. hogy visszakérdezi mi az idő egyáltalán és létezik-e. Egyszerűen látszik, hogy felvett és erőltetett stílus alakult ki ebből is, ami nem a zen hibája, hanem az emberé. Én is egyébként tartozom ilyenek közé, biztos vagyok benne, csak magamat ilyen élesen nem látom kívülről. Majd egyszer visszajelez valaki és elgondolkozom rajta.

Szóval a direkt csöndben maradok, vagy direkt nem nevezem el a valóságot dolog ugyanúgy betokosodott rendszerré válhat, ami megakadályozza az egész élet „flow” gördülékenységét, mint írásból dogmát csinálni. Van még számtalan kifejezés végső tudatállapotokra meg mindenféle végtelen terekre meg fényre utaló kifejezések, mahāmudrā, rigpa, dharmadhatu és barátaik, de ezekkel ugyan az a helyzet, csak ismételném saját magam. Persze valamennyire másra utalnak ezek a kifejezések, de lényegében valami állandóságot sejtetnek a tudatot és a világot illetően.

A legtöbb ilyen kifejezés a tudat végső természetével foglalkozik és eléggé egy állandó állapotot ír le egy univerzális akármivel, amivel valójában egyek vagyunk, szóval kimondom a spirituális frázist: szerintem a buddhizmus is arról szól, hogy minden egyéni tudat vagy lélek valójában egy a nagy mindent átható Istennel. Buddhistásan a tudat végső természete végtelen és kifejezhetetlen fény és teresség. Ilyeneket már bőven találunk mahájána és vadzsrajána buddhista szövegekben (a kivételt az említett „ortodoxok”, a théravádin iskola képezi. Egész dél-kelet Ázsiában ez az elterjedt irányzat).

Szerintem az emberek csak szeretnek egyediek lenni azzal, hogy megleckéztetik a keresztény kultúrájú környezetüket azzal, hogy az ő hitrendszerük ennyivel különb, de valójában sem ők, sem a keleti flessük nem különb egy lakótelepi parizeres zsömlénél. Nem azért, mert az rossz, hanem mert mindkettő ugyan annyira természetes része az életnek.

Itt vége a második résznek, a következő és utolsó részben az üresség fogalmát járom körbe. Folyt. Köv.

Isten a buddhizmusban 1. rész

Nem kinyilatkoztatás akar ez itt lenni, hanem saját tapasztalat, saját következtetés és saját vélemény. Úgy általában, mióta az eszemet tudom, foglalkoztatnak a vallások, a különböző kultúrák és társadalmak. Mikor éppen nem vallásosnak élem meg magam, akkor is vallási kérdéseken töprengek, csak akkor erősebb a kritikus oldalam. Ahogy ez kerül egyre inkább összhangba bennem, szűnnek meg a valamilyen irányba való kilengések. Úgy érzem, hogy egyensúlyba kerül a téma megítélése is. Ezt úgy értem, hogy egyre kevésbé vagyok gyűlölködő a számomra elfogadhatatlan vallási viselkedéssel szemben, ugyanakkor egyre kevésbé vagyok fanatikus és elfogult. Egyre inkább találom meg a biztos talajt, de maradok kritikus, vagy dühös, ha kell. Az ugyanis nagy tévedés, mikor vallásokra hivatkozva összemossák a dühöt a gyűlölettel és így azt is elitélendőnek tartják, de ez egy másik téma.

Ebben az értelemben egyre nehezebb valamilyen vallás követőjének definiálnom magam. Ez bizonyos értelemben nem teljesen igaz, mert a vallások bennem buddhista értelmezést kapnak, de ezen keresztül egyre több dologgal tudok azonosulni. Ennek köszönhetően cserébe egyre kritikusabb is tudok lenni a buddhista vallási intézményekkel, vagy pontosabban az intézményesített buddhizmussal. Világszerte egyre kevesebben, de talán Magyarországon még mindig kevés tudása van az embereknek a buddhista vallási rendszerek hibáiról. A buddhistákat a mai napig békés, toleráns, elfogadó, dogmáktól mentes és szabad, választható szabályrendszerű életviteli ösvénynek, filozófiának tekintik az emberek. Valójában ennek pont az ellenkezője igaz, ha a régóta meglévő és berögzült buddhista hagyományokat nézzük.

A vallás magja valóban olyan pozitív, ahogy az emberek gondolják, de ugyan ez a helyzet a kereszténységgel vagy a hinduizmussal is. Ezeket az intézményesített egyházak és a hozzájuk tapadó politika és történelem alapján ítélik meg az emberek, pedig a buddhizmushoz is tapad vér és mocsok jócskán. Nem a buddhizmus ellen akarok beszélni, hanem inkább azért, hogy ne az egyházak és rohadék szentek, guruk, prédikátorok alapján ítéljünk el egy vallást, és azért, hogy ne essünk abba a hibába, hogy minden kritikát elvetünk csak azért, mert azt a hagyomány megköveteli.

Ahogy egyre haladok afelé, amit én a buddhizmus lényegének vagy magjának tekintek, úgy érzem, egyre haladok a kereszténység, a judaizmus, az iszlám, a természeti népek hitvilága, a hinduizmus, tao, zoroasztrizmus, manicheizmus (még sorolhatnám) magja felé is. Igaz, ezekhez a vallásokhoz nagyon keveset értek, a hinduizmust kivéve nem kutattam őket, bár annak sem vagyok kicsit sem szakértője. A kereszténység ismerete, szellemisége a saját kultúrámból fakad, ezért arról talán beszélhetek érdemileg. Szavaimat hitelesítheti az intuitív megérzésen kívül (ami valljuk be, elég megbízhatatlan és szubjektív) a hasonló következtetésekre jutó, nem buddhista barátaim tapasztalata.

Minden vallás mögött sejtek egy őserőt, transzcendenst, ami talán az emberi psziché közös tapasztalata, talán valami más. Hiába próbálják sokan a buddhizmust materializmussal vádolni, vagy racionálisnak és viszonylag tudományosnak vélni, én magam sosem találkoztam közelről olyan buddhista kultúrával, akik így gyakorolnák a vallást, és olyan szent szöveggel sem, ami ezt támasztaná alá. Pontosabban van, amiből kiolvashatjuk ezt, de olyan szöveggyűjtemények között, aminek a nagyrésze tele van vallási hiedelmekkel. Ha egy vallás szent szövegeinek a gyűjteményének húsz százaléka földhözragadtabb a többinél és viszonylag racionális, az nem jelenti azt, hogy a vallás egésze az. Persze tekinthetjük az alakulóban lévő „nyugati” buddhista értelmezést a buddhizmus új fajtájának, amivel nincs semmi gond, de az elmúlt 2500 év buddhizmusa nem ilyen. Nem pszichológia, nem filozófia, nem életút, hanem vallás, a szó szoros értelmében. Ha igaz az, hogy a buddhizmus nem vallás, hanem valami más, akkor ez ugyan úgy igaz a többi vallásra is. Ha Jézus szavait követjük közvetlenül, akkor az is egy sokkal természetesebb élet stratégiává válna, ahogyan jelenleg a buddhizmust megéljük nyugaton, Európában, Magyarországon.

A lényeg, hogy nem gondolom, hogy mentes lenne a buddhizmus bármiféle transzcendens tapasztalatának kinyilatkoztatásától, de sokkal burkoltabban bontakozik ki. Hiába dobálózik a „pop buddhizmus” illúzióval és ürességgel, valójában fogalma sincs az ezt hangoztató embereknek, hogy mit takarhatnak ezek a fogalmak. Újra megerősítem, hogy ezek az én gondolataim, meglehet, hogy nekik van igazuk és én tévedek hatalmasat. Ha ez a helyzet, én lemondok arról, hogy buddhista legyek, és inkább járom a saját utam, bármennyire is kritizálja ezt minden vallás (a buddhizmus szerintem gyakran még erősebben, mint a többi).

Fontosnak tartom hozzá tenni, hogy ahogy egyre inkább erősödik bennem a saját intuíciómban való bizalom, annál inkább boldogabbnak és kiegyensúlyozottabbnak érzem az életem, szóval ha a buddhizmus nem egyezik azzal, amit én megélek, nekem akkor is ez jön be jobban, ez segít az életemben, a halálomban, így ennek van értelme rám nézve. Ugyan ezt tudom mondani arra, mikor a tibeti buddhizmust vádolják azzal, hogy nem minden a történelmi Buddhától ered amit követnek, ezért nem buddhizmus. Ahelyett, hogy ezeket megcáfoljam (meg lehet), inkább vállalom, hogy oké, nekem nem baj, ha „Guru Rinpocseista” vagy „mahásziddhista” vagy bármi más vagyok valakinek a szemében. Engem az sem érdekel, ha Buddha a valóságban nem is létezett, akkor azt az embert követem, aki őt kitalálta és a meséjén keresztül adta át azt, amit buddhizmusnak nevezünk. Ha ezt tegnap találta ki egy bolond, akkor én abban hiszek, nem érdekel minek mi a neve, és hogy mennyire régi az a valami. Nem gondolom, hogy a védák igazabbak más írásoknál azért, mert az a régebbi. Valamikor az is új volt.

Folytatása következik. A következőben kifejtem, miért van Isten a buddhizmusban.

Egy rejtett tisztaföld

Ez a hely valamiért számomra mindig olyan távoli, titokzatos és misztikus volt, szinte csak reméltem, hogy valamilyen csoda útján elérek ide is, de nem volt konkrétan a tervben. A valóságban persze sokkal elérhetőbb ez a kis állam, de valamiért régen rögzülhetett valami, ami miatt csodaországgal tettem egyenlővé magamban. Persze attól még, hogy könnyedén elérhető, odalátogatva kiderült, hogy tényleg csodaország. Ez a hely Szikkim.

1975-ig önálló királyság volt, amit alig pár száz éve alapított három tibeti mester, a tibeti buddhista nyingma hagyományból. Ezután csatlakozott indiához és vált annak egyik legkisebb államává. A tibeti buddhizmus második buddhájának, Guru Rinpocsének, vagy ismertebb nevén Padmaszambhavának egy nagyon fontos szent területe az egész állam. Minden tele van vele kapcsolatos szent helyekkel, barlangokkal. A halottégetős posztban már említettem Tashidinget és a hozzá tartozó halottégetőt.

Guru Rinpocse

Már az ideérkezés is különlegessé teszi az élményt, mivel elég nehezen megközelíthető hely, gyakorlatilag csak dzsipekkel lehet megközelíteni. Felfele az utakon egyre magasabb hegyek és egyre sűrűbb esőerdő veszi körül az embert. Az egyébként szerethető indiai szedettvetettség és európai embernek átláthatatlan és kaotikus társadalmi, vallási, forgalmi meg mindenféle kavalkád után iszonyatosan letisztult és csendes minden, még a nagyobb városokban is. Habár a 12-13 emberrel megtömött dzsipek és a kanyargós, rázós hegyi földutak eléggé felrázzák a gyomrot, ez is tök szerethető és valahogy mindig közel kerültem az utastársaimhoz a több órás ilyen utakon. Van, akit régi sok éves ellenségemnek tekintettem, valakit pedig régi jó cimborának és a legtöbb karakterről még regénybeli szerepeket is kitaláltam magamban, annyira markáns személyiségük volt. Indiában egyébként gyakran megihletnek az utca emberei mindenféle történet spontán kitalálására.

Hegyi tehén Szikkimben

Szóval dzsungel, hegyek, eldugott falvak, gyönyörű folyók, vízesések, gyönyörű élővilág és a folyóparton annál is szebb hindu és buddhista templomok. Hozzá az indiai és nepáli pop zene. Ennyit a dolog giccs részéről, jönnek a vallási giccsek. Valami rohadt erős vibrálás van, mintha tényleg mindenhol a természeti elemekhez szellemek tartoznának és vennének körül minket mindenhol. Nem tudom, hogy így is van-e és hogy az ember miért hajlamos az érzéseihez antropomorf erőket tulajdonítani, de a tapasztalat szintjén, legalább is az olyan embernek, mint én, valóságossá válik minden Carlos Castanedás, sámánizmusos, tibeti meg bármilyen misztikus olvasmány. Az egészet megfejelte egy könyv, amit kölcsön kaptam, és az itt létem alatt szerencsére pont ki tudtam olvasni. Persze aztán később Nepálban egy könyvesboltban azonnal meg is vettem. Thomas K. Shor írta és A Step Away from Paradise a címe. Ha jól tudom, sajnos magyar fordítása nincs, de ha bármilyen könyvfordító valamilyen csoda folytán elolvassa ezt a blogbejegyzést, remélem kedvet kap és lefordítja.

Ezt a nagyszerű felbontást találtam Tulsuk Lingpáról

A könyv egyik legfontosabb helyszíne Szikkim, és kiemelt szerepet kap Tashiding is, ahol három hetet voltunk. Sokak szerint ez a legfontosabb szakrális hely Szikkimben, de a top ötbe általában besorolják. Hát a tapasztalatom szerint annyira durván jó, hogy kulturantropológiai kutatási helyszínnek tettem fel a listámra, ahova annyiszor visszatérnék, ahányszor csak lehet. A könyv egyébként egy tibeti jógi, Tulsuk Lingpa történetéről szól, melyben el akar jutni a Kancsendzönga található rejtett völgybe. A történet valós, és az író a jógi hozzátartozóit és minden lehetséges hozzá valamilyen módon köthető embert felkutatott, és a velük való beszélgetések és kutatások alapján írta meg a történetet. Tulsuk Lingpa maga 1916-1962 között élt.

Szerintem az a Kancsendzönga, de nem biztos 🙁

Mielőtt a könyvet a kezembe vettem volna, meglátogattuk a szemben lévő hegycsúcson található kolostort, ahol hallottuk, hogy egy nagy jógi lábnyoma is megtalálható egy sziklán. Jó nehéz gyalogúton fel is mentünk és a pár 7-8 éves szerzetes srácoktól kérdeztük meg, hol a lábnyom. Megmutatták, király volt, a kolostor is király volt, minden király volt. Imádtam, mikor a könyv ahhoz a fejezethez ér, amiben kiderül, hogy is került oda az a lábnyom és hogy az Tulsuk Lingpa lábnyoma volt. Azt is imádtam, hogy a sok száz követő, aki fel akart a jógival mászni a világ harmadig legmagasabb hegyének az oldalára, Tashidingben táborozott napokig, ahol mi is laktunk. Szerencsére az ott létünk alatt alig volt a térségben valaki, a világ legnyugisabb helye.

A srácok és én, ahogy füstölőt gyújtunk a lábnyomnál

A könyv tele van érdekesebbnél érdekesebb sztorival és még érdekesebb emberekkel, mágusokkal, Dákinikkel, Nágákkal, mindennel ami kell. Hogy mi az utóbbi kettő, azt simán ki lehet gúglizni. Egy ismerősöm hozott itt össze egy itt élő német férfival, akivel egyszer körbe mentünk, mi micsoda a térségben. Évek óta itt élt a szikkimi feleségével, szóval valami fogalma volt a dolgokról, és hát minden szikladarabhoz olyan történetek tartoznak, mint Tulsuk Lingpáé. A legtöbb egyébként természetesen Guru Rinpocséhez köthető, bár azt hozzá teszem, hogy Tulsuk Lingpa maga is. Vannak a tibeti buddhista hagyományban ún. tertönök, akik Guru Rinpocse által elrejtett tanításokat fedeznek fel, vagyis termákat. Ennek megvan a külön története, hogy milyen termák vannak, hogy rejti el őket, meg miegymás. A lényeg, hogy adott korra szólnak és ezért adott időben kell megtalálni őket, mikor aktuálisak lesznek. Valahol a kolostor és a halottégető között van egy szikla, amiben egy ilyen terma van elrejtve, és az elmondások szerint, az egész szikla tele van jelekkel, megvan a bejárat és a zár helye is, csak jönnie kell valakinek, aki valahogyan felnyitja. Szóval ehhez hasonló történetek tartoznak mindenhez. Mondanom sem kell, hogy Tulsuk Lingpa is tertön volt. Emellett a ma már mindenfelé elterjedt szent őrültek minden jegyét magán hordta. Iszákos volt, furákat beszélt, családja is volt, de barlangban lakott, közben mindenkit lenyűgözött a képességeivel.

Háttérben a Tashidingi kolostor

Itt meg a szembelévő hegyen való kolostor (sajnálom, hogy mindkettőn elrontom a látványt)

Fehér barátom elmagyarázta az itt található sztupák (buddhista szent építmény) történetét is, amiből egyébként van pár, és köztük egészen kimagasló jelentőségűek is. Elmagyarázott néhány dolgot a kolostorról, szent fáról, kövekről és a barlangokról. Ez utóbbi valamiért különösen foglalkoztatott. Megérkezvén hallottam, hogy van itt egy Guru Rinpocse barlang. Mikor rákérdeztem, hogy itt ven-e ez a bizonyos barlang, legyintve azt a választ kaptam, hogy persze, van egy csomó. Én végül kettőben voltam, az egyikbe rendszeresen, közel volt és senki nem zavart. Egy ember volt, aki naponta kétszer odajárt rajtam kívül, kitölteni a kis szentélynél a vizet egy csészébe, meggyújtani a mécsest és a füstölőt, este pedig kiönteni a vizet a csészéből. Amúgy el lehetett benne remetéskedni, ameddig csak akartam. Viszont kis út vezetett ide, egy táblácskára ki is volt írva, hogy merre van, szóval potenciálisan jöhettek volna az emberek.

A közelebbi barlang

belülről

távolabbról

néhány sztupa a helyszínről – Tóth Tamás képe

A másik ahol voltam azt soha a jószagú életbe nem találtam volna meg, ha nem mutatja meg valaki. Az első barlangtól elvezetett egy kisebb ösvény le a hegy oldalára, egy tök jó köves placchoz, ahova amúgy gyakran jöttünk ki merengeni meg internetezni, mivel a mobilnetünkhöz elég nehéz volt hálózatot találni bárhol Szikkimben. Ideáig tudtam az utat, de innen egy növények által teljesen eltakart csapás vezetett el a másik barlanghoz, amit így monszun után még jobban benőtt a mauglis dzsungelnövényzet. Ez átvezetett egy sziklahasadékon, ahol az utacska meg is szűnt, aztán újra folytatódott. Aztán megjelent a híres barlang. Ezt már nem volt nehéz észrevenni, de a lényegi helye a barlangnak még elvolt dugva a barlangon belül, ahova szintén nem hogy nem találtam volna el, de soha nem jutott volna eszembe lemászni. Izgi volt, hogy egy kis primitív fekhelyet találtunk a bejáratnál. Valaki megszállt itt éjszakára, el tudom képzelni ki az, aki ismeri a helyet, a dzsungelből jön és gallyakból kialakított fekhelyeken alszik. Beindult a fantáziám, hogy mekkora menő jógik mászkálhatnak mindenfele, de a társam mondta, hogy bárki lehet jógi, plusz bárki lehet vándor is. Ezzel racionális buddhistásan el is vette a romantikus elképzeléseim a távoli kelet fakírjairól, szádhuiról, himalájai jógiairól. Amúgy fakírok erre nincsenek, azt hiszem azt a szót Pakisztánfele használják, de ez mindegy is.

A netezős placc

Szóval lámpa felolt és belestünk a barlangba. Volt pár denevér, és beszűrődött egy kis fény. Pár métert lejjebb tudtunk mászni, és a férfi (milyen titokzatos, hogy így utalok rá) megmutatta a hasadékot, ahol lemászhatunk a barlang lényegi részéhez. Kicsit meredek volt, meg így utólag azt mondanám rá, hogy tök durva, hogy ilyen barlangba csak úgy lemásztunk, de nem féltem, nagyon oda akartam menni. Látván egy elég nagy pók tetemet, kicsit elgondolkodtam, hogy félni kellene, de túl nagy vallási áhítatban voltam ahhoz, hogy érdekeljen pár dzsungel pók, denevér, meredek szikla és tök nagy sötétség. Szóval lemásztunk, és ott volt egy fa gyökere. Csak úgy a semmiből lelógott és a barlang alsó részének tökre a közepén tovább kapaszkodott a talajba. Sok méterrel a föld alatt a barlang közepén egyetlen egyenes gyökér a tetőtől a barlang aljáig. Durva. Tele volt kötözve fehér sálakkal, amit a tibeti kultúrájú helyeken a tisztelet kifejezésére használnak. A helyiek ezt egy természetes kathvangának tekintik, ami Guru Rinpocse háromágú szigonya. Ennek megvan a maga elég gazdag szimbolikája, ha valakit ez komolyabban érdekel, ajánlom Robert Beer, The Encyclopedia of Tibetan Symbols and Motifs című művét, tökre tudományos meg minden.

Egy szent kő csak úgy

A lényeg, hogy szimbolikus jelentőséget tulajdonítanak ennek a természeti csodának. Pontosabban szimbolikus jelentőséget tulajdonítunk, mert bevallom én is. Lekapcsoltuk a lámpát, és olyan mély csöndet és sötétséget tapasztaltam, mint egy olyan barlangban, ami olyan mint ez. Szóval sosem tapasztaltam ennyire durva csöndet. Tényleg semmi fény és semmi hang. Iszonyatosan idegen érzés, pár percre meghaltam ott. Egyébként rohadt ijesztő is, mikor a tudatunk semmibe nem tud kapaszkodni, csak önmagát tapasztalni, azt hiszem nem vagyok felkészülve erre, de éreztem, hogy ha nem lenne félelmem ott egyből spontán üdvözülnék. Viszont rejtegetett a barlang valami ősfélelmet, amit elég nehéz leküzdeni, pláne nekem, aki összeretten éjjel a szobájában a felakasztott ruháitól, hogy biztosan kísértet. Meg lett mondva, hogy egyedül azért ne jöjjek ide, mert bármi történik, senki nem tudja hol vagyok és lehet, hogy jó pár napig egyáltalán nem biztos, hogy jön bárki is. Még egyszer visszajöttem ide, azóta meg csak emlékem van arról, milyen közvetlenül a saját fejembe lenni. Hát szokni kell.

Szerintem ez valami a régi vallásból, de ezt sem tudom pontosan 🙁 Az biztos, hogy nem bhutia (tibeti egy fajtája) és nem a nepálihoz használt devanagari írás, szóval a térség eredeti lepcsa nyelve és írása lehet. Visszatérek és kiderítem!

Ezek után nem csodálom, hogy a barlangoknak szakrális jelentősége van az ősemberek ideje óta. Itt ez az ősi szakrális cucc a mai napig él, ahogy a buddhizmus mellett minden természeti erő tisztelete ott vibrál a levegőben a mai napig, mint az ősi animizmus hagyatéka. Egyébként a buddhizmus és hinduizmus előtti samanisztikus vallás még mindig jelen van Szikkimben. És bocsánat, három barlang volt, és amit kifelejtettem, oda szintén kijártunk gyakrabban. Az volt a legközelebb a kolostorhoz, de valahogy azt is nehéz lett volna csak úgy megtalálni, a természeti erők szépen elrejtenek dolgokat. Ez Guru Rinpocse párjának, Jese Cögyálnak volt a barlangja, aminek a hangulata nem is annyira távoli misztikus volt, hanem inkább otthonos. Olyan, berúgok tiniként és másnap hazatántorogva megeszem anya húslevesét és végre befekszem az ágyba és kipihenve máris jobban érzem magam érzés. Nagyon jó volt ott is meditálni vagy csak simán időt tölteni. Talán azért nem jutott eszembe korábban, mert annyira természetes és otthonos érzés, de nélkülözhetetlen ahhoz, hogy teljes legyen a kép. Mély sem volt annyira, teljesen besütött a fény, és éppen kellemesen elfért ülve két vagy maximum három ember benne. Mivel már alkoholt sem iszom és húst sem eszem, már csak ezért is visszajövök, hogy a másnaposságból való szerethető, de roppant idegesítő lábadozást valamivel pótoljam.

Nagyon finom növénykeverék (szang) füstölése. Csak úgy – Tóth Tamás képe

Végezetül egy kis SPOILER,

Tulsuk Lingpa megtalálta a rejtett földet, de nem lépett be, hanem visszafordult az emberekét, akiket oda akart hozni, de mikor együtt feljutottak a bejárathoz a nagy viharban elvesztették egymást, és már csak a holttestét találták meg a hóban. Bemehetett volna a földi paradicsomban, aminek a megtalálásához hosszú évek vezették el, de minél több embert akart bevinni, ami végül a halálát okozta. Ez a rejtett föld a hívők szerint Guru Rinpocse ajándéka azoknak az embereknek, akiknek a kínai megszállás miatt nincs hazája. Ez pedig Tulsuk Lingpa életében pont aktuális volt.

 

Két nem saját kép forrása:
Tulsuk Lingpa – http://archive.nepalitimes.com/news.php?id=18796#.XDEQuVxKjIU
Guru Rinpocse – http://www.rigpawiki.org/index.php?title=Looks_Like_Me

Halottégetők

Ebben a bejegyzésben három különböző halottégetős tapasztalatomat öntöm írásos formába. Ezek az indiai Váránaszi, a szikkimi Tashiding és a nepáli Pashupatinath térség halottégetői.

Pashuptinath, meditáló és kedves, de a képen nem látszó arcú bácsi.

Ahogy azt az előző posztban is írtam, kissé kényelmetlenül állok az ilyenfajta turizmus előtt. Pontosabban a halál turisztikai kihasználása előtt. Sokszor találkozok mindenféle, a kultúránktól minél idegenebb és távolabbi dolgokba megtérő emberekkel, akik szívesen hangoztatják a nyugat silányságát a kelet nagyszerűségéhez képest. Ezt egyébként meg is értem, miután egymás után kell csalódni a kereszténységben, a szocializmusban, majd a szabadságot újra ígérő kapitalizmusban, de a távoli dolgok annyival nem különbek, mint sokan gondolják. Ezek az emberek megvannak róla győződve, hogy a nyugat mindenhogy el akarja rejteni előlünk a halált, ezért ezeknek az embereknek a számára ez a téma iszonyatosan menő lesz, alternatív érdeklődési körnek fog számítani, ami különleges énképet ad. A másik csoport, akik valóban egyáltalán nem hajlandóak foglalkozni a témával. Ők tényleg úgy tesznek mintha halál az nem is létezne. Tabunak és kényelmetlennek érzik a témát. Persze ez megint a szubjektív tapasztalatom az emberekről. Szóval mindkét szempont miatt nagyon jó kis téma minden, ami halállal kapcsolatos, mert a reakcióink egyike sem természetes, legalább is az általam elképzelt ideális normához viszonyítva nem az, ezért ha többet társalgunk róla, előbb utóbb eltűnik a köré szövődő mágikus köd.

Csillezés a halál városában, Váránasziban

Nem gondolom, hogy ma már olyan távoli lenne a halál a “nyugati” emberek életében, mivel sok könyv és művészeti alkotás foglalkozik régóta a témával. Oké, nem lehet égő holttesteket naponta látni Budapest vagy Debrecen utcáin. Falun még csak-csak, a cigányság kultúrája a mai napig szépen őrzi a halál kultuszát egyes helyeken. Magam a halált túlromantizáló és a témát menőnek tartók oldalához tartozom, de próbálok leszokni róla. Ezen a csoporton azt látom, hogy a saját kultúrájukból kiábrándulva vesznek fel új vallást. Keresztény vagy valamilyen politikai ideológiai fanatizmusból, vagy akár szélsőséges nihilizmusból buddhista, valamilyen hindu vallás, vagy bármilyen űrszekta megrögzött követői lesznek. Bármi, csak legyen messze a keresztény európától.

Szóval nem akarván ilyennek lenni, megbarátkoztam inkább úgy a halál tényével, hogy közben tudjam, ilyenkor mindenkinek tőlem teljesen függetlenül rohadtul magánügye mit kezd ezzel a jelenséggel. Sír, nevet, leszarja, földbe temet, eléget, megeteti állatokkal stb. És ez a fontos lépés, hogy attól még hogy nagy buddhistaként foglalkozunk a halállal ne felejtsük el, hogy ez sok embernek magánügy. És kiállok a korábbi állításom mellett, hogy bunkóság hívatlanul odamenni más temetésére. Nem azért, mert iszonyatosan tabu téma, hanem mert random születésnapi zsúrokra sem megyek be, bármennyire király is, mikor valaki abban a budapesti repülős mekiben tartja és bármit lehet kérni a menüről.

Az utazást illetően az az érdekes, hogy a felsorolt három hely mindegyikén teljesen véletlenül találtam meg az égetőhelyeket, botlottam bele mégis a halottasdiba. Váránasziban van egy fő halottégető hely, ezt ismeri mindenki, ide jönnek az emberek nézegetni ahogy a tűz emészti, a valaha hozzám és hozzád hasonlóan mindenféle gondokkal és életenergiával teli, mozgó, mára már hamuvá vált tetemet. Ilyen romantikusan csillog a messziről jött turisták szeme, miközben nem érdekli őket ki búcsúzik kitől és hogy zavar-e bárkit is a jelenléte. Ő most a saját elképzelésének akar eleget tenni, halottat akar nézni. Olvasta a tibeti halottaskönyvet, meditál a haragos istenségeken vagy csak szimpatikus neki, hogy a szádhuk, vagyis lemondott vándor aszkéta emberek füvet szívnak és jött megnézni milyen kúl dolgot csinálnak még itten. Lehet nézni már csónakból, odavisz téged idegenvezető, van direkt ide néző hotelszoba, szóval sikerült valóban halottá tenni és múzeumot csinálni egy kultúra teljesen hétköznapi szokásából. El tudom képzelni, hogy az apám temetését hotelszobákból, esetleg üvegfalon keresztül csodálják a mindenhonnan érkező fényképezkedő és minden apróságot megkérdező ámuló spirituális emberek.

Valahol a fő halottégető és a szállásunk között

FIGYELEM, a mostani sorok pár embernek kissé undorítóak lehetnek.

Szóval inkább elindultunk egy este a fő égetőhely helyett a másik irányba, hazafelé a parton. Itt egyszercsak mégis gyerekesen lelkes lettem, mert láttunk úszni valamit a vízen. Egyszer már csalódtam itt pár napja, mert sokáig néztünk, ahogy csontokról rágcsálja egy tépázott zombikutya a húst, de a barátnőm szerint az egy állattetem volt, én meg csak az izgalom miatt ragaszkodtam hozzá, hogy nem, mert az egy ember lábszárcsontja, ezt tutinak akartam vélni. Szóval ez így nem volt kielégítően izgalmas sztori, ezért nagyon kíváncsi lettem, mi az az emberi törzs szerű valami a vízen. Ahogy közelebb mentünk megcsapta az orrunkat valami iszonyatosan erős, addig általam sosem érzett szag. Az is fura volt, hogy tele volt a placc kutyákkal, volt vagy egy tucat. Közeledtünk a parthoz, hogy jobban szemügyre vegyünk a gangesz vízén hömpölygó hullának látszó tárgyat, mikor észrevettünk, hogy amit keresünk sokkal közelebb van, ott a partra sodorva az orrunk előtt. Egy még sötétben is eltéveszthetetlen, minden részét a holdfényben tökéletesen kivehető emberi, felpüffedt, hamisíthatatlan vizihulla. Jól felvolt püffedve, még azt is láttam, hogy férfi volt valaha, addigra fehér volt, büdös is volt, és szerintem a kutyák lerágták az arcát, mivel a szemgödrei üresek voltak, de kevéske haja mintha lett volna. Szóval sikerült a helynek mégis beavatnia egy exkluzív látványba.

VÉGE a kissé undorító résznek, ennyi volt.

Reagáltunk úgy, ahogy, aztán tovább mentünk. Itt aztán egy, a híres-neves halottégetőtől messzebb lévő és jóval kisebb halottégetőre bukkantunk. Ennek a hangulata nem annyira tükrözte a múzeummá vált nagy égető hangulatát. Kicsi volt és családias. Itt úgy döntöttünk mégis megállunk kicsit és néztük az égő testeket. A vizí hulla után ennek egészen kellemes tábortüzes hangulata volt. Mégis betalált minket india szellemisége, és pár perc után olcsó hotelekkel akartak elcsábítani a már meglévő vendégházunkból, ezért hazamentünk és megvitattuk miért is úszkál annyi égetetlen tetem a gangeszen. Szóval érdekes hely ez annak, aki el akar menni egy ilyen, “milyen is a halál közelről” múzeumba, de nekem rossz érzésem van ezzel kapcsolatban, inkább elgondolkozom azon, hogy bennem miért ilyen fontos az egész halál téma, és ha ez helyre kerül, már egyáltalán nem lesz idegen és ezután már nem is annyira vonzó. Akinek ez izgalmas, az ugyanannyira el van idegenedve a haláltudattól, mint az, akinek tabu. A hinduknak mindenesetre sok ezer éves hagyományok máig tartó legszentebb helye ez a város, és sokan ha tehetik, ide jönnek haláluk előtt, hogy itt távozzanak, ami viszont cserébe nagyon széppé és meghatóvá teszi a helyet. Van magyar ismerősöm, aki kérésre ki szokott hozni hamvakat, hogy a vízbe szórja. Én inkább most a kevésbé tárgyalt, számomra nem szimpatikus turista oldalát ragadtam meg, a hely megható oldaláról sok helyen lehet infókat szerezni. Nem véletlenül a halállal és pusztulással is kapcsolatos isten, Siva városa ez. Sokat lehetne írni mi köze van még neki ezen keresztül a jógához, de most ugorjunk tovább.

A Szikkimben található Tashiding halottégetője a totális ellentétje az iszonyú sokszínű és egyszerre mindent magába foglaló Váránaszi halottégetőjének. Először csak hallottam róla egy embertől, hogy jó kis hely. Aztán még egy embertől, hogy közel van, láttuk-e, ki ne hagyjuk. Aztán mikor valaki meg is mutatta, kiderült, hogy napi szinten jártunk oda azt megelőzően. Az egész környék legnyugodtabb és legcsöntesebb kis paradicsoma volt. Nekem volt egy sejtésem, hogy talán erről beszéltek mint égetőhely, de addig nem voltam biztos benne, amíg ki nem derült, hogy tényleg konkrétan ide jártunk ki meditálgatni, beszélgetni, telefonhálózatot keresni, és ha találtunk, kicsit netezni. Amellett, hogy a világ legnyugisabb helye, ijesztően más volt a hangulat, mint pár méterrel odébb. Mintha egyszer csak lenne a hegy oldalán (aminek tetején a híres és szent Tashiding Kolostor áll, nagy mesterek és Buddha eredeti ereklyéit is tartalmazó sztúpákkal tarkított udvaron) egy dimenziókapú. Egy kis ösvény vezet le a hegy oldalán kicsit beljebb az erdőbe. Egyre több fa vesz körül és egyre szaporodik a közéjük feszített színes imazászlók száma.

Ez a kis ösvény vezetett le az égetőhöz

Szent kövek mindenhol, amit úgy lehet felsimerni, hogy furamód türemkednek elő a földből és a helyiek fehér sálakat aggatnak rá és mantrákat festegetnek, faragnak rájuk. Az ilyesmivel egyébként tele van Szikkim, ahogy a kifaragott kőhalmok is minden sarkon megtalálhatóak. Itt viszont egy nagyon fura szikla emelkedett ki a földből beljebb az erdőben. A tetjén egy kristályszerű képződmény volt és kicsit el is volt kerítve. Lassan elkezdtek ritkulni a fák és volt néhány építmény a rituálé lebonyolítására. Egy nagy lapos kőre Amithába, a végtelen fény buddhája faragva (sok ilyen kőröl tartják, hogy magától jelent meg rajta az adott ábrázolás), a kő hátoldalán ennek a buddha alaknak a mantrájával. Egy magasabb helyen pedig a tantrikus buddhizmust tibetben meghonosító, második buddhaként ismert Guru Rinpocse faragványa látható. Később megtudtam, hogy pont azon a helyen ült a hetedik századi mester. Ezért a faragvány. Az egész hely kisebb, nagyobb sziklákkal volt tele és néhol valóban hamvak nyomait lehetett felfedezni, de ezek a tüzek mintha körbe égtek volna. Eszembe jutott, hogy láttam egyszer egy tibeti halottégetésről felvételt, ahol egy szent embert ülő pozícióban égettek el, gondoltam itt is ez történhetett vagy történik általában. Volt még egy fehér sállal elkerített rész, aminek a közepén egy mala, vagyis buddhista olvasó füzér hevert érintetlenül. Erről csak annyit tudtam meg, hogy nem szabad hozzáérni semmi ilyesmihez, mert lehet, hogy az égetés után valaki után hátramaradt tárgy, ami ereklyének számít és valami általam nem ismert szabály vonatkozik ezekre. Szóval nem nyúlka-piszka.

Egy kicsit nagyobbacska faragott kő

Lefelé a titokzatos kis ösvényen

Sehol máshol nem láttam majmokat a környéken, de ezen a helyen néha átugráltak a fákon és mintha más fajta madárfajok is lettek volna, mint pár méterrel odébb, de egy könyvben olvastam, hogy ez nem ritka Szikkimbe, nagyon változatos a természet. Itt azért rádobott a mágikus hangulatra. Minden tele volt imazászlókkal és soha nem járt erre senki. Olyan volt ide kijönni, mintha az ember bármikor tudatosan belemenekülhetne az álmaiba, mert tudja, hogy ott semmilyen valóságos személy nem érheti utól. Estefelé viszont azt éreztem, hogy semmi keresni valóm nincs itt, és autómatikusan kerültem a helyet sötétedés után. Simán csak úgy, mintha egy idegen ember birtokára jutnék vidéken, ahol senki nem szól rám, mégis inkább megkerülöm, mert nem az enyém. A tíz éve Szikkimben élő és ide beházasodó német férfi, aki később körbe vezetett és elmagyarázta milyen csodák vannak még itt rejtve, ő sem akart sötétedés után ide jönni, mintha lett volna benne egy kis bölcsesség és tisztelet, de nem félelem alapú vagy ilyesmi. Egyszerűen nem mennek az emberek ilyen helyekre. Kivételt képeznek azok a buddhista gyakorlók, akik egy bizonyos tipusú meditációt szándékosan ilyen helyeken végeznek. Messziről hallottam csak a kis dobolást, csengetést és a gyönyörű dallamos kántálást, ami erről a gyakorlatról árulkodott. A Tashidingi halottégető turizmusmentes, az ember először azt sem tudja, hogy egyáltalán mi ez a hely, nyugodt és iszonyúan két világ közötti hangulata van, simán lehetne egy Hayao Miyazaki film helyszíne. Én voltam a japán kislány aki valami titokzatos szellemvilágba csöppen és összebarátkozik fura természeti erő entitásokkal.

Pashipatinath az eldugott oldalról megközelítve

A Pasupatinath halottégető helyre félig véletlenül bukkantunk rá. Gyalog jöttünk ide, mert megakartam nézni az itteni Siva templomot. Sétáltunk a gyalogosan alig használt utcákon, mire egyszer csak észrevettünk egy folyópartot amit gyönyörű nagy sziklák és növényzet vett körül, olyan fénysugarakkal, mintha éppen a jó Isten akarna magához emelni minket az égbe. Aztán lassan egy kiépített részt, ami nagyon hasonló volt a Váránaszi partjain kiépített ún. ghat-jaira, vagyis kövekből kiépített lépcsőkre, amik a vízbe vezetnek. Nagyon kedves kis vallásos építmények és emberek voltak itt, de olyan kevesen, hogy inkább egy falu szent helyére hasnolított, mint egy fővárosi túrista látványosságra. Azt hittem még messze van a nagy Siva templom a halottégetőivel meg az egész komplexummal együtt. Inkább el is töltöttünk egy kis időt, és találtam egy Tilopa és Naropa barlangtemplomot. Ennek sok szempontból kimondhatatlanul örültem. Ők X-XI. századi nagy buddhista jógik, de aminek úgy örültem az az, hogy egy hindu, ráadásul saiva (Sivát előtérbe helyező hindu vallások gyűjtőfogalma) szent helyen van a templom. A saivizmus és buddhizmus egysége pedig egész életemben a legfontosabb téma volt számomra, konkrétan gyerekkorom óta, szakdogát is írtam belöle, szentelek is neki majd egy írást millió örömmel. Szóval meg beszéltem az itteni fekete ruhás, valószínű aghori aszkétával (előző posztban említettem őket), hogy miért is van itt ez a barlang, mondta hogy maradjunk, meditálgassunk és békén is hagyott minket. Szerinte innen származnak a jógik, bár el tudom képzelni, hogy a himalájai régióban van pár száz hely, ahonnan ők származnak.

Hangulatos, nemde?

A kis barlangtemplomoban buddhista oltárkellékek mellett Siva szimbólumai is ott voltak

A lényeg, hogy kis idő után tovább mentünk a folyó parton és mit ad Isten, egy kis családi halottégetést. Aztán felbukkantak körülötte a turisták és a folyó kanyarból láttuk, hogy bizony ez a pashupatináth egy hátsó, eldugottabb helye. Mondta aztán a fekete ruhás ember, hogy ha innen megyünk fel, ki is kerüljük a fő bejáratokat és nem kell belépőt fizetnünk. Szóval egy hátsó kis bejáraton sikerült eljutni gyalog a híres nevezetességhez. Egyre több turista, egyre több majom, egyre több pózoló jógi, akiket imádnak a turisták, amivel a jógik jó pénzt keresnek. Hogy valóban jógik-e, vagy beöltöznek az meg az ő dolguk, én nem tudom. És persze egyre több nyilvános halottégetés. Kicsit a hangulat olyan volt, mint a Varanaszi és Tashidingi égetők keveréke. Érződött a hely eredeti hangulata, ami keveredett a turizmusnak és vadkapitalizmusnak pénzért eladott, kiárusított kulturával. A helyieken, akik ide jöttek végső búcsút venni a szeretteiktől, azért látszott, hogy mélyen tisztelik a helyet és az ő jelenlétük biztosította számomra, hogy nem lehet tőlük csak úgy elvenni és megvásárolni a kultúrát, mert még az ilyen belépős templomnézős hangulat közepette is őszintén végezték a szertartást.

vagányság a falakon keveredik a jó öreg Siva lingamokkal (fallikus cucc)

Egy másik fekete ruhás vallási bácsi

azokon a kiugró épitményeken égetik a testeket

Nehéz bármiféle következtetést levonni, mert bár nem vagyok híve annak, hogy az emberek tömege elrontsa egy kultúra szokásait a turizmussal, de mégis szívből tudom ajánlani ezeknek a helyeknek a meglátogatását. Csak szerintem érdemesebb lazábbra venni a témát, nem direktbe csak ezért idejönni és tiszteletben tartani mindent. Mindenki máshogy gondolja, de én az idegenvezetőket, meg a mindenféle eköré épült üzletet kerülném és kerülöm is. Sétálgassunk, aztán csak elénk mos a Gangesz Anya egy hullát, ha nagyon vágyunk valami izgalmasra. Egy magyar, ázsiát szanaszét utazó barátom mesélte, hogy a Tashiding kolostornál való halottégető helyhez vezető ösvénynél volt még a régebbi időkben egy tábla, miszerint ide még Szikkim királya sem léphet be. Csak a lámák és jógik mehettek oda. Ma már oda mehet bárki, de én ezzel a tisztelettel ajánlom megközelíteni ezeket a helyeket.