briszesz összes bejegyzése

Így lógtunk be Petrába, a dzsinek sziklavárosába 2. rész

Hiába kellett visszafordulnunk, nem adtuk fel. Ahogy visszaértünk a kanyon bejáratához, elindultunk a kis beduin falu irányába. Itt már élesebb sziklák voltak, és az árnyalatuk és sötétebb volt. A sziklák nem csak itt, de egész Petrában nagyon furcsa hatást keltettek, mintha a természet és valami gondolkodó lény közös erővel hozta volna létre ezeket a képződményeket. Itt megálltunk datolyát csemegézni és csak ámultunk a látvány felett. Endivel elkezdtünk arról fantáziálni, hogy ezekben a sziklákban tuti dzsinek laknak, vagy valamilyen természeti lények, akik több tízezer évvel ezelőtt létrehozták ezeket a földöntúlinak tűnő formákat. Ezért is neveztük el a helyet magunk között a dzsinek sziklavárosának. Lehet akkor kicsit elszaladt a spiri szekér, de egyszerűen olyan erők voltak ott, amit lehet attól éreztünk, hogy szinte érintetlen, vagyis csak a beduinok által használt ősi területeken mászkálunk, de olyan erős érzések kavarogtak bennem, hogy nem is nagyon tudom szavakba önteni. Persze tudom, hogy Petra már a Krisztus előtti időkben is emberek által lakott terület volt, és a sziklákba vájták az otthonaikat az itt lakók, de úgy éreztem, mintha az emberek előtti korok energiái is erőteljesen ott lennének még a mai napig Petrában.

És csak ámulok, bámulok a látvány felett
Datolya csemegézés a sziklák tetején

A pihenő után újra megindultunk és egyszercsak egy szurdok tetején találtuk magunkat. Alattunk körülbelül húsz-harminc méteres szakadék. Volt egy keskeny párkány, amin ha végig araszolunk beérünk a szurdok bejáratához. Itt megindultam, lassan, óvatosan. Endi azt mondta nem lehet átmenni én persze makacsul mégis megakartam próbálni. Rádőltem a függőleges falra és belekapaszkodtam a sziklafalba, így haladtam lépésről lépésre. Egyszercsak elértem egy olyan részhez, ahol a sziklafal bedőlt felém, ami azt jelentette, hogy én a szakadék felé fogok belógni nem tudom hány fokba, ha átmegyek rajta. Megpróbáltam, annak ellenére, hogy alattam még mindig minimum húsz méter mély volt a szakadék és sikerült is átjutni. A szívem a torkomban dobogott, de amikor átértem be kellett látnom, hogy nem fogok tudni tovább menni, mert vár rám egy következő belógó sziklafal, ami sokkal jobban benyúlik az előzőnél a szakadék felé, és alig van rajta kapaszkodó. Visszaaraszoltam Endihez, aki inkább ülve várt rám a párkány szélén, mert annyira berosszult a szakadéktól. 


Itt már visszafele araszolgatok a keskeny siklapárkányon

Visszamentünk ahhoz a részhez ahol megálltunk datolyát majszolgatni, csak most a másik irányba indultunk el. Azt hittük, hogy az előttünk magasodó sziklafal mögött megint egy szakadék lesz, de ahogy felértünk a tetejére láttuk, hogy itt letudunk mászni és hoppá, ahogy mentünk lefelé leesett, hogy ez már a Petra felé vezető beduinok által használt hátsó út. Az adrenalintól enyhén beállva, vigyorogva sétáltunk tovább és közeledtünk az első sziklába vájt épületig. Bal oldalunkon vagy ötven méteres sziklafal húzódott végig, jobb oldalunkon meg a messzeségben minimum száz méteres sziklafalak. Itt még kicsit izgultunk, hogy mi van, ha elkapnak, vagy lesz-e valami ellenőrző pont, de határozottan haladtunk tovább, és ha megkérdezték volna, hogy mit csinálunk itt, csak annyit válaszoltunk volna, hogy kicsit elkirándultunk erre is. 

Bent vagyunk!
Ha jobbra néztünk …
Ha balra néztünk …

Mivel fogalmunk se volt merre van a hivatalos bejárat, próbáltuk kideríteni, hogy pontosan hova is érkeztünk meg. Útközben megálltunk egy infó táblánál, amire le volt rajzolva Petra térképe és hát tényleg hatalmas területet ölelt át. Mi körülbelül a közepénél lyukadtunk ki. Arra jött egy szintén turista srác és érdeklődőtt, hogy merre van a kolostor (a Monastery másnéven Ad Deir, vagy El Deir) mire én mondtam, hogy azt se tudom hol vagyok és visszakérdeztem, hogy ő nem tudja-e hol van a Treasury? Petra erről a sziklatemplomról a legismertebb, minden fotón ez az építmény szerepel, és azért le akartam csekkolni, ha már itt vagyok. Erre ő értetlenül mondta, hogy de hát el kellett volna jönnötök mellette, mivel egy szűk szurdok (a Siq) a bejárata Petrának és a Treasury a szurdok vége. Itt kicsit hülyének tettettem magam, hogy jaja de, áhá, hogy az az, akkor igen, biztos amellett mentünk el, aztán gyorsan tova somfordáltunk Endivel, mielőtt lebuktattam volna magunkat.


Utána következett egy nagy kapu, ami előtt ilyen római kori jelmezbe öltözött őrök álltak. Itt megint megijedtünk, mert először azt hittük valami ellenőrző pont lesz, de nem, csak a turisták szórakoztatására voltak ott az őrök. Ezután következett egy több, mint fél órás hegymászás fel a Monastery-hez. A fenszibb túristák itt bérelhettek szamarat, hogy azokkal a szerencsétlen állatokkal vontassák fel magukat a hegy tetejére. Itt mindenki azzal győzködi magát, hogy jaj de hát a szamár, az bírja a strapát. Csak hát ezeken a szamarakon látszott, hogy a faszuk ki van, mert hát milyen élet az, hogy egész nap, szünet nélkül turista seggek ülnek rajtad és le-föl kell rohangálnod a rohadt meredek szikla lépcsőkön harminc fokban. Ezen eléggé bedühödtem, hogy hogy lehet ilyen satu tempóban tolni az ittlétet. Komolyan csak egy fél órás gyaloglásról lett volna szó. Értem én azt az érvet is, hogy hát de az itteniek ebből élnek. Viszont ezt meg a turista igény szüli. Több szamárnak le volt vágva a füle (nem értettük miért) és némelyik tényleg olyan szomorúnak látszott, hogy ott maradtunk Endivel simogatni az egyik levágott fülűt. Petrának ez a mindent látni kell, rohanjunk oda mindenhez, üljünk fel egy tevére is gyorsan turista tempó része az, ami eléggé lehúzós tud lenni. Szerencsére a belógás miatt eleinte mi ebből semmit se tapasztaltunk, később viszont kaptunk belőle rendesen.

Itt álltak az őrök
Az egyik levágott fülű

Kicsit több, mint fél órás gyaloglás után felértünk a Monasteryhez. Itt is széjjel fotóztuk magunkat, aztán próbáltunk keresni valami helyet ahol megpihenhetünk. Találtunk egy egész elhagyatott sziklás területet, ahonnan egy-két keskenyebb ösvényen tovább lehetett kirándulni. Nekünk már csak annyi erőnk maradt, hogy üljünk és bámuljuk a tájat, nem mentünk már innen sehova. Ahogy így ücsörögtünk és szemlélődtünk egyszercsak egy szamár ott termett mellettünk, és Endi szerint nagyon agresszív volt, én meg valamiért nagyon elkezdtem nevetni, mert a szamár tényleg egyre közelebb ment az Endihez, aki beszorult, mert mögötte egy szakadék volt előtte meg az agresszívan közeledő szamár. Én a szamár mögött álltam, de nem tudtam mit tenni, aztán Endi valahogy kiszabadult a szamár szorításából. Viszont ez a szamár nem adta fel és követett minket, valamiért nagyon ragaszkodott hozzánk. Végül előkaptam egy pitát a táskámból és azt gyorsan kitépte a kezemből, majd elmajszolgatta békésen és tovább állt.

A Monastery
Itt még békésen álldogál a később támadó jelleget felöltő szamár

Innen már visszafelé, a kijárat felé vettük az irányt, ami ugye nekünk egy teljesen új élmény volt, mivel nem ott jöttünk be ahol kellett volna és még előttünk volt a Treasury is. Útközben elhaladtunk római kori amfiteátrumok és különböző sirkamrák maradványai között. Aztán egyszercsak ott volt előttünk a Treasury. Tényleg olyan gyönyörű volt, mint a képeken, csak sajnos hatalmas tömeg volt, mert mindenki ezt akarta látni. Nyüzsögtek az emberek, a tevék, a lovaskocsik, kattogtak a fényképezőgépek, készültek a szelfik. A vállalkozó kedvűbbek keresték az izgalmasabb, veszélyesebb helyeket, ahonnan elkészíthetik a megfelelő insta képeiket. Azért mi is megcsináltuk a saját kis insta képeinket, ennyi kellett még nekünk is.

A saját menő képek

A Treasury

Aztán megint kicsit befeszengtünk, mert több rendőrszerű alakot is láttunk, de ők csak úgy ott voltak, nem ellenőríztek semmiféle jegyet. Szóval kijelenthetem, ha egyszer sikerült belógni bárkinek is Petrába, bent már nem fogják nézegetni a jegyeket, nincsenek ellenőrző pontok és hát nem utolsó sorban egy életre szóló élményt is kaphatsz a belógásért cserébe.


macskás ország ez a Jordánia

Hullafáradtan vonszoltuk magunkat végig a Siq nevű szurdokon. Akkora már majdnem kilenc órája úton voltunk. A szurdok amúgy szintén gyönyörű volt, de valahogy az a varázs, ami az elhagyatottabb részeken még érezhető volt, itt már annyira nem. Túl gyorsan rohantak végig az emberek, túl sokan voltak, lovaskocsik száguldoztak a gyalogosok között, minél gyorsabban hajtották a lovakat, gondolom azért, hogy gyorsabban visszaérjenek a bejárathoz, hogy el tudjanak vinni még több turistát.

A Siq

Kis plusz infó: Petrában bent lehet maradni este is, sok-sok plusz pénzért. Vagy akár bent lehet maradni úgyis természetesen, hogy nem veszed meg az esti jegyet, hanem csak fogod magad, keresel egy jó szpotot és egy jóminőségű (mert ott nagyon hidegek az éjszakák) hálózsákban eltöltesz egy éjszakát.

A bejárattól még fél órát sétáltunk a hostelünkig, ahol rögtön bezuhantunk az ágyunkba és másnap az egész napot végig aludtuk és csak kajálni keltünk fel.

Az egyik dzsin lakás, a hivatalos bejárattól nem messze

Így lógtunk be Petrába, a dzsinek sziklavárosába 1. rész

Az utolsó állomásunk Jordánia volt. Még Amma asramjában döntöttük el, hogy milyen útvonalon menjünk haza Srilankáról. Ezt úgy csináltuk, hogy beírtuk a skyscennerbe indulásnak Srilankát, aztán beállítottuk, hogy onnan minden lehetőséget mutasson. Egyrészt Jordánia jött ki az egyik legolcsóbbra repülés ügyileg, másrészt nekem régi vágyam volt eljutni Petrába, ezért is esett a választás erre az ország. Elkezdtük nézni az országot, hogy kell-e vízum. Először, valahogy félreolvastam és úgy értelmeztem, hogy az európai országoknak nem kell vízum. Aztán Srilánkán észrevettük pár héttel a repülés előtt, hogy de, basszus rohadtul kell a vízum. Ráadásul negyven Jordán dínárba került, amit mi eléggé megéreztünk, mivel végig low budgetban utaztunk. Nem csak amiatt, de valahol az anyagiak is hozájárultak ahhoz, hogy végül belógjunk Petrába. Bár hozzá kell tennem azt is, hogy valószínűleg így is úgy is belógtunk volna, egyrészt, mert ilyen élményt semennyi pénztért nem lehet megvenni, másrészt be kell vallanom ‘csakazértis’, mert én nem fogok fizetni elképesztő összegeket olyan természeti csodák után, amit mindenkinek ingyen vagy legalábbis minimális összegért látnia kéne.

Mikor elkezdtük egy héttel a repülés előtt nézegetni Jordániát, kiderült, hogy minden nevezetességhez, múzeumhoz, még ilyen legapróbb kis templomhoz is belépőt kérnek. Erre a Jordán turizmus olyan megoldást talált ki, hogy megveheted hetven dínárért az úgynevezett Jordan Passt, amiben benne van a vízum ára, és több nevezetességhez a belépő ára, köztük Petráé is. Ez magyar pénzben huszonnyolcezer forint, ami kettőnknek ötvenhatezer forintra jött volna ki. Így a százhúszezer forintunkból maradt volna szállásra meg minden kis faszomra kb. hatvanezrünk két hétre. Ebből még nekünk is, (akik megszoktuk, hogy a legminimálisabb pénzből oldjuk meg nem csak az utazást, hanem az itthoni életünket is) lehetetlen lett volna kijönni. Ezért azt csináltuk, hogy csak a vízumot vettük meg és még csak így lett elég pénzünk arra, hogy a minimumot biztosítsuk magunknak, vagyis a szállást, a kaját és az utazást.

Természetesen Jordániában is rámennek a turizmusra, de ott aztán ezerrel. Tényleg mindenhova belépőt kell fizetni. Voltak ilyen szervezett túrák a Holt tengerhez, Jerashoz, vagy Madabába. Amire mi persze nem fizettünk be, hanem azt csináltuk, hogy kinéztük milyen helyi járatokkal lehet eljutni bizonyos spotokra és a helyi buszokkal mentünk el például Madabába. Ahol két templomot tudtunk megnézni, az egyik 1 dínárba került a másikhoz meg besétáltunk fizetés nélkül. Betévedtünk egy helyi kis kocsmába is, mert máshol túristás árakon árulták a kávét és a vizipipát, itt meg nem csak az volt a lényeg, hogy olcsón jussunk kávéhoz, hanem az is, hogy a hely jellegzetes hangulatát megtapasztalhassuk. Sétálgattunk a kis utcákon, tömtük magunkba a falafeleket és élveztük az ottani járatok hangulatát, meg az oda és vissza úton a jordániai tájat.

Templom nézegetés Madabában

Az ammani hostelünkben (https://sun-rise-hotel.amman-hotels-jo.com/en/) elkezdtük megszervezni a Petrába való lejutást. Lett volna lehetőség ide is helyi járatokkal menni, de úgy kalkuláltuk, hogy annyit megengedhetünk magunknak, hogy befizessünk egy turistás járatra, ami hétezer forint volt fejenként oda-vissza. Hajnalban indultunk Amman fővárosából. Szerencsére a hostelünk (ami a legolcsóbb volt a városban) tíz percre volt a buszállomástól, így megúsztuk egy ingyenes sétával az odajutást. Mellesleg Jordániában a taxisok elképesztő összegeket követelnek, pedig a helyiek szinte mindig taxival járnak, és egész olcsón, mivel ilyen, hogy villamos meg metró egyáltalán nincs az országban. 

Kilátás Petrára a Wadi Musa-i hostelünk tetejéről

Négy óra alatt leértünk Petrába. Már ahogy közeledtünk a városhoz, a földig esett az állam. Egyre nagyobb dombokon kapaszkodott fel a buszunk, egyre sziklásabb lett a táj. Aztán megpillantottuk a távolból Petra ősi szikláit. Az ottani hostelünk tetejéről telibe láttuk az egészet. A megérkezés után rögtön lesétáltunk a petrai bejárathoz, hogy felmérjük a terepet, hogy honnan fogunk tudni belógni. Már készültem napokkal előtte a belógásra, úgy, hogy találtam a neten több bejegyzést is arról, hogyan lehet belógni. Ezeket olvasgattam át többször és akkor a helyszínen le is tudtam csekkolni, hogy melyik az az út amelyiken ha tovább haladok, akkor lesz egy tábla, azzal a felirattal, hogy itt tilos a belépés. Na a beszámolók szerint majd itt kell pont letérnünk az útról a sziklák közé. 

Naplemente Wadi Musában

Korán lefeküdtünk, mert kiszámoltuk, hogy hajnali ötkor kell kelnünk, hogy hatra odaérjünk a táblához, ahol még a sötétség biztonságában le tudunk majd térni az útról. Amikor felkeltünk pont telihold volt. Már ahogy sétáltunk lefelé bizsergett a testem olyan izgalmas volt, ahogy elindulnk a telihold fényében. Háromnegyed óra séta után elértük a táblát, ahol hezitálás nélkül gyors tempóba letértünk az útról, be a sziklák közé. Fogalmunk se volt innen hova tovább. Annyi infónk volt a leírások alapján, hogy itt haladjunk befelé és egyszer csak kilyukadunk majd Petrában. Igen ám, de itt olyan szűk és mély kanyonok voltak, amin nem nagyon láttam túl pár tíz méternél, plusz azt se tudtam merre van pontosan Petra. Vagyis magamtól nem tudtam, de volt egy csoda applikációm, a MAPS.ME, ami offline is működik, így körülbelül ki tudtam bogarászni, hogy merre kell elindulni. Persze a térképen nem voltak útjelzések, csak egy nagy terület, amin volt pár szaggatott pont, és aztán jelek, amik mutatták, hogy hol vannak a petrai látványosságok. Na azokat lőttük be iránynak. 

Elindultunk belógni a telihold fényében
Itt már tiltott területen mászkálunk

Miután betértünk a sziklák közé, először ilyen kúp alakú sziklák között találtuk magunkat. Találtunk egy romot is, ami Petra részének számított (nem értem hogy, de volt hozzá táblácska meg leírás is). Itt még bőven kiszúrhattak volna minket az útról, ezért próbáltunk minél hamarabb beljebb menni. Igen ám, de amerre elindultunk ott egy szakadékba ütköztünk. Visszafordultunk, itt már találtunk egy szurdokot, ahova le tudtunk mászni. Abból kitudtuk következtetni, hogy nem vagyunk elveszve, hogy mindenfelé kecskeszarokat láttunk és egy-két eldobált szemetet. Kanyarogtunk befelé ezekben a szűk kis szurdokokban. Volt amikor csak a megérzésünkre hagyatkozhattunk, hogy merre tovább, mivel a térképen egy nagy semmit láttunk, viszont a helyzetünket mutatta egy nyíl, de így se láthattuk, hogy mi vár ránk a következő kanyar után, szakadék, vagy egy áthatolhatatlan sziklafal.

Ahogy haladtunk befelé egyszercsak egy hatalmas sziklás területre értünk. Petrában minden sziklás, szóval ezzel nem mondok újat, itt az volt a különbség, hogy a szikláknak gömb alakja volt, és hatalmas szélességben terültek el. Olyan volt, mintha a Marson járnánk, vagy mintha egy idegen bolygót hóditanánk éppen meg. Ezután következett egy meredek szurdok. Ahol voltak olyan pontok, ahol csak seggen szúszva tudtam learaszolni. Egyszer majdnem le is csúsztam, még egy méter távolságra volt alattam a biztonságos talaj, de nem volt kapaszkodóm. Elkezdtem lassan csúszni a függőleges sziklafalon, megijedtem hogy hirtelen le fogok esni, elkezdtem sipákolni, de az Endi megfogott szerencsére. Aki mindeközben a telefonjával dokumentálta az eseményeket. Úgy kommentálta a belógást, mintha Bear Grylls lenne és mi éppen valami idegen tájon a túlélésért küzdenénk. 

A Mars szerű táj
Lefelé a szurdokban

Miután kijutottunk a lefele vezető szurdokból, megint egy lankásabb szikla komplexum tetején találtuk magunkat. Jobb kéz felől hatalmas sziklák magasodtak felénk. Ott észrevettünk egy-két beduin lakást, de nem voltak “otthon”. Szemben előttünk felsejlett egy kis beduin falu. Suttogva araszoltunk tovább, mert nagyon visszhangzott minden. Itt következett az, hogy megint nem tudtuk merre kell menni. Az előzetes leírások alapján be kell mennünk majd egy szűk kanyonba és ha azon végig megyünk akkor érjük el Petrát. Mivel mi az esős időszak után érkeztünk Jordániába, így még minden tiszta sár volt. Erre figyelmeztettek is a belógást leíró bloggerek, hogy hatalmas tócsákba fogunk ütközni és tiszta dzsuvásak leszünk. Kicsit elsétáltunk bal kéz irányában és akkor rábukkantunk a kanyonra.

A meredek szurdok vége

Ahogy elindultunk ebben a szűk járatban, körülbelül húsz méter magas sziklák között, a negyedik kanyar után egy sziklafaltól sziklafalig tartó minitóba ütköztünk. Mivel nem tudtunk rajta átmenni mezítláb se, így átdobtuk a cipőinket a túlpartra és mint valami Mission Impossible filmben, a kezeinkkel az egyik sziklafalhoz támaszkodva a lábunkkal meg a másik falnál tartva magunkat átaraszoltunk a másik oldalra. Ez kb. két méteres út volt, de nagyon izgi volt. Sajnos a következő kanyarnál egy olyan minitóhoz értünk, amin nem tudtunk átmenni az előző falhoz támaszkodós módszerrel, mert két méter mélységben volt alattunk a pocsolya. Amihez még letudtunk ereszkedni, lecsekkolni, hogy milyen mély, de hiába dugdostuk bele a az egyik lábunkat, már a combunkig ért a víz és még mindig nem éreztük az alját. Itt kicsit elkámpicsorodtunk, hogy vissza kell fordulni, mert elég fárasztó utat tettünk meg idáig.

Befelé a kanyonba

Thaiföldről Srilankára

Srilanka az utolsó előtti állomásunk volt. Endivel azelőtt egy hónapra külön váltunk. Ő ment vissza Bodhgájára én mentem Thaiföldre a barátnőimmel a Women’s Natural Building képzésre. Az indulás előtti utolsó két napot Bangkokban töltöttem el. Próbáltam pihenni és felkészülni lelkileg arra, hogy egyedül fogok megint utazni. Mivel az ideérkezésnél a Chiang Maiba tartó járatomon az a meglepi ért, hogy közölték a beszállásnál, hogy plusz 10.000 ft lesz a csomagom, így most próbáltam átnézni a repjegyemet többször is, hogy ugye nem basztam el semmit se, nem kerülte el megint valami a figyelmemet. Ez azért is volt fontos, mert annyira lenulláztam magam, hogy 5000 forintnyi thai baht volt nálam, amit azért kértem még kölcsön, mert egy nappal túlléptem az egy hónapos turista vízumot, és mikor utánanéztem, írták, hogy minden plusz nap, 4000 ft bünti pénzbe fog kerülni. 

Thaiföld, Chiang Mai

Így indultam el a reptér felé. Még azt kisakkoztam, hogy jó pár órával előbb el kell indulnom, ha esetleg bármi történik, mert az olcsóbb utazási módszert választottam, és vonattal mentem ki a reptérre. Ami tényleg nagyon olcsó volt, 200 ft-ba került egy 2 órás út és közben egész Bangkokot végig nézhettem a vonatról ülve. Amikor megérkeztem, még volt vagy két órám a becsekkolásig, leültem netezni addig. Majd még bőven időben elindultam a csekkinhez. És ott kezdődött el a pokoljárás. Nem tudom hogy, tényleg nem értem, hogy kerülte el a figyelmemet, de nem volt benne a repjegy árában a csomagom. Erről most a lehet, hogy a leheletnyi figyelemzavarom tehet vagy az utazás előtti stressz, nem tudom, de megtörtént. Ami azért is érthetetlen számomra, mert az idefele utat ugyanezzel a légitársasággal tettem meg, és akkor nem volt külön feltüntetve a jegyvásárlásnál, hogy pluszba meg kell venni a csomag árát, ha túllépi a keretet. 

Úton egyedül Bangkokban a vonat felé
Ilyen vonatokkal utaztunk Thaiföldön

Mindegy a mérésnél nekem 16 kg volt a csomagom, és erre 20.000 forintnyi plusz költséget mértek ki. Amikor ezt közölte velem, az amúgy tök kedves ügyintéző, akkor ledermedt az egész testem. Úgy elöntött a pánik, mert nem volt nálam ugye semmi pénz (kivéve az 5000 forintnyi bünti összeget), mert az Endi kártyáján volt a többi pénzem és én csak készpénzt hoztam Thaiföldre. Utána hirtelen váltottam, összeszedtem magam és elkezdtem utána kérdezni, hogy most akkor mik a lehetőségeim. Először is, kifizethetem a 20.000 forintot a csomagomra és akkor már mehetek is tovább. Mondtam, hogy ez esélytelen, van kártyám, de le van tiltva, igy utalni se tudnak rá. Aztán mondta a nő, hogy felvihetem poggyászként a táskámat a gépre de akkor le kell vinni 10 kilóra. Na itt bólintottam, hogy ok, csinálom.

Thaiföld, Chiang Dao

Félrevonultam és eszeveszett válogatásba kezdtem, repült ki a kukába a Bodhgáján vásárolt gatya, a sok könyv amit még Amma asramjában vettem, a dezodoromtól kezdve a dobble társasjátékig hajigáltam ki a cuccokat. Háromszor csináltam meg a mérést, mert még mindig nem volt meg a 10 kiló. A végén már zoknikat dobáltam ki a tatyómból. Aztán két táskába kettészedve a cuccommal, tépázott, izzadt fejjel bevánszorogtam az emigration irodába a csekkin után, hogy akkor most kifizetem a büntetést. Ott nem tudom miért, és hogy, de legyintettek a plusz egy napra, megkaptam a pecsétet az útlevelembe és tovább engedtek bünti kifizetés nélkül. Annyira boldog lettem, hogy mi ez a nem várt kedvesség, meg élet ajándék. Megmaradt az a kis készpénzem, ami a további sztori szempontjából iszonyú nagy jelentőséggel fog bírni.

Vártam a gépet, kezdtem megnyugodni, elkezdtem pakolászni a táskámban, és meglepve észrevettem hogy benne hagytam majdnem egy kiló rizst meg egy zacskó fokhagymát, amit simán kidobhattam volna ahelyett, hogy kidobom a könyveket, vagy a függőágyamat. Belém hasított ennek a nagyon nagyon szar érzése, hogy ne már, hogy a szarba nem vettem ezt észre, de hát gondolom az aktuális stressztől. Szóval csak lehunytam a szemeimet, és arra gondoltam, hogy nem baj, nincs baj, legalább kijutok az országból és megtapasztalhattam, hogy milyen érzés egy szempillantás alatt elvágni a ragaszkodást a szeretett tárgyaimtól. Hát durva. A könyvek és a dobble társas fájtak a legjobban. De még a buggyos gatya is sokat jelentett, mert csomó emlék társult hozzá. Négy hónap indiai út emléke. 

A repülőn jó volt egyedül utazni, mindig jön egy nagy adrenalin löket egy repülés vagy utazás előtt. Ráadásul Kuala Lumpurban kellett átszállnom, aminek iszonyú szép reptere van, és pont naplementekor szállt le a gépem, valami pálmafa ültetvény közepén. Nem is értettem, hogy hogyan lett ide tervezve egy reptér. Itt minden simán ment, már rutinosan vettem le előre a bakancsomat az átszkennelésnél, mert mindig levetették eddig velem, mivel amúgy becsipogna.

Napfelkelte Srilankán, Trincomaléban

Kellemes fáradsággal és izgalommal érkeztem meg Srilankára. Már nagyon vártam az Endivel való találkozást, pont úgy vettük meg a repjegyünket, hogy egy órát kelljen csak várnom rá. Ahogy sétáltam a vízum desk felé, kerestem az ottani reptéri wifit, hogy becsekkoljak a barátnőimnek, hogy minden rendben, megérkeztem és akkor ott hirtelen megint majdnem megállt a szívem. Enditők rengeteg üzenet, aminek csak az elejét láttam ezzel a felütéssel, hogy BAJ VAN.

Elkezdtem atom tempóban imádkozni, könyörögtem, hogy nehogy valami katasztrófa legyen. Pörgettem tovább az üzenetet, az volt benne, hogy egy nappal lejárt az indiai vízuma, amit még fél évre kaptunk meg és basszus benéztük, valahogy rosszul számoltuk ki a napokat. Nekem ugye leesett időben, hogy a thaiföldi egy hónapos vizumomat elbasztam, erre készültem is, de arra nem gondoltam, hogy akkor az övét is benéztük, és egy nappal későbbre vettük a repjegyeket.

Viszont a baj az volt, hogy ott indiában nagyon nem voltak jófejek a hivatalnokok. Ott nem volt ám ez egy kedves kis legyintéssel ez elintézve. Őt ott tartották, nem szállhatott fel a gépére és ráadásul előszőr valami 300 ezer forintot mondtak büntetésnek EGY NAP miatt. És akkor ez már a purgatórium volt, az én kis tárgykihajigálásom még csak a pokol tornáca volt ehhez képest.

Ahogy kiértem szerencsére tudtunk folyamatosan csetelni. Hajnali 3-ig beszéltünk a hogyan továbbról, honnan szerezzünk ilyen rohadt sok pénzt. Ennyi volt az összes pénzünk már az utazás végéig, vagyis kevesebb volt már jóval, mint 300.000.  Aztán kitaláltuk, hogy segítséget kell kérni, és hát FB-on. Az összeget időközben levitték 125 ezerre, én meg folyamatosan néztem a skyscannert, hogy találjak másnapra olcsón repjegyet. Viszont ilyen elképesztő helyzet volt, mert addig amíg nem jött össze a büntetésre a pénz, addig nem tudtuk megvenni a repjegyet, mert nem tudhattuk, hogy mikor tud elindulni, vajon mikor lesz vége ennek a kálváriának. Óráról órára változtak a repjegy árak, közben az Endi kiírta FB-ra a segítség kérő posztot és elkezdték neki utalni pénzt közeli és távoli ismerősök is.

Nem túlzok, majdnem egy fél nap alatt össze is jött az összeg, és pont annyi amennyi kellett. Már azelőtt megvettem a repjegyet, szóval elég nagyot kockáztattunk, de muszáj volt, mert volt, hogy a duplájára ugrott egy óra alatt a repjegy ára. Én tudatilag egy olyan dimenzióba ragadtam, ahol a kialvatlanság miatt, már csak ilyen fura lebegő érzésben voltam, torzult a valóságérzékelésem, estek szét a gondolataim. 

Itt már boldogan motorozunk Srilankán

Szerencsére kaját tudtam venni, abból a megmaradt pénzből amit még Thaiföldről hoztam magammal, mert ugye nem kérték el a büntetésre végül a pénzt. Itt elrebegtem egy köszönömöt a védőangyaloknak vagy a valamiknek, amik ezt így előre látták. Olyan sok mindennek kellett úgy történnie ahogy, hogy másképp nem lett volna meg ez a jó végkifejlet. Hiába, hogy 24 órán át keresztül várakoztam a reptéren, különböző zugokban aludva, vagy éppen az ebédlő asztalának a tetejére ájulva, annyira boldog voltam amikor végre kilépett az Endi a kapun, meg hálás valahogy az egész emberiségnek, hogy végül nem történt nagyobb baj és, hogy mennyien segítettek.

Srilanka és kõkuszvíz

Történhetett volna az is, hogy nem érkezik meg a pénz, és én akkor ott ragadok egyedül Srilankán nulla forinttal, amíg a Bálinték meg nem érkeznek. (Velük 4 nap múlva találkoztunk volna amúgy). Olyan tapasztalat volt ez, ami még most itthon is akkora erővel üt vissza, hogy visszanyerem rögtön a reményt ebbe a szenvedésteli életbe. Hogy hiába jönnek a szarlavinák, a shitstormok és a kakahegyek, meg fog minden oldódni, mert lehet segítséget kérni, és fognak is segíteni. Csak ezt az életbe meg emberekbe vetett bizalmat olyan könnyű elfelejteni, olyan könnyen kifolyik a kezemből egy nagyobb szarhullám hatása alatt, hogy a teljes kétségbeesésbe tudok zuhanni. Aztán visszanyúlok ezekhez az élményekhez, és minden jobb lesz, egy hullám erejéig legalábbis.

Hazatérési összkultúrsokk

Ezt a bejegyzést már hónapok óta írom, mindig egy kicsit hozzátoldottam. Csomószor elakadtam, mert tök nehezen tudom szavakba önteni mi történik bennem a hazatérés óta, vagy annyira lefoglalnak a hétköznapi idegesítő teendők, hogy nincs az írásra már pluszban energiám. Most végre befejeztem. Egyes bekezdések között hetek is eltelhettek, így kicsit össze vissza jönnek egymás után az érzések és a gondolatok.

Mióta itthon vagyok rendszeresen álmodok azokkal a helyekkel ahol megfordultunk. Gyémántszínű naplementéket nézek olyan tájakon ami a keralai tengerpart és a jordániai Petra ősi szikláinak az összemixelése. Tudatos álomban repülök furcsa városok felett. Lekésem a gépet, mert le akar húzni a taxis és vitázni kell vele vagy nem tudom eldönteni, hogy éppen melyik országban vagyok és milyen valutával kéne fizetnem. Fürdőruhában megfürdök egy hegyi patakban és megint nem tudom eldönteni, hogy most hol is vagyok, melyik országban, szabad-e fürdőruhában fürödni? Ezen feszengek, meg amiatt, hogy látják a testemet. Egy férfi odajön és rámreguláz, hogy itt nem való nőknek fürödni. Először beszégyellem magam. Aztán dühös leszek.

Naplemente Keralában

Hatalmas edényekben lévő színes porokat nézegetek, amik mellett függönyök lógnak. Ezeken keresztül lehet bejutni a bodhgájai Mahabódhi templomhoz, ahova nem tudom eldönteni, hogy beakarok-e menni. Azt biztosan tudom, hogy nem akarok találkozni a túlhájpolt guruval, mert csak egy sima embernek látom, emberi hibákkal, emberi szenvedéssel és emberi vágyakkal.

Halászhajók mozizása Srilankán

Reggelente amikor felkelek ilyen utazós álmok után a sírás folytogat. Néha több másodpercig nem tudom eldönteni, hogy hol vagyok, itthon, Indiában, vagy Thaiföldön? Visszamennék, de már tudom, hogy nem lehet, mert eldöntöttem, hogy hazajövök. Eldöntöttem, hogy most tanyára fogok gyűteni, így viszont nem fogok tudni utazni. Emiatt szomorú leszek, aztán mélységesen kétségbeesek, hogy itthon kell a felnőtt lét szürke valóságában szívnom és elkezdek gyorsan nézegetni skyscanneren repülőjáratokat, hogy hátha találok egy olcsó repjegyet Ázsiába. Ilyenkor kicsit oldódik a szorongás az itthoni lét miatt. Aztán rá kell mindig jönnöm, hogy nem tehetem meg, hogy erre költök. Bele kell állnom az itthoni nehézségekbe, itt is jön az egyszer fent egyszer lent hullámzás. Gyűlölöm az ügyintézést, de ráveszem magam, hogy megcsináltassam az évek óta elhagyott tajkártyámat. Listát írok ilyen ügyintézős feladatokról, van rajta vagy 10 elintézni való. Diákhitelt felhívni, MRI-re időpintot kérni, lakcímkártyát csináltatni, nőgyógyászhoz menni, fogorvos, terápia stb. Eldobnám a faszba ezeket a felelősségeket, idealizálom az utazás alatti állapotot, de emlékeztetnem kell magam, hogy akkor is nehéz volt. Akkor is elvágyódtam a nehézségek elöl.

Ez a látvány fogadott minket Petrában, miután sikerült belógni

Amikor hazajöttem teljesen kikészültem a hirtelen váltásban. Pedig az út végén már nagyon honvágyam volt. Azt hittem majd a hazatérés élménye tompítja a visszatérési sokk hatását. Tompította is egy ideig. Aztán megoldottnak hitt problémák százszoros erővel zuhantak vissza rám. Azt hittem már meg tudom magam védeni, de még mindig van mit tanulni. Például azt, hogy nem kell érvelnem, vitáznom egy mérgező helyzetben, ott lehet hagyni p@csába és nem kell azon küzdenem, hogy megértessem magamat a másikkal. És miért nem tudom mondani rögtön, ha valami nekem nem jó? Miért tördelem még mindig a kezemet, és én kérek elnézést, ha valaki a lábamra tipor? Bevisz a gyökér a susnyásba huszadjára is és ott vergődök a csalánosban. Mikor a másik felölti ám a satufóliáját, mielőtt támadna és ő így a kényelmes satu védőöltözetében visz be a rengetegbe. Én meg megyek utána meztelenül,  kéztördelve, szabadkozva.

Na takavan

Az immunrendszerem romokban hever, vérvételekre járok, kivizsgálásokra, valamit mutat a teszt, de nem tudni pontosan mi a bajom, valamikor átment rajtam egy mononuklerózis, lehet amiatt vagyok krónikusan fáradt, de ez se biztos. Ég belül a testem, de nem mutat semmit a lázmérő. Szorongok az elmúláson és a saját halálomon vagy a macskámén. Rettegek, hogy kifolyik a kezemből az idő, hogy nem töltöm meg értelemmel az életemet. Egyre inkább érzem mi történik a testemben. Ez egyrészt megrémiszt másrészt még inkább éberségre ösztönöz. Önismeret gyakorlásra, aminek sosincs vége.

Szikkimben, bhutáni gyerekekkel

Amióta kiköltöztem Piliscsabára és végre közel lehetek a természethez, azóta visszajött egy halvány lenyomata annak a természetes állapotnak, amit Szikkimben megélhettem. Ott reggel ötkor keltem és este kilenckor feküdtem le. Minden reggel vadásztam azt a pillanatot, amikor még teljesen tiszta az ég, és a távolban lehet látni a világ harmadik legmagassabb hegyét a Kancsenzdöngát. Róttam a kolostor körül a köröket, miközben mormoltam a Tara mantrát. Reggel megkongattam az aranysztúpa mellett lévő óriási harangot. Aztán lementem a halottégetőhöz, amiről csak akkor tudtuk meg, hogy halottégető, amikor már három hetet eltöltöttünk Tashidingben. Mindig furcsán éreztem ott magam. Féltem kicsit, mert túl nagy volt a csend. Alig mozdultak a dolgok. Amikor meditáltam egy idő után ki kellett nyitnom a szememet, mert nem bírtam ki, hogy ne nézzek a hátam mögé, úgy éreztem figyel valaki. Sokszor féltem, mert azt éreztem hallott ez a terület, de utána mindig megnyugodtam, mert volt valami lassan pulzáló békesség körülöttem. Néha beültem Jese Cögyal barlangjába, ami persze sokkal kissebb és sokkal elhanyagoltabb volt, mint a nagy Guru Rinpocséjé. Ezen sokat tudtam (tudok) dühöngeni, hogy minden intézményben (legyen az vallási vagy világi) ott van a férfidominancia. Aztán az a gondolat átmenetileg megnyugtatóan hat(ott), hogy ez a patriarchális korszak is szerencsére el fog múlni.

A tashidingi aranysztúpa

Nem azt akarom mondani, hogy ott kint valami misztikus itthon fel nem lelhető spirituális energia áramlatok lappanganak minden egyes bokorban. Hanem azt, hogy azt az éberséget, amit kint megtapasztaltam, azt az állapotot itthon is meg lehet élni. Kicsit talán amiatt nehezebb, mert sokkal jobban letompítanak ezek a hétköznapi nyűglődések. Utazás közben nem voltak jelen ezek a mindennapi stresszek: nem kellett foglalkoznom az albérlettel, számlabefizetéssel, egyetemmel, késő máv vonatokkal, macskaalom megvásárlásával majd hazacipelésével, fogorvostól időpontkéréssel vagy a hatvanötödik konfliktussal. Csak azzal kellett foglalkoznom, hogy a jelen pillanatra koncentráljak vagy az Endivel fel nem oldott konfliktusokra, sérelmekre. Bár ez nem teljesen pontos, mert kint is jöttek a gyakorlati nehézségek, pl. letiltani a bankkártyámat, mert betalált valami behajtó iroda, levontak sity-suty 80 ezer forintot (Gangtok közepén, ahol alig van térerő), gondolom a bkv-s tartozások miatt.

Bodhgáján vagy Amma asramjában is jött az értelmetlenség érzet, kiábrándultság az emberekből, az életből, a hatalmas dühöm amiatt, ahogyan a vallási intézmények léteznek. Ahogyan a férfiguruk belemanipuláljak a női tanítványaikat a szexbe. Ahogyan ezeket az eseteket eltussolják. Ahogyan elavult, ostoba hagyományokat és gyakorlatokat fenntartanak (mind világiak, mind szerzetesek). Mert rendre bántalmazók jutnak vezető pozíciókba, ahonnan kinyilatkoztatják tanítás címszó alatt a bántalmazó világnézeteiket. Nagyon mélyre letudott húzni kint is a kétségbeesés ezek miatt, de mindig jött valami pozitív tapasztalat, mindig jött egy olyan ember, aki őszinte kedvességgel segített rajtunk, aki önzetlenül tudott adni. Adás alatt nem feltétlen tárgyi dolgokra gondolok, hanem tettekre, érzésekre, gondolatokra is. Így nyertem vissza mindig a reményt és nyerem vissza itthon is.

A tashidingi halottégető

Szikkimben döntöttük el Endivel, hogy megalkotjuk a saját paradicsomunkat, ott határoztuk el, hogy tanyát fogunk venni. Amikor utaztunk ezek a csodás élmények ott voltak előttünk, és mi úgymond csak belementünk, megtapasztalhattuk, de nem volt a miénk a kis szikkimi házikó, se a kolostor, se a sztúpa, nem mi hoztuk létre a teret, ezeket mások alkották. Tovább kellett mennünk, miközben az élmény azért a miénk maradt. Viszont nekem a teljességhez kell egy olyan saját tér, ami az enyém, amit én hozhatok létre, ahol majd alkothatok, amit az otthonomnak fogok nevezni. Most ez a cél. Két évig gyűjtöttem az utazásra, most két évig fogok gyűjteni a tanyára. Ha majd bármikor elbizonytalanodom, hogy sikerülni fog-e a gyűjtés, vissza fogok tudni nyúlni ahhoz a tapasztalathoz, hogy egyszer már sikerült és most is fog.

Úton Szikkim felé

A következő bejegyzés egy megtalált útinapló maradványa. Útközben írtam, még 2018 október elején. Nekem nagyon jó érzés volt visszaolvasni, főként azért mert jelen időben írtam, még a jortangi hostel erkélyén reggel hétkor. Nem volt internetünk, vagy öt napig, így csak gyorsan jegyzeteltem messengeren, hogy ha majd tudunk venni netet, akkor autómatikusan úgyis elküldi a barátnőmnek. Most visszanéztem a beszélgetésimet és tökre örültem, hogy leírtam az utat, mert így megoszthatom a blogon.

Szikkim térképe egy tashidingi kajálda falára festve

Most Jortangban vagyunk. Tegnap este érkeztünk meg és itt is kellett aludnunk mert  öt óra után nem megy több dzsip Tashiding felé. Az a célállomásunk. A szállásunk egy kolostor mellett lesz, egy majdnem 2000 méter magas hegy tetején. Ma poloskás ágyban aludtam. Így persze poloskákkal is álmodtam. Most itt reggel van, lassan indulunk tovább dzsippel. Hatalmas élmény ez a táj. Tényleg, mint a filmekben. A dzsungelben megyünk, ilyen keskeny hegyi utakon, amik a hegyi patakok mellett futnak végig.

Szikkimben

Varanasziból az eljövetel egy pokol volt. A riksások egyfolytában leakartak húzni. Úgy ordítottam velük, hogy fájt utána órákig a torkom. Végül sikerült lealkudni az elképesztő áraikat, de előtte már ment el az alkudozással az idő, meg azzal, hogy átverekedjük magunkat a tömegen. Nem tudtál lépni annyi ember volt. Húsz riksás körül állt, úgy magyaráztak. Beültünk egy tuktukba, ott valamin elkezdtek veszekedni a riksások. Az Endi kiszállt, én meg nem tudtam és egy random ember beugrott a semmiből  és elkezdett elindulni. Én meg ott sikoltoztam, hogy álljon már meg mi a faszt művel. Aztán végre elindultunk, viszont alig maradt időnk, hogy elérjük a vonatot. Rohadt nagy dugó, indiai baszott idegesítő közlekedés. Még tíz percünk volt a vonat indulásáig, amikor a célegyenesben beszorultunk egy dugóba és mozdulni se lehetett. Na ott abban a pillanatban gyűlöltem az egész világot. Amikor ki tudtunk szállni, már csak három perc volt az indulásig. Rohantunk a kurva nagy csomagjainkkal. Azt se tudtuk hova érkezik a vonat, mert semmi sincs kiírva. Amikor odaértünk, természetesen kiderült hogy késik.

Amúgy azt sejtettük, hogy ez lesz, mivel ez eléggé általános Indiában, hogy több órát késnek a vonatok, de így is akkora stressz volt ez az egész, mert a teljes bizonytalanságban voltam a pánik szélén. Azt se tudod hol vagy, hárman háromféle információt mondanak és ilyen helyzetben nem lehet pánikba esni, mert akkor meg elveszel. Folyamatosan mantráztam magamban, hogy minden meg fog oldódni, akkor is ha lekéssük a vonatot.

Aztán miután három óra múlva vegül megérkezett a vonat, akkor nem hittem el, hogy ezzel kell utaznom, pedig nekem elég magas a tűrésküszöböm. Felléptünk a vonatra, világháborús hangulat, csak remélni tudom, hogy ami szarfoltnak látszik a falon az igazából nem az. Egymáson fekszenek az emberek a folyosókon, egy helyen öten ülnek. Nekünk legfelül volt a helyünk, és ott kellett eltölteni egy éjszakát. Varanasziban nagyon beteg voltam, és még eléggé levagyok gyengülve. Attól féltem, hogy egy ilyen vonatúton megint lebetegszem. Gyorsan mielőtt belepörögtem volna ebbe a pánikba belezombultam az olvasásba, aztán próbáltam aludni, de elkezdtem attól rettegni, hogy ellopják a cuccainkat. Így félóránként arra riadtam fel, hogy leellenőrizzem kényszeresen meg van-e mindenem és így persze nem tudtam magam kialudni, amitől még idegesebb voltam másnap.

A vonaton az ágyunk

Aztán a wc … ilyet én még nem láttam. Négyből háromba nem tudtam bemenni, mert folyt ki a szar guggolós wcből. Úgy tudtam a negyedikbe bemenni, hogy amíg bent voltam nem vettem az orromon levegőt. Életem egyik legmegpróbáltatóbb utazása. Folyamatosan visszatért az azon való aggódás, hogy megint beteg leszek. Közben próbáltam magam megnyugtatni, mert tudtam, hogy ha stresszelek akkor meg fog fájdulni a hátam. Nagyon nehéz nem belemenni ebbe a stressz-spirálba.

Ilyenek után érkeztünk meg Jalpaiguriba, ahol még ki kellett találni hogyan jutunk fel a hegyekbe. A szikkimi szállásunk tulaja próbálta telefonon elmagyarázni mettől meddig kell menni dzsippel és hol kell átszállni, de akik körbevettek minket azok meg azt mondták nincs is oda járat. Közben jöttek az arcomba bele a lehúzos taxisok, hogy ők majd elvisznek, persze elképesztő összegekért. Egyfolytában nyomni kellett ezt az iszonyú határozottságot. Éppen próbálok végre enni és magyarázom nekik, szinte kiabálva, hogy most eszek, meg nem akarok velük beszélni, és hagyjanak békén, de így is jönnek és nyomják tovább. Nagyon dühítő és fárasztó tud lenni, hogy  folyamatosan tartani kell a határaidat. Persze mint mindig, most is jött egy segítő ember. Egy rendes taxis segített eljutni a dzsip állomáshoz. Miközben szinte mindenki azt hajtogatta, hogy nem fogunk tudni eljutni Szikkimbe.

Szikkim határának közelében

Most itt Jortangban a poloskás ágy volt a legkisebb gondom. Végre természetközeli helyen vagyok. Olyan magas hegyek vesznek körbe, amilyeneket még sose láttam. Kicsit ilyen misztikus érzés köztük lenni, mert nagyon szorosan vannak egymás mellet, és olyasmi érzésem van ettől, mintha az égbolt felé akarna kitörni a lelkem. Szikkimet amúgy pár évtizede csatolták Indiához és valamennyire még megtartotta az önállóságát. Alig találkoztunk nyugati túristákkal. Hiába tartozik Indiához, teljesen olyan, mintha egy másik országban lennénk. Sokkal nyugodtabb és békésebb, nem olyan hangos és pörgős mint India. Valami furcsa paradicsomi állapot van még itt.

Tashiding

Women’s natural building workshop

A történet három évvel ezelőtt kezdődik. Pont akkor voltam első éves a buddhista főiskolán és az egyik beadandómhoz próbáltam keresni valami anyagot a karma fatalista félreértelmezéséről. Ekkor bukkantam rá Ouyporn Khuankaew tanulmányára (Buddhism and Domestic Violence. Using the Four Noble Truth to Deconstructs and Liberate Women’s Karma), amiben azt vizsgálta, hogyan használják buddhista emberek a karma tanítását áldozathibáztatásra és ezt a nézetet a buddhista intézmények hogyan tartják fennt. Aztán megtaláltam Ouyporn szervezetének (IWP-International Women’s Partnership for Peace and Justice) a weboldalát, és kiderült, hogy Thaiföldön több, mint egy évtizede küzdenek Ginger Norwooddal a buddhista intézmények által fenntartott nők elleni erőszak ellen. A weboldalukon bukkantam rá arra is, hogy minden évben tartanak egy workshopot nőknek.

Az első nap

Aztán megláttam azt is, hogy mennyibe kerül, és kicsit beszorongtam. Nem az volt a gond, hogy ne lenne reális az ár (125 ezer forint 10 napos képzésért, kaja, szállás, utaztatás is benne volt.), hanem az volt a bajom, hogy nekem ez rengeteg pénz, tekintve a a hátrányos anyagi helyzetemet. Viszont e körül döntöttük el  a barátommal, Endivel, hogy egy időre ki fogunk utazni Indiába, így a képzést is be tudtam illeszteni a tervezetbe. Még jobban spórolnom kellett, semmi nyaralás két évig, semmi plusz kiadás, még több munkát be kellett vállalnom, az igényeket még jobban le kellett adnom, ami szerencsére nekem könnyen megy, tényleg úgy látom, hogy egyszerűbb az életem, ha minél kevesebbet fogyasztok ebben a kapitalista rendszerben. Viszont az albérlet ár kiadásával folyamatosan szívtam, de ekkor még inkább megéreztem mekkora áldás egy saját lakás. A stressz szintem szinte felét kiteszi a havi albérlet pénzen való aggódás.

Visszatérve a képzésre, sok-sok energia kiadás, tervezés, logisztikázás után Indiából repültem át Thaiföldre, majd Bangkokból Chiang Maiba, ahol egy szuper és olcsó hostelben (Mapping Hostel, kb. 900huf/nap) szálltunk meg pár napig két barátnőmmel, Katával és Eszterrel, akik szintén jöttek a képzésre. Innen vittek minket tovább Chiang Daoba, egy kissebb faluba, a képzés helyszínére. A szállás egy csoda volt. A Chiang Dao-i hegy lábánál voltunk egy farmon. A workshopra a világ minden tájáról érkeztek nők. Thaiföldről, Amerikából, Skóciából, Angliából, Kanadából, Mongóliából, Hongkongból, Ausztráliából, Malajziából. Nagyon színes közösség jött össze, a legfiatalabb 2 éves, a legidősebb 77 éves volt. Nem éreztem semmilyen elnyomáson alapuló hierarchiát, megkülönböztetést, tekintélyelvűsködést, nem csak a csoport tagoktól, hanem a vezetőktől se.

A Chiang Mai-i hostel
Az utolsó nap

Minden reggel terepjárókkal vittek minket át a képzés helyszínre, amiben tök nagy élmény volt utazni, mert hátra ültünk mindig a nyitott csomagtartóba. Miután megérkeztünk, a vezetők elmondták az aznapi tervezetet. Voltak olyan napok, amikor csoportokra osztva dolgoztunk, de volt olyan is amikor együtt csináltunk egy bizonyos feladatot. Volt, hogy egyszer cob-ot (asszem ezt hívják magyarul vályognak) csináltunk, ami amúgy szintén tök nehéz meló, hiába tűnik elsőre könnyűnek. A vályogot sárból, szénából és megfelelő mennyiségű vízzel gyúrjuk össze, így kapjuk meg a ragasztó anyagot, amit pl. ablakok és ajtók beillesztéséhez lehet tök jól használni. Kézzel kell gyúrni egész sokáig és nekem izom lázam is lett utána. A sármedencékbe tapostuk ki a vakoláshoz a vályogot, ehhez rízspelyvát használtunk, homokot és persze vizet. A finomabb rétegek kikeveréséhez nem adtunk durva anyagot már, így csak szitált homok ment a sárba és azzal mixeltük össze. Nagyon jókat szórakoztunk a sármedencébe, összekapaszkodva trappoltunk a trutyin a nőkkel, volt hogy közben meséltünk egymásnak arról, ki mit csinál otthon, miért jött a képzésre, volt, hogy csak kacarásztunk azon, hogy milyen hangokat ad ki a sár.

Az átszitált agyagról éppen öntjük le a vizet, amiben egy éjszakát hagyni kellett ázni.
A szállásunk Chiang Dao-ban

Teljesen újdonság volt az nekem, hogy végre részese lehetek egy olyan munkaközösségnek, ami nem szexizmuson, elnyomáson meg ageizmuson (valakit kizárólag a kora miatt ér pozitív vagy negatív diszkrimináció) alapszik. Az meg aztán végképp felszabadító volt, hogy csak nők között lehettem, hogy végre nem kellett folyamatosan készenléti állapotban lennem amiatt, hogy mikor szól be valami férfi, mikor tesz valami megjegyzést a külsőmre. Vagy, hogy azon sakkozzak hogyan változtassam meg az útvonalamat, mikor menjek át a járda másik oldalára a férfitekintetek meg potenciális zaklatás miatt. Nem nyomtuk a versengést se egymással, nem oktattuk ki a másikat, hogy mérje má’ le jobban a fal hosszát, vagy jobban fogja azt a kapát, faszábban emelje azt a cementes zsákot. Nem törekedtünk tökéletességre, hiszen “a tökéletességhez való ragaszkodás az elnyomók rögeszméje.” A természetes építkezésben ez is egy jó lecke, hogy a vályogtéglákat lehetetlen tökéletes, pontos méretre megcsinálni, egyenetlenek lesznek a falak is, de mégse fog össze dőlni a ház. Az, hogy hibákat követünk el, és ebből tudunk tanulni egy természetes folyamat része tud lenni.  

Itt éppen traumafeldolgozásról beszélgetünk, miközben építjük a falat

Az angol miatt is néha beszorongtam a képzés alatt, mivel magyarul is még jön a mai napig a szorongás, ha ki kell fejeznem magamat, nem hogy angolul, és emiatt be is tudok fagyni és a stressz miatt nem értem mit mondanak. De nagyon jófejek voltak a nők, mondtam nekik, hogy nekem ez nehezen megy, ezért lassabban beszéltek, rákérdeztem többször mit jelentenek olyan szakszavak, amit nem tudtam elsőre megjegyezni és mindig segítőkészen elmagyarázták újra és újra, hogy például a scaffolding az mást jelent, mint plastering. Az első az állványozást jelenti a második a vakolást, de ez egy idő után ez abból is leesett, hogy mit kezd el csinálni a csapat.

Sármedence
Imádtam a vakolást

Azt is meg tudtam tanulni, hogyan kell a vakoláshoz az anyagot kikeverni természetes összetevőkből, mire kell majd jobban figyelni itt Magyarországon a hideg miatt, hány réteget kell felvinni, mivel tudom színezni az anyagot. Ha jó a földem, és elég agyagot tartalmaz, akkor attól is nagyon szép színe lesz a keveréknek, viszont az meg nem jó, ha túl sok agyag kerül bele, mert akkor leesik a falról. Nem kell itt se kimérni tökéletesen az arányokat, hanem érzésre ki lehet mérni, miből mennyit tegyek, csak jobban kell bízni a megérzésekben. Ez is tök sokat segített abban, hogy visszatérjek ahhoz az emberi alapállapothoz, ami olyan intuíción alapszik, ami összhangban van a természettel. Megtanultam még inkább megbízni a megérzéseimben és használni a testem természetes erejét és bölcsességét.

A képzés alatt többször leült a csapat egy körbe, hogy visszajelezzünk vagy megosszunk dolgokat. Én egyszer se mertem felszólalni. Viszont a zárókörnél sikerült megszólalnom, annak ellenére, hogy atom szorongtam megosztani a gondolataimat és az érzéseimet. Ez magyarul is nehéz, de aztán felhergeltem magam és megszólaltam, mert szerettem volna kifejezni a hálámat, hogy részese lehettem ennek a közösségnek. Persze a végén elkezdtem makogni, mert valamit rosszul mondtam angolul és emiatt először beszégyelltem magam aztán jól le is fagytam, de az volt a nagy feloldása ennek a helyzetnek, hogy helye volt itt annak is, hogy szorongok, hogy megjelenhet, hogy nem kell emiatt még pluszban szégyenkezni.

Többen elakadtak a mondandójuk közben, mert elkezdtek sírni vagy csak meg kellett, hogy álljanak, hogy összeszedjék a gondolataikat. Mindenki csöndben és megértéssel kivárta, mire újra meg tudott szólalni a másik. Sokan beszéltek a női közösségek erejéről, a sisterhoodról, hogy nem kell(ene) nyomni a patriarchális versengést az érvényesülés érdekében és arról, hogy ebben a világban, ami tele van szenvedéssel és erőszakkal, alkossunk amennyit csak tudunk, mert ez tudja megadni a reményt ahhoz, hogy mégis van értelme létezni és küzdeni ilyen körülmények között is.

A vallási disszociáció 2. Rész

A trauma utóhatásaként kialakult pszichológiai állapotot PTSD-nek, vagyis poszttraumás stressz zavarnak nevezi a szakirodalom (Herman, 1992). A PTSD-s tünetek egyike a disszociáció. A traumás disszociáció (eltávolodás, lehasítás) a trauma pillanatában jelenik meg. Az emberek képesek trauma nélkül is disszociálni, vegyük csak példának azt a helyzetet, amikor kifelé bambulunk az ablakon. Ilyenkor is megfigyelhető egy minimális eltávolodás a saját testünktől, érzéseinktől és a külvilág történéseitől.

A trauma pillanatában az egyén mentális és testi épsége érdekében a test egy olyan védelmi funkciót kapcsol be, amivel képes az ember eltávolodni a fájdalmas, vagy akár életveszélyes helyzetektől. Az elviselhetetlen így valamennyire elviselhetővé válik. Így képesek sokan a természeti katasztrófa vagy közúti baleset után akár törött csontokkal nulla fájdalommal szeretteik megmentésére sietni. Más esetekben az áldozatok képtelenek megmozdulni és cselekedni, mivel lefagyással, bénulással is reagálhat a test egy traumatikus eseményre.  

A krónikus (hosszabb ideig fennálló) bántalmazásnak kitett áldozatok test szinten megtanulnak a trauma elmúltával is spontán disszociálni, annak érdekében, hogy ne kelljen megélniük az elkövető által okozott fájdalmat, vagy félelmet. Nem érzik az érzéseiket, a testüket, önmagukat (deperszonalizáció) a környezetüket (derealizáció). Vannak, akik lebegő érzést, üresség érzetet, az idő belassulását, vallásos nyugalmat, vagy akár transzállapotokat is képesek megélni.

Például az áldozatok úgy élhetik meg a történéseket bántalmazásnál, mintha a szoba egy távoli pontjából figyelnék az eseményeket. Lehasítodik vagy töredezetté válik az érzékelésük. A traumás emlékezetük úgy emlékszik az erőszakos esetekre, hogy vagy látnak képeket, de nem társulnak ahhoz érzések, vagy éreznek a testük bizonyos részein érzéseket, de nincs hozzá vizuális emlékképük. A vallási hagyományokban se kell sokáig kutakodnunk, amíg nem találunk példát arra, hogyan érnek el transzállapotokat fájdalom okozással: víz alá nyomás, bőr átszúrása, megégetése, étel és alvás megvonás.  

A GYEREKKORI BÁNTALMAZÁS ÉS A SPIRITUÁLIS DISSZOCIÁCIÓ KÖZÖTTI ÖSSZEFÜGGÉS

A trauma pillanatában a disszociáció megmenti az embert az elviselhetetlen fájdalomtól, ám a beépült traumás disszociáció negatív hatással lesz az egyén életére (Piciotto, Fox, Neto, 2017. Briggs & Shoffner, 2006). Ha az áldozatoknak a gyerekkorukat egy erőszakos környezetben kell leélniük, akkor a személyiségük is ebben a környezetben fog alakulni. A bántalmazott gyerekek nem tapasztalják meg hogyan néz ki egy szeretetteli kapcsolat. Judith Herman pszichiáter és traumakutató a fogsághoz hasonlítja ezt az állapotot. Az áldozat nézeteit az emberi kapcsolatokról, önmagáról, de az egész világról és az abban való létezésről is az elkövetővel (a fogvatartójával) való traumás kötődés fogja meghatározni. Az áldozatok én-képében nem lesz helye az önbecsülésnek, az önállóságnak vagy az asszertivitásnak, mivel a nemet mondást, a dühöt és minden olyan megnyilvánulást, ami az áldozat önálló akaratát és szabadságát fejezné ki, azt a bántalmazó erőszakkal megtorolja. Így a disszociáció a hosszantartó bántalmazásnál azt a következményt vonja maga után, hogy az áldozat felnővén teljesen elnyomja a jogos dühét és nem tudja a saját valós igényeit vagy érzéseit artikulálni.

A bántalmazás hatására a meggyengült vagy egyáltalán nem létező én-határok miatt kialakulhat a tekintélyszemélyektől (vallásos kontextusban egy gurutól) való totális függés. A vakhitet és az egészséges kritika kerülését olyan spirituális eszmékkel lehet idealizálni, mint a „mindenki egy tükör, akiben hibát látok, abban magamat látom” vagy „a megvilágosodott mester már mindent tud, nem szabad megkérdőjelezni, hiszen ő egy felsőbbrendű, mindentudó bölcs”. A fájdalom és a felelősség eltüntetésére remek eszköz lehet a spiritualitás, ami az egyént egy hamis megnyugvásba tudja ringatni. A pozitivitáshoz való görcsös ragaszkodás így lesz íratlan szabály a spirituális közöségekben.

Az előző részben említett tanulmány kiértékelésénél egy másik igen jellemző tünet az érzelmi disszociáció és a düh-fóbia volt.
„Elmenekültem az érzelmeim és a fájdalmaim elől. Teljesen el voltam távolodva az érzelmi világomtól”.
A düh elkerülése vallásos körökben azért is jellemző, mert az számít előrehaladott spirituális gyakorlónak, akinek már nincsenek dühös állapotai, azzal a spirituális közhellyel igazolva ezt a dogmát, hogy lám, a mesterek sem dühösek.
„Mert a düh úgy van feltüntetve, minta azon már túl kellene lennünk, és kedvesnek kéne lennünk egyfolytában.”
Csakhogy annak a ténye is lehasításra kerül, hogy bizony azok, akik mesternek mondják magukat sok esetben hazudnak, önbecsapásban élnek és ugyanolyan hétköznapi emberek, mint az átlag spirituális lehasítók, akik nem hajlandóak foglalkozni a problémáikkal.

Ha az egyén nem is kifejezetten egy fizikailag erőszakos környezetben nő fel, az a fajta feketepedagógia, ami meghatározza évezredek óta a szűlő-gyerek viszonyt, szinte minden egyes ember élettörténetében megtalálható. Mit jelent ez pontosabban? Az emberi lény a gyermekkor évei alatt elidegenedik saját érzelmi világától abban a tekintélyen alapuló szülő-gyerek kapcsolatrendszerben, amiben a szülőkhöz totális tévedhetetlenség, mindentudás és abszolút hatalom van társítva.

Ebben a kötődési mintában kialakul az a belső dinamika, hogy a saját érzelmeket és igényeket el kell nyomni a tekintélyszemély elvárásaihoz képest. A felnőtt társadalom által definiált jó viselkedés jutalmazásra kerül, míg a rossz büntetést érdemel. A sírás, a düh, a fájdalom megélése, az egyén autonómiára való vágya büntetendő és szégyellnivaló dologként rögzül egyéni és társadalmi szinten is. A negatív érzések kifejezését, a szabad akaratot ezért bünteti a társadalom. Így lesz általános kulturális gyakorlat a disszociálás.

Peter Pitout: Marlene

MIÉRT NEM ELÉG ÖNMAGÁBAN A SPIRITUALITÁS?

Mivel társadalmi szinten tabu a negatív érzésekről beszélni, ezért a disszociáció nem csak bántalmazást megélt embereknél rögzül, hanem minden embernél hétköznapi gyakorlattá válik. Minden ember el van távolodva az ún. árnyék oldalától, a fájdalmas emlékeitől, és a titkokkal terhelt múltjától. Van aki vallással, van aki a kapitalista fogyasztói kultúrával, van aki drogokkal tünteti el a fájdalmát. Ám fontos külön tematizálni a vallási disszociáció jelenségét, mint ahogy fontos külön területként kell kezelni az alkoholizmust és a családon belüli erőszakot is.

Judith Herman szerint minél nagyobb a kultúrális nyomasztás azzal kapcsolatban, hogy a negatív érzéseket szégyellnivaló megélni, annál inkább megnyilvánulnak a traumás tünetek fizikai formában. Az emberek inkább elmennek feliratni szorongásoldókat, vagy a szomszédos kocsmába leugranak legurítani „csak pár sört”, hiszen egyszerűbb gyorsan eltüntetni a problémákat külső szerek bevitelével. A spirituális könyvekre, eszmékre és gyakorlatokra való kizárólagos fókusz tökéletesen el tudja látszólag tüntetni a világi problémáinkat. Mégis hosszú távon megjelennek ennek a gyakorlatnak a negatív következményei. A spirituális és vallásos emberek tovább viszik a spirituális életükbe a traumáikat. Itt fontos megemlíteni, hogy sok spirituális közeg hirdet hamis önismeretet, ami egy általános pop- és pozitív pszichológián alapszik. Ezekből a spirituális tanfolyamokból sokszor teljesen hiányzik egy komolyabb pszichológiai és társadalomismereti tudás.

Fontos lenne, hogy a magukat spirituális gyógyítóknak nevező emberek eljárjanak olyan továbbképzésekre, ahol traumakutatással vagy családon belüli erőszakkal kapcsolatos ismereteket is elsajátíthatnának. De erre ritkán látni példát, mert a spirituális lehasítás ezeknél a „gyógyítóknál” is gyakran megjelenik. A spirituális tudásukat a világi tudás felé helyezik, és úgy gondolják ez a tudás minden más ismeretet felülír. Csak azt a vonalat hajlandók követni, amit a mesterük és a spirituális közösségük eszméi kijelölnek a számukra.

A spirituális disszociálás többféle negatív következménnyel jár. A Piciotto féle kutatásban a résztvevők beszámolóiból nyolcféle következmény rajzolódott ki. Az első egy olyan stagnáló állapot kialakulása volt az interjúalanyok elmondása szerint, amiben a spiritualitáshoz való görcsös ragaszkodás játszott szerepet.
„Úgy éreztem magam, mintha meg lennék fagyva. Nem tudtam mit akarok az élettől, melyik irányba induljak el, ugyanazokat a köröket futottam.”
A második jellemző a saját életük és kapcsolataik iránti felelősség vállalásának a teljes hiánya volt. A harmadik és negyedik okozat a szorongás és a depresszió volt. Az ötödik következmény az volt, hogy nem voltak hajlandóak befogadni olyan ismereteket, ami nem az általuk képviselt spiritualitással volt kapcsolatos. A spirituális nyitottságuk igazából csak a saját spirituális eszméikre korlátozódott. A következő okozat a szociális beszűkülés volt. Miközben egyre inkább spirituálisan magasabbrendűnek vélték magukat a többieknél, valójában egyre kevésbé tudtak empatikusak lenni a környezetükkel. A nyolcadik okozat típus pedig az önegyüttérzés fokozódó hiánya volt. Ezek az emberek nemhogy közel kerültek volna a saját valódi én-jükhöz, hanem egyre inkább eltávolodtak attól.

Zárásként szeretném kiemelni, hogy a jelenlegi írásnak nem az volt a célja, hogy elvesse az emberek spiritualitásra való igényét. Hanem sokkal inkább az a célja az írásnak, hogy egy valósabb, teljesebb, egészségesebb létezéshez segítse hozzá az olvasókat. Piciotto, Fox és Jesse kutatásából is kiderül, hogy több résztvevő egy pozitiv tapasztalatnak definiálta a spirituális disszociációs állapotukat, mert úgy vélték ez a tapasztalat egy minőségibb önismerethez és holisztikus szemléletű spirituális úthoz vitte őket közelebb.

IRODALOM

Briggs, M. K., and Shoffner, M. F. (2006): Spiritual wellnes and depression: Testing a theoretical model with older adolescents and midlife adults. Counseling and Values, 51, 5–20.

Herman, Judith (1992) ford.: Kuszing Gábor (2011). Trauma és Gyógyulás. Az erőszak hatása a családon belüli bántalmazástól a politikai terrorig. Háttér Kiadó.

Kornfield, Jack (2017) ford.: Tóth Zsuzsanna (2017). A bölcs szív. Buddhista tanítások pszichológiai megközelítésben a nyugati világ számára. Ursus Libris.

Masters, Robert (2010): Spiritual Bypassing: When Spirituality Disconnects Us from What Really Matters. North Atlantic Books.

Miller, Alice (1981) ford.: Fischer Eszter (2011): Kezdetben volt a nevelés. Pont Kiadó.

Picciotto Gabriela, Fox Jesse and Neto Félix (2017): A phenomenology of spiritual bypass: Causes, consequenses, and implications. Journal of Spirituality in Menthal Health.

A vallási disszociáció 1. Rész

A spirituális élet emberek millióit vonzza világszerte. Ahogy visszatekintünk a történelmünkre láthatjuk, hogy a vallás mindig is jelentős szerepet játszott az emberek életében. Ám a hatvanas évektől a nyugati világban ugrásszerűen megnövekedett a keleti hagyományok és vallások iránti érdeklődés. A new age-es, spirituális eszmék és gyakorlatok iránti vonzalom a nyugati kapitalizmusban mára már fogyasztási iparággá nőtte ki magát. A nagy divatcégek hippis kellékeket dobnak a piacra, a dílerek vígan meggazdagodnak a pszichedelikus szerek árusításából. Felsőoktatási előképzettséggel nem rendelkező vagy semmilyen szupervízióba nem járó jósok, guruk, ezoterikus „gyógyítók” árulják a hamis megnyugvást a szenvedésüket keservesen megszüntetni akaróknak. Amiről a következő írás szólni fog, az nem csak a new age-es világ sajátossága, a nagy világvallások követőinél is mind megfigyelhetjük a spirituális lehasításnak vagy vallási disszociációnak, angulol spiritual bypassing-nek nevezett jelenséget.

A SPIRITUÁLIS LEHASÍTÁS JELLEMZŐ

A fogalmat 1984-ben John Welwood pszichológus alkotta meg. A vallási lehasítás azt a jelenséget foglalja magában, amikor az egyén arra használja a vallási eszméket és gyakorlatokat, hogy ne kelljen szembenéznie a fájdalmas érzésekkel, emlékekkel, gyerekkori traumákkal, a világban létező problémákkal, vagy felelőséggel járó döntések meghozatalával. Welwood szerint a spirituális lehasítók arra használják a spirituális életstílust, hogy elnyomják a pszichológiai problémáikat, ami viszont később súlyosabb mentális problémák jelentkezésével fog járni (Briggs and Shoffner, 2006).  

A spirituális lehasítás sokkal elterjedtebb, mint azt gondolnánk. Robert Masters pszichológus szerint, hogy megértsük a jelenséget, vissza kell mennünk ahhoz a kultúrális axiómához, miszerint a negatív érzésekről (düh vagy szomorúság) és dolgokról (például a gyerekek elleni erőszak) tabu és szégyelnivaló dolog beszélni. Az erre való kondicionálást gyerekkorban már elkezdik, így az összes ember kivétel nélkül elsajátítja ezt a társadalmi szabályt. Ennek következményeként társadalmi szinten kollektív gyakorlattá válik a problémák elnyomása. Ezt a kulturális gyakorlatot a spirituális lehasítók átemelik a spiritulitás szférájába és különböző vallási eszmék idealizálásával eltávolítják (eldisszociálják) magukat egyéni és társadalmi szinten is az élet nehéz, szomorú, dühítő, igazságtalan és fájdalmas oldalától. Masters szerint a spirituális lehasítás jellemzői a következőek:

  • eltúlzott elkülönülés a világ problémáitól
  • az érzelmek elnyomása
  • a pozitivitás túlhangsúlyozása
  • düh-fóbia
  • túl toleráns vagy teljesen vak együttérzés
  • gyenge vagy nem létező személyes határok
  • annak az illúziója, hogy aki spirituális gyakorló, az magasabb szinten van, mint a nem spirituális emberek (spirituális nárcizmus)
  • a világi dolgok leértékelése a transzcendenshez képest (a „minden illúzió” téveszme)

Jack Kornfield amerikai buddhista gyakorló és pszichológus A bölcs szív című könyvében a saját spirituális lehasításáról is beszél. Miután öt évig egy thaiföldi szerzetesi közösség tagjaként élt, hazatérve a spirituális nárcizmus csapdájába esett. Azt gondolta ő már többet tud azoknál akik nem gyakorolnak, illetve a saját és a világ szenvedésétől úgy távolította el magát, hogy azt a spirituális közhelyet hajtogatta papagájként, hogy a hétköznapi valóság csupán egy illúzió és minden problémát csak az elme hoz létre. Kornfield hangsúlyozza, hogy ezek mind téveszmék voltak, mert az igazi spiritualitás nem ezt jelenti. Pszichológusként kiemeli, hogy az együttérzés nem ostoba, nem azt jelenti, hogy mindent naivan mosolyogva elfogadunk. Ez nem spiritualitás, ez önbecsapás. Kornfield szerint a világ igazságtalan és dühítő dolgai ellen aktívan fel kell lépnünk. Az erőszakra nemet kell mondanunk. Az elkövetőket a jog eszközeivel felelősségre kell vonnunk és a világban aktívan részt kell vennünk ahhoz, hogy megtapasztalhassuk azt a valódi spiritualitást, ami az élet negatív oldalának a megéléséből és elfogadásából fakad.

EGY TANULMÁNY RÖVID BEMUTATÁSA

Piciotto, Fox és Jesse 2017-es tanulmányukban a spirituális disszociációt fenomenológiai megközelítéssel célozták megvizsgálni. Interjúalanyoknak olyan embereket választottak, akik már megéltek közvetlenül spirituális lehasítást. A nyolc önkéntes résztvevőből heten brazilok voltak és egy norvég volt köztük. Hat résztvevő spirituálisnak jellemezte magát, de nem vallásosnak, ketten pedig buddhisták voltak. A résztvevőknek a  következő öt kérdésre kellett válaszolniuk:

  1. Hogyan találkoztak a spiritualitással vagy a vallásukkal.
  2. Milyen kontextusban jelentkezett a spirituális lehasítás, és mik voltak a fő jellemzői és okai.
  3. Mik voltak a főbb következményei a spirituális lehasításnak és hogyan vették észre a tüneteket.
  4. Hogyan kezelték a spirituális lehasításukat, hogyan gyakorolják most a spiritualitást.
  5. Személyesen mit gondolnak hogyan lehetne megelőzni a jelenséget.

Az eredményeket a következőkben röviden ismertetem, az utolsó két kérdéssel most nem foglalkozom, tekintve azt, hogy az írás jelenlegi fejezete az okozatokra és a következményekre kívánja helyezni a fókuszt.

Az első kérdésre háromféle variácói jött ki. Az egyik motiváció a vallás felé fordulásban az egzisztenciális kérdésekre való válasz keresése volt. „Honnan jöttünk, mi végre vagyunk a földön?” A második jellemző a szenvedés elnyomásának vagy megszüntetésének a vágya volt. „Azért kezdtem el templomba járni, mert rengeteget szenvedtem, hittem abban, hogy a vallás megszabadít a fájdalmamtól.” Végül az utolsó motiváció a vallás felé fordulásban a családi háttér volt. Többen vallásos, spirituális családban nevelkedtek.

A spirituális lehasítás kialakulásában négyféle okozat került megvilágításba. Az első az egyén világtól való menekülése volt, a második ok az egyén saját fájdalmától való menekülés (emiatt a viselkedés miatt az ingerküszöbük is egyre alacsonyabbra csökkent, egyre kevesebb fájdalmas jelenséget és érzést bírtak elviselni). A harmadik ok a saját gyerekkoruk és családi hátterük vagy más nehéz társadalmi probléma elől való menekülés volt. Végül a negyedik okozat a vallásos közegük volt, amiben a vallási vezetők és a közösség tagjai dogmák szerint működtek és a pszichológiai problémákkal való foglalkozás iránt közönyösek vagy kifejezetten ellenségesek voltak.

A spirituális lehasításnak az egyik következménye az emberektől és a világtól való elzárkózás volt. Több résztvevőnél megjelent az a spirituális nárcisztikus viselkedés, hogy egyre inkább nem voltak hajlandóak szóba állni olyan emberekkel, akik szerintük nem voltak eléggé spirituálisak. „Azt gondoltam, hogy magasabb szinten vagyok, mint a többi ember, mert magamat sokkal spirituálisabbnak véltem a többieknél.” Az interperszonális kapcsolataik egyre inkább azokra az emberekre korlátozódtak, akik az általuk képviselt spirituális eszméhez tartoztak. A családtagjaikkal vagy a régebbi barátaikkal elkezdték megszakítani a kapcsolatot. Az Én egyetemességét elkezdték idealizálni a világi emberi kapcsolatokkal szemben. Megjelent tünetként a konfrontáció kerülése is, vagy annak az elkerülése, hogy erőfeszítéssel járó én-határokat szabjanak ki. „Elfutottam a konfrontáció és a konfliktus elől, mert attól féltem, hogy ha kifejezem a problémáimat, akkor nem fogok megfelelni másoknak és a spirituális elvárásoknak.”

A következő részben a saját gyerekkortól és családi háttértől való menekülésre fogok fókuszálni. Ismertetni fogom mit jelent a disszociáció, amihez Judith Herman traumakutatással kapcsolatos eredményeit fogom felhasználni. Továbbá bemutatom, milyen összefüggésben van a gyermekkori traumatizáció a vallási disszociáció kialakulásával.

Amma asramja

Nagyon kiváncsi és izgatott voltam az asramba érkezést megelőzően. Leginkább az foglalkoztatott, hogy milyen lesz végre egy női vezetővel találkozni. Még sok kérdés volt bennem ezenkívül, és sok remény azzal kapcsolatban, hogy legalább azt az alapszintet hozza majd, hogy nőként erőszakmentesen vezeti a közösséget.

Amma egyedülálló a spirituális világban. Sokan felhoznak női vezetőkre példákat, de azt nem veszik figyelembe, hogy ezek a nők általában egy férfi guru alatt tevékenykednek, vagy úgy van a kezükben valamennyi hatalom, hogy nincsenek a hierarchia legtetején. Női pápáról vagy női Dalai Lámáról még nem hallottunk ugyebár. Amma ezért egyedülálló, mert a hindu hagyományban nő eddig nem került ilyen jelentős vezető pozícióba, mivel több szabály is szól arról, ami diszkriminálja a nőket. Nem mehetnek be bizonyos templomokba, nem végezhetnek el bizonyos szertartásokat, de ez csak pár példa, most nem is megyek bele ennél jobban a felsorolásba.

Amma sokat beszél az együttérzésről, amit universal motherhoodnak nevez.

Az asramba karácsony napján érkeztünk. Kochin repteréről még egy négy órás út várt ránk Amritapuriba. Muszáj volt befizetni egy drágább taxis útra, mert hajnalban érkeztünk meg, semmi nem járt a taxikon kívül és hulla fáradtak voltunk. Elkezdtünk azon agyalni, hogy most aludjunk itt a reptéren várjuk meg a reggelt, és keressük meg a buszállomást vagy induljunk neki rögtön az útnak. Egy fél órás tanakodás, számolgatás után úgy döntöttünk a drágább, de stresszmentesebb verziót választjuk. Ezzel a döntéssel viszont az járt, hogy most nagyon oda kell figyelnünk mire és mennyit költünk. Azért elég nagy különbség van egy kényelmes taxi út és egy tömött indiai olcsóbb buszos út között. Két napos utazás rettentően le tudja szívni az embert, és tényleg nem ajánlom senkinek, hogy fáradtan induljon neki egy nagyobb útnak, mert sokkal inkább éberebbnek kell lennie az út során. Az időeltolodás, a be-ki csekkolással járó stressz, a csomagok hajkurászása, a „meg van-e mindenem?” para, a beszállókapu felkutatása, egy idegen helyre való megérkezés és alkalmazkodás az új körülményekhez rettentően letudja szívni az ember idegrendszerét.

Szóval legalább gyorsan és nyugalomban érkeztünk meg. Elsőre egy olyan szobát kaptunk, ami amúgy az itt tanuló bentlakásos elsőéveseké, csak ők távolt voltak emiatt helyeztek el minket ezen az átmeneti szálláson. Pár napja szóltak, hogy át kéne költöznünk egy másik szobába, mert visszatérnek a tanoncok. Ezen elég sokáig bosszankodtam. Ennek több oka is volt, nem mondták meg nekünk előre, hogy ez csak egy átmeneti szállás, emellett eléggé kimerültem aznap, és pont akkor közölték velünk a költözés tényét, amikor hullafáradtan visszaértünk a szobába, ahol már csak egy nagyot akartam aludni.

A cuccunkat összepakolni is elég nagy energiát igényel mivel több, mint fél évre terveztük az Ázsiai körutazásunkat és emiatt egy rohadt nagy hátitáskával utazunk. Napközben még azon is egész sokat stresszeltem, hogy kevés pénzünk van. Harmincezernyi összegnek megfelelő indiai rúpiába kerül egy hónapig a szállás napi három bőséges kajával együtt, de nekünk így is sokat kell spórolni, például egy narancsot is elfelezünk a barátommal, nem tudunk egy egészet megenni, be kell osztani. Gyalog járkálunk el felfedezni a környéket, és nem engedhetünk meg magunknak olyanokat, hogy befizessünk egy hajókázásra vagy kifizessünk egy riksát. A low budget viszont olyan élethelyzetekbe tud kényszeríteni, olyan élményekkel találkozhatunk, amik szintén életre szólóak és nem biztos, hogy ha kényelmesen lenne pénzünk, akkor tudnánk olyanokat megtapasztalni, mint például egy elhagyatott strandot találni sétálás közben, ahol delfinek úsznak el mellettünk.

az elhagyatott strand rész
a delfinek a szikláknál bukkantak fel

Ahogyan elindultam az iroda felé (ahol megkaptuk az új szobánk kulcsait) próbáltam megnyugodni és arra fókuszálni, hogy bárhogy alakul, ha a legrosszabb szobát kapjuk meg, akkor is kihozunk belőle majd valamit. Mint eddig mindent, majd ezt is megoldjuk valahogy. Erre mi történt? Egy olyan szobát kaptunk, amitől a földig zuhant az állam. A 12. emeleten lakunk most, minden nap a tenger zúgását hallhatjuk, és az első sorból nézhetjük a naplementéket. A sasok az ablakunk előtt repkednek el, rálátunk az egész környékre; az Arab tengerre, a pálmafákra és a tengerrel párhuzamosan folyó különleges backwater-ekre. Tényleg egy csoda, hogy itt lehetünk.

a különleges bacwater-ek a napfelkeltében
kilátás a szobánk ablakából
naplemente az Arab tengeren

A második vagy harmadik napon találkozhattunk Ammával. A dharsan egy bevett hindu szokás. Azt jelenti, amikor láthatsz egy szentet, közel kerülhetsz hozzá. Ezt a szokást a férfi guruk általában úgy vezetik le, hogy ülnek a trónon és a hívők, ahogy haladnak el a lábuk alatt rájuk pillanthatnak több órás várakozás után. Néha a guruk megérintik immel-ámmal az előttük elhaladó feje tetejét. Ammánál máshogy megy. Ő megölel egyenként mindenkit. Ezért hívják úgy, hogy Amma the hugging saint (Amma, az ölelő szent). Egész nap ott ül, kétszer tart szünetet és mindenkit egyesével megölel és megáld. Ez azért is nagy reform Amma részéről, mert a tekintélyelvű, túlmisztifikált guru-tanítvány viszonyt újraértelmezi, illetve azt a társadalmi szabályt is feloldja, ami nem engedi, hogy férfiak nőkhöz érjenek (a nő tisztátalannak van bélyegezve). Amma női tanítóként űdítő színfolt a férfiak uralta intézményben.

Amma a dharsan alatt engem hosszú másodpercekig tartott a karjában és a végén egy imát mormolt a saját nyelvén a fülembe. Olyan volt az ölelésében lenni, mintha az anyaföld ölelt volna magához. Ammának a neve egyszerűen azt jelenti, hogy anya. Ahogy majdnem én voltam soron, egyre jobban izgultam. Minél közelebb kerültem hozzá érezhetően megváltozott az energia. Ez nagyban annak a rítusnak köszönhető, amin az ölelés előtt keresztül megy az ember. Több órás várakozás, a szentnek nevezett ember egyre közelebb kerül, fokozódik a feszültség. Viszont én teljesen máshogy éreztem magam a közelében, mint egy férfi guru közelében. Nem féltem és bizalommal omlottam a karjaiba.

Kép Ammáról a szobánk falán: “Teljesen rossz hozzáállás az, ha a spiritualitás nevében ignoráljuk a hétköznapi valóságot.” Amma

Ami nekem kifejezetten szimpatikus, az az, hogy Amma beleáll a nőügyekbe. Többször felszólalt nőkérdésekben. Hangsúlyozza, hogy a nők a történelem során fizikai, érzelmi és intellektuális elnyomásnak és üldözésnek voltak kitéve a férfiak által. Kijelenteni, hogy a férfiak a mai napig nem hajlandóak a nőknek megadni azt a szabadságot, ami alapvetően járna nekik. (Amma, 2008: 15). Arról is sokat beszél, hogy a vallási vezetőknek hatalmas felelőssége van abban, hogy aktuális társadalmi problémákról beszéljenek. Nekem azért is nagy élmény Amma, mert jelentős reformok bevezetésével próbálkozik. Attól függetlenük, hogy én személyesen abolicionista párti vagyok, vagyis azt szorgalmazom, hogy a vallási intézményrendszereket meg kéne szüntetni, és az alapoktól újragondolni az androcentrikus (férfiak által kinyilatkoztatott) vallási tanításokat, még így is egy pozitív jelenségnek gondolom azt, amit Amma csinál, még ha nem is értek egyet minden kijelentésével. A következők egy részével viszont tökre azonosulni tudok:

„Olyan időket élünk, amiben az elavult vallási és társadalmi rendszereket meg kell változtatni. Nem csak arról van szó, hogy sok vallási szokás és szabályzat mára már teljesen idejétmúlt, hanem arról is, hogy korlátozzák a mai nő fejlődését. A vallási hagyományok jelentősek. Nem kell mindet teljesen elvetni. Ennek ellenére a vallási vezetőknek teljes erőfeszítéssel azon kéne munkálkodniuk, hogy a követőiket visszavezessék a spiritualitás valódi lényegéhez és ennek a fényében ítéljék el a nők elleni diszkrimináció minden típusát. A vallási vezetőknek nyíltan beszélnie kellene a nők elleni erőszak és elnyomás összes formájáról.” (részlet Amma 2002-ben Svájcban elmondott beszédéből.)

Hivatkozások:

The Awakening of Universal Motherhood: An Address given by Amma on the occasion of the Global Peace Initiative of Women Religious and Spiritual Leaders, at Palais des Nations, Geneva, on October 7th, 2002.

The Infinite Potential of Women: An Address by Her Holiness Sri Mata Amritanandamayi Devi. Delivered at the 2008 Summit of the Global Peace Initiative of Women. Jaipur, Rajasthan, India. 2008.