briszesz összes bejegyzése

Women’s natural building workshop

A történet három évvel ezelőtt kezdődik. Pont akkor voltam első éves a buddhista főiskolán és az egyik beadandómhoz próbáltam keresni valami anyagot a karma fatalista félreértelmezéséről. Ekkor bukkantam rá Ouyporn Khuankaew tanulmányára (Buddhism and Domestic Violence. Using the Four Noble Truth to Deconstructs and Liberate Women’s Karma), amiben azt vizsgálta, hogyan használják buddhista emberek a karma tanítását áldozathibáztatásra és ezt a nézetet a buddhista intézmények hogyan tartják fennt. Aztán megtaláltam Ouyporn szervezetének (IWP-International Women’s Partnership for Peace and Justice) a weboldalát, és kiderült, hogy Thaiföldön több, mint egy évtizede küzdenek Ginger Norwooddal a buddhista intézmények által fenntartott nők elleni erőszak ellen. A weboldalukon bukkantam rá arra is, hogy minden évben tartanak egy workshopot nőknek.

Aztán megláttam azt is, hogy mennyibe kerül, és kicsit beszorongtam. Nem az volt a gond, hogy ne lenne reális az ár (125 ezer forint 10 napos képzésért, kaja, szállás, utaztatás is benne volt.), hanem az volt a bajom, hogy nekem ez rengeteg pénz, tekintve a a hátrányos anyagi helyzetemet. Viszont e körül döntöttük el  a barátommal, Endivel, hogy egy időre ki fogunk utazni Indiába, így a képzést is be tudtam illeszteni a tervezetbe. Még jobban spórolnom kellett, semmi nyaralás két évig, semmi plusz kiadás, még több munkát be kellett vállalnom, az igényeket még jobban le kellett adnom, ami szerencsére nekem könnyen megy, tényleg úgy látom, hogy egyszerűbb az életem, ha minél kevesebbet fogyasztok ebben a kapitalista rendszerben. Viszont az albérlet ár kiadásával folyamatosan szívtam, de ekkor még inkább megéreztem mekkora áldás egy saját lakás. A stressz szintem szinte felét kiteszi a havi albérlet pénzen való aggódás.

Visszatérve a képzésre, sok-sok energia kiadás, tervezés, logisztikázás után Indiából repültem át Thaiföldre, majd Bangkokból Chiang Maiba, ahol egy szuper és olcsó hostelben (Mapping Hostel, kb. 900huf/nap) szálltunk meg pár napig két barátnőmmel, Katával és Eszterrel, akik szintén jöttek a képzésre. Innen vittek minket tovább Chiang Daoba, egy kissebb faluba, a képzés helyszínére. A szállás egy csoda volt. A Chiang Dao-i hegy lábánál voltunk egy farmon. A workshopra a világ minden tájáról érkeztek nők. Thaiföldről, Amerikából, Skóciából, Angliából, Kanadából, Mongóliából, Hongkongból, Ausztráliából, Malajziából. Nagyon színes közösség jött össze, a legfiatalabb 2 éves, a legidősebb 77 éves volt. Nem éreztem semmilyen elnyomáson alapuló hierarchiát, megkülönböztetést, tekintélyelvűsködést, nem csak a csoport tagoktól, hanem a vezetőktől se.

Minden reggel terepjárókkal vittek minket át a képzés helyszínre, amiben tök nagy élmény volt utazni, mert hátra ültünk mindig a nyitott csomagtartóba. Miután megérkeztünk, a vezetők elmondták az aznapi tervezetet. Voltak olyan napok, amikor csoportokra osztva dolgoztunk, de volt olyan is amikor együtt csináltunk egy bizonyos feladatot. Volt, hogy egyszer cob-ot (asszem ezt hívják magyarul vályognak) csináltunk, ami amúgy szintén tök nehéz meló, hiába tűnik elsőre könnyűnek. A vályogot sárból, szénából és megfelelő mennyiségű vízzel gyúrjuk össze, így kapjuk meg a ragasztó anyagot, amit pl. ablakok és ajtók beillesztéséhez lehet tök jól használni. Kézzel kell gyúrni egész sokáig és nekem izom lázam is lett utána. A sármedencékbe tapostuk ki a vakoláshoz a vályogot, ehhez rízspelyvát használtunk és homokot és persze vizet. A finomabb rétegek kikeveréséhez nem adtunk durva anyagot már, így csak szitált homok ment a sárba és azzal mixeltük össze. Nagyon jókat szórakoztunk a sármedencébe, összekapaszkodva trappoltunk a trutyin a nőkkel, volt hogy közben meséltünk egymásnak arról, ki mit csinál otthon, miért jött a képzésre, volt, hogy csak kacarásztunk azon, hogy milyen hangokat ad ki a sár.

Teljesen újdonság volt az nekem, hogy végre részese lehetek egy olyan munkaközösségnek, ami nem szexizmuson, elnyomáson meg ageizmuson (valakit kizárólag a kora miatt ér pozitív vagy negatív diszkrimináció) alapszik. Az meg aztán végképp felszabadító volt, hogy csak nők között lehettem. Hogy végre nem kellett folyamatosan készenléti állapotban lennem amiatt, hogy mikor szól be valami férfi, mikor tesz valami megjegyzést a külsőmre. Vagy, hogy azon sakkozzak hogyan változtassam meg az útvonalamat, mikor menjek át a járda másik oldalára a férfitekintetek meg potenciális zaklatás miatt. Nem nyomtuk a versengést se egymással, nem oktattuk ki a másikat, hogy mérje má’ le jobban a fal hosszát, vagy jobban fogja azt a kapát, faszábban emelje azt a cementes zsákot. Nem törekedtünk tökéletességre, hiszen “a tökéletességhez való ragaszkodás az elnyomók rögeszméje.” A természetes építkezésben ez is egy jó lecke, hogy a vályogtéglákat lehetetlen tökéletes, pontos méretre megcsinálni, egyenetlenek lesznek a falak is, de mégse fog össze dőlni a ház. Az, hogy hibákat követünk el, és ebből tudunk tanulni egy természetes folyamat része tud lenni.  

Az angol miatt is néha beszorongtam a képzés alatt, mivel magyarul is még jön a mai napig a szorongás, ha ki kell fejeznem magamat, nem hogy angolul, emiatt be is tudok fagyni és a stressz miatt nem értem mit mondanak. De nagyon jófejek voltak a nők, mondtam nekik, hogy nekem ez nehezen megy, ezért lassabban beszéltek, rákérdeztem többször mit jelentenek olyan szakszavak, amit nem tudtam elsőre megjegyezni és mindig segítőkészen elmagyarázták újra és újra, hogy például a scaffolding az mást jelent, mint plastering. Az első az állványozást jelenti a második a vakolást, de ez egy idő után ez abból is leesett, hogy mit kezd el csinálni a csapat.

Azt is meg tudtam tanulni, hogyan kell a vakoláshoz az anyagot kikeverni természetes összetevőkből, mire kell majd jobban figyelni itt Magyarországon a hideg miatt, hány réteget kell felvinni, mivel tudom színezni az anyagot. Ha jó a földem, és elég agyagot tartalmaz, akkor attól is nagyon szép színe lesz a keveréknek, viszont az meg nem jó, ha túl sok agyag kerül bele, mert akkor leesik a falról. Nem kell itt se kimérni tökéletesen az arányokat, hanem érzésre ki lehet mérni, miből mennyit tegyek, csak jobban kell bízni a megérzésekben. Ez is tök sokat segített abban, hogy visszatérjek ahhoz az emberi alapállapothoz, ami olyan intuíción alapszik, ami összhangban van a természettel. Megtanultam még inkább megbízni a megérzéseimben és használni a testem természetes erejét és bölcsességét.

A képzés alatt többször leült a csapat egy körbe, hogy visszajelezzünk vagy megosszunk dolgokat. Én egyszer se mertem felszólalni. Viszont a zárókörnél sikerült megszólalnom, annak ellenére, hogy atom szorongtam megosztani a gondolataimat és az érzéseimet. Ez magyarul is nehéz, de aztán felhergeltem magam és megszólaltam, mert szerettem volna kifejezni a hálámat, hogy részese lehettem ennek a közösségnek. Persze a végén elkezdtem makogni, mert valamit rosszul mondtam angolul és emiatt befagytam, de az volt a nagy feloldása ennek a helyzetnek, hogy helye volt itt annak is, hogy szorongok, hogy megjelenhet, hogy nem kell emiatt szégyenkezni. Többen elakadtak a mondandójuk közben, mert elkezdtek sírni vagy csak meg kellett, hogy álljanak, hogy összeszedjék a gondolataikat. Mindenki csöndben és megértéssel kivárta, mire újra meg tudott szólalni a másik. Sokan beszéltek a női közösségek erejéről, a sisterhoodról, hogy nem kell nyomni a patriarchális versengést az érvényesülés érdekében és arról, hogy ebben a világban, ami tele van szenvedéssel és erőszakkal, alkossunk amennyit csak tudunk, mert ez tudja megadni a reményt ahhoz, hogy mégis van értelme létezni és küzdeni ilyen körülmények között is.

A vallási disszociáció 2. Rész

A trauma utóhatásaként kialakult pszichológiai állapotot PTSD-nek, vagyis poszttraumás stressz zavarnak nevezi a szakirodalom (Herman, 1992). A PTSD-s tünetek egyike a disszociáció. A traumás disszociáció (eltávolodás, lehasítás) a trauma pillanatában jelenik meg. Az emberek képesek trauma nélkül is disszociálni, vegyük csak példának azt a helyzetet, amikor kifelé bambulunk az ablakon. Ilyenkor is megfigyelhető egy minimális eltávolodás a saját testünktől, érzéseinktől és a külvilág történéseitől.

A trauma pillanatában az egyén mentális és testi épsége érdekében a test egy olyan védelmi funkciót kapcsol be, amivel képes az ember eltávolodni a fájdalmas, vagy akár életveszélyes helyzetektől. Az elviselhetetlen így valamennyire elviselhetővé válik. Így képesek sokan a természeti katasztrófa vagy közúti baleset után akár törött csontokkal nulla fájdalommal szeretteik megmentésére sietni. Más esetekben az áldozatok képtelenek megmozdulni és cselekedni, mivel lefagyással, bénulással is reagálhat a test egy traumatikus eseményre.  

A krónikus (hosszabb ideig fennálló) bántalmazásnak kitett áldozatok test szinten megtanulnak a trauma elmúltával is spontán disszociálni, annak érdekében, hogy ne kelljen megélniük az elkövető által okozott fájdalmat, vagy félelmet. Nem érzik az érzéseiket, a testüket, önmagukat (deperszonalizáció) a környezetüket (derealizáció). Vannak, akik lebegő érzést, üresség érzetet, az idő belassulását, vallásos nyugalmat, vagy akár transzállapotokat is képesek megélni.

Például az áldozatok úgy élhetik meg a történéseket bántalmazásnál, mintha a szoba egy távoli pontjából figyelnék az eseményeket. Lehasítodik vagy töredezetté válik az érzékelésük. A traumás emlékezetük úgy emlékszik az erőszakos esetekre, hogy vagy látnak képeket, de nem társulnak ahhoz érzések, vagy éreznek a testük bizonyos részein érzéseket, de nincs hozzá vizuális emlékképük. A vallási hagyományokban se kell sokáig kutakodnunk, amíg nem találunk példát arra, hogyan érnek el transzállapotokat fájdalom okozással: víz alá nyomás, bőr átszúrása, megégetése, étel és alvás megvonás.  

A GYEREKKORI BÁNTALMAZÁS ÉS A SPIRITUÁLIS DISSZOCIÁCIÓ KÖZÖTTI ÖSSZEFÜGGÉS

A trauma pillanatában a disszociáció megmenti az embert az elviselhetetlen fájdalomtól, ám a beépült traumás disszociáció negatív hatással lesz az egyén életére (Piciotto, Fox, Neto, 2017. Briggs & Shoffner, 2006.). Ha az áldozatoknak a gyerekkorukat egy erőszakos környezetben kell leélniük, akkor a személyiségük is ebben a környezetben fog alakulni. A bántalmazott gyerekek nem tapasztalják meg hogyan néz ki egy szeretetteli kapcsolat. Judith Herman a fogsághoz hasonlítja ezt az állapotot. Az áldozat nézeteit az emberi kapcsolatokról, önmagáról, de az egész világról és az abban való létezésről is az elkövetővel (a fogvatartójával) való traumás kötődés fogja meghatározni. Az áldozatok én-képében nem lesz helye az önbecsülésnek, az önállóságnak vagy az asszertivitásnak, mivel a nemet mondást, a dühöt és minden olyan megnyilvánulást, ami az áldozat önálló akaratát és szabadságát fejezné ki, azt a bántalmazó erőszakkal megtorolja. Így a disszociáció a hosszantartó bántalmazásnál azt a következményt vonja maga után, hogy az áldozat felnővén teljesen elnyomja a jogos dühét és nem tudja a saját valós igényeit vagy érzéseit artikulálni.

A bántalmazás hatására a meggyengült vagy egyáltalán nem létező én-határok miatt kialakulhat a tekintélyszemélyektől (vallásos kontextusban egy gurutól) való totális függés. A vakhitet és az egészséges kritika kerülését olyan spirituális eszmékkel lehet idealizálni, mint a „mindenki egy tükör, akiben hibát látok, abban magamat látom” vagy „a megvilágosodott mester már mindent tud, nem szabad megkérdőjelezni, hiszen ő egy felsőbbrendű, mindentudó bölcs”. A fájdalom és a felelősség eltüntetésére remek eszköz lehet a spiritualitás, ami az egyént egy hamis megnyugvásba tudja ringatni. A pozitivitáshoz való görcsös ragaszkodás így lesz íratlan szabály a spirituális közöségekben.

Az előző részben említett tanulmány kiértékelésénél egy másik igen jellemző tünet az érzelmi disszociáció és a düh-fóbia volt.
„Elmenekültem az érzelmeim és a fájdalmaim elől. Teljesen el voltam távolodva az érzelmi világomtól”.
A düh elkerülése vallásos körökben azért is jellemző, mert az számít előrehaladott spirituális gyakorlónak, akinek már nincsenek dühös állapotai, azzal a spirituális közhellyel igazolva ezt a dogmát, hogy lám, a mesterek sem dühösek.
„Mert a düh úgy van feltüntetve, minta azon már túl kellene lennünk, és kedvesnek kéne lennünk egyfolytában.”
Csakhogy annak a ténye is lehasításra kerül, hogy bizony azok, akik mesternek mondják magukat sok esetben hazudnak, önbecsapásban élnek és ugyanolyan hétköznapi emberek, mint az átlag spirituális lehasítók, akik nem hajlandóak foglalkozni a problémáikkal.

Ha az egyén nem is kifejezetten egy fizikailag erőszakos környezetben nő fel, az a fajta feketepedagógia, ami meghatározza évezredek óta a szűlő-gyerek viszonyt, szinte minden egyes ember élettörténetében megtalálható. Mit jelent ez pontosabban? Az emberi lény a gyermekkor évei alatt elidegenedik saját érzelmi világától abban a tekintélyen alapuló szülő-gyerek viszonyrendszerben, amiben a szülőkhöz totális tévedhetetlenség, mindentudás és abszolút hatalom van társítva.

Ebben a kötődési mintában kialakul az a belső dinamika, hogy a saját érzelmeket és igényeket el kell nyomni a tekintélyszemély elvárásaihoz képest. A felnőtt társadalom által definiált jó viselkedés jutalmazásra kerül, míg a rossz büntetést érdemel. A sírás, a düh, a fájdalom megélése, az egyén autonómiára való vágya büntetendő és szégyellnivaló dologként rögzül egyéni és társadalmi szinten is. A negatív érzések kifejezését, a szabad akaratot ezért bünteti a társadalom. Így lesz általános kulturális gyakorlat a disszociálás.

Peter Pitout: Marlene

MIÉRT NEM ELÉG ÖNMAGÁBAN A SPIRITUALITÁS?

Mivel társadalmi szinten tabu a negatív érzésekről beszélni, ezért a disszociáció nem csak bántalmazást megélt embereknél rögzül, hanem minden embernél hétköznapi gyakorlattá válik. Minden ember el van távolodva az ún. árnyék oldalától, a fájdalmas emlékeitől, és a titkokkal terhelt múltjától. Van aki vallással, van aki a kapitalista fogyasztói kultúrával, van aki drogokkal tünteti el a fájdalmát. Ám fontos külön tematizálni a vallási disszociáció jelenségét, mint ahogy fontos külön területként kell kezelni az alkoholizmust és a családon belüli erőszakot is.

Judith Herman szerint minél nagyobb a kultúrális nyomasztás azzal kapcsolatban, hogy a negatív érzéseket szégyellnivaló megélni, annál inkább megnyilvánulnak a traumás tünetek fizikai formában. Az emberek inkább elmennek feliratni szorongásoldókat, vagy a szomszédos kocsmába leugranak legurítani „csak pár sört”, hiszen egyszerűbb gyorsan eltüntetni a problémákat külső szerek bevitelével. A spirituális könyvekre, eszmékre és gyakorlatokra való kizárólagos fókusz tökéletesen el tudja látszólag tüntetni a világi problémáinkat. Mégis hosszú távon megjelennek ennek a gyakorlatnak a negatív következményei. A spirituális és vallásos emberek tovább viszik a spirituális életükbe a traumáikat. Itt fontos megemlíteni, hogy sok spirituális közeg hirdet hamis önismeretet, ami egy általános pop- és pozitiv pszichológián alapszik. Ezekből a spirituális tanfolyamokból sokszor teljesen hiányzik egy komolyabb pszichológiai és társadalomismereti tudás.

Fontos lenne, hogy a magukat spirituális gyógyítóknak nevező emberek eljárjanak olyan továbbképzésekre, ahol traumakutatással vagy családon belüli erőszakkal kapcsolatos ismereteket is elsajátíthatnának. De erre ritkán látni példát, mert a spirituális lehasítás ezeknél a „gyógyítóknál” is gyakran megjelenik. A spirituális tudásukat a világi tudás felé helyezik, és úgy gondolják ez a tudás minden más ismeretet felülír. Csak azt a vonalat hajlandók követni, amit a mesterük és a spirituális közösségük eszméi kijelölnek a számukra.

A spirituális disszociálás többféle negatív következménnyel jár. A Piciotto féle kutatásban a résztvevők beszámolóiból nyolcféle következmény rajzolódott ki. Az első egy olyan stagnáló állapot kialakulása volt az interjúalanyok elmondása szerint, amiben a spiritualitáshoz való görcsös ragaszkodás játszott szerepet.
„Úgy éreztem magam, mintha meg lennék fagyva. Nem tudtam mit akarok az élettől, melyik irányba induljak el, ugyanazokat a köröket futottam.”
A második jellemző a saját életük és kapcsolataik iránti felelősség vállalásának a teljes hiánya volt. A harmadik és negyedik okozat a szorongás és a depresszió volt. Az ötödik következmény az volt, hogy nem voltak hajlandóak befogadni olyan ismereteket, ami nem az általuk képviselt spiritualitással volt kapcsolatos. A spirituális nyitottságuk igazából csak a saját spirituális eszméikre korlátozódott. A következő okozat a szociális beszűkülés volt. Miközben egyre inkább spirituálisan magasabbrendűnek vélték magukat a többieknél, valójában egyre kevésbé tudtak empatikusak lenni a környezetükkel. A nyolcadik okozat típus pedig az önegyüttérzés fokozódó hiánya volt. Ezek az emberek nemhogy közel kerültek volna a saját valódi én-jükhöz, hanem egyre inkább eltávolodtak attól.

Zárásként szeretném kiemelni, hogy a jelenlegi írásnak nem az volt a célja, hogy elvesse az emberek spiritualitásra való igényét. Hanem sokkal inkább az a célja az írásnak, hogy egy valósabb, teljesebb, egészségesebb létezéshez segítse hozzá az olvasókat. Piciotto, Fox és Jesse kutatásából is kiderül, hogy több résztvevő egy pozitiv tapasztalatnak definiálta a spirituális disszociációs állapotukat, mert úgy vélték ez a tapasztalat egy minőségibb önismerethez és holisztikus szemléletű spirituális úthoz vitte őket közelebb.

IRODALOM

Briggs, M. K., and Shoffner, M. F. (2006): Spiritual wellnes and depression: Testing a theoretical model with older adolescents and midlife adults. Counseling and Values, 51, 5–20.

Herman, Judith (1992) ford.: Kuszing Gábor (2011). Trauma és Gyógyulás. Az erőszak hatása a családon belüli bántalmazástól a politikai terrorig. Háttér Kiadó.

Kornfield, Jack (2017) ford.: Tóth Zsuzsanna (2017). A bölcs szív. Buddhista tanítások pszichológiai megközelítésben a nyugati világ számára. Ursus Libris.

Masters, Robert (2010): Spiritual Bypassing: When Spirituality Disconnects Us from What Really Matters. North Atlantic Books.

Miller, Alice (1981) ford.: Fischer Eszter (2011): Kezdetben volt a nevelés. Pont Kiadó.

Picciotto Gabriela, Fox Jesse and Neto Félix (2017): A phenomenology of spiritual bypass: Causes, consequenses, and implications. Journal of Spirituality in Menthal Health.

A vallási disszociáció 1. Rész

A spirituális élet emberek millióit vonzza világszerte. Ahogy visszatekintünk a történelmünkre láthatjuk, hogy a vallási mindig is markáns szerepet játszott az emberek életében. Ám a hatvanas évektől a nyugati világban ugrásszerűen megnövekedett a keleti hagyományok és vallások iránti érdeklődés. A new age-es, spirituális eszmék és gyakorlatok iránti vonzalom a nyugati kapitalizmusban mára már fogyasztási iparággá nőtte ki magát. A nagy divatcégek hippis kellékeket dobnak a piacra, a dílerek vígan meggazdagodnak a pszichedelikus szerek árusításából. Felsőoktatási előképzettséggel nem rendelkező vagy semmilyen szupervízióba nem járó jósok, guruk, ezoterikus „gyógyítók” árulják a hamis megnyugvást a szenvedésüket keservesen megszüntetni akaróknak. Amiről a következő írás szólni fog, az nem csak a new age-es világ sajátossága, a nagy világvallások követőinél is mind megfigyelhetjük a spirituális lehasításnak vagy vallási disszociációnak, angulol spiritual bypassing-nek nevezett jelenséget.   

A SPIRITUÁLIS LEHASÍTÁS JELLEMZŐ

A fogalmat 1984-ben John Welwood pszichológus alkotta meg. A vallási lehasítás azt a jelenséget foglalja magában, amikor az egyén arra használja a vallási eszméket és gyakorlatokat, hogy ne kelljen szembenéznie a fájdalmas érzésekkel, emlékekkel, gyerekkori traumákkal, a világban létező problémákkal, vagy felelőséggel járó döntések meghozatalával. Welwood szerint a spirituális lehasítók arra használják a spirituális életstílust, hogy elnyomják a pszichológiai problémáikat, ami viszont később súlyosabb mentális problémák jelentkezésével fog járni (Briggs and Shoffner, 2006.).  

A spirituális lehasítás sokkal elterjedtebb, mint azt gondolnánk. Robert Masters pszichológus szerint, hogy megértsük a jelenséget, vissza kell mennünk ahhoz a kultúrális axiómához, miszerint a negatív érzésekről (düh vagy szomorúság) és dolgokról (például a gyerekek elleni erőszak) tabu és szégyelnivaló dolog beszélni. Az erre való kondicionálást gyerekkorban már elkezdik, így az összes ember kivétel nélkül elsajátítja ezt a társadalmi szabályt. Ennek következményeként társadalmi szinten kollektív gyakorlattá válik a problémák elnyomása. Ezt a kulturális gyakorlatot a spirituális lehasítók átemelik a spiritulitás szférájába és különböző vallási eszmék idealizálásával eltávolítják (eldisszociálják) magukat egyéni és társadalmi szinten is az élet nehéz, szomorú, dühítő, igazságtalan és fájdalmas oldalától. Masters szerint a spirituális lehasítás jellemzői a következőek:

  • eltúlzott elkülönülés a világ problémáitól
  • az érzelmek elnyomása
  • a pozitivitás túlhangsúlyozása
  • düh-fóbia
  • túl toleráns vagy teljesen vak együttérzés
  • gyenge vagy nem létező személyes határok
  • annak az illúziója, hogy aki spirituális gyakorló, az magasabb szinten van, mint a nem spirituális emberek (spirituális nárcizmus)
  • a világi dolgok leértékelése a transzcendenshez képest (a „minden illúzió” téveszme)

Jack Kornfield amerikai buddhista gyakorló és pszichológus A bölcs szív című könyvében a saját spirituális lehasításáról is beszél. Miután öt évig egy thaiföldi szerzetesi közösség tagjaként élt, hazatérve a spirituális nárcizmus csapdájába esett. Azt gondolta ő már többet tud azoknál akik nem gyakorolnak, illetve a saját és a világ szenvedésétől úgy távolította el magát, hogy azt a spirituális közhelyet hajtogatta papagájként, hogy a hétköznapi valóság csupán egy illúzió és minden problémát csak az elme hoz létre. Kornfield hangsúlyozza, hogy ezek mind téveszmék voltak, mert az igazi spiritualitás nem ezt jelenti. Pszichológusként kiemeli, hogy az együttérzés nem ostoba, nem azt jelenti, hogy mindent naivan mosolyogva elfogadunk. Ez nem spiritualitás, ez önbecsapás. Kornfield szerint a világ igazságtalan és dühítő dolgai ellen aktívan fel kell lépnünk. Az erőszakra nemet kell mondanunk. Az elkövetőket a jog eszközeivel felelősségre kell vonnunk és a világban aktívan részt kell vennünk ahhoz, hogy megtapasztalhassuk azt a valódi spiritualitást, ami az élet negatív oldalának a megéléséből és elfogadásából fakad.

EGY TANULMÁNY RÖVID BEMUTATÁSA

Piciotto, Fox és Jesse 2017-es tanulmányukban a spirituális disszociációt fenomenológiai megközelítéssel célozták megvizsgálni. Interjúalanyoknak olyan embereket választottak, akik már megéltek közvetlenül spirituális lehasítást. A nyolc önkéntes résztvevőből heten brazilok voltak és egy norvég volt köztük. Hat résztvevő spirituálisnak jellemezte magát, de nem vallásosnak, ketten pedig buddhisták voltak. A résztvevőknek a  következő öt kérdésre kellett válaszolniuk:

  1. Hogyan találkoztak a spiritualitással vagy a vallásukkal.
  2. Milyen kontextusban jelentkezett a spirituális lehasítás, és mik voltak a fő jellemzői és okai.
  3. Mik voltak a főbb következményei a spirituális lehasításnak és hogyan vették észre a tüneteket.
  4. Hogyan kezelték a spirituális lehasításukat, hogyan gyakorolják most a spiritualitást.
  5. Személyesen mit gondolnak hogyan lehetne megelőzni a jelenséget.

Az eredményeket a következőkben röviden ismertetem, az utolsó két kérdéssel most nem foglalkozom, tekintve azt, hogy az írás jelenlegi fejezete az okozatokra és a következményekre kívánja helyezni a fókuszt.

Az első kérdésre háromféle variácói jött ki. Az egyik motiváció a vallás felé fordulásban az egzisztenciális kérdésekre való válasz keresése volt. „Honnan jöttünk, mi végre vagyunk a földön?” A második jellemző a szenvedés elnyomásának vagy megszüntetésének a vágya volt. „Azért kezdtem el templomba járni, mert rengeteget szenvedtem, hittem abban, hogy a vallás megszabadít a fájdalmamtól.” Végül az utolsó motiváció a vallás felé fordulásban a családi háttér volt. Többen vallásos, spirituális családban nevelkedtek.

A spirituális lehasítás kialakulásában négyféle okozat került megvilágításba. Az első az egyén világtól való menekülése volt, a második ok az egyén saját fájdalmától való menekülés (emiatt a viselkedés miatt az ingerküszöbük is egyre alacsonyabbra csökkent, egyre kevesebb fájdalmas jelenséget és érzést bírtak elviselni). A harmadik ok a saját gyerekkoruk és családi hátterük vagy más nehéz társadalmi probléma elől való menekülés volt. Végül a negyedik okozat a vallásos közegük volt, amiben a vallási vezetők és a közösség tagjai dogmák szerint működtek és a pszichológiai problémákkal való foglalkozás iránt közönyösek vagy kifejezetten ellenségesek voltak.

A spirituális lehasításnak az egyik következménye az emberektől és a világtól való elzárkózás volt. Több résztvevőnél megjelent az a spirituális nárcisztikus viselkedés, hogy egyre inkább nem voltak hajlandóak szóba állni olyan emberekkel, akik szerintük nem voltak eléggé spirituálisak. „Azt gondoltam, hogy magasabb szinten vagyok, mint a többi ember, mert magamat sokkal spirituálisabbnak véltem a többieknél.” Az interperszonális kapcsolataik egyre inkább azokra az emberekre korlátozódtak, akik az általuk képviselt spirituális eszméhez tartoztak. A családtagjaikkal vagy a régebbi barátaikkal elkezdték megszakítani a kapcsolatot. Az Én egyetemességét elkezdték idealizálni a világi emberi kapcsolatokkal szemben. Megjelent tünetként a konfrontáció kerülése is, vagy annak az elkerülése, hogy erőfeszítéssel járó én-határokat szabjanak ki. „Elfutottam a konfrontáció és a konfliktus elől, mert attól féltem, hogy ha kifejezem a problémáimat, akkor nem fogok megfelelni másoknak és a spirituális elvárásoknak.”

A következő részben a saját gyerekkortól és családi háttértől való menekülésre fogok fókuszálni. Ismertetni fogom mit jelent a disszociáció, amihez Judith Herman traumakutatással kapcsolatos eredményeit fogom felhasználni. Továbbá bemutatom, milyen összefüggésben van a gyermekkori traumatizáció a vallási disszociáció kialakulásával.

Amma asramja

Nagyon kiváncsi és izgatott voltam az asramba érkezést megelőzően. Leginkább az foglalkoztatott, hogy milyen lesz végre egy női vezetővel találkozni. Még sok kérdés volt bennem ezenkívül, és sok remény azzal kapcsolatban, hogy legalább azt az alapszintet hozza majd, hogy nőként erőszakmentesen vezeti a közösséget.

Amma egyedülálló a spirituális világban. Sokan felhoznak női vezetőkre példákat, de azt nem veszik figyelembe, hogy ezek a nők általában egy férfi guru alatt tevékenykednek, vagy úgy van a kezükben valamennyi hatalom, hogy nincsenek a hierarchia legtetején. Női Pápáról  vagy női Dalai Lámáról még nem hallottunk ugyebár. Amma ezért egyedülálló, mert a hindu hagyományban nő eddig nem került ilyen jelentős vezető pozícióba. Mivel több szabály is szól arról, ami diszkriminálja a nőket. Nem mehetnek be bizonyos templomokba, nem végezhetnek el bizonyos szertartásokat, de ez csak pár példa, most nem is megyek bele ennél jobban a felsorolásba.

Az asramba karácsony napján érkeztünk. Kochin repteréről még egy négy órás út várt ránk Amritapuriba. Muszáj volt befizetni egy drágább taxis útra, mert hajnalban érkeztünk meg, semmi nem járt a taxikon kívül és hulla fáradtak voltunk. Elkezdtünk azon agyalni, hogy most aludjunk itt a reptéren várjuk meg a reggelt, és keressük meg a buszállomást vagy induljunk neki rögtön az útnak. Egy fél órás tanakodás, számolgatás után úgy döntöttünk a drágább, de stresszmentesebb verziót választjuk. Ezzel a döntéssel viszont az járt, hogy most nagyon oda kell figyelnünk mire és mennyit költünk. Azért elég nagy különbség van egy kényelmes taxi út és egy tömött indiai olcsóbb buszos út között. Két napos utazás rettentően le tudja szívni az embert, és tényleg nem ajánlom senkinek, hogy fáradtan induljon neki egy nagyobb útnak, mert sokkal inkább éberebbnek kell lennie az út során. Az időeltolodás, a be-ki csekkolással járó stressz, a csomagok hajkurászása, a „meg van-e mindenem?” para, a beszállókapu felkutatása, egy idegen helyre való megérkezés és alkalmazkodás az új körülményekhez rettentően letudja szívni az ember idegrendszerét.

Szóval legalább gyorsan és nyugalomban érkeztünk meg. Elsőre egy olyan szobát kaptunk, ami amúgy az itt tanuló bentlakásos elsőéveseké, csak ők távolt voltak emiatt helyeztek el minket ezen az átmeneti szálláson. Pár napja szóltak, hogy át kéne költöznünk egy másik szobába, mert visszatérnek a tanoncok. Ezen elég sokáig bosszankodtam. Ennek több oka is volt, nem mondták meg nekünk előre, hogy ez csak egy átmeneti szállás, emellett eléggé kimerültem aznap, és pont akkor közölték velünk a költözés tényét, amikor hullafáradtan visszaértünk a szobába, ahol már csak egy nagyot akartam aludni.

A cuccunkat összepakolni is elég nagy energiát igényel mivel több, mint fél évre terveztük az Ázsiai körutazásunkat és emiatt egy rohadt nagy hátitáskával utazunk. Napközben még azon is egész sokat stresszeltem, hogy kevés pénzünk van. Harmincezernyi összegnek megfelelő indiai rúpiába kerül egy hónapig a szállás napi három bőséges kajával együtt, de nekünk így is sokat kell spórolni, például egy narancsot is elfelezünk a barátommal, nem tudunk egy egészet megenni, be kell osztani. Gyalog járkálunk el felfedezni a környéket, és nem engedhetünk meg magunknak olyanokat, hogy befizessünk egy hajókázásra vagy kifizessünk egy riksát. A low budget viszont olyan élethelyzetekbe tud kényszeríteni, olyan élményekkel találkozhatunk, amik szintén életre szólóak és nem biztos, hogy ha kényelmesen lenne pénzünk, akkor tudnánk olyanokat megtapasztalni, mint például egy elhagyatott strandot találni sétálás közben, ahol delfinek úsznak el mellettünk.

Ahogyan elindultam az iroda felé (ahol megkaptuk az új szobánk kulcsait) próbáltam megnyugodni és arra fókuszálni, hogy bárhogy alakul, ha a legrosszabb szobát kapjuk meg, akkor is kihozunk belőle majd valamit. Mint eddig mindent, majd ezt is megoldjuk valahogy. Erre mi történt? Egy olyan szobát kaptunk, amitől a földig zuhant az állam. A 12. emeleten lakunk most, minden nap a tenger zúgását hallhatjuk, és az első sorból nézhetjük a naplementéket. A sasok az ablakunk előtt repkednek el, rálátunk az egész környékre; az Arab tengerre, a pálmafákra és a tengerrel párhuzamosan folyó különleges backwater-ekre. Tényleg egy csoda, hogy itt lehetünk.

a különleges bacwater-ek a napfelkeltében
kilátás a szobánk ablakából
naplemente az Arab tengeren

A második vagy harmadik napon találkozhattunk Ammával. A dharsan egy bevett hindu szokás. Azt jelenti, amikor láthatsz egy szentet, közel kerülhetsz hozzá. Ezt a szokást a férfi guruk általában úgy vezetik le, hogy ülnek a trónon és a hívők, ahogy haladnak el a lábuk alatt rájuk pillanthatnak több órás várakozás után. Néha a guruk megérintik immel-ámmal az előttük elhaladó feje tetejét. Ammánál máshogy megy. Ő megölel egyenként mindenkit. Ezért hívják úgy, hogy Amma the hugging saint (Amma, az ölelő szent). Egész nap ott ül, kétszer tart szünetet és mindenkit egyesével megölel és megáld. Ez azért is nagy reform Amma részéről, mert a tekintélyelvű, túlmisztifikált guru-tanítvány viszonyt újraértelmezi, illetve azt a társadalmi szabályt is feloldja, ami nem engedi, hogy férfiak nőkhöz érjenek (a nő tisztátalannak van bélyegezve). Amma női tanítóként űdítő színfolt a férfiak uralta intézményben.

Amma a dharsan alatt engem hosszú másodpercekig tartott a karjában és a végén egy imát mormolt a saját nyelvén a fülembe. Olyan volt az ölelésében lenni, mintha az anyaföld ölelt volna magához. Ammának a neve egyszerűen azt jelenti, hogy anya. Ahogy majdnem én voltam soron, egyre jobban izgultam. Minél közelebb kerültem hozzá érezhetően megváltozott az energia. Ez nagyban annak a rítusnak köszönhető, amin az ölelés előtt keresztül megy az ember. Több órás várakozás, a szentnek nevezett ember egyre közelebb kerül, fokozódik a feszültség. Viszont én teljesen máshogy éreztem magam a közelében, mint egy férfi guru közelében. Nem féltem és bizalommal omlottam a karjaiba.

Ami nekem kifejezetten szimpatikus, az az, hogy Amma beleáll a nőügyekbe. Többször felszólalt nőkérdésekben. Hangsúlyozza, hogy a nők a történelem során fizikai, érzelmi és intellektuális elnyomásnak és üldözésnek voltak kitéve a férfiak által. Kijelenteni, hogy a férfiak a mai napig nem hajlandóak a nőknek megadni azt a szabadságot, ami alapvetően járna nekik. (Amma, 2008: 15). Arról is sokat beszél, hogy a vallási vezetőknek hatalmas felelőssége van abban, hogy aktuális társadalmi problémákról beszéljenek. Nekem azért is nagy élmény Amma, mert jelentős reformok bevezetésével próbálkozik. Attól függetlenük, hogy én személyesen abolicionista párti vagyok, vagyis azt szorgalmazom, hogy a vallási intézményrendszereket meg kéne szüntetni, és az alapoktól újragondolni az androcentrikus (férfiak által kinyilatkoztatott) vallási tanításokat, még így is egy pozitív jelenségnek gondolom azt, amit Amma csinál, még ha nem is értek egyet minden kijelentésével. A következők egy részével viszont tökre azonosulni tudok:

„Olyan időket élünk, amiben az elavult vallási és társadalmi rendszereket meg kell változtatni. Nem csak arról van szó, hogy sok vallási szokás és szabályzat mára már teljesen idejétmúlt, hanem arról is, hogy korlátozzák a mai nő fejlődését. A vallási hagyományok jelentősek. Nem kell mindet teljesen elvetni. Ennek ellenére a vallási vezetőknek teljes erőfeszítéssel azon kéne munkálkodniuk, hogy a követőiket visszavezessék a spiritualitás valódi lényegéhez és ennek a fényében ítéljék el a nők elleni diszkrimináció minden típusát. A vallási vezetőknek nyíltan beszélnie kellene a nők elleni erőszak és elnyomás összes formájáról.” (részlet Amma 2002-ben Svájcban elmondott beszédéből.)

Hivatkozások:

The Awakening of Universal Motherhood: An Address given by Amma on the occasion of the Global Peace Initiative of Women Religious and Spiritual Leaders, at Palais des Nations, Geneva, on October 7th, 2002.

The Infinite Potential of Women: An Address by Her Holiness Sri Mata Amritanandamayi Devi. Delivered at the 2008 Summit of the Global Peace Initiative of Women. Jaipur, Rajasthan, India. 2008.