Amikor elindultunk Görögországba, már azt hittem felkészültem arra, hogy nem lesz egyszerű feljutni az Olümposz csúcsára. Ugyanis több utazós blogger beszámolóját is elolvastam, és nézegettem hegymászós blogokat is, ahol kiemelték, hogy tapasztalt hegymászóknak és túrázóknak javasoljak az istenek hegyének a megmászását. Endivel ugye semmi közünk sincs a hegymászáshoz, de még túrázni sem szoktunk valami gyakran, viszont mindketten mozgunk rendszeresen, ráadásul én, az utóbbi egy évben sokkal keményebben és rendszeresebben, mint eddig valaha. Így hát abban a hitben voltam, hogy ha nem is alaposan, de mégis azért felkészültem arra, hogyan fog megterhelni a túrázás, de hát tévedtem, és minden várakozásomat felülmúlta a három napos olümposzi túra. Ugyanis újra beigazolódott az a tapasztalatom (amit rendre el is szoktam felejteni), hogy sosem lehet száz százalékosan felkészülni mindenre, az út során mindig olyan váratlan helyzetekbe fogunk sodródni, amit csak ott helyben fogunk tudni megoldani. 

Nem csak amiatt volt atom szívás a mászás, mert Endivel nem voltunk tapasztaltak, hanem egyrészt az is közrejátszott, hogy eléggé impulzívan döntöttünk a hegyi túra mellett, másrészt megint low budgetból, azaz a legminimálisabb pénzből oldottuk meg az utazásunkat. 

Kezdem a low budget részletezésével, amit mellesleg azért szoktam mindig nyíltan leírni, mert többnyire elképzelhetetlennek tartják az emberek, hogy ennyi pénzből el lehet utazni. Tehát az egész görögországi utazasunkat fejenként százhuszonötezerből hoztuk ki, amiben benne volt a fapados repjegy ára is. A repülőgépre ráadásul csak kézipoggyászt vittünk magunkkal, így úsztuk meg még olcsóbban a repülést, és így alig hoztunk magunkkal cuccot a tizenkét napos görög nyaralásra. Ami kellett meleg ruha (mert a hegyekben eléggé hideg van este), azt alapból felvettük, vagy magunkra kötöttük. 

Mint mindennek, így a low budgetos utazásnak is megvannak a hátrányai és az előnyei. Ami miatt én kifejezetten pozitívnak élem meg, az az, hogy egy olyan hozzáállást segít az “úton levés” közben beépíteni a mindennapi gondolkodásmódomba, hogy a fogyasztásomat a legminimálisabbra tudom lecsökkenteni. Ez persze nem azt jelenti, hogy hazamegyek és aszkéta szentnek képzelem magam, majd soha többet nem teszem be a lábam a kedvenc vegán kajáldámba, a Vega Citybe, vagy mindig szépen visszarakom a mélyhűtőbe a vegán Magnumot, hanem mindig próbálok reflektálni egy vásárlásnál arra, hogy mire van valójában szükségem, és mi az, amit éppen el tudok engedni, mert csak a kényelmi szükségleteimet, vagy a pillanatnyi vágyaimat szolgálja ki. Ezenkívül az is a low budget nagy előnye, hogy sokszor ki tudjuk kerülni a populáris turista helyeket, mert vagy vadkempingezünk, vagy a legolcsóbb hostelekben alszunk, amiket leginkább helyiek vezetnek, és így pluszban tőlük kaphatunk infót arról, hogy mit és hol érdemes megnézni. 

Mivel sosem hívunk taxit, ezért a legtöbbször gyalogolunk (hacsak nem Indiáról van szó, ahol megengedhettük magunknak az olcsó tuktukkozást). Gyaloglás közben pedig szintén olyan helyekbe ütközünk, amiket esélyünk sem lenne megtalálni, ha valamelyik hivatalos turista oldal ajánlása alapján keresnék, mondjuk kajáldákat Thessalonikiben. Pont így, gyaloglás közben találtunk rá egy olyan indiai kajáldára Thessaloniki külvárosi részen, ahol a jellegzetes görög salátát nem jellegzetes módon tálalták a hagyományos indiai kajával együtt. Na az volt ám az igazán különleges gasztroélmény.

Visszatérve az Olümposz megmászásara, a low budget hátrányai például ott mutatkoztak meg, amikor első este vadkempingeztünk, és annak ellenére, hogy tök korán lefeküdtünk a függőágyunkba, Endi reggelre kicsit megfázva ébredt. Ez pedig azért történt, mert hiába, hogy meleg volt este a tengerpart melletti fán csüngve, bárhol is legyünk, hajnalra mindig lehül a levegő. Endi pedig nem tette maga alá a halózsákot, emiatt fel is fázott kicsit, és így neki nem volt valami jó kedve, amikor el kellett indulni arra az ötórás túrára, ami közel nyolcszáz méteres szintemelkedésekkel volt megfűszerezve.

Mivel a parton aludtunk, azért még az is előttünk állt, hogy onnan feljussunk Litochoro városaba, ami pedig mégcsak az Olümposz alaptábora, tehát innen lehetett aztán eljutni Prioniába, ami körülbelül 1100 méter magasságban van, öt óra gyaloglásra Litochorótól. Viszont cserébe mesebeli tájakon, kristálytiszta hegyei patakok mellett sétálhat az ember. Prioniától már nem is vezet több autóút, a kaját és minden mást szamarak hátán szállítják fel a menedékházakba. A legtöbben idáig autóval jönnek el, majd a parkolóba hagyják az autókat, és elindulnak az első menedékházhoz, Spilios Agapitoshoz.

Még a reggeli indulásnál az is fokozta az elindulási nehézségeket, hogy a low budget miatt mobilnetünk se volt. Viszont emiatt már otthon letöltöttem a jordániai Petrába való belógásnál is jól bevált maps.me alkalmazást, ami egy olyan hiper-szuper térkép, hogy nemcsak az van, hogy offline is úgy működik, mint a google térkép, hanem minden egyes kis apró utat megmutat, és sok-sok minden mellett még azt is, hogy például hol lehet ivóvízhez jutni, vagy hol van az a buszmegálló, ami éppen nekünk kellene.

Reggel, több mint egy fél órás parton gyaloglás után eljutottunk az előző nap lecsekkolt buszmegállóba. Kicsit bizonytalanok voltunk abban, hogy a megadott időpontban fog-e jönni a busz, mert csak három időpont volt megadva a menetrenden, és a megálló egy totál elhagyatott útszéli helyen árválkodott. A busz végül időben érkezett, ráadásul ettől is valami elképesztő hálát éltünk meg, ami aztán egy újabb löketet adott ahhoz, hogy el tudjuk kezdeni a túrát, fel egyenesen az Olümposzra, az istenek lakhelye felé.

Miután Litochoróban feltöltöttük a telónkat egy kávézóban és egy kicsit neteztünk is, elindultunk az offline térképen jelölt úton. Viszont nem voltam abban száz százalékig biztos, hogy az általam kiválasztott út, az biztosan a hivatalos túraút-e, mert több utat is jelölt a térkép, bármiféle megnevezés nélkül. De szerencsére beleütköztünk egy random turista pontba, ahol eligazítottak, hogy melyik utat kell követnünk ahhoz, hogy elérjünk a Prionia melletti Dionüszosz kolostorhoz. Ez pedig, az E4-es túraútvonal volt.

Ekkor jött az, hogy megtapasztaltuk, hogy totál nem vagyunk túrázós arcok, mert olyan emelkedőket kellett megmászni sorozatban, hogy minden egyes felmászás után úgy lemerült az energiánk, mint a duracell nyuszival versenyző gagyi elemes nyulaknak a reklámban. Újra és újra meg kellett állnunk leülni és enni valamit. Na és hogy készüljön az ember low budgetból egy több napos túrára kajával? Hát úgy, hogy a Lidlben előtte bevásárol. Ezért lóg minden egyes fotónál egy lidlös zacskó a táskámról, mert a fapados repjegy ára miatt ugye, csak kézipoggyászt hoztunk, az én táskámba így már nem is fért semmi, Endiébe még bele tudtunk tuszkolni egy-két energia szeletet, meg töltött szőlőlevél konzervet, de a többit zacskóban cipeltük fel-le, a sziklás emelkedőkön.

A maps.me alkalmazás azt is mutatja, hogy hány perc (vagy óra) gyaloglásra van a kijelölt hely, és tényleg, mint a google maps-en el is lehet indítani a navigációt. Nekünk négy és fél órát mutatott, de tudtuk, hogy biztos, hogy nem fogjuk ennyi idő alatt megtenni az utat, így, egy olyan hat órás gyaloglást (és mászást) saccoltunk. Fél egykor indultunk Litochoró centrumából és csodás módon ötre már meg is érkeztünk a kolostorhoz.

Az is egy isten áldása volt, hogy csak az utolsó ötszáz méteren kezdett el zuhogni, de úgy, hogy két és fél órán keresztül el sem állt. Banális dolog, hogy a hegyekben hirtelen leszakadhat az ég, főként egy olyan magas hegyen, mint az Olümposz, de mi erre se készültünk fel. Esőkabátot nem pakoltunk, mert az már nem fért volna be, de volt nálunk függőágy és hálózsák is. Amilyen szerencsének volt megint, a kolostornál pont volt egy bolt, ami éppen bezárt az eső miatt, és a kedves görög boltos bácsi azt mondta nekünk, hogy nyugodtan itt aludhatunk a fedett helyen, és leverhetjük a sátrunkat (ha lett volna).

Sátor híján maradt a függőágy, aminek a hátránya pedig az volt, amit az első nap is megtapasztalt az Endi. Hogy ha nem vagyunk rendesen védve alulról, akkor iszonyúan jön a hátunkra a hideg, de ezzel a problémával abban a pillanatban nem igazán foglalkoztunk, csak örültünk, hogy egy száraz helyen megpihenhetünk, és ismét hálásak voltunk a mindenségnek és az emberiségnek a kedves görög bácsin keresztül. Fel is kötöttük rögtön a függőágyainkat két faoszlop közé, miközben egy-két túrista esernyőt tartva még szállingózott a kolostorhoz vezető úton. Volt, aki eléggé furán nézett ránk, volt aki csak nevetgélt rajtunk, de nem seggfej módon, hanem csak együtérzően a helyzetünkkel.

Én rögtön elaludtam, majd arra keltem, hogy elállt az eső, és az Endi kérdezi, hogy most mi legyen, menjünk tovább Prioniához, vagy próbáljuk meg itt az estét, de úgy, hogy már akkor reszkettünk a hidegtől, mivel a kolostor ráadásul egy völgyben volt. Megint kockáztattunk, és úgy döntöttünk, hogy bepróbáljuk az ismeretlent és tovább megyünk Prioniáig, ahol foglamunk se volt arról, hogy a térkép által potenciálisan menedékháznak jelölt valami tényleg egy menedékház, vagy valamiféle vadászlak, vagy Isten tudja mi. Abban reménykedtünk, hogy ha nem lesz ott menedéház, mégis valamivel melegebb lesz, és akkor már jobban fogunk tudni aludni a hálózsákunban. Fél óra séta után már ott is voltunk, viszont nem volt elég, hogy ránk esteledett, menedékház se volt, de semmi olyan lehetőség amire kiköthettük volna a függőágyunkat.

Így, szinte a vaksötétben (nem volt közvilágítás sem), kóborkutyák által megugatva, egy pad feletti beton padkára kiterítetttük a függőágyunkat, hogy azért legyen alattunk valami, és a hálózsákunkat teljesen becipzároztuk, reménykedve abban, hogy a leheletünkkel fel tudjuk majd melegíteni a belső teret. De hiába lehelgettem belül a hálózsákot, életem legmegpróbáltatóbb estéje volt. Úgy rázott a hideg, hogy emiatt nem tudtam aludni, és az már csak másodlagos volt, hogy a kóborkutyák néha úgy rázendítettek körülöttünk, hogy még az étterem tulajdonosa is felkelt, vagy az, hogy beleáll a bordáim közé a hideg beton, és közben azon agonizálok, hogy hogyan fogok így szétstrapálva holnap eljutni a csúcsig (hehe).

Valamiféle csoda folytán hajnalban, pont amikor a leghidegebb volt, el tudtam aludni pár órára, de aztán már hétkor keltünk is, mert jöttek a túrázok, másrészt mi is el akartunk indulni időben a csúcs felé. Endivel már iszonyú feszültek voltunk, veszekedtünk is többször, de így is megpróbáltunk konszenzusra jutni arra nézve, hogy elinduljunk-e egyátalán a menedékház felé, ami még négy óra mászásra volt a padkás szpotunktól, és még innen kellett volna tovább menni a csúcsokhoz (több is van, igen), vagy tegyünk egy rövidebb túrát, aztán induljunk vissza a tengerpart felé.

Mielőtt döntüttönk volna, megindultunk a menedéház felé, mivel úgyis arra vezetett tovább a túraútvonal, majd a döntést másfél óra után hoztuk meg, és először arra jutottunk, hogy akkor induljunk el vissza a partfelé. Miközben baktattunk visszafelé, annyira szomorú lettem, hogy úgymond feladjuk ezt az egész túrát, és nem juthatok fel a vágyott magasságokba, hogy megálltunk újra átbeszélni az egészet. Ismét sorra átvettük a pro és kontra érveket, például azt, hogy tényleg nagyon fáradtak vagyunk, és így lehet fel se tudunk majd mászni, a pénzünk is kevés, és így nem biztos, hogy ki tudjuk fizetni a szállást a menedékházban, viszont most először és utoljára vagyunk itt az Olümposzon, amit én eléggé megbántam volna, hogy ha kihagyjuk. Végül meggondoltuk magunkat, és úgy döntöttünk, hogy elindulunk újra az olümposzi istenek lakhelye felé.

Ez a döntés egy olyan pozitív impulzust adott, hogy szinte alig éreztük az előző esti padkán alvás megpróbáltatásait a testünkben. Viszont az utolsó egy órás szakaszon, ahol majdnem ötszáz méter volt a szintemelkedés, annyira kivoltunk, hogy az egyik pihenőnél az Endi teljesen kifeküdt, majd én hergeltem, hogy keljen fel, mert már nem volt olyan messze a menedékház. Végül szinte földön kúszva, pont ebédidőben érkeztünk meg, és rögtön bevetettük magunkat a büféhez, ahol rendeltünk is egy görög salátát öt euróért, és egy paradicsomos tésztát hat euróért.

Amúgy elsőre nekünk, a lidlös kaján élőknek, soknak tűnt az öt eurós saláta, de aztán megfigyeltük lent a tengerparton, hogy szinte mindegyik túrista helyen majdnem ennyibe kerül, és itt fent a hegyekbe ráadásul lehetett volna sokkal drágább is, hiszen nagyon sok munka ide felszállítani az alapanyagokat. A szamarak használatáról is sokat beszélgettünk, például arról, hogy egyáltalán nem okés az, hogy meggyőzi magát arról az ember, hogy ez csak egy állat, akinek nem számít a négy órás málházás felfelé a hegyen, mert bírja a strapát. Így aztán végképp nem érdekelt minket mennyibe került az a saláta, mert igazából azért ehettünk, mert felhasználták ezeket az állatokat arra, hogy idehozzák nekünk az alapanyagokat az ételeinkhez.

Miután megebédeltünk és a wifi jelszavat is levadásztuk, már délután háromra járt az idő, és még előttem voltak az olümposzi csúcsok. Azért csak előttem, mert Endi arra jutott, hogy nem szeretne tovább jönni, és amúgy is, neki már a menedékház is az Olümposz csúcsának számít, a 2100 méteren való elhelyezkedésével, így hát ő ottmaradt, amíg én neki indultam a körülbelül másfél órás mászásnak. Időben rövidnek tűnt a táv, de nehézségben ez volt a legnehezebb. Nem elég, hogy a szintemelkedés itt volt a legdurvább, hanem olyan terepen is kellett mennem, ami teljesen sziklás volt. Az utolsó szakaszban már sziklatörmelékeken lépkedtem, ezért folyamatosan, hiper tudatosam figyeltem a lépéseimet, és ha fotózni szerettem volna, akkor inkább megálltam, és nyugodtan körbefotóztam a tájat, és szelfizgettem a körülöttem lévő hegycsúcsokkal.

Az Olümposz legmagasabb csúcsa a 2918 méteres Mytikas, de az meg se fordult a fejemben, hogy ide felmegyek, mivel itt már konkétan sziklát kell mászni és nekem rendes hegymászós bakancsom se volt, tapasztalatom se, de még egy társam se, aki segített volna a mászásban. A többi csúcshoz a beszámolók szerint valamivel könyebb feljutni, de ezek az útvonalak is veszélyesek, mert mindenhol már kopár sziklák veszik körbe az embert, és legtöbbször sziklatörmlékeken kell lépkedni, olyan szűk ösvényeken, amiknek pedig némelyik szakaszon meredek leejtő az egyik oldala. Én 2700 méterig mentem fel, úgy, hogy már előttem volt a Skala nevű csúcs, 2866 méteren, viszont nem bírtam tovább menni, mert ha még egyet léptem volna, éreztem, hogy akkor összeesek, mert már a lábam is kezdett remegni az utolsó lépéseknél.

Itt álltam, egy helyben több percen keresztül, és néztem vissza magam mögé, majd néztem az előttem száz ötven méterre magasodó csúcsot, de egyezséget kellett kötnöm a testemmel, és le kellett ültetnem a kispadra az akaraterőmet, mert itt, ha tovább eröltettem a mászást, az már tényleg veszélyes lett volna. Nem elég, hogy teljesen kimerültem, hanem egyedül is voltam, félig a felhők között, ahol nagyon gyorsan változott az időjárás, egy meredek sziklás ösvényen, ahonnan még, ha fel is mászok a csúcsig, vissza kell tudni jönnöm.

Könnyes szemmel indultam el vissza felé. De nem azért, mert azt éltem meg, hogy fel kellett adnom valamit, hanem azért, mert amellett, hogy büszke voltam arra, hogy idáig eljutottam, attól is büszkegéset éreztem, hogy meg tudtam hozni egy olyan döntést, hogy visszafordulok a csúcs előtt, csaknem száz méterrel, mert fontosabb volt abban a helyzetben a testem jólléte, mint az, hogy csakazértis végig toljam azt, amit elképzeltem.

Így engedtem el az Olümposz csúcsát, amit nem is éltem meg veszteségnek, mert olyan természetfeletti élmény volt már csak az, ahogyan egyedül lépkedek a csöndességben, miközben félig az égben érzem magam, amiatt, ahogyan közvetlenül mellettem zuhannak el a felhők.

Visszatérve a menedékházba, csak ültem és néztem a körülöttem lévő történéseket, de ez a békés ücsörgés hamar megszakadt amiatt, mert hát tovább kellett léteznem a hétköznapi valóságban, és előttünk állt egy újabb feladat, mégpedig az, hogy kiderítsük, most akkor hol fogunk aludni. A menedékházban az összes ágyat már előre lefoglalták, viszon felajánlották nekünk, hogy az étkezőben, a padokon majd aludhatunk, de ehhez meg kell várnunk, amíg mindenki lefekeszik. De mondták, hogy arra is van esély, hogy valaki lemondja a foglalást, és akkor megkaphatjuk az ágyakat. Annyira fáradtak voltunk, hogy én fogtam magam, kivettem a hálózsákomat, kiterítettem a padra, aztán majdnem el is aludtam, ami aztán meghiúsult, mert berontott dajdajozva egy nagyobb baráti társaság, akiknek helyett kellett adnom.

Este kilencre, mikor már teljesen beletörődtünk, hogy az ebédlő padjain fogunk aludni – de azt is csak akkor, ha majd abbahagyják a piálást a vendégek –, bejött az ajtón az egyik ott dolgozó nő, és szólt, hogy felszabadult két ágy. Itt is megint jött a hálaérzet és bizalom afelé, hogy tényleg minden nehézség, és lejtmenet után jön egy újabb “fent”. Kilenc után tíz perccel már aludtunk is. Én reggel hatkor keltem, megnézni a napfelkeltét, ami szintén egy olyan élmény volt, amit bármennyire fáradt voltam, nem lehetett kihagyni. Pont annyira volt felhős az ég előttem, hogy még lehetett látni a napot, ahogyan áttöri magát a felhőkön, és aztán bevilágítja a mögöttem magasodó olümposzi hegycsúcsokat.

Végig néztem azt, ahogy minden egyre fényesebb lett, miközben töltekeztem a nap energiájával. Kellett is az energia, mert a cél aznap a tengerpart volt. A visszafele utat Prioniába, egy kevésbé ismert, rövidebb úton tettük meg. Amennyire alternatív és csodaszép volt ez az útvonal, annyira volt meredek és kimerítő is. Óránként változott körülöttünk a természet, a felhőkből kiszakadva és a fenyveseket felváltva egyre többféle növény vett minket körbe. Mikor leértünk Pironiába, úgy érzékeltük a testünket, mintha az ólomból lett volna, és valószínűleg úgy mozoghattunk, mint C3PO a Star Warsból.

A prioniai étteremnél ittunk egy kávét és megettük a maradék szőlőlevél konzervünket, majd elindultunk a következő 12 kilóméteres útra. Persze nem terveztük, hogy gyalog tesszük meg az utat, mert én már kezdtem attól félni, hogy le fog esni az egyik lábujjam, ha még egy kilómétert gyalogolnom kell a Fife csoportból vadászott Quechua bakancsban, ami meg persze enyhén kicsi is volt rám. Így kitettük a kezünket, és a harmadik próbálkozásnál fel is vett minket egy idős görög házaspár, akik egy szót sem tudtak angolul, de ez nem is volt baj, mert el tudták mutogatni, hogy csak annyit kérnek, hogy vegyük fel a kocsiban a maszkunkat.

Fél óra alatt lent voltunk kocsival Litochoróban, ahol berontottunk egy kávézóba netezni és még több görög kávét önteni magunkba. Végül annyira nem volt már erőnk ahhoz, hogy megnézzük, megy-e busz a tengerparta, de ahhoz sem, hogy nekiálljunk stoppolni, hogy inkább bevállaltuk az egy órás sétát a partig. A sétát úgy éltük túl, hogy volt mit nézni közben, mert olivafa ültetvények mellett haladtunk el, és a hátunk mögött folyamatosan ott figyelt az Olümposz, amire még meg-meg állva visszapillantottam.

A maps.me elvezetett az Olympos Beach kempingig, ahol ki tudtunk venni egy bungallót, annak ellenére, hogy sátorhelyben reménykedtünk maximum, ugye amiatt, mert azt hittük, hogy csak erre lesz pénzünk. A recepción viszont kiderült, hogy egy éjszakára csak húsz euróba kerül egy bungalló. Mi ennek olyan szinten megörültünk, hogy olyan élmény volt befeküdni a vasból eszkábált bungallóba, mintha valami öt csillagos hotelbe kaptunk volna ingyen szobát.

Itt is megfogalmazódott bennünk az, hogy az út során tapasztalt “lent és fent” élmények egy olyan attitűdöt segítenek kialakítani, ami által sokkal inkább meg tudjuk becsülni az otthon olyan egyértelműnek tűnő és adottnak vett dolgokat, mint például azt, hogy van egy ágyunk, amiben a nap végén, egy kimerítő út után megpihenhetünk.