Thaiföldön nem csak meditációs házat építettünk vályogból, hanem utána el is vonultunk egy hétre a közeli kolostorba. A tíznapos természetes építkezés workshop alatt csak nőkkel voltunk együtt, akkor találkoztunk másokkal, amikor meglátogattuk a közelben lévő 500 lépcsős kolostort, ami Chiang Dao egyik nagy látványossága. Végül nem ide mentünk elvonulni, hanem egy kisebb, csendesebb, kevésbé szigorúbb napirendet követő kolostroba, ahol ráadásul apácákkal tudtunk együtt lakni.

A nagyobb kolostor szigorú napirendje biztos jobban vonzotta volna azokat, akik a zenes keménységre vannak fixálódva (hajnali háromkor kellett volna felkelni valami kötelező szertartás miatt), ami számomra nem csak totál idegen, de kifejezetten irritál is. A minél keményebben, minél inkább rendíthetetlen ólomkatonaként feszülök a meditációs pózban állapot hajhászását csak a feketepedagógiai nevelés hatásának tudom betudni. Amit most leegyszerűsítve úgy tudnék összefoglalni, hogy olyan gyerekkorban belénk vert erkölcsi kódok határozzák meg felnőtt világunkat, amelyek azt rögzítik alapértékként, hogy akkor vagyunk „jóemberek” vagyis a külvilág számára akkor vagyunk elfogadhatóak, ha minél ügyesebben takarjuk el azokat az érzelmeket amelyek a társadalom számára megvetendőek. Például nem sírjuk el magunkat, nem mutatjuk ki ha szorongunk, vagy kemény és fegyelmezett testartással leplezzük azt, ha valójában nem bírunk végig ülni egy harminc perces meditációt, mert igazából beleszakad a hátunk úgy hajnali fél öt tájékán.

Nem akartam hajnali ötkor meditálni kötelezően férfi szerzetesek között, nem azért, mert ne tudnék felkelni – hiszen Szikkimben rendszeresen ötkor keltem, hogy megnézzem a napfekeltét és láthassam a világ harmadik legmagasabb hegyét, a Kancsendzöngát –, hanem egyszerűen nem akartam a regula módra előírt napirendet követni, és nem érdekelt, hogy ez van eladva abszolút értékként a spirituális körökben. Így inkább egy olyan nyugalmasabb helyre mentünk, ahol mi dönthettük el, hogy bemegyünk-e a tíz órakor kezdődő szertartásra vagy sem. Mi dönthettük el mikor csinálunk sepregető meditációt vagy azt, hogy mikor megyünk be a barlangba meditálni és milyen meditációs módszert alkalmazunk közben. Nem kellett kötelezően kántálnunk unalmas théraváda szuttákat, amik amúgy tudnak szép élményt adni nekem, és tudom ezeket jólesően és őszíntén recitálni, csak attól ráz a hideg, amikor a rítus kiüresedetté válik (és legtöbbször azzá válik) és csak azért kell csinálni, mert ezt írja elő a szabályzat meg a fővezír szerzetes apát.

Az a nő kísért el minket a kolostorhoz, akivel már évek óta vártam a találkozást. Ouyporn Khuankaew volt az, aki amúgy az egyik legismertebb thaiföldi feminista-buddhista aktivista. A munkásságáról írtam is egy cikket, akit jobban érdekel, az a linkre kattintva elolvashatja. Itt most röviden csak annyit, hogy Ouyporn a thai társadalmat próbálja érzékenyíteni azzal kapcsolatban, hogy mit takar pontosan a nemi alapú erőszak, és ezt a társadalmi problémát buddhista alaptanításokkal támasztja alá illetve magyarázza el.

Az általa és bartája, Ginger Norwood által alapított civil szervezetük szervezte meg a képzést, így a workshop során elkezdtem kérdezgetni Ouypornt, hogy tudna-e ajánlani egy helyet, ahova elmehetünk elvonulni a képzés után, majd nagyon lelkesen, csillogó szemekkel mondott is két helyet, ahol tudunk apácákkal együtt lenni, ezután fel is ajánlotta, hogy elvisz minket az általunk kiválasztott helyre, sőt még ott is marad velünk levezetni egy meditációt.

Teljesen belelkesedtem, főként azon, hogy ő fog minket vezetni meditáció közben. Azért örültem ennek ennyire, mert tudtam, hogy hozzám hasonlóan Ouyporn is családon belüli erőszak túlélő, hiszen erről többször is beszélt a vele készített interjúk során, és tudtam, hogy nagyon képben van azzal, hogy mik azok a dolgok, amiket nem szabad mondani meditációs instrukcióként. Például azt (amit én rendszeresen hallottam magyar közösségekben), hogy az együttérzést ki kell terjeszteni a bántalmazó felé, vagy ha nem is kell most rögtön, a saját gyógyulásunk érdekében az a legjobb, ha ezt azért minél előbb megtesszük. Nem keverte össze a dühöt a gyűlöletttel, nem tartott arról kiselőadást, hogy miért kell elengedni a múltat, mert spiri körökben közkedvelt téveszme azt gondolni, hogy a traumákkal való foglalkozás és az azzal járó düh a földi egóból fakadó csúnya dolog csupán, amit inkább el kéne engedni, és valami isteni, mosolygós-buddhás állapotban kellene időzni non-spot, még akkor is, ha huszadjára köpnek arcon a nap folyamán, hiszen csak az EGÓ az, aki valójában HARAGSZIK!

Ouyporn még olyan praktikus tanácsokat is adott, hogy az ne meditáljon csukott szemmel, akinek traumái vannak, mivel a csukott szemmel való meditálás felerősítheti a disszociációt, vagyis az érzelmektől vagy a testi érzetektől való totális eltávolodást, amely egyrészt erősíti a hétköznapi viselkedés szintjére beépült traumás disszociációt, interperszonális szinten pedig a másik érzéseinek az eltagadását, bagatellizálását. Ugyanis ha a saját érzelmi világunkal nem vagyunk kapcsolatban, hogyan is fordulhatnánk értő módon afelé, hogy a másik ember valójában mit érez és mire lenne szüksége?

Az első napunk úgy telt el a kolostorban, hogy mindannyian meséltünk arról, ki milyen traumákat élt át, nem csak gyerekkorban, hanem felnőttként is. Ouyporn is beszélt a saját megéléséről, ezáltal létrejött egy erős közösségi élmény, már jóval azelőtt mielőtt elkezdtük volna a barlangban a meditációt. A meditációval sokszor azért küszködtem közösségben és egyénileg is, mert olyan elemi düh jelent meg bennem rendszeresen afelé, hogy milyen bántalmazó regulákat, vagy a teljes szociális érzékenység és önismeret hiányával előadott kinyilatkoztatgatásokat adnak el meditációs tanítás néven, ami persze újra és újra megdöbbentett, majd az egekig felbaszott, ahányszor végig kellett hallgatnom.

Itt, Thaiföldön, biztonságban lehettem olyan nőkkel, akik számtalan más nőhöz hasonlóan ugyanazokat az erőszaktípusokat élték át életük során, mint én, és tudtam olyan meditációs tapasztalatot szerezni, amiben az alapvető emberi megértést, és a testi biztonságérzetet élhettem át, majd hozhattam haza magammal. Elképesztő módon ezt az emberi bánásmódot szinte egyáltalán nem sikerült megtapasztalnom ezelőtt. Hozzá teszem, hogy az nem igaz, hogy egyáltalán nem, mert volt egy-két olyan figyelmes meditációt vezető ember itthon is (csak hát nagyon kevesen, és azok sem eléggé rendszerkritikusan), akik Ouypornhoz hasonlóan értették, és értően kezelték azt, hogy nem kell ezt a meditációs fegyelmezgetést és doktrínákhoz való szigorú ragaszkodást tolni, nem csak azért mert egy meditációs elvonuláson résztvevő tizenöt emberből minimum öt gyerekkori bántalmazást szenvedett el, hanem azért sem kellene ezeket erőltetni, mert én azt gondolom, hogy ez a fajta attitűd egy olyan rendszert tart fenn, amelyben nem az érzelmi őszinteség, a másik ember felé való megértés és kölcsönösségre való törekvés az, ami értéknek számít, hanem a versengés, az önzőség, a szigor, és a negatívnak címkézett érzelmek lehasítása, illetve eltagadása van értékesnek kikiáltva. A lényeg, hogy nem azt akarom mondani, hogy Thaiföldig kell feltétlen utazni egy ilyen élményért, hanem azt akarom kihangsúlyozni, hogy nagyon ritka az olyan ember, aki rendszerkritikusan gondolkodik a spirituális gyakorlásról és a vallási intézményrendszerről.

Ezzel az élménnyel kezdődött az egy hetes kolostori elvonulásunk. Ouyporn az első nap után elment, és otthagyott nekünk egy könyvet, aminek az angol címe ez volt: Collection of Dhamma Talks by Venerable Luangpor Pramote Pamojjo in the United States. Ezt kezdtük el olvasni Eszterrel és Katával felváltva és a könyv tartalmáról közösen beszélgettünk az elvonulás alatt. Ami engem nagyon megfogott ebben a könyvben az az volt, amikor a szerző kiemelte, hogy a dühvel, mint érzéssel, nincs semmi probléma alapvetően, mégpedig azért, mert ha az éberség gyakorlásával megfigyeljük ezt az állapotot, akkor kapcsolatba kerülhetünk ezzel a tabusított érzelemmel, ahelyett, hogy gyorsan eltávolítanánk magunktól, mert olyan problémás érzésnek gondoljuk, amitől leginkább meg kell szabadulni. Viszont ha kapcsolatban maradunk ezzel az érzéssel, megfigyelhetjük, hogy mit okoz a testünkben, milyen érzetek keletkeznek a nyomán.

Meditáció közben megpróbáltam kapcsolatban maradni azzal, hogy milyen érzések és érzetek jelennek meg testemben, majd azt figyeltem meg a légzés figyeléssel egybekötve, hogy milyen gondolatok társulnak ezekhez az állapotokhoz. Rengetegszer éreztem dühöt, unalmat és szégyent, és nagyon nehéz volt elfogadni azt, hogy ezek a nehéz érzések újra és újra visszatérnek, de aztán az volt a megnyugtató, hogy ahogy visszatértek úgy el is múltak egy idő után. A könyv arról is szólt többek között, hogy nagy tévhit azt gondolni, hogy a meditációval egy békés állapot elérése a cél. Ahogyan minden dolog változik és örökké mozgásban van, úgy az emberi érzések is változnak, hiszen az érzelmi világunk nem csak a pozitív érzelmeket foglalja magában.

Persze nem ültünk órákat a barlangban meditálva, hanem azt csináltuk, vagyis én azt csináltam, hogy napüdvözlettel kezdtem a reggeleket, aztán elmentem a sztúpa köré khorázni, ami úgy nézett ki, hogy körbe-körbe sétáltam a sztúpa körül, miközben mantrákat számoltam a malámon. Mindig a Zöld Tara mantrát ismételgettem, ami így hangzott: Om Tare Tuttare Ture Soha. Más mantrával egyszerűen nem tudtam azonosulni eléggé ahhoz, hogy folyamatosan azt ismételgessem.

A főapáca, aki imádott minket, egyre többször emlegette, hogy olyanok vagyunk neki, mintha a lányai lennénk. (A szerzeteseket és a szerzetesnőket köti a cölibátusi fogadalmuk, az meg más dolog ugye, hogy a szerzetesek ezt rendre megszegik, és sokszor szexuális erőszakot követnek el gyerekeken és nőkön. Azt nem írom ide, hogy tisztelet annak a tíz százalék kivételnek, mert unom már a kéztördeléses magyarázkodást).

A szerzetesnő megengedte, hogy használjuk a konyháját, kaptunk tőle olyan édes krumplit, aminek a színe mély lila volt, viszont az íze kicsit hasonló volt az itthoni édesburgonyához. Mindig adott nekünk a saját kis édességeiből, fura csomagolású és eszméletlenük cukros cuccokat (szerintem Thaiföldön hízhattam vagy négy kilót, hiába mentem el rendszeresen futni). Egy idő után a többi szerzetesnő is bejárkált a konyhába, amikor ott tevékenykedtünk és iszonyú kedvesen átnyújtottak mindig valamiféle kis apróságot, egy-két banánt, édeskrumplit, gyümölcsöket meg a jó kis cukros és gluténos édességeket.

Délután a seprű meditáció következett, amit annak ellenére, hogy nem volt kötelező, Eszter és Kata szinte majdnem mindig megcsinált, én azért jó párszor kihagytam, mert vagy a barlangban mediztem, vagy a barlang előtt leborulásokat csináltam, vagy egyszerűen csak nem volt hozzá kedvem és sétáltam helyette. Esténként jógáztunk a hatalmas erdő melletti parcellán, ami olyan mély és sötét hangulatú lett, ahogy ránk borult az éjszaka, hogy egyedül nem mertem kint maradni, hiába volt húsz méterre tőlünk a szállásunk, ami a főapáca kis házikója volt. Itt kaptunk hárman egy kis szobát és a földön rendeztük be az “ágyunkat”, ami egy-egy polifoamból és pár ráterített pokrócból állt. Azt hittem nekem ez nem lesz annyira para, hiszen aludtam már a zágrábi vonatállomásnak a hideg kövétől kezdve, valami kutyaszaratóban is, amiről reggel derült ki, hogy az, mert hát este már nem láttuk a sötétben, hova terítjük ki a sátrunkat, még anno az egyik stoppolásos útunk alatt.

Az éjszakák olyan hidegek voltak a kis szobában, hogy hiába tekertünk magunkra három pulcsit, reszketve tudtunk csak elaludni a hálózsákunkban. Kata volt általában az, aki utoljára aludt el, így ő mindig ki is fogta azt az időpontot, amikor a patkányok megjelentek, és eszeveszett módon elkezdtek kaparászni, vijjogni meg randalírozni a fejünk melleti deszkák mögött. Én szerencsére ha elaludtam, akkor nagyjából végig is tudtam aludni úgy hat órát egyhuzamban, így a patkány támadást is zökkenőmentesen átvészeltem, de a hajnali órákban rendre felébredtem, ami nem volt baj, mert délután a melegben tudtam kényelmesen szundizni a szobában egy kicsit.

A főapáca, akinek sajnos nem emlékszem a nevére, hiába volt az apáca rend vezetője – ami amúgy kilencnél több szerzetesnőt nem foglalt magába –, nem sok hatalommal rendelkezett, mondhatni semennyivel. A főapát volt a kolostor vezetője, a férfi szerzetesek vagy tízszer többen voltak, kizárólag ők vezethették a szertartásokat, az apácáknak mindig mögéjük kellett ülniük a szertartásteremben. Az apácáknak mindig előbb kellett meghajolnia a férfi szerzetesek előtt, és a szerzeteseknek még a szálláshelyük is sokkal fenszibb volt, mint az apácáknak. A szerzetesnők mostak a férfiszerzetesekre, és az se volt ritka, hogy ők is főztek nekik, szóval a világi dolgoktól elszakadottnak látszó és a dualizmust meghaladni kívánó értékrend logikai bukfenceket vetett folyamatosan, mert egy az egyben tükrözte a hagyományos nemi szerepek szerinti munkamegosztást. Hiába nincs itt látszólag házasság intézménye, és a többi világi kis gyarlóság, a hierarchia legalján itt is a nők sínylődnek, persze ezt az állapotot biológiai esszencializmussal kimagyarázzák, hiszen az a dolgok természet által kijelölt rendje, hogy a nő mos, főz, takarít a férfi helyett, még a legeldugottabb kis kolostorban is.

Természetesen mi nők, gyarló testünkkel nem mehettünk a férfi szerzetesek területének a közelébe, nehogy elcsábítsuk már csak a testi mibenlétünkkel az elkötelezett szellemi úton járó férfiakat. Első nap ezt még nem tudtuk, mármint azt, hogy honnan kezdődik a kan territórium, és lelkes felfedező kedvünkben el is sétáltunk olyan tiltott területekre, ahova nők nem mehettek. Amikor elhaladt mellettünk pár szerzetes lazán cigizgetve, mi rögtön leszegtük a fejünket, annak ellenére, hogy nem tudtuk, hogy tiltott területen mászkálunk, mégis úgy megnéztek minket, hogy közben éreztük, ahogyan levetkőztetnek a szemükkel. Persze még mi szégyelltük be magunkat helyettük.

Az elvonulás úgy végződött, mint ahogyan elkezdődött: Ouyporn meglátogatott minket az utolsó napon, ugyanazzal a csillogó szemmel, mint pár nappal ezelőtt, majd kijelentette, hogy teljesen más a kisugárzásunk, mint amikor idejöttünk. Kérdezgette, hogy milyen volt a barlangban meditálni, milyen volt az apácák között. Mi mosolyogva lelkendeztünk, hogy mennyire jó volt együtt lakni itt is nőkkel, és a könyv is nagyon tetszett, amit itthagyott. Amikor vissza akartam neki adni, azt mondta, hogy tartsuk meg, és vigyük haza magunkkal szépen Magyarországra. Először nem akartam elfogadni, és nem amiatt, mert az illemkódex ezt diktálta, hanem láttam a könyv első lapjára írva, hogy ezt valamelyik kedves ismerősétől kapta még születésnapjára, szóval biztos sokat jelenthetett neki. Végül a könyv velünk jött, és azóta egymás között adogatjuk körbe Eszterékkel, az élmény pedig még mindig olyan erősen itt van velem, hogy másfél év telt el azóta, hogy ott voltunk, mégis miközben írtam ezt a beszámolót, tűpontosan emlékeztem arra az állapotra, amit ott megélhettem.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük