Alapvetően van egy trend a jóléti társadalmakban, ami arra készteti az ilyen körülmények között élő embert, hogy menjen máshová, messzire, különböző indokokra hivatkozva. Történelmünkben elég rövid idő alatt hirtelen egyre több ember vált képessé arra, hogy óriási távokat tegyen meg, egyre kevesebb pénzből, mely kort most a koronavírus szüntet meg (Azóta jött a covid, ezt előtte írtam).
Eddig különböző utazási trendek alakultak ki, ezekből néhány szándékosan elkülönítette magát a többitől. A leginkább érdekes jelenség számomra a jóléti társadalom által kitermelt ellenkultúrák utazási szokásai, hogy érthetőbb legyek, a “hippi vándorok” utazásához köthető mítoszok. Éppen a hippik világjáró trendje az, ami az utazási szokások tükrében leginkább a szimpla turizmushoz köthető, mégis mintha erősen azzal szemben próbálja meghatározni magát.
Talán pontosabban a turizmus és a zarándoklat között helyezkedik el ez az utazási szokás, amire pontos szó nyelvünkben talán nincs is. A szavak erejével romantizálja ez a közeg az utazási szándékát, turista helyett vándorrá válik. Az ilyen néha teljesen az énközpontúságán keresztül látja a világot, az ő utazása a személyes spirituális fejlődése érdekében elengedhetetlen, bármennyire paradox is a kerozin fogyasztás és természetvédelem. Belátható, hogy ehhez komolyabb anyagi jólét szükséges, amit pont a célországok népességének nagy része nélkülöz. Zarándoklat mindig is volt, de a mai zarándok helyeken tapasztaltakat én inkább nevezném spirituális turizmusnak. A zarándok szintén egy romantizáló szómágia, amivel kitűnhetünk a tucatturisták tömegéből, holott a cél gyakorlatilag ugyan az: hosszabb-rövidebb ideig eltávolodni a saját társadalmi közegünkből, amivel ezek szerint nem vagyunk önazonosak.
Kevés embernek jutott eszébe otthon kipihenni magát, otthon feltőltődni, otthon önmegvalósítani stb. Nyilván sok utazási indok kivételt képez, a tudományos, politikai vagy üzleti vezéreltségű kényszerutazások egy másik kategória, bár a technológiának köszönhetően ezeknek a jó részére is valószínűleg kevesebb szükség van, mint valaha.
Hogy megválszoljam a címben feltett kérdést, és önkritikát gyakorljak -hisz sajnos többnyire másokat kritizálok-, a válaszom az, hogy én is egy önmagát túlromantizáló “spirituális vándor” vagyok, aki nem tud azonosulni a “nyugati” identitással. Ennek több oka van, ami társadalomtudományi és pszichológiai kérdés egyaránt.
Alapvetően sosem érdekelt a világ, később kezdett el érdekelni Indián kívül más földrajzi terület, gyerekkorom óta csak Indiába vágytam. Végül azért hálás vagyok, hogy máshova is eljutottam. A szüleimmel a balatonnál messzebb nem gyakran utaztunk. Tengerpartra vagy síelni sosem jártunk, így ezek amúgy sem hiányoznak, értelmét sem látom, és nosztalgikus emlékek sem kötnek hozzájuk. India viszont minden visszatérésem után az első hetekben hiányozni kezd. Igaziból a legjobb érvem arra, hogy ne kelljen azonosulni a tucathippi kultúrával az, hogy valójában nem igazán érdekelt, hogy meleg van-e, a tenger vagy óceánpart sem vonzott soha, és mikor ilyen helyeken jártam, ezeket szerettem a legkevésbé. Nem énekeltem az anyaföldhöz, hogy bocsásson meg és nem idéztem meg a Nagy Szellemet (utalva ezekkel a New Age hippi világra), valahogy eleve nem volt szimpatikus a túlzott vallási szinkretizmus, inkább gőgősen nyugtattam magam, hogy egy tradicionális szellemi úton vagyok, más nem érdekelt. Hozzáteszem, hogy ez nem jobb hozzáállás az előzőnél.
A probléma ezzel az, hogy ez a szándékos elzárkózás és bezártság az a pont a jámbor hippi életében, amikor a társadalomból való kiszakadás vágyán keresztül minden kultúra érdekli, ami nem a “fehér ember” keze nyomát viseli, összerendezi ezeket egy nagy egésszé, mintha több közük lenne egymáshoz, mint a mondjuk a katolicizmushoz, saját gazdasági és politikai környezetét elutasítva összeesküvés elméletekkel bolondítja meg a spiritualizmusát, más esetben akár földönkívüliek is képbejönnek, aztán ebből talál egy számára megfelelő szűk kört, és szektás lesz.
Esetemben az a különbség, hogy én simán szektás voltam. Földönkívüli Bill Gates-ek és sátánista pedofil elitek irányította világ, valamint chamtrail nélkül. A tibeti buddhizmus egy képviselője volt a gurum, tibeti is volt, az intézmény által elfogadott, közel álltam hozzá, így minden kísérletet, hogy más is izgalmas lehet számomra erőltetetten kizártam olyasmi gondolatokkal, hogy mit agyalsz, itt van a gurud, buddhistáskodjál és az jó lesz. Az indiai kultúra felé való nyitottságomat is ez zárta el, bár mindig kísértett a háttérben, erős volt annyira, hogy ne tudjam elnyomni egy tibeti buddhista szektás gondolattal. Szigorú értelemben ez egyébként nem egy szekta, simán vallási fundamentalizmus, szentesítettem mindent, ami a tibeti buddhista intézmények része. Inkább az emberek beálitottsága ezekben a közegekben a szektás, ahogy gondolkodnak, ahogy beszélnek, ahogy viselkednek pontosan úgy működik, mint bármelyik New Age szerű szektában, csak itt a tibeti kultúra elemei elfedik ezt a valóságot, hiszen tradicionálisnak tünteti fel a szektás létet. Ma már azt gondolom, hogy észrevették a tibeti mesterek azt, hogy néhány identitás vesztett “nyugati” sok mindenre hajlandó, hogy új identitást alakítson ki, és ezt meg is lovagolják. Nem gonoszságból, az ő politikai helyzetük szüli a kényszert, hogy a kultúrájukat tovább örökítsék valamilyen módon, amit a tibeti autonóm területen nem tudnak. Emellett nyilván anyagi haszonnal is jár ez számukra, de hát ilyenek az emberek.
Egy antropológus tanárom terepbeszámolója alapján egyébként kína területén is népszerűvé vált a tibeti ezó buddhizmus, és hasonló gazdasági helyzetű csoportból kerülnek ki a kínai megvilágosodni vágyók, mint a “nyugati” társaik. A megfáradt jómodú kínai üzletemberek rengeteg adományt nyomnak tibeti mesterek projektjeibe, Indiai területen lévő zarándok helyeken húznak fel egyre nagyobb giccses vasbeton templom szállodákat, ahol az európai kozép és felsőközéposztály is azt a szolgáltatást kapja, mint otthon, és meglepő módon majdnem ugyan annyi pénzért. Az indiai riksással persze vitatkozik, hogy 40 vagy 80 forintért vigye ki a templomszállodából a zarándok helyre, ahol a többi spirituális turistával szétmeditálja a parkot, majd visszariksázik, az indiai “szolgáját” lekezelve, filléreket fizetve -mert ő persze már tapasztalt és alkudozik-, aztán a megterhelő vallási élményeit elmondja tibeti mesterének és iszik egy 150 rúpiás lattét (Indiai viszonylatban marha sok). Az indiai kis boltokban egy masala chai (fűszeres tea ital) 10 rúpia.
Hát ezzel sem sikerült azonosulni, ezért elkövettem a hippi utazók nagyobb hibáját, amikor romantizál egy társadalmat, és azonosulni szeretne vele, persze amivel azonosulni akar, az egy tákolt idea, egy menekülés a valóság elől. Kis falvakba akartam menni, ahol számomra autentikusnak vélt életmódban lehet részem, de Istennek (vagy valami) hála, ez nem sikerült. Egy kis kitérő Észak-amerika északi részére: egy inuit törzs életének annyira mindennapjává vált egy terepkutatást végző antropológus jelenléte, hogy végül valóban a törzs tagjává vált. Ettől kezdve lőttek a kutatásának, nő létére nem mehetett sehova, nem beszélhetett akárkivel, pontos és meghatározott szűk kereteken belül kellett elvégezni azt, ami egy ottani nő dolga. Nem látunk bele a hétköznapok mély rétegeibe, így jobban járunk néha, ha nem válunk annak részéve.
Szóval ilyenek miatt is utaztam, miközben valahogy már a helyzetben sem volt ez kényelmes. Mindig motoszkált valami bennem, mesterkéltnek éreztem a helyzetetet és magamat. Próbáltam néha kutatásnak felfogni, valamilyen antropológiai látásmóddal értelmet adni a magam és környezetem viszonyának. És hogy miért is utazom? arról valójában fogalmam sincs. Még utaznom kell, hogy rájöjjek…
