Nem tudom a pontos évfordulót, de ennek a blognak kb. most van a szülinapja 🙂

Egy éve voltunk Szikkimben, ami egy zárt, földi paradicsom. Meg is írtam, hogy mennyire misztikus hely, több bejegyzésben is. Nagyon sajnálom, hogy nem tudtam mindent helyben leírni, mert utólag nagyon nehéz, és most látom visszanézve, milyen kevés beszámoló van ezen a kis oldalon, ahhoz képest, hogy szülinapos.

Az utinaplóm elszállt, így most kénytelen vagyok az emlékeimre támaszkodni. Egy bejegyzésben elkezdtem néhány utunk során fontosnak tartott emberről írni, de szar lett és kitörölötem. Mégis megemlékeznék most egy számomra kedves emberről. Élet és utitársam már leírt egy jó kis bonyodalmat az ő szemszögéből, most leírom az enyémből is. Bár ez nem egy éve történt, de ahogy az emlékek is, úgy az idő is összefolyhat a narratíva során, különösképp, ha azt megemlékezésből írjuk le. Szóval játszuk azt, hogy egy éve történt, hogy míg Zsófi Thaiföldön sárból emelt meditációs kuckót, én kicsit visszavonultam és buddhistáskodtam egy kolostorban.

Totál átszellemülve indultam volna neki az újabb őrületnek. Csögyam Trungpa egyik könyvében, a vadzsrajána gyakorlást egy ébren törénő operációhoz hasonlítja. Ha jól emlékszem legalábbis, de valami extrán éles érzést keltet a könyvben, azt biztos. Hagyjuk is ezt a példát, amire gondolok, az egy olyan érzés, mintha nem lenne a testünkön bőr és éles, hideg fémszerszámokkal matatnának a húsunk felületén. Általában egy nyugis állapotból hirtelen annak az ellenkezőjét tapasztalni, na az ilyen érzés. Azt hiszem az LSD trip csúcspontján is érhetnek fura ingerek, amik a pszichonautát ilyen élménybe kényszerítik bele.

Ki sem mozdultam a szobámból egy hónapig, aminek mérete kétszerese volt az egyszemélyes matracomnak, plusz még egy fél méter a matrac lábától lefelé. Kajálni mentem csak ki a kolostor és guest house konyhájához, ahol ugyanazzal a 3-4 emberrel találkoztam minden nap. Ilyenkor elég érzékeny az elme, mint a bőrtelen testünknek a környezeti ingerek. India kibaszott kaotikus tud lenni, amibe az egy hónap magzati állapot után belevetettem magam. Ehhez képest mégis elég nyugis volt minden (legalábbis ahhoz képest, amilyen lehetett volna), Gaya-ról Delhibe vonatoztam, a jó kis Rajdhani expressel, ami egészen kellemes kis trip; alvókocsi, kaja, van hely stb.

Delhiből Chennai-ba repültem, ahol még nem tudtam, de sok óra pokol várt rám. Arra számítottam, hogy 2-3 óra alatt elköltöm kávéra a maradék indiai rúpiám, aztán találkozom végre kedvesemmel. Sajnos megálítottak, hogy a vízumom egy napja lejárt. Tényleg bassza meg, mondom, hogy nem vettem észre a repülő foglalásnál. Menjek ide meg ide, mondom jó, nem lesz gond, ha nem engednek át, akkor a maradék pénzem maximum egy bürökrata megkenésére költöm.

A pasi azt mondja, hát most nem tudok kimenni az országból. Jó mondom, mi a megoldás? Erre valami számomra abban a helyzetben horribilisnek tűnő összeget mondott, hogy fizessem meg. Jó, mondom, csak mondott valami nagyot. Ezután irodáról irodára pörögtem hol könyörögve, hol határozottan alkudva, mint ahogy a piacon kell. Nem jött össze. Hivatalosan és tök komolyan az egy napos overstaying miatt az exit permit, hogy kimehessek az országból, az határozottan kurva drága. Ez az összeg több ázsiai országban 1-2 ezer forintnak megfelelő helyi pénz szokott lenni, ami az egynapos vízum hosszabításának az ára, ha egyáltalán elkérik. Indiában ez vagy plusz pár hetes bürokráciai procedúra, vagy rengeteg pénz helyben a kilépési engedélyért.

Nos, nekem nem volt ennyi pénzem a számlámon sem, KP-ben meg pláne. És itt az egyik angyalom, akit megszerettem, egy helyi reptéri dolgozó, aki valami együttérzésszervűvel próbálta nekem elmondani a lehetőségeket, olyan Tamil akcentussal, amit azt hiszem csak az ért, aki kicsit tamil nyelven is tud. A negyedéd meg is értettem, néha a harmadát is. Azt mindenesetre ebben a helyzetben is imádtam, ahogy a nyelvükkel a szájpadlásuk hátsó részén képezik az L és a T betűket. Azt mondta taxizzak be Chennaiba (ez az a város, ahol ma nincs víz) és ledarálta a procedúrát, amit már írtam, a legjobb esetben is több mint egy hét elintézni. Ez azért lett volna baj, mert Zsófi a Sri Lankai reptéren várt engem, ahol találkoztunk volta, és nálam volt a pénze, mert egy korábbi szarakodás miatt az ő számláját blokkolni kellett.

A gépemet már pár órája lekéstem és ott ragadtam a reptéren. Órákat böngésztem a neten a hivatalos oldalakat meg az utazós fórumokat. Már túl voltam sok órányi alkudozáson, megvárattatáson, de semmi. Az indiai bürökraták szeretnek órákat várattatni csak úgy. Érezze kicsit az ember, hogy ki a főni.

Az álmatlan éjszakám közepén muszáj voltam lépni valamit, így hát facebook-on voltam kénytelen pénz segítséget kérni. Mikor bejött az első összeg, és sorban az apró, kis összegek az ismerőseimtől, olyan hála és valami istenes szeretet öntött el, hogy azt gondoltam megérte ez a végtelenül fárasztó, undorító bürokratikus baszakodás. Nem a pénz miatt, hanem ahogy eszébe jut az embernek a téren áthiadló szociális háló, ahol azért van pár ember, aki aggódik érte. Persze érdemes belegondolni, hogy a világon élő emberek nagyrészének senkije nincs mikor totál szarban van. Egy középosztálybeli kelet-európai huszonéves srácnak azért nincs annyi félni valója, valaki úgyis kihúzza a szarból, de itt azért eléggé kétségbe voltam esve.

Egyszer voltam fogdában Budapesten. Nem az fájt, hogy másnaposan ott szenvedek bezárva és egy tahónak kell szólnom, ha pisilnem kell, hanem az, hogy a barátnőm ott szenved egész nap, hogy mi történt és meddig kell ott lennem stb. Ha Chennai-ban egyedül kell ott ragadnom, talán bevállalom. Talán elutaztam volna Sri Ramana Maharshi asramjába, a szent Arunachala hegyhez, amit a Szent egész életében nem hagyott el. Akkor ezt a történetet mesélném el, de ezt elmeséli más.

Féltettem Zsófit, hogy mennyire aggódik értem, jobban, mint hogy ő is kénytelen egy reptéren tölteni ki tudja mennyi időt pénz nélkül. Az összeg mindenesetre összejött, vennem kellett új repjegyet is, ami szerencsére nem volt egy nagy összeg. Két Ázsiai ország között egy másfél órás út az egész. Amit odaáig megéltem az tényleg tanulságosan borzalmas volt. Az egészre rájön egy kialvatlanság, és az a tantrikus húsba vágó hideg, éles érzés az ember elméjében és testében. Egy perc két világkorszaknak felel meg és tologatod a cuccaid a reptéri kocsin tök céltalanul. Viszont itt is szerencsés voltam, hogy volt mit tologatni. Ha mítoszt írnék, olyan üres terekben ragadt lelkekről írnék, akik hasztalan cuccokat tologatnak a szürke, végtelen ködben az idők végezetéig, úgy, hogy egymásra sem hederítenek, sokan vannak, de magányosak.

Egy Bodhgaya-i pokrócosztáson jelent meg az indiai társadalom kitaszított rétege. Volt egy romantikája az egésznek, de azt érdemes tudni, hogy az indiai szegény az nem olyan, mint az európai. Itt, magyarországon azért kikukázik az ember egy kopott farmert meg egy lyukas cipőt. Persze a vidéki mélyszegény területekről nem tudok és akarok nyilatkozni. Az indiai szegényen konkrétan rongyok lógnak és egy szakadt papucsa sincs. Seggig felhasadt vászonnadrágot hord és szemetet éget, ha kicsit hüvösebb van. Én azért úgy szenvedtem, hogy tudtam tologatni 20 kiló holmit, ami tele van eletronikus eszközzel, amik működnek is. Ha nem működnek akkor is tök sok réz, aminek értéke van. Nagyon hálás voltam az ismerőseimnek, nekik itt is újra megköszönöm a segítséget. Pont annyi jött össze amennyi kell. És pont időben.

Azt hittem rengeteget tudok majd mesélni az ott megéltekről, de csak az érzés maradt meg. Érjétek be ennyivel. Ha ott leírom talán átélhetőbb lenne a történet. De beszéljünk kicsit a véletlenről, amit isteni gondviselésnek, vagy karmának is lehetne írni, attől függően kinek szól a történet. Volt egy repjegy. Ezt valamiért nem tudtam megvenni, mivel mindig elcsesződött valami a netes vásárlásnál. Sok ilyen jegyet nem tudtam megvenni, vagy nem volt valamiért elérhető már. Végül ugyanazzal a járattal kellett mennem, amivel mentem volna. Rosszul írtam korábban, mert ez nem késő-délutáni, hanem esti lett volna. Mindenesetre ugyan arra a járatra vettem jegyet csak 24 órával később. Az éjszakai műszakos reptéri dolgozó emberem is ugye este jött vissza újra dolgozni. Egy napot azért még el kellett tologatnom a kocsim, de a pénz legalább megvolt. Furán volt kialakítva a reptér, így a becsekkolásig várni kellet, hogy az exit permitet elintézzem. Ez a migrációs iroda, vagy mi, ugyanis a chek-in után volt.

Nem emlékszem pontosan a felém tanúsított együttérzésén kívül miért voltam hálás a dolgozónak, de az voltam. Láttam este, hogy újra bejön dolgozni. Már álltam a sorban, ő meg véletlenül (vagy isteni gondviselésből) oda állt be dolgozni az én sorom mellé. Másik emberhez álltam volna feladni a csomagot, de az utolsó pillanatban valahogy az ő sorába kerültem. Elmeséltem a sztorit, amit megörvendeztedtünk, hogy mindenki egy kicsit hozzá tett és összejött a pínz. Aztán valahogy mégis volt valami probléma. Valami hivatalos szar, mert valamit csináltak előző nap az útlevelemmel vagy vízumommal, igaziból nem értettem és le is szartam. Ő pedig nézett, hogy dehát mondta, hogy mire lesz szükségem a városból a valamilyen hivatalból. Nem is értettem mit mondott előző nap. Lefagytam és kurva mérges lettem. Elég határozottan jeleztem a hangulatom. Kérdeztem, hogy nem tudja-e most ezt megoldani? Mondta hogy várjak, és elment tárgyalni a hierarchiában felette állókkal. Kijött belőlem a hindu és Guru Rinpocse mantra helyett Shivához imádkoztam. Basszák meg.

Fogalmam sincs mi volt a baj és mit oldottak meg, de megoldotta. Ha meg tudom venni a korábbi repjegyeket és nem jön be ez az ember dolgozni, akkor más is elintézte volna nekem? Mi lett volna, ha időben nem érkezik be a teljes összeg? Vagy ha egyáltalán nem jön ma dolgozni ez a velem egymagas, szép arcú, szinte fekete bőrszínű, bajszos, Tamil-Nadui csávó, akinek olyan archaikus arca volt, mint amilyet az indiai festményeken látunk. Kort is meghatároznék ehhez a típusú festészethez, de nem értek hozzá.

Csak azért állt ki a melójának rutinjából és intézkedett nekem, mert látott már 24 órával ezelőtt én meg elmondtam neki, hogy itt tologattam a szar kocsim egész éjjel, mint a mítikus prétáim. Sikerült neki, de én nem nyugodtam meg. Sok órás szarakodás jobbra-balra és kaptam az útlevelembe egy kilépési engedélyt. Szerintem a pasi is annyira örült, mint én. De már nem tudtam vissza menni megköszönni és szomorú voltam, hogy nem láthatom újra. Kiálltam a sorokat és a gép indulása előtt magamba öntöttem egy kávét és betömtem valami undorítóan édes duplacsokis sütit, amit majdnem kihánytam. Repültem néhányszor, de nem tudom hogy hívják a kis részeket, ahol ücsörgök mielőtt közvetlenül felszállok egy gépre. Az ilyen helyeken valamiért minden helynek külön neve van, de lehet ezt csak én hiszem. Talán simán várónak hívják.

Ebben a váróban ott volt még ez a csávó, és egymásra nézve biccentettünk a fejünkel, mint valami ócska akciófilmben a bajtársak. Szóval még utoljára láthattam. Felszálltam a gépre, elájultam és felkeltem Sri Lankán.