Nepáli Falu

Szerintem Nepálról két dolog jut az emberek eszébe, attól függően, hogy milyen fajta emberekről van szó. Túrázás, hegymászás, természet meg ilyesmi, vagy spirituális turizmus, zarádoklat, lelki béke. Általában ha ezekért megy az ember, akkor ez az ország jó esetben ki is elégítí a vágyát. Minden más dolog, ami ide kötődik, az valamilyen kapcsolatban van-e két elképzeléssel (Pl. a nepáli hasis a második embertípus táborának nepálról való asszociációja).

Kathmanduban szerencsémre indiával ellentétben egészen sok helyen lehet kapni az igényeimnek megfelelő kávét, míg indiához hasonlóan, minden sarkon lehet találni kajáldákat, piacokat, boltokat, ahol a helyiek elégítik ki mindennapi szükségleteiket. Indiával ellentétben viszont, ha elkóborolva találok egy hindu templomot, oda gyakran nem lehet bemenni, mivel az csak a hindu vallásúaknak van. Egyébként igazat adok nekik.

Bizony ez nepálban van

Aki volt már Kathmanduban és környékén, biztosan elég könnyen beleszeretett. Mindenféle kapitalista globális szir-szart meg lehet találni, amitől kényelmes az élet, de nem kell messzire menni, ha kicsit kiugranánk a komfortzónánkból. Aki kicsit fél indiától, mert az talán könnyebben csapja ki a biztosítékot, annak jó előszoba lehet.

Viszont van pár dolog, ami azért macerásabb itt, mint indiában. Ilyen például a buszozás. Sehol nem találkoztam olyan szar utakkal, mint nepálban. Nem is az, hogy szar, de inkább olyan, mintha egy földutat még pluszba geciségből össze-vissza ástak volna, mintha direkt lennének gödrök és dombocskák egymás után. Ha az utakat nem csinálják meg sehogy, az jobb mint egy út nepálban.

Ilyen utakon zötykölődtünk el erre-arra. A nepáli tájak viszont kárpótolnak, meg a szép emberek is, ha valakinek ez a zsánere. Szerintem gyönyörek a nepáli férfiak és nők. Illene többet írni Kathmanduról és Pokaráról, de arról biztosan rengeteg élménybeszámoló van már szerte a magyar neten. Esetleg máskor kiírom magamból a sajátomét. Gyönyörű kolostorok, dzsungel ösvények, hegyek, kajakozási lehetőség, sztúpák, hindu szentélyek, kirándoló spotok, van minden, ami a fittnesz és ezó európait ide vonzza. Ezekhez e két városon kívül nem is kell máshova menni, szállásból meg találunk könnyedén bármilyet.

A mi kis buszutunk, amit kiemelnék, egy kis faluba kanyarodott. Egy régebbi utazásom alkalmával ismertem meg egy srácot, aki éppen a két éves itt létének a végét töltötte, mielőtt visszautazik Oregoni otthonába (azt hiszem oregon, de az biztos, hogy észak-nyugat USA). Irigyeltem, hogy beszéli a nepálit. A falu, ahol ideiglenesen élt, nélkülözött minden luxust, amit egy egyesült államokbeli, vagy akár két magyar középosztálybeli megszokott. Ez inkább vonzó a hippi fajtáknak mint taszító, de eltudom képzelni a monszun időszakot, amikor a pára miatt sosem szárad meg igazán az ember ruhája, még ha talál is neki olyan helyet száradni, ahol tető védi.

Kontraszt

A családi ház körül minden volt, ami egy önálló élethez kell. Az egész falu kb 15 családi házból állt, de ezt nehéz megmondani pontosan, mert egy fél órás gyaloglásra található épület még képezheti a falu részét. Az egész vidék egyébként viszonylag sűrűn lakott, nem az a fajta dzsungeles terület, ahol többnapi járásra egy lelket sem lát az ember (vagy vicsorgó, húsevő ráksaszát, mint amilyen elrabolta Ráma feleségét a Ramajána hindu eposzban. Ilyenek tuti élnek Nepálban is).

A kedvencem a biogáz volt. A kerti guggolós mellékhelyiség volt úgy kialakítva, hogy a természetes gázaink elraktározódjanak. Ezt tudták felhasználni főzésre, amitől nem zavaróan, de érezhetően fingszag volt főzés közben. A villanyvezetékek a vályogfalon kívül voltak odaerősítve és néhány helyiségben világított egy-egy darab narancssárgás fényű villanykörte. Volt egy kovácsműhely is, ahol a 80 éves nagypapa sarlókat kovácsolt. Sarlókészítő volt. Talán emiatt a családi hagyomány miatt éreztek erős vonzalmat a kommunista párt iránt a faluban, de a királyi család korrupt ügyeit sem szívlelik.

A fő megélhetésül a földművelés volt. Egyszer a tinikkel elmentünk bulizni is. Egy negyed óra-húsz perc járásra található kis placcra mentünk. Ha jól tudom, ez egy másik falu volt, de nehéz megmondani. Itt égett a tűz és egy JBL hangszórón ment a nepáli és indiai pop, de egy szám sem ment végig, berakták a közepénél a következőt. Mivel a pandzsábi vednégmunkás fiúnak -aki 16 éves volt és házat építeni jött át- volt valami szerelmi ügye egy lánnyal, ezért mennünk kellett, mert mi az ő csapatának részét képeztük.

Kovács műhely és istálló egyben

A hegy oldalából volt kivezetve egy vízvezeték, amiből egész nap ömlött a víz. Ez a hegyből jött természetes úton. Itt mostunk ruhát és itt mosakodunk. Voltak állatok, melyek közül szerintem a családunk bölénye nem szerette az idegen férfiakat. A tehenek, kecskék és tyúkok barátságosak voltak, bár az utóbbiakat néha elkergettem, hogy ne csipegesség a száradó magot.

A busz fél órás járásra volt, elég ritkán járt és életem legrosszabb utjait járta. Negyed órás klippek mennek rajta ugyan azokat a sorokat ismétlő szöveggel, természetesen jobban tele van, mint ahány ember három buszba elfér, és még a helyiek is a fejed fölött hányak bele a gonodosan előkészített zacskókba. Aki teheti, látogasson meg egy kieső, semmilyen fontosabb helyen nem lévő nepáli falut, hogy legalább egyel több arcát lássa meg a millió arcú nepálnak, mint azt a klasszikus kettőt.

Így lógtunk be Petrába, a dzsinek sziklavárosába 2. rész

Hiába kellett visszafordulnunk, nem adtuk fel. Ahogy visszaértünk a kanyon bejáratához, elindultunk a kis beduin falu irányába. Itt már élesebb sziklák voltak, és az árnyalatuk és sötétebb volt. A sziklák nem csak itt, de egész Petrában nagyon furcsa hatást keltettek, mintha a természet és valami gondolkodó lény közös erővel hozta volna létre ezeket a képződményeket. Itt megálltunk datolyát csemegézni és csak ámultunk a látvány felett. Endivel elkezdtünk arról fantáziálni, hogy ezekben a sziklákban tuti dzsinek laknak, vagy valamilyen természeti lények, akik több tízezer évvel ezelőtt létrehozták ezeket a földöntúlinak tűnő formákat. Ezért is neveztük el a helyet magunk között a dzsinek sziklavárosának. Lehet akkor kicsit elszaladt a spiri szekér, de egyszerűen olyan erők voltak ott, amit lehet attól éreztünk, hogy szinte érintetlen, vagyis csak a beduinok által használt ősi területeken mászkálunk, de olyan erős érzések kavarogtak bennem, hogy nem is nagyon tudom szavakba önteni. Persze tudom, hogy Petra már a Krisztus előtti időkben is emberek által lakott terület volt, és a sziklákba vájták az otthonaikat az itt lakók, de úgy éreztem, mintha az emberek előtti korok energiái is erőteljesen ott lennének még a mai napig Petrában.

És csak ámulok, bámulok a látvány felett
Datolya csemegézés a sziklák tetején

A pihenő után újra megindultunk és egyszercsak egy szurdok tetején találtuk magunkat. Alattunk körülbelül húsz-harminc méteres szakadék. Volt egy keskeny párkány, amin ha végig araszolunk beérünk a szurdok bejáratához. Itt megindultam, lassan, óvatosan. Endi azt mondta nem lehet átmenni én persze makacsul mégis megakartam próbálni. Rádőltem a függőleges falra és belekapaszkodtam a sziklafalba, így haladtam lépésről lépésre. Egyszercsak elértem egy olyan részhez, ahol a sziklafal bedőlt felém, ami azt jelentette, hogy én a szakadék felé fogok belógni nem tudom hány fokba, ha átmegyek rajta. Megpróbáltam, annak ellenére, hogy alattam még mindig minimum húsz méter mély volt a szakadék és sikerült is átjutni. A szívem a torkomban dobogott, de amikor átértem be kellett látnom, hogy nem fogok tudni tovább menni, mert vár rám egy következő belógó sziklafal, ami sokkal jobban benyúlik az előzőnél a szakadék felé, és alig van rajta kapaszkodó. Visszaaraszoltam Endihez, aki inkább ülve várt rám a párkány szélén, mert annyira berosszult a szakadéktól. 


Itt már visszafele araszolgatok a keskeny siklapárkányon

Visszamentünk ahhoz a részhez ahol megálltunk datolyát majszolgatni, csak most a másik irányba indultunk el. Azt hittük, hogy az előttünk magasodó sziklafal mögött megint egy szakadék lesz, de ahogy felértünk a tetejére láttuk, hogy itt letudunk mászni és hoppá, ahogy mentünk lefelé leesett, hogy ez már a Petra felé vezető beduinok által használt hátsó út. Az adrenalintól enyhén beállva, vigyorogva sétáltunk tovább és közeledtünk az első sziklába vájt épületig. Bal oldalunkon vagy ötven méteres sziklafal húzódott végig, jobb oldalunkon meg a messzeségben minimum száz méteres sziklafalak. Itt még kicsit izgultunk, hogy mi van, ha elkapnak, vagy lesz-e valami ellenőrző pont, de határozottan haladtunk tovább, és ha megkérdezték volna, hogy mit csinálunk itt, csak annyit válaszoltunk volna, hogy kicsit elkirándultunk erre is. 

Bent vagyunk!
Ha jobbra néztünk …
Ha balra néztünk …

Mivel fogalmunk se volt merre van a hivatalos bejárat, próbáltuk kideríteni, hogy pontosan hova is érkeztünk meg. Útközben megálltunk egy infó táblánál, amire le volt rajzolva Petra térképe és hát tényleg hatalmas területet ölelt át. Mi körülbelül a közepénél lyukadtunk ki. Arra jött egy szintén turista srác és érdeklődőtt, hogy merre van a kolostor (a Monastery másnéven Ad Deir, vagy El Deir) mire én mondtam, hogy azt se tudom hol vagyok és visszakérdeztem, hogy ő nem tudja-e hol van a Treasury? Petra erről a sziklatemplomról a legismertebb, minden fotón ez az építmény szerepel, és azért le akartam csekkolni, ha már itt vagyok. Erre ő értetlenül mondta, hogy de hát el kellett volna jönnötök mellette, mivel egy szűk szurdok (a Siq) a bejárata Petrának és a Treasury a szurdok vége. Itt kicsit hülyének tettettem magam, hogy jaja de, áhá, hogy az az, akkor igen, biztos amellett mentünk el, aztán gyorsan tova somfordáltunk Endivel, mielőtt lebuktattam volna magunkat.


Utána következett egy nagy kapu, ami előtt ilyen római kori jelmezbe öltözött őrök álltak. Itt megint megijedtünk, mert először azt hittük valami ellenőrző pont lesz, de nem, csak a turisták szórakoztatására voltak ott az őrök. Ezután következett egy több, mint fél órás hegymászás fel a Monastery-hez. A fenszibb túristák itt bérelhettek szamarat, hogy azokkal a szerencsétlen állatokkal vontassák fel magukat a hegy tetejére. Itt mindenki azzal győzködi magát, hogy jaj de hát a szamár, az bírja a strapát. Csak hát ezeken a szamarakon látszott, hogy a faszuk ki van, mert hát milyen élet az, hogy egész nap, szünet nélkül turista seggek ülnek rajtad és le-föl kell rohangálnod a rohadt meredek szikla lépcsőkön harminc fokban. Ezen eléggé bedühödtem, hogy hogy lehet ilyen satu tempóban tolni az ittlétet. Komolyan csak egy fél órás gyaloglásról lett volna szó. Értem én azt az érvet is, hogy hát de az itteniek ebből élnek. Viszont ezt meg a turista igény szüli. Több szamárnak le volt vágva a füle (nem értettük miért) és némelyik tényleg olyan szomorúnak látszott, hogy ott maradtunk Endivel simogatni az egyik levágott fülűt. Petrának ez a mindent látni kell, rohanjunk oda mindenhez, üljünk fel egy tevére is gyorsan turista tempó része az, ami eléggé lehúzós tud lenni. Szerencsére a belógás miatt eleinte mi ebből semmit se tapasztaltunk, később viszont kaptunk belőle rendesen.

Itt álltak az őrök
Az egyik levágott fülű

Kicsit több, mint fél órás gyaloglás után felértünk a Monasteryhez. Itt is széjjel fotóztuk magunkat, aztán próbáltunk keresni valami helyet ahol megpihenhetünk. Találtunk egy egész elhagyatott sziklás területet, ahonnan egy-két keskenyebb ösvényen tovább lehetett kirándulni. Nekünk már csak annyi erőnk maradt, hogy üljünk és bámuljuk a tájat, nem mentünk már innen sehova. Ahogy így ücsörögtünk és szemlélődtünk egyszercsak egy szamár ott termett mellettünk, és Endi szerint nagyon agresszív volt, én meg valamiért nagyon elkezdtem nevetni, mert a szamár tényleg egyre közelebb ment az Endihez, aki beszorult, mert mögötte egy szakadék volt előtte meg az agresszívan közeledő szamár. Én a szamár mögött álltam, de nem tudtam mit tenni, aztán Endi valahogy kiszabadult a szamár szorításából. Viszont ez a szamár nem adta fel és követett minket, valamiért nagyon ragaszkodott hozzánk. Végül előkaptam egy pitát a táskámból és azt gyorsan kitépte a kezemből, majd elmajszolgatta békésen és tovább állt.

A Monastery
Itt még békésen álldogál a később támadó jelleget felöltő szamár

Innen már visszafelé, a kijárat felé vettük az irányt, ami ugye nekünk egy teljesen új élmény volt, mivel nem ott jöttünk be ahol kellett volna és még előttünk volt a Treasury is. Útközben elhaladtunk római kori amfiteátrumok és különböző sirkamrák maradványai között. Aztán egyszercsak ott volt előttünk a Treasury. Tényleg olyan gyönyörű volt, mint a képeken, csak sajnos hatalmas tömeg volt, mert mindenki ezt akarta látni. Nyüzsögtek az emberek, a tevék, a lovaskocsik, kattogtak a fényképezőgépek, készültek a szelfik. A vállalkozó kedvűbbek keresték az izgalmasabb, veszélyesebb helyeket, ahonnan elkészíthetik a megfelelő insta képeiket. Azért mi is megcsináltuk a saját kis insta képeinket, ennyi kellett még nekünk is.

A saját menő képek

A Treasury

Aztán megint kicsit befeszengtünk, mert több rendőrszerű alakot is láttunk, de ők csak úgy ott voltak, nem ellenőríztek semmiféle jegyet. Szóval kijelenthetem, ha egyszer sikerült belógni bárkinek is Petrába, bent már nem fogják nézegetni a jegyeket, nincsenek ellenőrző pontok és hát nem utolsó sorban egy életre szóló élményt is kaphatsz a belógásért cserébe.


macskás ország ez a Jordánia

Hullafáradtan vonszoltuk magunkat végig a Siq nevű szurdokon. Akkora már majdnem kilenc órája úton voltunk. A szurdok amúgy szintén gyönyörű volt, de valahogy az a varázs, ami az elhagyatottabb részeken még érezhető volt, itt már annyira nem. Túl gyorsan rohantak végig az emberek, túl sokan voltak, lovaskocsik száguldoztak a gyalogosok között, minél gyorsabban hajtották a lovakat, gondolom azért, hogy gyorsabban visszaérjenek a bejárathoz, hogy el tudjanak vinni még több turistát.

A Siq

Kis plusz infó: Petrában bent lehet maradni este is, sok-sok plusz pénzért. Vagy akár bent lehet maradni úgyis természetesen, hogy nem veszed meg az esti jegyet, hanem csak fogod magad, keresel egy jó szpotot és egy jóminőségű (mert ott nagyon hidegek az éjszakák) hálózsákban eltöltesz egy éjszakát.

A bejárattól még fél órát sétáltunk a hostelünkig, ahol rögtön bezuhantunk az ágyunkba és másnap az egész napot végig aludtuk és csak kajálni keltünk fel.

Az egyik dzsin lakás, a hivatalos bejárattól nem messze