Az utolsó állomásunk Jordánia volt. Még Amma asramjában döntöttük el, hogy milyen útvonalon menjünk haza Srilankáról. Ezt úgy csináltuk, hogy beírtuk a skyscennerbe indulásnak Srilankát, aztán beállítottuk, hogy onnan minden lehetőséget mutasson. Egyrészt Jordánia jött ki az egyik legolcsóbbra repülés ügyileg, másrészt nekem régi vágyam volt eljutni Petrába, ezért is esett a választás erre az ország. Elkezdtük nézni az országot, hogy kell-e vízum. Először, valahogy félreolvastam és úgy értelmeztem, hogy az európai országoknak nem kell vízum, aztán Srilánkán észrevettük pár héttel a repülés előtt, hogy de, basszus rohadtul kell a vízum. Ráadásul negyven Jordán dínárba került, amit mi eléggé megéreztünk, mivel végig low budgetban utaztunk. Nem csak amiatt, de valahol az anyagiak is hozájárultak ahhoz, hogy végül belógjunk Petrába. Bár hozzá kell tennem azt is, hogy valószínűleg így is úgy is belógtunk volna, egyrészt, mert ilyen élményt semennyi pénzért nem lehet megvenni, másrészt be kell vallanom ‘csakazértis’, mert én nem fogok fizetni elképesztő összegeket olyan természeti csodák után, amit mindenkinek ingyen vagy legalábbis minimális összegért látnia kéne.
Mikor elkezdtük egy héttel a repülés előtt nézegetni Jordániát, kiderült, hogy minden nevezetességhez, múzeumhoz, még ilyen legapróbb kis templomhoz is belépőt kérnek. Erre a Jordán turizmus olyan megoldást talált ki, hogy megveheted hetven dínárért az úgynevezett Jordan Passt, amiben benne van a vízum ára, és több nevezetességhez a belépő ára, köztük Petráé is. Ez magyar pénzben huszonnyolcezer forint, ami kettőnknek ötvenhatezer forintra jött volna ki. Így a százhúszezer forintunkból maradt volna szállásra meg minden kis faszomra kb. hatvanezrünk két hétre. Ebből még nekünk is, (akik megszoktuk, hogy a legminimálisabb pénzből oldjuk meg nem csak az utazást, hanem az itthoni életünket is) lehetetlen lett volna kijönni. Ezért azt csináltuk, hogy csak a vízumot vettük meg és még csak így lett elég pénzünk arra, hogy a minimumot biztosítsuk magunknak, vagyis a szállást, a kaját és az utazást.
Természetesen Jordániában is rámennek a turizmusra, de ott aztán ezerrel. Tényleg mindenhova belépőt kell fizetni. Voltak ilyen szervezett túrák a Holt tengerhez, Jerashoz, vagy Madabába, amire mi persze nem fizettünk be, hanem azt csináltuk, hogy kinéztük milyen helyi járatokkal lehet eljutni bizonyos szpotokra, és a helyi buszokkal mentünk el például Madabába. Ahol két templomot tudtunk megnézni, az egyik 1 dínárba került a másikhoz meg besétáltunk fizetés nélkül. Betévedtünk egy helyi kis kocsmába is, mert máshol túristás árakon árulták a kávét és a vizipipát, itt meg nem csak az volt a lényeg, hogy olcsón jussunk kávéhoz, hanem az is, hogy a hely jellegzetes hangulatát megtapasztalhassuk. Sétálgattunk a kis utcákon, tömtük magunkba a falafeleket és élveztük az ottani járatok hangulatát, meg az oda és vissza úton a jordániai tájat.
Az ammani hostelünkben (Sun Rise Hotel) elkezdtük megszervezni a Petrába való lejutást. Lett volna lehetőség ide is helyi járatokkal menni, de úgy kalkuláltuk, hogy annyit megengedhetünk magunknak, hogy befizessünk egy turistás járatra, ami hétezer forint volt fejenként oda-vissza. Hajnalban indultunk Amman fővárosából. Szerencsére a hostelünk (ami a legolcsóbb volt a városban) tíz percre volt a buszállomástól, így megúsztuk egy ingyenes sétával az odajutást. Mellesleg Jordániában a taxisok elképesztő összegeket követelnek, pedig a helyiek szinte mindig taxival járnak, és egész olcsón, mivel ilyen, hogy villamos meg metró egyáltalán nincs az országban.
Négy óra alatt leértünk Petrába. Már ahogy közeledtünk a városhoz, a földig esett az állam. Egyre nagyobb dombokon kapaszkodott fel a buszunk, egyre sziklásabb lett a táj. Aztán megpillantottuk a távolból Petra ősi szikláit. Az ottani hostelünk tetejéről telibe láttuk az egészet. A megérkezés után rögtön lesétáltunk a petrai bejárathoz, hogy felmérjük a terepet, hogy honnan fogunk tudni belógni. Már készültem napokkal ezelőtt a belógásra, úgy, hogy találtam a neten több bejegyzést is arról, hogyan lehet belógni. Ezeket olvasgattam át többször és akkor a helyszínen le is tudtam csekkolni, hogy melyik az az út amelyiken ha tovább haladok, akkor lesz egy tábla, azzal a felirattal, hogy itt tilos a belépés. Na a beszámolók szerint majd itt kell pont letérnünk az útról a sziklák közé.
Korán lefeküdtünk, mert kiszámoltuk, hogy hajnali ötkor kell kelnünk, hogy hatra odaérjünk a táblához, ahol még a sötétség biztonságában le tudunk majd térni az útról. Amikor felkeltünk pont telihold volt. Már ahogy sétáltunk lefelé bizsergett a testem olyan izgalmas volt, ahogy elindultunk a telihold fényében. Háromnegyed óra séta után elértük a táblát, ahol hezitálás nélkül gyors tempóba letértünk az útról, be a sziklák közé. Fogalmunk se volt innen hova tovább. Annyi infónk volt a leírások alapján, hogy itt haladjunk befelé és egyszer csak kilyukadunk majd Petrában. Igen ám, de itt olyan szűk és mély kanyonok voltak, amiken nem nagyon láttam túl pár tíz méternél, plusz azt se tudtam merre van pontosan Petra. Vagyis magamtól nem tudtam, de volt egy csoda applikációm, a MAPS.ME, ami offline is működik, így körülbelül ki tudtam bogarászni, hogy merre kell elindulni. Persze a térképen nem voltak útjelzések, csak egy nagy terület, amin volt pár szaggatott pont, és aztán jelek, amik mutatták, hogy hol vannak a petrai látványosságok. Na azokat lőttük be iránynak.
Miután betértünk a sziklák közé, először ilyen kúp alakú sziklák között találtuk magunkat. Találtunk egy romot is, ami Petra részének számított (nem értem hogy, de volt hozzá táblácska meg leírás is). Itt még bőven kiszúrhattak volna minket az útról, ezért próbáltunk minél hamarabb beljebb menni. Igen ám, de amerre elindultunk, ott egy szakadékba ütköztünk. Visszafordultunk, és itt már találtunk egy szurdokot, ahova le tudtunk mászni. Abból tudtuk kikövetkeztetni, hogy nem vagyunk elveszve, hogy mindenfelé kecskeszarokat láttunk és egy-két eldobált szemetet. Kanyarogtunk befelé ezekben a szűk kis szurdokokban. Volt, amikor csak a megérzésünkre hagyatkozhattunk, hogy merre tovább, mivel a térképen egy nagy semmit láttunk, viszont a helyzetünket mutatta egy nyíl, de így se láthattuk, hogy mi vár ránk a következő kanyar után, szakadék, vagy egy áthatolhatatlan sziklafal.
Ahogy haladtunk befelé egyszercsak egy hatalmas sziklás területre értünk. Petrában minden sziklás, szóval ezzel nem mondok újat, itt az volt a különbség, hogy a szikláknak gömb alakja volt, és hatalmas szélességben terültek el. Olyan volt, mintha a Marson járnánk, vagy mintha egy idegen bolygót hódítanánk éppen meg.
Ezután következett egy meredek szurdok. Ahol voltak olyan pontok, ahol csak seggen szúszva tudtam learaszolni. Egyszer majdnem le is csúsztam, még egy méter távolságra volt alattam a biztonságos talaj, de nem volt kapaszkodóm. Elkezdtem lassan csúszni a függőleges sziklafalon, megijedtem, hogy hirtelen le fogok esni, elkezdtem sipákolni, de Endi el tudott kapni szerencsére. Aki mindeközben a telefonjával dokumentálta az eseményeket. Úgy kommentálta a belógást, mintha Bear Grylls lenne és mi éppen valami idegen tájon a túlélésért küzdenénk. Tervei szerint ebből egy YouTube videó fog készülni. A premierről még nincsenek információim.
Miután kijutottunk a lefele vezető szurdokból, megint egy lankásabb szikla komplexum tetején találtuk magunkat. Jobb kéz felől hatalmas sziklák magasodtak felénk. Ott észrevettünk egy-két beduin lakást, de nem voltak “otthon”. Szemben előttünk felsejlett egy kis beduin falu. Suttogva araszoltunk tovább, mert nagyon visszhangzott minden. Itt következett az, hogy megint nem tudtuk merre kell menni. Az előzetes leírások alapján be kell mennünk majd egy szűk kanyonba, és ha azon végig megyünk, akkor érjük el Petrát. Mivel mi az esős időszak után érkeztünk Jordániába, így még minden tiszta sár volt. Erre figyelmeztettek is a belógást leíró bloggerek, hogy hatalmas tócsákba fogunk ütközni és tiszta dzsuvásak leszünk. Kicsit elsétáltunk bal kéz irányában és akkor rábukkantunk a kanyonra.
Ahogy elindultunk ebben a szűk járatban, a körülbelül húsz méter magas sziklák között, a negyedik kanyar után egy sziklafaltól sziklafalig tartó minitóba ütköztünk. Mivel nem tudtunk rajta átmenni mezítláb se, így átdobtuk a cipőinket a túlpartra és mint valami Mission Impossible filmben, a kezeinkkel az egyik sziklafalhoz támaszkodva, a lábunkkal meg a másik falnál tartva magunkat, átaraszoltunk a másik oldalra. Ez körülbelül egy két méteres út volt, de akkora adrenalin löketet kaptunk tőle, mintha bungee jumpingoltunk volna. Sajnos a következő kanyarnál egy olyan minitóhoz értünk, amin nem tudtunk átmenni az előzőleg alkalmazott falhoz támaszkodós módszerrel, mert két méter mélységben volt alattunk a pocsolya. Amihez még le tudtunk ereszkedni, lecsekkolni, hogy milyen mély, de hiába dugdostuk bele az egyik lábunkat, már a combunkig ért a víz és még mindig nem éreztük az alját. Itt kicsit elkámpicsorodtunk, hogy vissza kell fordulni, mert elég fárasztó utat tettünk meg idáig.
