Srilanka az utolsó előtti állomásunk volt. Endivel azelőtt egy hónapra külön váltunk. Ő ment vissza Bodhgájára én mentem Thaiföldre a barátnőimmel a Women’s Natural Building képzésre. Az indulás előtti utolsó két napot Bangkokban töltöttem el. Próbáltam pihenni és felkészülni lelkileg arra, hogy egyedül fogok megint utazni. Mivel az ideérkezésnél a Chiang Maiba tartó járatomon az a meglepi ért, hogy közölték a beszállásnál, hogy plusz 10.000 forint lesz a csomagom, így most próbáltam átnézni a repjegyemet többször is, hogy ugye nem basztam el semmit, nem kerülte el megint valami a figyelmemet. Ez azért is volt fontos, mert annyira lenulláztam magam, hogy 5000 forintnyi thai baht volt nálam, amit azért kértem még kölcsön, mert egy nappal túlléptem az egy hónapos turista vízumot, és mikor utánanéztem, írták, hogy minden plusz nap, 4000 forintnyi bünti pénzbe fog kerülni. 

Így indultam el a reptér felé. Még azt kisakkoztam, hogy jó pár órával előbb el kell indulnom, ha esetleg bármi történik, mert az olcsóbb utazási módszert választottam, és vonattal mentem ki a reptérre. Ami tényleg nagyon olcsó volt, 200 forintba került egy két órás út, és közben egész Bangkokot végig nézhettem a vonatról ülve. Amikor megérkeztem, még volt vagy két órám a becsekkolásig, leültem netezni addig. Majd még bőven időben elindultam a csekkinhez. És ott kezdődött el a pokoljárás. Nem tudom hogy, tényleg nem értem, hogy kerülte el a figyelmemet, de nem volt benne a repjegy árában a csomagom. Erről most a lehet, hogy a leheletnyi figyelemzavarom tehet vagy az utazás előtti stressz, nem tudom, de megtörtént. Ami azért is érthetetlen számomra, mert az idefele utat ugyanezzel a légitársasággal tettem meg, és akkor nem volt külön feltüntetve a jegyvásárlásnál, hogy pluszba meg kell venni a csomag árát, ha túllépi a keretet. 

Szóval a mérésnél nekem 16 kg volt a csomagom és erre 20.000 forintnyi plusz költséget mértek ki. Amikor ezt közölte velem, az amúgy tök kedves ügyintéző, akkor ledermedt az egész testem. Úgy elöntött a pánik, mert nem volt nálam ugye semmi pénz (kivéve az 5000 forintnyi bünti összeget), mert az Endi kártyáján volt a többi pénzem és én csak készpénzt hoztam Thaiföldre. Utána hirtelen tudatállapotot váltottam, összeszedtem magam és elkezdtem arról kérdezősködni, hogy most akkor mik a lehetőségeim. Először is, kifizethetem a 20.000 forintot a csomagomra és akkor már mehetek is tovább. Mondtam, hogy ez esélytelen, van kártyám, de le van tiltva, igy utalni se tudnak rá. Aztán mondta a nő, hogy felvihetem poggyászként a táskámat a gépre de akkor le kell vinni 10 kilóra. Na itt bólintottam, hogy ok, csinálom.

Félrevonultam és eszeveszett válogatásba kezdtem, repült ki a kukába a Bodhgáján vásárolt gatya, a sok könyv amit még Amma asramjában vettem. A dezodoromtól kezdve a dobble társasjátékig hajigáltam ki a cuccokat. Háromszor csináltam meg a mérést, mert még mindig nem volt meg a tíz kiló. A végén már zoknikat dobáltam ki a tatyómból. Aztán két táskába kettészedve a cuccommal, tépázott, izzadt fejjel bevánszorogtam az emigration irodába a csekkin után, hogy akkor most kifizetem a büntetést. Ott nem tudom miért, és hogy, de legyintettek a plusz egy napra, megkaptam a pecsétet az útlevelembe és tovább engedtek bünti kifizetés nélkül. Annyira boldog lettem, hogy mi ez a nem várt kedvesség, meg élet ajándék. Megmaradt az a kis készpénzem, ami a további sztori szempontjából iszonyú nagy jelentőséggel fog bírni.

Vártam a gépet, elkezdtem pakolászni a táskámban, és meglepve észrevettem hogy benne hagytam majdnem egy kiló rizst meg egy zacskó fokhagymát, amit simán kidobhattam volna ahelyett, hogy kidobom a könyveket, vagy a függőágyamat. Belém hasított ennek a nagyon nagyon szar érzése, hogy ne már, hogy a szarba nem vettem ezt észre, de hát gondolom az aktuális stressztől. Szóval csak lehunytam a szemeimet, és arra gondoltam, hogy nem baj, nincs baj, legalább kijutok az országból és megtapasztalhattam, hogy milyen érzés egy szempillantás alatt elvágni a ragaszkodást a szeretett tárgyaimtól. Hát durva. A könyvek és a dobble társas fájtak a legjobban. De még a buggyos gatya is sokat jelentett, mert csomó emlék társult hozzá. Négy hónap indiai út emléke. 

Ezután már kezdtem megnyugodni (nem kellett volna) és szépen bevackoltam magam a már nem tudom hányas kapu elé, ahonnan a gépemnek indulni kellett volna. Telt-múlt az idő, a kaput már vagy tíz perce meg kellett volna nyitni, én meg elkezdtem feszengeni, hogy valami nem stimmel. Kicsit körbe néztem és akkor vettem észre, hogy átrakták a beszállókaput vagy hat kapuval arrébb, de ezt csak valami papírdarabkára írták ki, amit nem értem, hogy a faszba gondoltak. Itt már majdnem szívrohamot kaptam, mert már mindenki beszállt és azt hiszem már csak tíz perc maradt a gép induásáig. Mint valami őrült, úgy rohantam a kapuhoz.

A repülőn még egy jó ideig úgy vert a szívem, hogy nem igaz. Elképzeltem a jelenetet, hogy ott ragadok Thaiföldön tényleg szinte semmi pénzzel. A repülőúton tudtam regenerálódni egy kicsit az atom durva stresszmenet után. Jó volt egyedül utazni, mindig jön egy nagy adrenalin löket repülés alatt. Ráadásul Kuala Lumpurban kellett átszállnom, aminek iszonyú szép reptere van, és pont naplementekor szállt le a gépem, valami pálmafa ültetvény közepén. Nem is értettem, hogy hogyan lett ide tervezve egy reptér. Itt minden simán ment, már rutinosan vettem le előre a bakancsomat az átszkennelésnél, mert mindig levetették eddig velem, mivel amúgy becsipogna.

Kellemes fáradsággal és izgalommal érkeztem meg Srilankára. Már nagyon vártam az Endivel való találkozást. Pont úgy vettük meg a repjegyünket, hogy egy órát kelljen csak várnom rá. Ahogy sétáltam a vízum desk felé, kerestem az ottani reptéri wifit, hogy becsekkoljak a barátnőimnek, hogy minden rendben, megérkeztem és akkor ott hirtelen megint majdnem megállt a szívem. Enditől rengeteg üzenet, aminek csak az elejét láttam ezzel a felütéssel, hogy BAJ VAN.

Elkezdtem atom tempóban imádkozni, könyörögtem, hogy nehogy valami katasztrófa legyen. Pörgettem tovább az üzenetet, az volt benne, hogy egy nappal lejárt az indiai vízuma, amit még fél évre kaptunk meg és basszus benéztük, valahogy rosszul számoltuk ki a napokat. Nekem ugye leesett időben, hogy a thaiföldi egy hónapos vízumomat elbasztam, erre készültem is, de arra nem gondoltam, hogy akkor az övét is benéztük, és egy nappal későbbre vettük a repjegyeket.

Viszont a baj az volt, hogy ott Indiában nagyon nem voltak jófejek a hivatalnokok. Ott nem volt ám ez egy kedves kis legyintéssel ez elintézve. Őt ott tartották, nem szállhatott fel a gépére és ráadásul előszőr valami 300 ezer forintot mondtak büntetésnek egy nap miatt. És akkor ez már a purgatórium volt, az én kis tárgykihajigálásom még csak a pokol tornáca volt ehhez képest.

Ahogy kiértem szerencsére tudtunk folyamatosan csetelni. Hajnali háromig beszéltünk a hogyan továbbról, honnan szerezzünk ilyen rohadt sok pénzt. Ennyi volt az összes pénzünk már az utazás végéig, vagyis kevesebb volt már jóval, mint 300.000.  Aztán kitaláltuk, hogy segítséget kell kérni, és hát FB-on. Az összeget időközben levitték 125 ezerre, én meg folyamatosan néztem a skyscannert, hogy találjak másnapra olcsón repjegyet. Viszont ilyen elképesztő helyzet volt, mert addig amíg nem jött össze a büntetésre a pénz, addig nem tudtuk megvenni a repjegyet, mert nem tudhattuk, hogy mikor tud elindulni, vajon mikor lesz vége ennek a kálváriának. Óráról órára változtak a repjegy árak, közben az Endi kiírta FB-ra a segítség kérő posztot és elkezdték neki utalni pénzt közeli és távoli ismerősök is.

Nem túlzok, majdnem egy fél nap alatt össze is jött az összeg, és pont annyi amennyi kellett. Már azelőtt megvettem a repjegyet, szóval elég nagyot kockáztattunk, de muszáj volt, mert volt, hogy a duplájára ugrott egy óra alatt a repjegy ára. Én tudatilag egy olyan dimenzióba ragadtam, ahol a kialvatlanság miatt, már csak ilyen fura lebegő érzésben voltam, torzult a valóságérzékelésem, estek szét a gondolataim. 

Szerencsére kaját tudtam venni, abból a megmaradt pénzből amit még Thaiföldről hoztam magammal, mert ugye nem kérték el a büntetésre végül a pénzt. Itt elrebegtem egy köszönömöt a védőangyaloknak vagy a valamiknek, amik ezt így előre látták. Olyan sok mindennek kellett úgy történnie ahogy, hogy másképp nem lett volna meg ez a jó végkifejlet. Hiába, hogy 24 órán át keresztül várakoztam a reptéren, különböző zugokban aludva, vagy éppen az ebédlő asztalának a tetejére ájulva, annyira boldog voltam amikor végre kilépett az Endi a kapun, meg hálás valahogy az egész emberiségnek, hogy végül nem történt nagyobb baj és, hogy mennyien segítettek.

Történhetett volna az is, hogy nem érkezik meg a pénz, és én akkor ott ragadok egyedül Srilankán nulla forinttal, amíg a Bálinték meg nem érkeznek. (Velük négy nap múlva találkoztunk volna amúgy). Olyan tapasztalat volt ez, ami még most itthon is akkora erővel üt vissza, hogy visszanyerem rögtön a reményt ebbe a szenvedésteli életbe. Hogy hiába jönnek a szarlavinák, a shitstormok és a kakahegyek, meg fog minden oldódni, mert lehet segítséget kérni, és fognak is segíteni. Csak ezt az életbe meg emberekbe vetett bizalmat olyan könnyű elfelejteni, olyan könnyen kifolyik a kezemből egy nagyobb szarhullám hatása alatt, hogy a teljes kétségbeesésbe és értelmetlenség érzetbe tudok belezuhanni. Aztán visszanyúlok ezekhez az élményekhez, és minden jobb lesz, egy hullám erejéig legalábbis.