Ezt a bejegyzést már hónapok óta írom, mindig egy kicsit hozzátoldottam. Csomószor elakadtam, mert tök nehezen tudom szavakba önteni mi történik bennem a hazatérés óta, vagy annyira lefoglalnak a hétköznapi idegesítő teendők, hogy nincs az írásra már pluszban energiám. Most végre befejeztem. Egyes bekezdések között hetek is eltelhettek, így kicsit össze vissza jönnek egymás után az érzések és a gondolatok.

Mióta itthon vagyok rendszeresen álmodok azokkal a helyekkel ahol megfordultunk. Gyémántszínű naplementéket nézek olyan tájakon, ami a keralai tengerpart és a jordániai Petra ősi szikláinak az összemixelése. Tudatos álomban repülök furcsa városok felett. Lekésem a gépet, mert le akar húzni a taxis, és vitázni kell vele, vagy nem tudom eldönteni, hogy éppen melyik országban vagyok és milyen valutával kéne fizetnem. Fürdőruhában megfürdök egy hegyi patakban, és megint nem tudom eldönteni, hogy most hol is vagyok, melyik országban, szabad-e fürdőruhában fürödni? Ezen feszengek, meg amiatt, hogy látják a testemet. Egy férfi odajön és rámreguláz, hogy itt nem való nőknek fürödni. Először beszégyellem magam. Aztán dühös leszek.

Hatalmas edényekben lévő színes porokat nézegetek, amik mellett függönyök lógnak. Ezeken keresztül lehet bejutni a bodhgájai Mahabódhi templomhoz, ahova nem tudom eldönteni, hogy beakarok-e menni. Azt biztosan tudom, hogy nem akarok találkozni a túlhájpolt guruval, mert csak egy sima embernek látom, emberi hibákkal, emberi szenvedéssel és emberi vágyakkal.

Reggelente amikor felkelek ilyen utazós álmok után a sírás folytogat. Néha több másodpercig nem tudom eldönteni, hogy hol vagyok, itthon, Indiában, vagy Thaiföldön? Visszamennék, de már tudom, hogy nem lehet, mert eldöntöttem, hogy hazajövök. Eldöntöttem, hogy most tanyára fogok gyűteni, így viszont nem fogok tudni utazni. Emiatt szomorú leszek, aztán mélységesen kétségbeesek, hogy itthon kell a felnőtt lét szürke valóságában szívnom és elkezdek gyorsan nézegetni skyscanneren repülőjáratokat, hogy hátha találok egy olcsó repjegyet Ázsiába. Ilyenkor kicsit oldódik a szorongás az itthoni lét miatt. Aztán rá kell mindig jönnöm, hogy nem tehetem meg, hogy erre költök. Bele kell állnom az itthoni nehézségekbe, itt is jön az egyszer fent egyszer lent hullámzás. Gyűlölöm az ügyintézést, de ráveszem magam, hogy megcsináltassam az évek óta elhagyott tajkártyámat. Listát írok ilyen ügyintézős feladatokról, van rajta vagy 10 elintézni való. Diákhitelt felhívni, MRI-re időpintot kérni, lakcímkártyát csináltatni, nőgyógyászhoz menni, fogorvos, terápia stb. Eldobnám a faszba ezeket a felelősségeket, idealizálom az utazás alatti állapotot, de emlékeztetnem kell magam, hogy akkor is nehéz volt. Akkor is elvágyódtam a nehézségek elöl.

Amikor hazajöttem teljesen kikészültem a hirtelen váltásban. Pedig az út végén már nagyon honvágyam volt. Azt hittem majd a hazatérés élménye tompítja a visszatérési sokk hatását. Tompította is egy ideig. Aztán megoldottnak hitt problémák százszoros erővel zuhantak vissza rám. Azt hittem már meg tudom magam védeni, de még mindig van mit tanulni. Például azt, hogy nem kell érvelnem, vitáznom egy mérgező helyzetben, ott lehet hagyni p@csába és nem kell azon küzdenem, hogy megértessem magamat a másikkal. És miért nem tudom mondani rögtön, ha valami nekem nem jó? Miért tördelem még mindig a kezemet, és én kérek elnézést, ha valaki a lábamra tipor? Bevisz a gyökér a susnyásba huszadjára is és ott vergődök a csalánosban. Mikor a másik felölti ám a satufóliáját, mielőtt támadna és ő így a kényelmes satu védőöltözetében visz be a rengetegbe. Én meg megyek utána meztelenül,  kéztördelve, szabadkozva.

Az immunrendszerem romokban hever, vérvételekre járok, kivizsgálásokra, valamit mutat a teszt, de nem tudni pontosan mi a bajom, valamikor átment rajtam egy mononukleózis, lehet amiatt vagyok krónikusan fáradt, de ez se biztos. Ég belül a testem, de nem mutat semmit a lázmérő. Szorongok az elmúláson és a saját halálomon vagy a macskámén. Rettegek, hogy kifolyik a kezemből az idő, hogy nem töltöm meg értelemmel az életemet. Egyre inkább érzem mi történik a testemben. Ez egyrészt megrémiszt, másrészt még inkább éberségre ösztönöz. Önismeret gyakorlásra, aminek sosincs vége.

Amióta kiköltöztem Piliscsabára és végre közel lehetek a természethez, azóta visszajött egy halvány lenyomata annak a természetes állapotnak, amit Szikkimben megélhettem. Ott reggel ötkor keltem és este kilenckor feküdtem le. Minden reggel vadásztam azt a pillanatot, amikor még teljesen tiszta az ég, és a távolban lehet látni a világ harmadik legmagassabb hegyét a Kancsenzdöngát. Róttam a kolostor körül a köröket, miközben mormoltam a Tara mantrát. Reggel megkongattam az aranysztúpa mellett lévő óriási harangot. Aztán lementem a halottégetőhöz, amiről csak akkor tudtuk meg, hogy halottégető, amikor már három hetet eltöltöttünk Tashidingben. Mindig furcsán éreztem ott magam. Féltem kicsit, mert túl nagy volt a csend. Alig mozdultak a dolgok. Amikor meditáltam egy idő után ki kellett nyitnom a szememet, mert nem bírtam ki, hogy ne nézzek a hátam mögé, úgy éreztem figyel valaki. Sokszor féltem, mert azt éreztem hallott ez a terület, de utána mindig megnyugodtam, mert volt valami lassan pulzáló békesség körülöttem. Néha beültem Jese Cögyal barlangjába, ami persze sokkal kisebb és sokkal elhanyagoltabb volt, mint a nagy Guru Rinpocséjé. Ezen sokat tudtam (tudok) dühöngeni, hogy minden intézményben (legyen az vallási vagy világi) megjelenik a férfidominancia. Aztán az a gondolat átmenetileg megnyugtatóan hat(ott), hogy ez a patriarchális korszak is szerencsére el fog múlni.

Nem azt akarom mondani, hogy ott kint valami misztikus, itthon fel nem lelhető spirituális energia áramlatok lappanganak minden egyes bokorban. Hanem azt, hogy azt az éberséget, amit kint megtapasztaltam, azt az állapotot itthon is meg lehet élni. Kicsit talán amiatt nehezebb, mert sokkal jobban letompítanak ezek a hétköznapi nyűglődések. Utazás közben nem voltak jelen ezek a mindennapi stresszek: nem kellett foglalkoznom az albérlettel, számlabefizetéssel, egyetemmel, késő máv vonatokkal, macskaalom megvásárlásával majd hazacipelésével, fogorvostól időpontkéréssel vagy a hatvanötödik konfliktussal. Csak azzal kellett foglalkoznom, hogy a jelen pillanatra koncentráljak vagy az Endivel fel nem oldott konfliktusokra, sérelmekre. Bár ez nem teljesen pontos, mert kint is jöttek a gyakorlati nehézségek, pl. letiltani a bankkártyámat, mert betalált valami behajtó iroda, levontak sity-suty 80 ezer forintot, ráadásul mindezt Szikkim fővárosában realizáltam, Gangtok közepén, ahol alig van térerő, annak ellenére, hogy egy fővárosról van szó. Amúgy azóta sem derült ki, hogy mi miatt történt a levonás, és csak remélni tudom, hogy a bkv-s tartozások miatt vonták le azt a 80 ezer forintot.

Bodhgáján vagy Amma asramjában is jött az értelmetlenség érzet, kiábrándultság az emberekből, az életből, a hatalmas dühöm amiatt, ahogyan a vallási intézmények léteznek. Ahogyan a férfiguruk belemanipuláljak a női tanítványaikat a szexbe. Ahogyan ezeket az eseteket eltussolják. Ahogyan elavult, ostoba hagyományokat és gyakorlatokat fenntartanak (mind világiak, mind szerzetesek). Mert rendre bántalmazók jutnak vezető pozíciókba, ahonnan kinyilatkoztatják tanítás címszó alatt a bántalmazó világnézeteiket. Nagyon mélyre letudott húzni kint is a kétségbeesés ezek miatt, de mindig jött valami pozitív tapasztalat, mindig jött egy olyan ember, aki őszinte kedvességgel segített rajtunk, aki önzetlenül tudott adni. Adás alatt nem feltétlen tárgyi dolgokra gondolok, hanem tettekre, érzésekre, gondolatokra is. Így nyertem vissza mindig a reményt és nyerem vissza itthon is.

Szikkimben döntöttük el Endivel, hogy megalkotjuk a saját paradicsomunkat, ott határoztuk el, hogy tanyát fogunk venni. Amikor utaztunk ezek a csodás élmények ott voltak előttünk, és mi úgymond csak belementünk, megtapasztalhattuk, de nem volt a miénk a kis szikkimi házikó, se a kolostor, se a sztúpa, nem mi hoztuk létre a teret, ezeket mások alkották. Tovább kellett mennünk, miközben az élmény azért a miénk maradt. Viszont nekem a teljességhez kell egy olyan saját tér, ami az enyém, amit én hozhatok létre, ahol majd alkothatok, amit az otthonomnak fogok nevezni. Most ez a cél. Két évig gyűjtöttem az utazásra, most két évig fogok gyűjteni a tanyára. Ha majd bármikor elbizonytalanodom, hogy sikerülni fog-e a gyűjtés, vissza fogok tudni nyúlni ahhoz a tapasztalathoz, hogy egyszer már sikerült és most is fog.