Úton Szikkim felé

A következő bejegyzés egy megtalált útinapló maradványa. Útközben írtam, még 2018 október elején. Nekem nagyon jó érzés volt visszaolvasni, főként azért mert jelen időben írtam, még a jortangi hostel erkélyén reggel hétkor. Nem volt internetünk, vagy öt napig, így csak gyorsan jegyzeteltem messengeren, hogy ha majd tudunk venni netet, akkor autómatikusan úgyis elküldi a barátnőmnek. Most visszanéztem a beszélgetésimet és tökre örültem, hogy leírtam az utat, mert így megoszthatom a blogon.

Most Jortangban vagyunk. Tegnap este érkeztünk meg és itt is kellett aludnunk mert  öt óra után nem megy több dzsip Tashiding felé. Az a célállomásunk. A szállásunk egy kolostor mellett lesz, egy majdnem 2000 méter magas hegy tetején. Ma poloskás ágyban aludtam. Így persze poloskákkal is álmodtam. Most itt reggel van, lassan indulunk tovább dzsippel. Hatalmas élmény ez a táj. Tényleg, mint a filmekben. A dzsungelben megyünk, ilyen keskeny hegyi utakon, amik a hegyi patakok mellett futnak végig.

Varanasziból az eljövetel egy pokol volt. A riksások egyfolytában leakartak húzni. Úgy ordítottam velük, hogy fájt utána órákig a torkom. Végül sikerült lealkudni az elképesztő áraikat, de előtte már ment el az alkudozással az idő, meg azzal, hogy átverekedjük magunkat a tömegen. Nem tudtál lépni annyi ember volt. Húsz riksás körül állt, úgy magyaráztak. Beültünk egy tuktukba, ott valamin elkezdtek veszekedni a riksások. Az Endi kiszállt, én meg nem tudtam és egy random ember beugrott a semmiből  és elkezdett elindulni. Én meg ott sikoltoztam, hogy álljon már meg mi a faszt művel. Aztán végre elindultunk, viszont alig maradt időnk, hogy elérjük a vonatot. Rohadt nagy dugó, indiai baszott idegesítő közlekedés. Még tíz percünk volt a vonat indulásáig, amikor a célegyenesben beszorultunk egy dugóba és mozdulni se lehetett. Na ott abban a pillanatban gyűlöltem az egész világot. Amikor ki tudtunk szállni, már csak három perc volt az indulásig. Rohantunk a kurva nagy csomagjainkkal. Azt se tudtuk hova érkezik a vonat, mert semmi sincs kiírva. Amikor odaértünk, természetesen kiderült hogy késik.

Amúgy azt sejtettük, hogy ez lesz, mivel ez eléggé általános Indiában, hogy több órát késnek a vonatok, de így is akkora stressz volt ez az egész, mert a teljes bizonytalanságban voltam a pánik szélén. Azt se tudod hol vagy, hárman háromféle információt mondanak és ilyen helyzetben nem lehet pánikba esni, mert akkor meg elveszel. Folyamatosan mantráztam magamban, hogy minden meg fog oldódni, akkor is ha lekéssük a vonatot.

Aztán miután három óra múlva vegül megérkezett a vonat, akkor nem hittem el, hogy ezzel kell utaznom, pedig nekem elég magas a tűrésküszöböm. Felléptünk a vonatra, világháborús hangulat, csak remélni tudom, hogy ami szarfoltnak látszik a falon az igazából nem az. Egymáson fekszenek az emberek a folyosókon, egy helyen öten ülnek. Nekünk legfelül volt a helyünk, és ott kellett eltölteni egy éjszakát. Varanasziban nagyon beteg voltam, és még eléggé levagyok gyengülve. Attól féltem, hogy egy ilyen vonatúton megint lebetegszem. Gyorsan mielőtt belepörögtem volna ebbe a pánikba belezombultam az olvasásba, aztán próbáltam aludni, de elkezdtem attól rettegni, hogy ellopják a cuccainkat. Így félóránként arra riadtam fel, hogy leellenőrizzem kényszeresen meg van-e mindenem és így persze nem tudtam magam kialudni, amitől még idegesebb voltam másnap.

Aztán a wc … ilyet én még nem láttam. Négyből háromba nem tudtam bemenni, mert folyt ki a szar guggolós wcből. Úgy tudtam a negyedikbe bemenni, hogy amíg bent voltam nem vettem az orromon levegőt. Életem egyik legmegpróbáltatóbb utazása. Folyamatosan visszatért az azon való aggódás, hogy megint beteg leszek. Közben próbáltam magam megnyugtatni, mert tudtam, hogy ha stresszelek akkor meg fog fájdulni a hátam. Nagyon nehéz nem belemenni ebbe a stressz-spirálba.

Ilyenek után érkeztünk meg Jalpaiguriba, ahol még ki kellett találni hogyan jutunk fel a hegyekbe. A szikkimi szállásunk tulaja próbálta telefonon elmagyarázni mettől meddig kell menni dzsippel és hol kell átszállni, de akik körbevettek minket azok meg azt mondták nincs is oda járat. Közben jöttek az arcomba bele a lehúzos taxisok, hogy ők majd elvisznek, persze elképesztő összegekért. Egyfolytában nyomni kellett ezt az iszonyú határozottságot. Éppen próbálok végre enni és magyarázom nekik, szinte kiabálva, hogy most eszek, meg nem akarok velük beszélni, és hagyjanak békén, de így is jönnek és nyomják tovább. Nagyon dühítő és fárasztó tud lenni, hogy  folyamatosan tartani kell a határaidat. Persze mint mindig, most is jött egy segítő ember. Egy rendes taxis segített eljutni a dzsip állomáshoz. Miközben szinte mindenki azt hajtogatta, hogy nem fogunk tudni eljutni Szikkimbe.

Most itt Jortangban a poloskás ágy volt a legkisebb gondom. Végre természetközeli helyen vagyok. Olyan magas hegyek vesznek körbe, amilyeneket még sose láttam. Kicsit ilyen misztikus érzés köztük lenni, mert nagyon szorosan vannak egymás mellet, és olyasmi érzésem van ettől, mintha az égbolt felé akarna kitörni a lelkem. Szikkimet amúgy pár évtizede csatolták Indiához és valamennyire még megtartotta az önállóságát. Alig találkoztunk nyugati túristákkal. Hiába tartozik Indiához, teljesen olyan, mintha egy másik országban lennénk. Sokkal nyugodtabb és békésebb, nem olyan hangos és pörgős mint India. Valami furcsa paradicsomi állapot van még itt.