A történet három évvel ezelőtt kezdődik. Pont akkor voltam első éves a buddhista főiskolán és az egyik beadandómhoz próbáltam keresni valami anyagot a karma fatalista félreértelmezéséről. Ekkor bukkantam rá Ouyporn Khuankaew tanulmányára (Buddhism and Domestic Violence. Using the Four Noble Truth to Deconstructs and Liberate Women’s Karma), amiben azt vizsgálta, hogyan használják buddhista emberek a karma tanítását áldozathibáztatásra és ezt a nézetet a buddhista intézmények hogyan tartják fennt. Aztán megtaláltam Ouyporn szervezetének (IWP-International Women’s Partnership for Peace and Justice) a weboldalát, és kiderült, hogy Thaiföldön több, mint egy évtizede küzdenek Ginger Norwooddal a buddhista intézmények által fenntartott nők elleni erőszak ellen. A weboldalukon bukkantam rá arra is, hogy minden évben tartanak egy workshopot nőknek.

Az első nap

Aztán megláttam azt is, hogy mennyibe kerül, és kicsit bepánikoltam. Nem az volt a gond, hogy ne lenne reális az ár (125 ezer forint 10 napos képzésért, kaja, szállás, utaztatás is benne volt.), hanem az volt a bajom, hogy nekem ez rengeteg pénz, tekintve a a hátrányos anyagi helyzetemet. Viszont e körül döntöttük el  a barátommal, Endivel, hogy egy időre ki fogunk utazni Indiába, így a képzést is be tudtam illeszteni a tervezetbe. Még jobban spórolnom kellett, semmi nyaralás két évig, semmi plusz kiadás, még több munkát be kellett vállalnom, az igényeket még jobban le kellett adnom, ami szerencsére nekem könnyen megy, tényleg úgy látom, hogy egyszerűbb az életem, ha minél kevesebbet fogyasztok ebben a kapitalista rendszerben. Viszont az albérlet ár kiadásával folyamatosan szívtam, de ekkor még inkább megéreztem mekkora áldás egy saját lakás. A stressz szintem szinte felét kiteszi a havi albérlet pénzen való aggódás.

Visszatérve a képzésre, sok-sok energia kiadás, tervezés, logisztikázás után Indiából repültem át Thaiföldre, majd Bangkokból Chiang Maiba, ahol egy szuper és olcsó hostelben (Mapping Hostel, kb. 900huf/nap) szálltunk meg pár napig két barátnőmmel, Katával és Eszterrel, akik szintén jöttek a képzésre. Innen vittek minket tovább Chiang Daoba, egy kissebb faluba, a képzés helyszínére. A szállás egy csoda volt. A Chiang Dao-i hegy lábánál voltunk egy farmon. A workshopra a világ minden tájáról érkeztek nők. Thaiföldről, Amerikából, Skóciából, Angliából, Kanadából, Mongóliából, Hongkongból, Ausztráliából, Malajziából. Nagyon színes közösség jött össze, a legfiatalabb 2 éves, a legidősebb 77 éves volt. Nem éreztem semmilyen elnyomáson alapuló hierarchiát, megkülönböztetést, tekintélyelvűsködést, nem csak a csoport tagoktól, hanem a vezetőktől se.

A Chiang Mai-i hostel

Az utolsó nap

Minden reggel terepjárókkal vittek minket át a képzés helyszínre, amiben tök nagy élmény volt utazni, mert hátra ültünk mindig a nyitott csomagtartóba. Miután megérkeztünk, a vezetők elmondták az aznapi tervezetet. Voltak olyan napok, amikor csoportokra osztva dolgoztunk, de volt olyan is amikor együtt csináltunk egy bizonyos feladatot. Volt, hogy egyszer cob-ot (asszem ezt hívják magyarul vályognak) csináltunk, ami amúgy szintén tök nehéz meló, hiába tűnik elsőre könnyűnek. A vályogot sárból, szénából és megfelelő mennyiségű vízzel gyúrjuk össze, így kapjuk meg a ragasztó anyagot, amit pl. ablakok és ajtók beillesztéséhez lehet tök jól használni. Kézzel kell gyúrni egész sokáig és nekem izom lázam is lett utána. A sármedencékbe tapostuk ki a vakoláshoz a vályogot, ehhez rízspelyvát használtunk, homokot és persze vizet. A finomabb rétegek kikeveréséhez nem adtunk durva anyagot már, így csak szitált homok ment a sárba és azzal mixeltük össze. Nagyon jókat szórakoztunk a sármedencébe, összekapaszkodva trappoltunk a trutyin a nőkkel, volt hogy közben meséltünk egymásnak arról, ki mit csinál otthon, miért jött a képzésre, volt, hogy csak kacarásztunk azon, hogy milyen hangokat ad ki a sár.

Az átszitált agyagról éppen öntjük le a vizet, amiben egy éjszakát hagyni kellett ázni.

A szállásunk Chiang Dao-ban

Teljesen újdonság volt az nekem, hogy végre részese lehetek egy olyan munkaközösségnek, ami nem szexizmuson, elnyomáson meg ageizmuson (valakit kizárólag a kora miatt ér pozitív vagy negatív diszkrimináció) alapszik. Az meg aztán végképp felszabadító volt, hogy csak nők között lehettem, hogy végre nem kellett folyamatosan készenléti állapotban lennem amiatt, hogy mikor szól be valami férfi, mikor tesz valami megjegyzést a külsőmre. Vagy, hogy azon sakkozzak hogyan változtassam meg az útvonalamat, mikor menjek át a járda másik oldalára a férfitekintetek meg potenciális zaklatás miatt. Nem nyomtuk a versengést se egymással, nem oktattuk ki a másikat, hogy mérje má’ le jobban a fal hosszát, vagy jobban fogja azt a kapát, faszábban emelje azt a cementes zsákot. Nem törekedtünk tökéletességre, hiszen “a tökéletességhez való ragaszkodás az elnyomók rögeszméje.” A természetes építkezésben ez is egy jó lecke, hogy a vályogtéglákat lehetetlen tökéletes, pontos méretre megcsinálni, egyenetlenek lesznek a falak is, de mégse fog össze dőlni a ház. Az, hogy hibákat követünk el, és ebből tudunk tanulni egy természetes folyamat része tud lenni.  

Itt éppen traumafeldolgozásról beszélgetünk, miközben építjük a falat

Az angol miatt is néha beszorongtam a képzés alatt, mivel magyarul is még jön a mai napig a szorongás, ha ki kell fejeznem magamat, nem hogy angolul, és emiatt be is tudok fagyni és a stressz miatt nem értem mit mondanak. De nagyon jófejek voltak a nők, mondtam nekik, hogy nekem ez nehezen megy, ezért lassabban beszéltek, rákérdeztem többször mit jelentenek olyan szakszavak, amit nem tudtam elsőre megjegyezni és mindig segítőkészen elmagyarázták újra és újra, hogy például a scaffolding az mást jelent, mint plastering. Az első az állványozást jelenti a második a vakolást, de ez egy idő után ez abból is leesett, hogy mit kezd el csinálni a csapat.

Sármedence
Imádtam a vakolást

Azt is meg tudtam tanulni, hogyan kell a vakoláshoz az anyagot kikeverni természetes összetevőkből, mire kell majd jobban figyelni itt Magyarországon a hideg miatt, hány réteget kell felvinni, mivel tudom színezni az anyagot. Ha jó a földem, és elég agyagot tartalmaz, akkor attól is nagyon szép színe lesz a keveréknek, viszont az meg nem jó, ha túl sok agyag kerül bele, mert akkor leesik a falról. Nem kell itt se kimérni tökéletesen az arányokat, hanem érzésre ki lehet mérni, miből mennyit tegyek, csak jobban kell bízni a megérzésekben. Ez is tök sokat segített abban, hogy visszatérjek ahhoz az emberi alapállapothoz, ami olyan intuíción alapszik, ami összhangban van a természettel. Megtanultam még inkább megbízni a megérzéseimben és használni a testem természetes erejét és bölcsességét.

A képzés alatt többször leült a csapat egy körbe, hogy visszajelezzünk vagy megosszunk dolgokat. Én egyszer se mertem felszólalni. Viszont a zárókörnél sikerült megszólalnom, annak ellenére, hogy atom szorongtam megosztani a gondolataimat és az érzéseimet. Ez magyarul is nehéz, de aztán felhergeltem magam és megszólaltam, mert szerettem volna kifejezni a hálámat, hogy részese lehettem ennek a közösségnek. Persze a végén elkezdtem makogni, mert valamit rosszul mondtam angolul és emiatt először beszégyelltem magam aztán jól le is fagytam, de az volt a nagy feloldása ennek a helyzetnek, hogy helye volt itt annak is, hogy szorongok, hogy megjelenhet, hogy nem kell emiatt még pluszban szégyenkezni.

Többen elakadtak a mondandójuk közben, mert elkezdtek sírni vagy csak meg kellett, hogy álljanak, hogy összeszedjék a gondolataikat. Mindenki csöndben és megértéssel kivárta, mire újra meg tudott szólalni a másik. Sokan beszéltek a női közösségek erejéről, a sisterhoodról, hogy nem kell(ene) nyomni a patriarchális versengést az érvényesülés érdekében és arról, hogy ebben a világban, ami tele van szenvedéssel és erőszakkal, alkossunk amennyit csak tudunk, mert ez tudja megadni a reményt ahhoz, hogy mégis van értelme létezni és küzdeni ilyen körülmények között is.

2 Replies to “Women’s natural building workshop”

  1. Folyamatosan követtem az eseményeket instán és nekem az tetszett benne a legjobban, hogy valami maradandó dolgot alkotsz. Nem ismerjük egymást közelről, de ha még rémlik, hogy te adtad kölcsön a lila bicódat pár évvel ezelőtt #sisterhood .

    Évek óta töprengek, hogy szükségem lenne egy olyan tevékenységre, amiben meg tudom élni a kreativitásom és jobban oda tudok figyelni az intuícióimra.

    Felmerült bennem a kérdés, hogy ezen a workshopon férfiak egyáltalán nem vehettek részt vagy csak nem említetted?

    Hatalmas riszpekt és biztos vagyok benne, hogy ez az utazás sokat formált a szemléleteden!

    Cheers,
    Tomi

    1. Szia! Persze emlékszem 🙂 Ez a képzés csak nőknek szólt. Ennek az oka az, hogy a feminista mozgalom fontosnak tartja, hogy biztosítsanak olyan tereket, ahol csak nők lehetnek maguk között annak érdekében, hogy meg tudják osztani a tapasztalataikat, hogy megerősödhessenek a sisterhood érzésében. Emellett vannak, akik erőszak túlélők, és nekik fontos, hogy olyan terekben lehessenek, ahol teljes biztonságban érezhetik magukat. Ha a képzés érdekel ez a thaiföldi nőjogi szervezet, akik a workshopot csinálták együttműködnek a PunPun organic farmmal, akikhez lehet menni önkénteskedni: http://www.punpunthailand.org/indexb96f.html?page_id=1695
      Őket is nagyon tudom ajánlani. Chiang Mai és Chiang Dao között van a farmjuk.
      Szeretnék majd otthon is elindítani ehhez hasonló workshopokat, de ez még pár év lesz mire megvalósul. Kell még tovább képeznem magamat a témában és hát még össze kell gyűjtenünk a barátommal egy tanyára.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük