Most minden, az előző bejegyzésben elhangzott gondolatot megpróbálok egy kis buddhizmussal alátámasztani, ami miatt még mindig bizalmam van ebben a szellemiségben (itt direkt nem a vallás szót használom). Azt is hozzáteszem, hogy még mindig a klasszikus mester-tanítvány rendszerben vagyok benne. Ez azért fontos, mert én a tibeti buddhista hagyományt ismerem, így ezzel tudok leginkább érvelni, és itt, a hagyomány szerint ezen a kapcsolaton múlik vagy bukik az egész, ezért teljes joggal róhatnák fel a kritikát, hogy ha nincs mesterem, akkor én kussoljak erről. A hagyományon belül legalábbis. Az megint más kérdés, hogy a hagyománynak van e köze az igazsághoz, vagy nem.

Szóval a transzcendens. Milyen szép és elcsépelt szó. Sokan a buddhizmust ateistának nevezik. Én egyetlen szútrát, vagyis buddhai tanítást sem olvastam, amiben bárki is tagadta volna Isten létezését. Annyi van, hogy Buddha szerint nem erről kell agyalni, hanem helyette a saját állapotunkkal kezdeni valamit. Észrevenni a jelenlegi helyzetünket és valamilyen fajta önismereten keresztül lassan kiküszöbölni azokat a dolgokat, ami kellemetlenné teszi az élet tapasztalatunkat. Hol van ebben Isten tagadás? Simán nem kerül előtérbe, mert nem a végső állapottal kezdi a buddhizmus a munkát, amikor totál egyek vagyunk valami univerzális erővel, hanem onnan, ahol éppen tartunk.

Ha bele gondolunk ez igaz is, hogy egy isteni egységben való tapasztalásban lehet hinni, de ettől nem kerülünk ennek a tapasztalásába, csak elámulunk rajta, hogy mekkora királyság ez így. Ehelyett Buddha azt mondja, hogy nem, a mi helyzetünkből az élet kemény, idegesítő, szar, még ha néha jó is, és valahogy ezt vegyük észre, aztán orvosoljuk. Egyébként itt burkoltan a négy nemes igazságra célzok, ami egy buddhista alaptanítás.

Eszerint:
1. Az élet nehéz, vagy nem kielégítő (a dukkha szót szenvedésnek szokták fordítani, de én azért nem ezt használom, mert valójában megtapasztalunk kellemes dolgokat is, de összességében nem nehézségektől mentes az életünk).
2. Ennek, hogy ilyen az élet, oka van.
3. Az ok megszüntethető.
4. Van módszer, amivel ezt megtehetjük.

Szóval erről van szó, és a módszer Isten létével nem foglalkozik, ettől még a végére eléggé kiderülhet, hogy végig vele voltunk egységben, csak ezt nem így tapasztaltuk. Simán ennek megtapasztalásához e szerint a rendszer szerint nem szükséges az Istenbe való hit, vagy istenekkel való kapcsolat. Még később visszatérek a transzcendens témára.

Aztán szoktak jönni azzal az alap buddhista tanítással, ami
anātman-ként ismert, amit éntelenségnel fordítanak a derék szakemberek. Van erről amúgy egy szuper tanítás Alexander Berzin-től, aki a Dalai Láma titkára volt sokáig és jó pár évet lehúzott szerzetesként is. Ő kifejti, hogy ezekhez az alaptanításokhoz érdemes tudni a kor többi filozófiai irányzatát, amihez képest Buddha meghatározta magát, illetve mondandóját:
http://www.buddhapest.hu/2014/02/a-buddhizmus-altal-tagadott-atman.html
Ez egy tanítás sorozat, a linkelt blogon fent van több részben, ez a link az első része.

Hogy nincs egyéni lélek, az a buddhizmusban
-az én olvasatomban persze- szintén nem igaz.

A kor által meghatározott és felértékelődött ātman szóval volt a baj. Olyan belső dolgokat társítottak egy változatlan lélekhez, ami a buddhizmus szerint a testünkkel együtt tökre múlandó. Ez amúgy az öt skandha, a forma, érzékelés, észlelés, késztetés, tudatoság, amiket tévesen azonosítottak az állandó énünkkel, ami túléli a halált. A lényeg itt szintén az, hogy ne kapaszkodjuk semmilyen örök dologba, mert úgyis csalódni fogunk, nem ismerhetjük meg így azt, ami örökké él, mert szintén csak fogalmakba kapaszkodunk.

Szóval megint az a helyzet, hogy toljuk a meditációt, meg miegymást, de ne ábrándozzunk olyan dolgokról, amikről jelenleg nincs fogalmunk. Szerintem ez szintén nem jelenti azt, hogy ne lenne bennünk valami változatlan, csak az nem az, amit a kor ātman–nak nevezett, ezért van a buddhizmusban ennek a tagadása, az anātman.

Később aztán megfogalmaztak olyan dolgokat, amik állandók, de szerintem mára ez már ugyan olyan szerepbe került, mint anno az
ātman. Beszél a mahájána buddhizmus pl. mindenkiben ott rejlő potenciálról a megvilágosodásra, a tathāgatagarbhá–ról, vagy buddha természetről, ami egy ideig a történelemben jól betöltötte a szerepét, de mára úgy érzem befásodott és értelmét vesztette.

Szarahapáda, indiai buddhista szent költeményeiben pedig ott szerepel egy ún. autentikus én. Sajnos nincs nálam a könyv itt Indiában, ahonnan pötyögök, de a Szaraha Három éneke című könyvet meg lehet szerezni, melyben szépen leírja a szerző, hogy melyik szanszkrit és tibeti kifejezést fordítja így, online meg vannak szanszkrit és tibeti szótárak, nem kell ma már nyelvésznek sem lenni, hogy ellenőrizzük mi is ez a kifejezés, amit így fordítanak. Ha kommentben jelzi bárki, hazaérkezésemkor szívesen fellapozom és ellenőrzöm az eredeti kifejezéseket.

Ezt azért írom le, mert fontos a fordítás pontossága, gyakran csempésznek sajnos fordításokba olyan tartalmakat, ami a fordító gondolata, de úgy tálalja, mintha arról lenne szó az eredeti tanításban is. Inkább legyünk kritikusak a fordításokkal kapcsolatban és járjuk körbe a témát minél pontosabban, mielőtt elfogadunk valamit.

A mondandóm lényege csak az, hogy tévesen azonosítunk valamit a testen túl is egy eredeti és változatlan énnel, és ezt veti el a buddhizmus, viszont megfogalmaz és utal arra, hogy ettől még van valami. Sajnos aztán az új megfogalmazáshoz is hülyeség tapad, aztán az idők folyamán egyre zavarosabb lesz a történet, pedig csak annyi van, hogy tök jogosan minden menő és nagy buddhista filozófus új fogalomrendszert alkot, hogy friss maradjon a szellemiség, a „ne ragaszkodjál már annyira ehhez” életérzés, ami Buddha óta még mindig üzenet.

Kivéve az ortodoxoknak, akik kicsit leragadtak 2500 évvel ezelőttben, mintha a mai hinduizmus az akkori védikus rendszereket fedné le, pedig rohadtul nem. Gondoljunk arra, hogy jelenleg mi is a jelenlegi fogalomrendszerünkhöz és hitvilágunkhoz igazítjuk a buddhizmust. Tök jó írások vannak, melyek buddhizmusról és a modernkori mindenféle tudományokról szólnak, és ezzel gyakorlatilag mi is frissen tartjuk a szellemiséget. Rengeteg buddhista pszichológiás könyv is van, szívből ajánlom az A Bölcs Szív címűt Jack Kornfield-től, bár bevallom, csak fejezeteket olvastam el belőle, az egész könyvet nem.

Talán a zen őrzi azt, hogy direkt nem nevez meg semmit, de ettől még ugyanolyan banális frázisai lettek, mint az önvalóra vonatkozó különböző kifejezések. A mém világban is egyre híresebbek a rövid kóanok, amiben valami váratlannal megleckézteti a mester a tanítványát, hogy más mederbe terelje a gondolatait. Értem én, hogy ez elég eredeti buddhista gondolat, mivel a mindenféle filózgatás helyett visszakényszeríti a jámbor gyakorlót derűsen ücsörögni, de ugyanúgy elfásult mára az egész, mint a 2500 éve lejárt ātman kifejezés.

Konkrétan olyan emberekkel találkoztam, akiktől az időt nem lehetett megkérdezni anélkül, hogy ne valami „zenes” választ kapjak, pl. hogy visszakérdezi mi az idő egyáltalán és létezik-e. Egyszerűen látszik, hogy felvett és erőltetett stílus alakult ki ebből is, ami nem a zen hibája, hanem az emberé. Én is egyébként tartozom ilyenek közé, biztos vagyok benne, csak magamat ilyen élesen nem látom kívülről. Majd egyszer visszajelez valaki és elgondolkozom rajta.

Szóval a direkt csöndben maradok, vagy direkt nem nevezem el a valóságot dolog ugyanúgy betokosodott rendszerré válhat, ami megakadályozza az egész élet „flow” gördülékenységét, mint írásból dogmát csinálni. Van még számtalan kifejezés végső tudatállapotokra meg mindenféle végtelen terekre meg fényre utaló kifejezések, mahāmudrā, rigpa, dharmadhatu és barátaik, de ezekkel ugyan az a helyzet, csak ismételném saját magam. Persze valamennyire másra utalnak ezek a kifejezések, de lényegében valami állandóságot sejtetnek a tudatot és a világot illetően.

A legtöbb ilyen kifejezés a tudat végső természetével foglalkozik és eléggé egy állandó állapotot ír le egy univerzális akármivel, amivel valójában egyek vagyunk, szóval kimondom a spirituális frázist: szerintem a buddhizmus is arról szól, hogy minden egyéni tudat vagy lélek valójában egy a nagy mindent átható Istennel. Buddhistásan a tudat végső természete végtelen és kifejezhetetlen fény és teresség. Ilyeneket már bőven találunk mahájána és vadzsrajána buddhista szövegekben (a kivételt az említett „ortodoxok”, a théravádin iskola képezi. Egész dél-kelet Ázsiában ez az elterjedt irányzat).

Szerintem az emberek csak szeretnek egyediek lenni azzal, hogy megleckéztetik a keresztény kultúrájú környezetüket azzal, hogy az ő hitrendszerük ennyivel különb, de valójában sem ők, sem a keleti flessük nem különb egy lakótelepi parizeres zsömlénél. Nem azért, mert az rossz, hanem mert mindkettő ugyan annyira természetes része az életnek.

Itt vége a második résznek, a következő és utolsó részben az üresség fogalmát járom körbe. Folyt. Köv.