Isten a buddhizmusban 1. rész

Nem kinyilatkoztatás akar ez itt lenni, hanem saját tapasztalat, saját következtetés és saját vélemény. Úgy általában, mióta az eszemet tudom, foglalkoztatnak a vallások, a különböző kultúrák és társadalmak. Mikor éppen nem vallásosnak élem meg magam, akkor is vallási kérdéseken töprengek, csak akkor erősebb a kritikus oldalam. Ahogy ez kerül egyre inkább összhangba bennem, szűnnek meg a valamilyen irányba való kilengések. Úgy érzem, hogy egyensúlyba kerül a téma megítélése is. Ezt úgy értem, hogy egyre kevésbé vagyok gyűlölködő a számomra elfogadhatatlan vallási viselkedéssel szemben, ugyanakkor egyre kevésbé vagyok fanatikus és elfogult. Egyre inkább találom meg a biztos talajt, de maradok kritikus, vagy dühös, ha kell. Az ugyanis nagy tévedés, mikor vallásokra hivatkozva összemossák a dühöt a gyűlölettel és így azt is elitélendőnek tartják, de ez egy másik téma.

Ebben az értelemben egyre nehezebb valamilyen vallás követőjének definiálnom magam. Ez bizonyos értelemben nem teljesen igaz, mert a vallások bennem buddhista értelmezést kapnak, de ezen keresztül egyre több dologgal tudok azonosulni. Ennek köszönhetően cserébe egyre kritikusabb is tudok lenni a buddhista vallási intézményekkel, vagy pontosabban az intézményesített buddhizmussal. Világszerte egyre kevesebben, de talán Magyarországon még mindig kevés tudása van az embereknek a buddhista vallási rendszerek hibáiról. A buddhistákat a mai napig békés, toleráns, elfogadó, dogmáktól mentes és szabad, választható szabályrendszerű életviteli ösvénynek, filozófiának tekintik az emberek. Valójában ennek pont az ellenkezője igaz, ha a régóta meglévő és berögzült buddhista hagyományokat nézzük.

A vallás magja valóban olyan pozitív, ahogy az emberek gondolják, de ugyan ez a helyzet a kereszténységgel vagy a hinduizmussal is. Ezeket az intézményesített egyházak és a hozzájuk tapadó politika és történelem alapján ítélik meg az emberek, pedig a buddhizmushoz is tapad vér és mocsok jócskán. Nem a buddhizmus ellen akarok beszélni, hanem inkább azért, hogy ne az egyházak és rohadék szentek, guruk, prédikátorok alapján ítéljünk el egy vallást, és azért, hogy ne essünk abba a hibába, hogy minden kritikát elvetünk csak azért, mert azt a hagyomány megköveteli.

Ahogy egyre haladok afelé, amit én a buddhizmus lényegének vagy magjának tekintek, úgy érzem, egyre haladok a kereszténység, a judaizmus, az iszlám, a természeti népek hitvilága, a hinduizmus, tao, zoroasztrizmus, manicheizmus (még sorolhatnám) magja felé is. Igaz, ezekhez a vallásokhoz nagyon keveset értek, a hinduizmust kivéve nem kutattam őket, bár annak sem vagyok kicsit sem szakértője. A kereszténység ismerete, szellemisége a saját kultúrámból fakad, ezért arról talán beszélhetek érdemileg. Szavaimat hitelesítheti az intuitív megérzésen kívül (ami valljuk be, elég megbízhatatlan és szubjektív) a hasonló következtetésekre jutó, nem buddhista barátaim tapasztalata.

Minden vallás mögött sejtek egy őserőt, transzcendenst, ami talán az emberi psziché közös tapasztalata, talán valami más. Hiába próbálják sokan a buddhizmust materializmussal vádolni, vagy racionálisnak és viszonylag tudományosnak vélni, én magam sosem találkoztam közelről olyan buddhista kultúrával, akik így gyakorolnák a vallást, és olyan szent szöveggel sem, ami ezt támasztaná alá. Pontosabban van, amiből kiolvashatjuk ezt, de olyan szöveggyűjtemények között, aminek a nagyrésze tele van vallási hiedelmekkel. Ha egy vallás szent szövegeinek a gyűjteményének húsz százaléka földhözragadtabb a többinél és viszonylag racionális, az nem jelenti azt, hogy a vallás egésze az. Persze tekinthetjük az alakulóban lévő „nyugati” buddhista értelmezést a buddhizmus új fajtájának, amivel nincs semmi gond, de az elmúlt 2500 év buddhizmusa nem ilyen. Nem pszichológia, nem filozófia, nem életút, hanem vallás, a szó szoros értelmében. Ha igaz az, hogy a buddhizmus nem vallás, hanem valami más, akkor ez ugyan úgy igaz a többi vallásra is. Ha Jézus szavait követjük közvetlenül, akkor az is egy sokkal természetesebb élet stratégiává válna, ahogyan jelenleg a buddhizmust megéljük nyugaton, Európában, Magyarországon.

A lényeg, hogy nem gondolom, hogy mentes lenne a buddhizmus bármiféle transzcendens tapasztalatának kinyilatkoztatásától, de sokkal burkoltabban bontakozik ki. Hiába dobálózik a „pop buddhizmus” illúzióval és ürességgel, valójában fogalma sincs az ezt hangoztató embereknek, hogy mit takarhatnak ezek a fogalmak. Újra megerősítem, hogy ezek az én gondolataim, meglehet, hogy nekik van igazuk és én tévedek hatalmasat. Ha ez a helyzet, én lemondok arról, hogy buddhista legyek, és inkább járom a saját utam, bármennyire is kritizálja ezt minden vallás (a buddhizmus szerintem gyakran még erősebben, mint a többi).

Fontosnak tartom hozzá tenni, hogy ahogy egyre inkább erősödik bennem a saját intuíciómban való bizalom, annál inkább boldogabbnak és kiegyensúlyozottabbnak érzem az életem, szóval ha a buddhizmus nem egyezik azzal, amit én megélek, nekem akkor is ez jön be jobban, ez segít az életemben, a halálomban, így ennek van értelme rám nézve. Ugyan ezt tudom mondani arra, mikor a tibeti buddhizmust vádolják azzal, hogy nem minden a történelmi Buddhától ered amit követnek, ezért nem buddhizmus. Ahelyett, hogy ezeket megcáfoljam (meg lehet), inkább vállalom, hogy oké, nekem nem baj, ha „Guru Rinpocseista” vagy „mahásziddhista” vagy bármi más vagyok valakinek a szemében. Engem az sem érdekel, ha Buddha a valóságban nem is létezett, akkor azt az embert követem, aki őt kitalálta és a meséjén keresztül adta át azt, amit buddhizmusnak nevezünk. Ha ezt tegnap találta ki egy bolond, akkor én abban hiszek, nem érdekel minek mi a neve, és hogy mennyire régi az a valami. Nem gondolom, hogy a védák igazabbak más írásoknál azért, mert az a régebbi. Valamikor az is új volt.

Folytatása következik. A következőben kifejtem, miért van Isten a buddhizmusban.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük