Nagyon kiváncsi és izgatott voltam az asramba érkezést megelőzően. Leginkább az foglalkoztatott, hogy milyen lesz végre egy női vezetővel találkozni. Még sok kérdés volt bennem ezenkívül, és sok remény azzal kapcsolatban, hogy legalább azt az alapszintet hozza majd, hogy nőként erőszakmentesen vezeti a közösséget.

Amma egyedülálló a spirituális világban. Sokan felhoznak női vezetőkre példákat, de azt nem veszik figyelembe, hogy ezek a nők általában egy férfi guru alatt tevékenykednek, vagy úgy van a kezükben valamennyi hatalom, hogy nincsenek a hierarchia legtetején. Női pápáról vagy női Dalai Lámáról még nem hallottunk ugyebár. Amma ezért egyedülálló, mert a hindu hagyományban nő eddig nem került ilyen jelentős vezető pozícióba, mivel több szabály is szól arról, ami diszkriminálja a nőket. Nem mehetnek be bizonyos templomokba, nem végezhetnek el bizonyos szertartásokat, de ez csak pár példa, most nem is megyek bele ennél jobban a felsorolásba.

Az asramba karácsony napján érkeztünk. Kochin repteréről még egy négy órás út várt ránk Amritapuriba. Muszáj volt befizetni egy drágább taxis útra, mert hajnalban érkeztünk meg, semmi nem járt a taxikon kívül és hulla fáradtak voltunk. Elkezdtünk azon agyalni, hogy most aludjunk itt a reptéren várjuk meg a reggelt, és keressük meg a buszállomást vagy induljunk neki rögtön az útnak. Egy fél órás tanakodás, számolgatás után úgy döntöttünk a drágább, de stresszmentesebb verziót választjuk. Ezzel a döntéssel viszont az járt, hogy most nagyon oda kell figyelnünk mire és mennyit költünk. Azért elég nagy különbség van egy kényelmes taxi út és egy tömött indiai olcsóbb buszos út között. Két napos utazás rettentően le tudja szívni az embert, és tényleg nem ajánlom senkinek, hogy fáradtan induljon neki egy nagyobb útnak, mert sokkal inkább éberebbnek kell lennie az út során. Az időeltolodás, a be-ki csekkolással járó stressz, a csomagok hajkurászása, a „meg van-e mindenem?” para, a beszállókapu felkutatása, egy idegen helyre való megérkezés és alkalmazkodás az új körülményekhez rettentően letudja szívni az ember idegrendszerét.

Szóval legalább gyorsan és nyugalomban érkeztünk meg. Elsőre egy olyan szobát kaptunk, ami amúgy az itt tanuló bentlakásos elsőéveseké, csak ők távolt voltak emiatt helyeztek el minket ezen az átmeneti szálláson. Pár napja szóltak, hogy át kéne költöznünk egy másik szobába, mert visszatérnek a tanoncok. Ezen elég sokáig bosszankodtam. Ennek több oka is volt, nem mondták meg nekünk előre, hogy ez csak egy átmeneti szállás, emellett eléggé kimerültem aznap, és pont akkor közölték velünk a költözés tényét, amikor hullafáradtan visszaértünk a szobába, ahol már csak egy nagyot akartam aludni.

A cuccunkat összepakolni is elég nagy energiát igényel, mivel több, mint fél évre terveztük az Ázsiai körutazásunkat, és emiatt egy rohadt nagy hátitáskával utazunk. Napközben még azon is egész sokat stresszeltem, hogy kevés pénzünk van. Harmincezernyi összegnek megfelelő indiai rúpiába kerül egy hónapig a szállás napi három bőséges kajával együtt, de nekünk így is sokat kell spórolni, például egy narancsot is elfelezünk a barátommal, nem tudunk egy egészet megenni, be kell osztani. Gyalog járkálunk el felfedezni a környéket, és nem engedhetünk meg magunknak olyanokat, hogy befizessünk egy hajókázásra vagy kifizessünk egy riksát. A low budget viszont olyan élethelyzetekbe tud kényszeríteni, olyan élményekkel találkozhatunk, amik szintén életre szólóak és nem biztos, hogy ha kényelmesen lenne pénzünk, akkor tudnánk olyanokat megtapasztalni, mint például egy elhagyatott strandot találni sétálás közben, ahol delfinek úsznak el mellettünk.

Ahogyan elindultam az iroda felé (ahol megkaptuk az új szobánk kulcsait) próbáltam megnyugodni és arra fókuszálni, hogy bárhogy alakul, ha a legrosszabb szobát kapjuk meg, akkor is kihozunk belőle majd valamit. Mint eddig mindent, majd ezt is megoldjuk valahogy. Erre mi történt? Egy olyan szobát kaptunk, amitől a földig zuhant az állam. A 12. emeleten lakunk most, minden nap a tenger zúgását hallhatjuk, és az első sorból nézhetjük a naplementéket. A sasok az ablakunk előtt repkednek el, rálátunk az egész környékre; az Arab tengerre, a pálmafákra és a tengerrel párhuzamosan folyó különleges backwater-ekre. Tényleg egy csoda, hogy itt lehetünk.

A második vagy harmadik napon találkozhattunk Ammával. A dharsan egy bevett hindu szokás. Azt jelenti, amikor láthatsz egy szentet, közel kerülhetsz hozzá. Ezt a szokást a férfi guruk általában úgy vezetik le, hogy ülnek a trónon és a hívők, ahogy haladnak el a lábuk alatt rájuk pillanthatnak több órás várakozás után. Néha a guruk megérintik immel-ámmal az előttük elhaladó feje tetejét. Ammánál máshogy megy. Ő megölel egyenként mindenkit. Ezért hívják úgy, hogy Amma the hugging saint (Amma, az ölelő szent). Egész nap ott ül, kétszer tart szünetet és mindenkit egyesével megölel és megáld. Ez azért is nagy reform Amma részéről, mert a tekintélyelvű, túlmisztifikált guru-tanítvány viszonyt újraértelmezi, illetve azt a társadalmi szabályt is feloldja, ami nem engedi, hogy férfiak nőkhöz érjenek (a nő tisztátalannak van bélyegezve). Amma női tanítóként űdítő színfolt a férfiak uralta intézményben.

Amma a dharsan alatt engem hosszú másodpercekig tartott a karjában és a végén egy imát mormolt a saját nyelvén a fülembe. Olyan volt az ölelésében lenni, mintha az anyaföld ölelt volna magához. Ammának a neve egyszerűen azt jelenti, hogy anya. Ahogy majdnem én voltam soron, egyre jobban izgultam. Minél közelebb kerültem hozzá érezhetően megváltozott az energia. Ez nagyban annak a rítusnak köszönhető, amin az ölelés előtt keresztül megy az ember. Több órás várakozás, a szentnek nevezett ember egyre közelebb kerül, fokozódik a feszültség. Viszont én teljesen máshogy éreztem magam a közelében, mint egy férfi guru közelében. Nem féltem és bizalommal omlottam a karjaiba.

Ami nekem kifejezetten szimpatikus, az az, hogy Amma beleáll a nőügyekbe. Többször felszólalt nőkérdésekben. Hangsúlyozza, hogy a nők a történelem során fizikai, érzelmi és intellektuális elnyomásnak és üldözésnek voltak kitéve a férfiak által. Kijelenteni, hogy a férfiak a mai napig nem hajlandóak a nőknek megadni azt a szabadságot, ami alapvetően járna nekik. (Amma, 2008: 15). Arról is sokat beszél, hogy a vallási vezetőknek hatalmas felelőssége van abban, hogy aktuális társadalmi problémákról beszéljenek. Nekem azért is nagy élmény Amma, mert jelentős reformok bevezetésével próbálkozik. Attól függetlenük, hogy én személyesen abolicionista párti vagyok, vagyis azt szorgalmazom, hogy a vallási intézményrendszereket meg kéne szüntetni, és az alapoktól újragondolni az androcentrikus (férfiak által kinyilatkoztatott) vallási tanításokat, még így is egy pozitív jelenségnek gondolom azt, amit Amma csinál, még ha nem is értek egyet minden kijelentésével. A következők egy részével viszont tökre azonosulni tudok:

„Olyan időket élünk, amiben az elavult vallási és társadalmi rendszereket meg kell változtatni. Nem csak arról van szó, hogy sok vallási szokás és szabályzat mára már teljesen idejétmúlt, hanem arról is, hogy korlátozzák a mai nő fejlődését. A vallási hagyományok jelentősek. Nem kell mindet teljesen elvetni. Ennek ellenére a vallási vezetőknek teljes erőfeszítéssel azon kéne munkálkodniuk, hogy a követőiket visszavezessék a spiritualitás valódi lényegéhez és ennek a fényében ítéljék el a nők elleni diszkrimináció minden típusát. A vallási vezetőknek nyíltan beszélnie kellene a nők elleni erőszak és elnyomás összes formájáról.” (részlet Amma 2002-ben Svájcban elmondott beszédéből.)

Hivatkozások:

The Awakening of Universal Motherhood: An Address given by Amma on the occasion of the Global Peace Initiative of Women Religious and Spiritual Leaders, at Palais des Nations, Geneva, on October 7th, 2002.

The Infinite Potential of Women: An Address by Her Holiness Sri Mata Amritanandamayi Devi. Delivered at the 2008 Summit of the Global Peace Initiative of Women. Jaipur, Rajasthan, India. 2008.