Ebben a bejegyzésben három különböző halottégetős tapasztalatomat öntöm írásos formába. Ezek az indiai Váránaszi, a szikkimi Tashiding és a nepáli Pashupatinath térség halottégetői.

Ahogy azt az előző posztban is írtam, kissé kényelmetlenül állok az ilyenfajta turizmus előtt. Pontosabban a halál turisztikai kihasználása előtt. Sokszor találkozok mindenféle, a kultúránktól minél idegenebb és távolabbi dolgokba megtérő emberekkel, akik szívesen hangoztatják a nyugat silányságát a kelet nagyszerűségéhez képest. Ezt egyébként meg is értem, miután egymás után kell csalódni a kereszténységben, a szocializmusban, majd a szabadságot újra ígérő kapitalizmusban, de a távoli dolgok annyival nem különbek, mint sokan gondolják. Ezek az emberek megvannak róla győződve, hogy a nyugat mindenhogy el akarja rejteni előlünk a halált, ezért ezeknek az embereknek a számára ez a téma iszonyatosan menő lesz, alternatív érdeklődési körnek fog számítani, ami különleges énképet ad. A másik csoport, akik valóban egyáltalán nem hajlandóak foglalkozni a témával. Ők tényleg úgy tesznek mintha halál az nem is létezne. Tabunak és kényelmetlennek érzik a témát. Persze ez megint a szubjektív tapasztalatom az emberekről. Szóval mindkét szempont miatt nagyon jó kis téma minden, ami halállal kapcsolatos, mert a reakcióink egyike sem természetes, legalább is az általam elképzelt ideális normához viszonyítva nem az, ezért ha többet társalgunk róla, előbb utóbb eltűnik a köré szövődő mágikus köd.

Nem gondolom, hogy ma már olyan távoli lenne a halál a “nyugati” emberek életében, mivel sok könyv és művészeti alkotás foglalkozik régóta a témával. Oké, nem lehet égő holttesteket naponta látni Budapest vagy Debrecen utcáin. Falun még csak-csak, a cigányság kultúrája a mai napig szépen őrzi a halál kultuszát egyes helyeken. Magam a halált túlromantizáló és a témát menőnek tartók oldalához tartozom, de próbálok leszokni róla. Ezen a csoporton azt látom, hogy a saját kultúrájukból kiábrándulva vesznek fel új vallást. Keresztény vagy valamilyen politikai ideológiai fanatizmusból, vagy akár szélsőséges nihilizmusból buddhista, valamilyen hindu vallás, vagy bármilyen űrszekta megrögzött követői lesznek. Bármi, csak legyen messze a keresztény európától.

Szóval nem akarván ilyennek lenni, megbarátkoztam inkább úgy a halál tényével, hogy közben tudjam, ilyenkor mindenkinek tőlem teljesen függetlenül rohadtul magánügye mit kezd ezzel a jelenséggel. Sír, nevet, leszarja, földbe temet, eléget, megeteti állatokkal stb. És ez a fontos lépés, hogy attól még hogy nagy buddhistaként foglalkozunk a halállal ne felejtsük el, hogy ez sok embernek magánügy. És kiállok a korábbi állításom mellett, hogy bunkóság hívatlanul odamenni más temetésére. Nem azért, mert iszonyatosan tabu téma, hanem mert random születésnapi zsúrokra sem megyek be, bármennyire király is, mikor valaki abban a budapesti repülős mekiben tartja és bármit lehet kérni a menüről.

Az utazást illetően az az érdekes, hogy a felsorolt három hely mindegyikén teljesen véletlenül találtam meg az égetőhelyeket, botlottam bele mégis a halottasdiba. Váránasziban van egy fő halottégető hely, ezt ismeri mindenki, ide jönnek az emberek nézegetni ahogy a tűz emészti, a valaha hozzám és hozzád hasonlóan mindenféle gondokkal és életenergiával teli, mozgó, mára már hamuvá vált tetemet. Ilyen romantikusan csillog a messziről jött turisták szeme, miközben nem érdekli őket ki búcsúzik kitől és hogy zavar-e bárkit is a jelenléte. Ő most a saját elképzelésének akar eleget tenni, halottat akar nézni. Olvasta a tibeti halottaskönyvet, meditál a haragos istenségeken vagy csak szimpatikus neki, hogy a szádhuk, vagyis lemondott vándor aszkéta emberek füvet szívnak és jött megnézni milyen kúl dolgot csinálnak még itten. Lehet nézni már csónakból, odavisz téged idegenvezető, van direkt ide néző hotelszoba, szóval sikerült valóban halottá tenni és múzeumot csinálni egy kultúra teljesen hétköznapi szokásából. El tudom képzelni, hogy az apám temetését hotelszobákból, esetleg üvegfalon keresztül csodálják a mindenhonnan érkező fényképezkedő és minden apróságot megkérdező ámuló spirituális emberek.

FIGYELEM, a mostani sorok pár embernek kissé undorítóak lehetnek.

Szóval inkább elindultunk egy este a fő égetőhely helyett a másik irányba, hazafelé a parton. Itt egyszercsak mégis gyerekesen lelkes lettem, mert láttunk úszni valamit a vízen. Egyszer már csalódtam itt pár napja, mert sokáig néztünk, ahogy csontokról rágcsálja egy tépázott zombikutya a húst, de a barátnőm szerint az egy állattetem volt, én meg csak az izgalom miatt ragaszkodtam hozzá, hogy nem, mert az egy ember lábszárcsontja, ezt tutinak akartam vélni. Szóval ez így nem volt kielégítően izgalmas sztori, ezért nagyon kíváncsi lettem, mi az az emberi törzs szerű valami a vízen. Ahogy közelebb mentünk megcsapta az orrunkat valami iszonyatosan erős, addig általam sosem érzett szag. Az is fura volt, hogy tele volt a placc kutyákkal, volt vagy egy tucat. Közeledtünk a parthoz, hogy jobban szemügyre vegyünk a gangesz vízén hömpölygó hullának látszó tárgyat, mikor észrevettünk, hogy amit keresünk sokkal közelebb van, ott a partra sodorva az orrunk előtt. Egy még sötétben is eltéveszthetetlen, minden részét a holdfényben tökéletesen kivehető emberi, felpüffedt, hamisíthatatlan vizihulla. Jól felvolt püffedve, még azt is láttam, hogy férfi volt valaha, addigra fehér volt, büdös is volt, és szerintem a kutyák lerágták az arcát, mivel a szemgödrei üresek voltak, de kevéske haja mintha lett volna. Szóval sikerült a helynek mégis beavatnia egy exkluzív látványba.

VÉGE a kissé undorító résznek, ennyi volt.

Reagáltunk úgy, ahogy, aztán tovább mentünk. Itt aztán egy, a híres-neves halottégetőtől messzebb lévő és jóval kisebb halottégetőre bukkantunk. Ennek a hangulata nem annyira tükrözte a múzeummá vált nagy égető hangulatát. Kicsi volt és családias. Itt úgy döntöttünk mégis megállunk kicsit és néztük az égő testeket. A vizí hulla után ennek egészen kellemes tábortüzes hangulata volt. Mégis betalált minket india szellemisége, és pár perc után olcsó hotelekkel akartak elcsábítani a már meglévő vendégházunkból, ezért hazamentünk és megvitattuk miért is úszkál annyi égetetlen tetem a gangeszen. Szóval érdekes hely ez annak, aki el akar menni egy ilyen, “milyen is a halál közelről” múzeumba, de nekem rossz érzésem van ezzel kapcsolatban, inkább elgondolkozom azon, hogy bennem miért ilyen fontos az egész halál téma, és ha ez helyre kerül, már egyáltalán nem lesz idegen és ezután már nem is annyira vonzó. Akinek ez izgalmas, az ugyanannyira el van idegenedve a haláltudattól, mint az, akinek tabu. A hinduknak mindenesetre sok ezer éves hagyományok máig tartó legszentebb helye ez a város, és sokan ha tehetik, ide jönnek haláluk előtt, hogy itt távozzanak, ami viszont cserébe nagyon széppé és meghatóvá teszi a helyet. Van magyar ismerősöm, aki kérésre ki szokott hozni hamvakat, hogy a vízbe szórja. Én inkább most a kevésbé tárgyalt, számomra nem szimpatikus turista oldalát ragadtam meg, a hely megható oldaláról sok helyen lehet infókat szerezni. Nem véletlenül a halállal és pusztulással is kapcsolatos isten, Siva városa ez. Sokat lehetne írni mi köze van még neki ezen keresztül a jógához, de most ugorjunk tovább.

A Szikkimben található Tashiding halottégetője a totális ellentétje az iszonyú sokszínű és egyszerre mindent magába foglaló Váránaszi halottégetőjének. Először csak hallottam róla egy embertől, hogy jó kis hely. Aztán még egy embertől, hogy közel van, láttuk-e, ki ne hagyjuk. Aztán mikor valaki meg is mutatta, kiderült, hogy napi szinten jártunk oda azt megelőzően. Az egész környék legnyugodtabb és legcsöntesebb kis paradicsoma volt. Nekem volt egy sejtésem, hogy talán erről beszéltek mint égetőhely, de addig nem voltam biztos benne, amíg ki nem derült, hogy tényleg konkrétan ide jártunk ki meditálgatni, beszélgetni, telefonhálózatot keresni, és ha találtunk, kicsit netezni. Amellett, hogy a világ legnyugisabb helye, ijesztően más volt a hangulat, mint pár méterrel odébb. Mintha egyszer csak lenne a hegy oldalán (aminek tetején a híres és szent Tashiding Kolostor áll, nagy mesterek és Buddha eredeti ereklyéit is tartalmazó sztúpákkal tarkított udvaron) egy dimenziókapú. Egy kis ösvény vezet le a hegy oldalán kicsit beljebb az erdőbe. Egyre több fa vesz körül és egyre szaporodik a közéjük feszített színes imazászlók száma.

Szent kövek mindenhol, amit úgy lehet felsimerni, hogy furamód türemkednek elő a földből és a helyiek fehér sálakat aggatnak rá és mantrákat festegetnek, faragnak rájuk. Az ilyesmivel egyébként tele van Szikkim, ahogy a kifaragott kőhalmok is minden sarkon megtalálhatóak. Itt viszont egy nagyon fura szikla emelkedett ki a földből beljebb az erdőben. A tetjén egy kristályszerű képződmény volt és kicsit el is volt kerítve. Lassan elkezdtek ritkulni a fák és volt néhány építmény a rituálé lebonyolítására. Egy nagy lapos kőre Amithába, a végtelen fény buddhája faragva (sok ilyen kőröl tartják, hogy magától jelent meg rajta az adott ábrázolás), a kő hátoldalán ennek a buddha alaknak a mantrájával. Egy magasabb helyen pedig a tantrikus buddhizmust tibetben meghonosító, második buddhaként ismert Guru Rinpocse faragványa látható. Később megtudtam, hogy pont azon a helyen ült a hetedik századi mester. Ezért a faragvány. Az egész hely kisebb, nagyobb sziklákkal volt tele és néhol valóban hamvak nyomait lehetett felfedezni, de ezek a tüzek mintha körbe égtek volna. Eszembe jutott, hogy láttam egyszer egy tibeti halottégetésről felvételt, ahol egy szent embert ülő pozícióban égettek el, gondoltam itt is ez történhetett vagy történik általában. Volt még egy fehér sállal elkerített rész, aminek a közepén egy mala, vagyis buddhista olvasó füzér hevert érintetlenül. Erről csak annyit tudtam meg, hogy nem szabad hozzáérni semmi ilyesmihez, mert lehet, hogy az égetés után valaki után hátramaradt tárgy, ami ereklyének számít és valami általam nem ismert szabály vonatkozik ezekre. Szóval nem nyúlka-piszka.

Sehol máshol nem láttam majmokat a környéken, de ezen a helyen néha átugráltak a fákon és mintha más fajta madárfajok is lettek volna, mint pár méterrel odébb, de egy könyvben olvastam, hogy ez nem ritka Szikkimbe, nagyon változatos a természet. Itt azért rádobott a mágikus hangulatra. Minden tele volt imazászlókkal és soha nem járt erre senki. Olyan volt ide kijönni, mintha az ember bármikor tudatosan belemenekülhetne az álmaiba, mert tudja, hogy ott semmilyen valóságos személy nem érheti utól. Estefelé viszont azt éreztem, hogy semmi keresni valóm nincs itt, és autómatikusan kerültem a helyet sötétedés után. Simán csak úgy, mintha egy idegen ember birtokára jutnék vidéken, ahol senki nem szól rám, mégis inkább megkerülöm, mert nem az enyém. A tíz éve Szikkimben élő és ide beházasodó német férfi, aki később körbe vezetett és elmagyarázta milyen csodák vannak még itt rejtve, ő sem akart sötétedés után ide jönni, mintha lett volna benne egy kis bölcsesség és tisztelet, de nem félelem alapú vagy ilyesmi. Egyszerűen nem mennek az emberek ilyen helyekre. Kivételt képeznek azok a buddhista gyakorlók, akik egy bizonyos tipusú meditációt szándékosan ilyen helyeken végeznek. Messziről hallottam csak a kis dobolást, csengetést és a gyönyörű dallamos kántálást, ami erről a gyakorlatról árulkodott. A Tashidingi halottégető turizmusmentes, az ember először azt sem tudja, hogy egyáltalán mi ez a hely, nyugodt és iszonyúan két világ közötti hangulata van, simán lehetne egy Hayao Miyazaki film helyszíne. Én voltam a japán kislány aki valami titokzatos szellemvilágba csöppen és összebarátkozik fura természeti erő entitásokkal.

A Pasupatinath halottégető helyre félig véletlenül bukkantunk rá. Gyalog jöttünk ide, mert megakartam nézni az itteni Siva templomot. Sétáltunk a gyalogosan alig használt utcákon, mire egyszer csak észrevettünk egy folyópartot amit gyönyörű nagy sziklák és növényzet vett körül, olyan fénysugarakkal, mintha éppen a jó Isten akarna magához emelni minket az égbe. Aztán lassan egy kiépített részt, ami nagyon hasonló volt a Váránaszi partjain kiépített ún. ghat-jaira, vagyis kövekből kiépített lépcsőkre, amik a vízbe vezetnek. Nagyon kedves kis vallásos építmények és emberek voltak itt, de olyan kevesen, hogy inkább egy falu szent helyére hasnolított, mint egy fővárosi túrista látványosságra. Azt hittem még messze van a nagy Siva templom a halottégetőivel meg az egész komplexummal együtt. Inkább el is töltöttünk egy kis időt, és találtam egy Tilopa és Naropa barlangtemplomot. Ennek sok szempontból kimondhatatlanul örültem. Ők X-XI. századi nagy buddhista jógik, de aminek úgy örültem az az, hogy egy hindu, ráadásul saiva (Sivát előtérbe helyező hindu vallások gyűjtőfogalma) szent helyen van a templom. A saivizmus és buddhizmus egysége pedig egész életemben a legfontosabb téma volt számomra, konkrétan gyerekkorom óta, szakdogát is írtam belöle, szentelek is neki majd egy írást millió örömmel. Szóval meg beszéltem az itteni fekete ruhás, valószínű aghori aszkétával (előző posztban említettem őket), hogy miért is van itt ez a barlang, mondta hogy maradjunk, meditálgassunk és békén is hagyott minket. Szerinte innen származnak a jógik, bár el tudom képzelni, hogy a himalájai régióban van pár száz hely, ahonnan ők származnak.

A lényeg, hogy kis idő után tovább mentünk a folyó parton és mit ad Isten, egy kis családi halottégetést. Aztán felbukkantak körülötte a turisták és a folyó kanyarból láttuk, hogy bizony ez a pashupatináth egy hátsó, eldugottabb helye. Mondta aztán a fekete ruhás ember, hogy ha innen megyünk fel, ki is kerüljük a fő bejáratokat és nem kell belépőt fizetnünk. Szóval egy hátsó kis bejáraton sikerült eljutni gyalog a híres nevezetességhez. Egyre több turista, egyre több majom, egyre több pózoló jógi, akiket imádnak a turisták, amivel a jógik jó pénzt keresnek. Hogy valóban jógik-e, vagy beöltöznek az meg az ő dolguk, én nem tudom. És persze egyre több nyilvános halottégetés. Kicsit a hangulat olyan volt, mint a Varanaszi és Tashidingi égetők keveréke. Érződött a hely eredeti hangulata, ami keveredett a turizmusnak és vadkapitalizmusnak pénzért eladott, kiárusított kulturával. A helyieken, akik ide jöttek végső búcsút venni a szeretteiktől, azért látszott, hogy mélyen tisztelik a helyet és az ő jelenlétük biztosította számomra, hogy nem lehet tőlük csak úgy elvenni és megvásárolni a kultúrát, mert még az ilyen belépős templomnézős hangulat közepette is őszintén végezték a szertartást.

Nehéz bármiféle következtetést levonni, mert bár nem vagyok híve annak, hogy az emberek tömege elrontsa egy kultúra szokásait a turizmussal, de mégis szívből tudom ajánlani ezeknek a helyeknek a meglátogatását. Csak szerintem érdemesebb lazábbra venni a témát, nem direktbe csak ezért idejönni és tiszteletben tartani mindent. Mindenki máshogy gondolja, de én az idegenvezetőket, meg a mindenféle eköré épült üzletet kerülném és kerülöm is. Sétálgassunk, aztán csak elénk mos a Gangesz Anya egy hullát, ha nagyon vágyunk valami izgalmasra. Egy magyar, ázsiát szanaszét utazó barátom mesélte, hogy a Tashiding kolostornál való halottégető helyhez vezető ösvénynél volt még a régebbi időkben egy tábla, miszerint ide még Szikkim királya sem léphet be. Csak a lámák és jógik mehettek oda. Ma már oda mehet bárki, de én ezzel a tisztelettel ajánlom megközelíteni ezeket a helyeket.