Úton Szikkim felé

A következő bejegyzés egy megtalált útinapló maradványa. Útközben írtam, még 2018 október elején. Nekem nagyon jó érzés volt visszaolvasni, főként azért mert jelen időben írtam, még a jortangi hostel erkélyén reggel hétkor. Nem volt internetünk, vagy öt napig, így csak gyorsan jegyzeteltem messengeren, hogy ha majd tudunk venni netet, akkor autómatikusan úgyis elküldi a barátnőmnek. Most visszanéztem a beszélgetésimet és tökre örültem, hogy leírtam az utat, mert így megoszthatom a blogon.

Most Jortangban vagyunk. Tegnap este érkeztünk meg és itt is kellett aludnunk mert  öt óra után nem megy több dzsip Tashiding felé. Az a célállomásunk. A szállásunk egy kolostor mellett lesz, egy majdnem 2000 méter magas hegy tetején. Ma poloskás ágyban aludtam. Így persze poloskákkal is álmodtam. Most itt reggel van, lassan indulunk tovább dzsippel. Hatalmas élmény ez a táj. Tényleg, mint a filmekben. A dzsungelben megyünk, ilyen keskeny hegyi utakon, amik a hegyi patakok mellett futnak végig.

Varanasziból az eljövetel egy pokol volt. A riksások egyfolytában leakartak húzni. Úgy ordítottam velük, hogy fájt utána órákig a torkom. Végül sikerült lealkudni az elképesztő áraikat, de előtte már ment el az alkudozással az idő, meg azzal, hogy átverekedjük magunkat a tömegen. Nem tudtál lépni annyi ember volt. Húsz riksás körül állt, úgy magyaráztak. Beültünk egy tuktukba, ott valamin elkezdtek veszekedni a riksások. Az Endi kiszállt, én meg nem tudtam és egy random ember beugrott a semmiből  és elkezdett elindulni. Én meg ott sikoltoztam, hogy álljon már meg mi a faszt művel. Aztán végre elindultunk, viszont alig maradt időnk, hogy elérjük a vonatot. Rohadt nagy dugó, indiai baszott idegesítő közlekedés. Még tíz percünk volt a vonat indulásáig, amikor a célegyenesben beszorultunk egy dugóba és mozdulni se lehetett. Na ott abban a pillanatban gyűlöltem az egész világot. Amikor ki tudtunk szállni, már csak három perc volt az indulásig. Rohantunk a kurva nagy csomagjainkkal. Azt se tudtuk hova érkezik a vonat, mert semmi sincs kiírva. Amikor odaértünk, természetesen kiderült hogy késik.

Amúgy azt sejtettük, hogy ez lesz, mivel ez eléggé általános Indiában, hogy több órát késnek a vonatok, de így is akkora stressz volt ez az egész, mert a teljes bizonytalanságban voltam a pánik szélén. Azt se tudod hol vagy, hárman háromféle információt mondanak és ilyen helyzetben nem lehet pánikba esni, mert akkor meg elveszel. Folyamatosan mantráztam magamban, hogy minden meg fog oldódni, akkor is ha lekéssük a vonatot.

Aztán miután három óra múlva vegül megérkezett a vonat, akkor nem hittem el, hogy ezzel kell utaznom, pedig nekem elég magas a tűrésküszöböm. Felléptünk a vonatra, világháborús hangulat, csak remélni tudom, hogy ami szarfoltnak látszik a falon az igazából nem az. Egymáson fekszenek az emberek a folyosókon, egy helyen öten ülnek. Nekünk legfelül volt a helyünk, és ott kellett eltölteni egy éjszakát. Varanasziban nagyon beteg voltam, és még eléggé levagyok gyengülve. Attól féltem, hogy egy ilyen vonatúton megint lebetegszem. Gyorsan mielőtt belepörögtem volna ebbe a pánikba belezombultam az olvasásba, aztán próbáltam aludni, de elkezdtem attól rettegni, hogy ellopják a cuccainkat. Így félóránként arra riadtam fel, hogy leellenőrizzem kényszeresen meg van-e mindenem és így persze nem tudtam magam kialudni, amitől még idegesebb voltam másnap.

Aztán a wc … ilyet én még nem láttam. Négyből háromba nem tudtam bemenni, mert folyt ki a szar guggolós wcből. Úgy tudtam a negyedikbe bemenni, hogy amíg bent voltam nem vettem az orromon levegőt. Életem egyik legmegpróbáltatóbb utazása. Folyamatosan visszatért az azon való aggódás, hogy megint beteg leszek. Közben próbáltam magam megnyugtatni, mert tudtam, hogy ha stresszelek akkor meg fog fájdulni a hátam. Nagyon nehéz nem belemenni ebbe a stressz-spirálba.

Ilyenek után érkeztünk meg Jalpaiguriba, ahol még ki kellett találni hogyan jutunk fel a hegyekbe. A szikkimi szállásunk tulaja próbálta telefonon elmagyarázni mettől meddig kell menni dzsippel és hol kell átszállni, de akik körbevettek minket azok meg azt mondták nincs is oda járat. Közben jöttek az arcomba bele a lehúzos taxisok, hogy ők majd elvisznek, persze elképesztő összegekért. Egyfolytában nyomni kellett ezt az iszonyú határozottságot. Éppen próbálok végre enni és magyarázom nekik, szinte kiabálva, hogy most eszek, meg nem akarok velük beszélni, és hagyjanak békén, de így is jönnek és nyomják tovább. Nagyon dühítő és fárasztó tud lenni, hogy  folyamatosan tartani kell a határaidat. Persze mint mindig, most is jött egy segítő ember. Egy rendes taxis segített eljutni a dzsip állomáshoz. Miközben szinte mindenki azt hajtogatta, hogy nem fogunk tudni eljutni Szikkimbe.

Most itt Jortangban a poloskás ágy volt a legkisebb gondom. Végre természetközeli helyen vagyok. Olyan magas hegyek vesznek körbe, amilyeneket még sose láttam. Kicsit ilyen misztikus érzés köztük lenni, mert nagyon szorosan vannak egymás mellet, és olyasmi érzésem van ettől, mintha az égbolt felé akarna kitörni a lelkem. Szikkimet amúgy pár évtizede csatolták Indiához és valamennyire még megtartotta az önállóságát. Alig találkoztunk nyugati túristákkal. Hiába tartozik Indiához, teljesen olyan, mintha egy másik országban lennénk. Sokkal nyugodtabb és békésebb, nem olyan hangos és pörgős mint India. Valami furcsa paradicsomi állapot van még itt.

itthon vagyok

Azt hiszem elkezdett körvonalazódni, hogyan érzem magam itthon. Biztos sokszor leírtam, de nekem azért fontos a hosszú utazás, mert fontosnak tartom egy-egy helyen, hogy elkezdjek ráérezni annak ízére.

Nem is tudok végig rohanni helyeken, mert lassú felfogású vagyok, elgondolkozom mindenen az apró részletekig, ha új helyen vagyok. Egy hét alatt igaziból fel sem fogom hol vagyok, de azt hiszem mindenki így van ezzel, csak a legtöbben nem fogják fel, hogy valójában meg sem érkeztek, de már mennek haza.

Persze tudom, hogy sajnos nem mindig van idő a megérkezésre, rengeteg mindenen múlik, nagyon szerencsés az, aki igazán beleérezhet egy addig ismeretlen hely feelingjébe, sőt, talán sosem érezhetünk bele igazán.

Olyannyira nem, hogy talán meg sem érkezem a földre újszülöttként, már mehetek is a túlvilágra. Egyébként így voltam mindig is magyarországgal. Igaz, ezt tekintem otthonomnak, de valahogy mégsem passzoltam a képbe, aminek miértjének olyan sok összetevője van, hogy inkább nem írok részletes uncsi elemzést, majd agyalok egymagam.

A lényeg, hogy március 27. óta “itthon” vagyok, de még mindig érzem ahogy az érkezés apróbb fázisai elkezdenek útolérni. Lassú vagyok lehet, kurva lassú. Nem elég egy megérkezéshez a pár hét, hónap vagy év. Esetleg néhány élet, de ennyire nem akarok most elszállni, majd egy spirituális ömlengés posztban.

Abban érzem a megérkezésem, hogy egy rohadt erős hiányérzet és vágy ébredt fel bennem. Mint amikor életemben első pár alkalommal aludtam ott az ovistársaimnál, vagy amikor áltiba évekig szerelmes voltam egy lányba, aki mégis elérhetetlen volt számomra. Egy ilyen vágy, ami csillapíthatatlan és nincs rá megoldás.

Így kezdett el sokadszorra rohadtúl meghiányozni India az összes mocskával és aljaságával együtt. Mert hát akadnak azok is bőven, néha már hazamenekül az ember, aztán szép lassan menekülne vissza a pokolnak álcázott szabadságba.

Elég nehéz megfogalmazni mi hiányzik ilyenkor, mert nem a szép és magasztos élmények; magasztos, giccses álspirituális önbecsapások; nem a színes bazárok meg jó kaják hiányoznak. Najó ezek is. Az hiányzik, hogy ott legyek a szemétből kajáló tehén, a hullát majszoló rühes kutya, a mezitlábas taknyos csóró gyerek világában, miközen felveszem a kamu férfias macsó szerepet, mert ha nem egy befizetett gyors körútra megyek (ami önmagában tök jó lehet amúgy), akkor nem árt alkalmazkodni az elvárásokhoz.

Különben valahogy bedarál a szitu. És ez a spirituális része. Kiélesednek az érzékszervek, mert szükség van rá, figyelni kell. Önkénytelenül ősember módba kell kapcsolni, de aztán ez hozza a szabadságot.

Sokan azért szeretik a pszichoaktív drogokat, mert pont ezt tapasztalják. Élesednek az érzékszervek, színek, szagok, hangok stb., tágul a tudat jobbra-balra, aztán ráfogják, hogy csak a szer, röhögnek egy jót vagy paráznak egyet és visszaszopódnak a hétköznapi tudatállapotba, hogy onnan majd visszavággyanak a kamuvilágba.

Én azt mondom, hogy ez csak a tudat és nem a szer. És mivel csak az, ezért formálható, aztán stabilizálható. Elmeditálgatok ezen, de sajnos “itthon” csak a drogos állapotba kerülök és gyanítom, hogy az átlag ember ezzel így van. Jóga, meditáció, szertartás, spiri-ezo hülyeségek, elvonulások, mesterségesen generált, távoli guruk imádata. Ez ugyan az, mint a karrierizmus, a művészeti maszturbáció, a valahova tartozni vágyás, entellektüelkedés, party és kicsapongó baszásvágy, sok pénz, kevés pénz, magamnak termelem a répát hippiségből élet, luxusutazások élet. Szóval úgy általában az egész életünk.

Ezek átmeneti kielégülést okoznak, majd tovább folytatjuk a versenyt a kitalált dolgainkal, hogy másokhoz viszonyítva mi mennyivel vagyunk olyanabbak. Hippibbek, buddhistábbak, iskolázottabbak, erősebbek, gazdagabbak, heterobbak, melegebbek, különlegesebbek vagy normiebbak, bunkobbak vagy szelídebbel, amit az aktuális szociális, gazdasági stb. helyzetünk és környezetünk megkíván.

Aztán lehet csak magamból indulok ki, akkor elnézést. A lényeg, hogy ezek az átmeneti örömök vonatkoznak a kívánt tudatáállapotokra. Pontosabban a buddhista meg félhindu jógás, ayahuascázós “tudatosan drogozom” hippi és alteres pszichológiás vagy őrült gólyában ivós elméleti matematikus/fizikus emberek által vágyott tudatállapotra. Ezek sejtik (sejtjük), hogy a tudat uralásán múlik valami, de gyakran kivülről szeretnék stimulálni, hiába állítják ennek ellenkezőjét.

A helyzet az, hogy ebben a környezetben minden elért eredmény nagyon könnyen elúszik. Ennek a miértje külön poszt lehetne, de maradjunk annyiban, hogy csak.

Na ez hiányzik indiában. Ha nem alkalmazom azt a tudatállapotot, amire irányulnak a meditációs módszerek is, akkor bedarál a gép. Kivéve persze, ha a könnyebb utat választjuk. Nem kell azért beszarni, ha indiába utazik az ember, nem feltétlenül ilyen. Vannak utazási irodák, pénzel minden megoldható stb., az egy másik történet, ahhoz nem értek. Amit leírok rám vonatkozik, meg talán rád is. Talán.

Meghiányzott, hogy használnom keljen az alapvető emberi/állati ösztöneimet és próbára tegyem magam, hogyan működik élesben, amikor helyzet van. Ehhez persze nem kell oda utazni, de érdemes tenni egy próbát, ajánlom. Nekem személy szerint ez ott működik, de ott is idő kell hozzá, meg kell érkezni… Aztán beérik és vagy bedarálódunk, vagy közelebb kerülünk magunkhoz. Bájdövéj a kényelmes életünk a dara.

Women’s natural building workshop

A történet három évvel ezelőtt kezdődik. Pont akkor voltam első éves a buddhista főiskolán és az egyik beadandómhoz próbáltam keresni valami anyagot a karma fatalista félreértelmezéséről. Ekkor bukkantam rá Ouyporn Khuankaew tanulmányára (Buddhism and Domestic Violence. Using the Four Noble Truth to Deconstructs and Liberate Women’s Karma), amiben azt vizsgálta, hogyan használják buddhista emberek a karma tanítását áldozathibáztatásra és ezt a nézetet a buddhista intézmények hogyan tartják fennt. Aztán megtaláltam Ouyporn szervezetének (IWP-International Women’s Partnership for Peace and Justice) a weboldalát, és kiderült, hogy Thaiföldön több, mint egy évtizede küzdenek Ginger Norwooddal a buddhista intézmények által fenntartott nők elleni erőszak ellen. A weboldalukon bukkantam rá arra is, hogy minden évben tartanak egy workshopot nőknek.

Aztán megláttam azt is, hogy mennyibe kerül, és kicsit beszorongtam. Nem az volt a gond, hogy ne lenne reális az ár (125 ezer forint 10 napos képzésért, kaja, szállás, utaztatás is benne volt.), hanem az volt a bajom, hogy nekem ez rengeteg pénz, tekintve a a hátrányos anyagi helyzetemet. Viszont e körül döntöttük el  a barátommal, Endivel, hogy egy időre ki fogunk utazni Indiába, így a képzést is be tudtam illeszteni a tervezetbe. Még jobban spórolnom kellett, semmi nyaralás két évig, semmi plusz kiadás, még több munkát be kellett vállalnom, az igényeket még jobban le kellett adnom, ami szerencsére nekem könnyen megy, tényleg úgy látom, hogy egyszerűbb az életem, ha minél kevesebbet fogyasztok ebben a kapitalista rendszerben. Viszont az albérlet ár kiadásával folyamatosan szívtam, de ekkor még inkább megéreztem mekkora áldás egy saját lakás. A stressz szintem szinte felét kiteszi a havi albérlet pénzen való aggódás.

Visszatérve a képzésre, sok-sok energia kiadás, tervezés, logisztikázás után Indiából repültem át Thaiföldre, majd Bangkokból Chiang Maiba, ahol egy szuper és olcsó hostelben (Mapping Hostel, kb. 900huf/nap) szálltunk meg pár napig két barátnőmmel, Katával és Eszterrel, akik szintén jöttek a képzésre. Innen vittek minket tovább Chiang Daoba, egy kissebb faluba, a képzés helyszínére. A szállás egy csoda volt. A Chiang Dao-i hegy lábánál voltunk egy farmon. A workshopra a világ minden tájáról érkeztek nők. Thaiföldről, Amerikából, Skóciából, Angliából, Kanadából, Mongóliából, Hongkongból, Ausztráliából, Malajziából. Nagyon színes közösség jött össze, a legfiatalabb 2 éves, a legidősebb 77 éves volt. Nem éreztem semmilyen elnyomáson alapuló hierarchiát, megkülönböztetést, tekintélyelvűsködést, nem csak a csoport tagoktól, hanem a vezetőktől se.

Minden reggel terepjárókkal vittek minket át a képzés helyszínre, amiben tök nagy élmény volt utazni, mert hátra ültünk mindig a nyitott csomagtartóba. Miután megérkeztünk, a vezetők elmondták az aznapi tervezetet. Voltak olyan napok, amikor csoportokra osztva dolgoztunk, de volt olyan is amikor együtt csináltunk egy bizonyos feladatot. Volt, hogy egyszer cob-ot (asszem ezt hívják magyarul vályognak) csináltunk, ami amúgy szintén tök nehéz meló, hiába tűnik elsőre könnyűnek. A vályogot sárból, szénából és megfelelő mennyiségű vízzel gyúrjuk össze, így kapjuk meg a ragasztó anyagot, amit pl. ablakok és ajtók beillesztéséhez lehet tök jól használni. Kézzel kell gyúrni egész sokáig és nekem izom lázam is lett utána. A sármedencékbe tapostuk ki a vakoláshoz a vályogot, ehhez rízspelyvát használtunk és homokot és persze vizet. A finomabb rétegek kikeveréséhez nem adtunk durva anyagot már, így csak szitált homok ment a sárba és azzal mixeltük össze. Nagyon jókat szórakoztunk a sármedencébe, összekapaszkodva trappoltunk a trutyin a nőkkel, volt hogy közben meséltünk egymásnak arról, ki mit csinál otthon, miért jött a képzésre, volt, hogy csak kacarásztunk azon, hogy milyen hangokat ad ki a sár.

Teljesen újdonság volt az nekem, hogy végre részese lehetek egy olyan munkaközösségnek, ami nem szexizmuson, elnyomáson meg ageizmuson (valakit kizárólag a kora miatt ér pozitív vagy negatív diszkrimináció) alapszik. Az meg aztán végképp felszabadító volt, hogy csak nők között lehettem. Hogy végre nem kellett folyamatosan készenléti állapotban lennem amiatt, hogy mikor szól be valami férfi, mikor tesz valami megjegyzést a külsőmre. Vagy, hogy azon sakkozzak hogyan változtassam meg az útvonalamat, mikor menjek át a járda másik oldalára a férfitekintetek meg potenciális zaklatás miatt. Nem nyomtuk a versengést se egymással, nem oktattuk ki a másikat, hogy mérje má’ le jobban a fal hosszát, vagy jobban fogja azt a kapát, faszábban emelje azt a cementes zsákot. Nem törekedtünk tökéletességre, hiszen “a tökéletességhez való ragaszkodás az elnyomók rögeszméje.” A természetes építkezésben ez is egy jó lecke, hogy a vályogtéglákat lehetetlen tökéletes, pontos méretre megcsinálni, egyenetlenek lesznek a falak is, de mégse fog össze dőlni a ház. Az, hogy hibákat követünk el, és ebből tudunk tanulni egy természetes folyamat része tud lenni.  

Az angol miatt is néha beszorongtam a képzés alatt, mivel magyarul is még jön a mai napig a szorongás, ha ki kell fejeznem magamat, nem hogy angolul, emiatt be is tudok fagyni és a stressz miatt nem értem mit mondanak. De nagyon jófejek voltak a nők, mondtam nekik, hogy nekem ez nehezen megy, ezért lassabban beszéltek, rákérdeztem többször mit jelentenek olyan szakszavak, amit nem tudtam elsőre megjegyezni és mindig segítőkészen elmagyarázták újra és újra, hogy például a scaffolding az mást jelent, mint plastering. Az első az állványozást jelenti a második a vakolást, de ez egy idő után ez abból is leesett, hogy mit kezd el csinálni a csapat.

Azt is meg tudtam tanulni, hogyan kell a vakoláshoz az anyagot kikeverni természetes összetevőkből, mire kell majd jobban figyelni itt Magyarországon a hideg miatt, hány réteget kell felvinni, mivel tudom színezni az anyagot. Ha jó a földem, és elég agyagot tartalmaz, akkor attól is nagyon szép színe lesz a keveréknek, viszont az meg nem jó, ha túl sok agyag kerül bele, mert akkor leesik a falról. Nem kell itt se kimérni tökéletesen az arányokat, hanem érzésre ki lehet mérni, miből mennyit tegyek, csak jobban kell bízni a megérzésekben. Ez is tök sokat segített abban, hogy visszatérjek ahhoz az emberi alapállapothoz, ami olyan intuíción alapszik, ami összhangban van a természettel. Megtanultam még inkább megbízni a megérzéseimben és használni a testem természetes erejét és bölcsességét.

A képzés alatt többször leült a csapat egy körbe, hogy visszajelezzünk vagy megosszunk dolgokat. Én egyszer se mertem felszólalni. Viszont a zárókörnél sikerült megszólalnom, annak ellenére, hogy atom szorongtam megosztani a gondolataimat és az érzéseimet. Ez magyarul is nehéz, de aztán felhergeltem magam és megszólaltam, mert szerettem volna kifejezni a hálámat, hogy részese lehettem ennek a közösségnek. Persze a végén elkezdtem makogni, mert valamit rosszul mondtam angolul és emiatt befagytam, de az volt a nagy feloldása ennek a helyzetnek, hogy helye volt itt annak is, hogy szorongok, hogy megjelenhet, hogy nem kell emiatt szégyenkezni. Többen elakadtak a mondandójuk közben, mert elkezdtek sírni vagy csak meg kellett, hogy álljanak, hogy összeszedjék a gondolataikat. Mindenki csöndben és megértéssel kivárta, mire újra meg tudott szólalni a másik. Sokan beszéltek a női közösségek erejéről, a sisterhoodról, hogy nem kell nyomni a patriarchális versengést az érvényesülés érdekében és arról, hogy ebben a világban, ami tele van szenvedéssel és erőszakkal, alkossunk amennyit csak tudunk, mert ez tudja megadni a reményt ahhoz, hogy mégis van értelme létezni és küzdeni ilyen körülmények között is.

Das Törvény

Fehér sráccal nepáli faluban

-Külön szobát akartok, vagy együtt aludni?
-Együtt szeretnénk aludni.
-Akkor házasok vagytok. Egy éve. Ha annál hosszabb időt mondunk, meg kell magyarázni miért nincs gyerek. Ha nem vagytok házasok nem aludhattok egy szobában.
-Okés, legyen így.

Fehér sráccal a környéken

“Kérdezték a család nevét ahol lakom. Direkt nem mondtam a másodikat (a foglalkozásra utal). Rákérdeztek direkt. Kovács a család, az egy alacsony kaszt. Onnantól kezdve velem sem álltak szóba…”

A nepáli család kovács, az én család nevem kovács, a srácé pedig smith (kovács)…

Beszélgetésem az apával

“Igen, a kommunizmus jó. A király korrupt, a kommunizmus igazságos.”

Gondolkodtam… Sarlót kovácsoltak és mindent maguknak termeltek meg…

Párkapcsolatról egy lánnyal

-Hány éves vagy?
-25
-És a barátnőd?
-29
-Az én szüleim nem engednék, hogy együtt legyek fiatalabb fiúval. A te szüleid tudnak rólatok?
-Igen.
-Akkor miért nem házasodtok össze?

Máskor
-Nálunk mások a szabályok, ha fiatalabb sráccal akarsz összejönni, megteheted
-Én nem követem ezt a logikát, a szabályok erősítik a családot

Máskor
“Sok minden számít, a kaszt, és azt akarom, hogy ő is tanult legyen. A pénz annyira nem fontos.”

Párkapcsolatról egy sráccal

“Szerintem én is tetszem neki, de a szülei miatt nem beszél velem. Azért tanulok angolt, mert ügyvédnek akarok tanulni és ahhoz kell. Ha ügyvédként sokat keresek, házasodhatok magasabb kasztú lánnyal.”

Egy apa tanácsa

“Szép pár. Házasodjatok össze. Maradjatok együtt életetek végéig. Egy valaki mellett kell leélni az életed.”

Az apától

“Bráhmin családból származunk, de nem csinálok pudzsákat (szertartás) és nem imádkozom. Látod, a szobában sincs oltár vagy istenszobor. Egyszerű emberek vagyunk. Viszont a gajatri mantrát egy brahmin sem felejti el.”

Majd elmondta a gajatri mantrát.

Keralai fiú

-Rengeteg energiája van, mindenkit végig ölel, reggeltől estig!
-Persze, Istentől kapja

Több hindu

“Minden templomba bemegyek imádkozni. Hiszek Istenben, belőle egy van. Mecset, keresztény templom, hindu templom, mindegy.”

Több Hindu 2.0

“Buddha hindu volt”

“A tibeti mesterek őrültek. A hinduizmus ellen vannak. Pedig a buddhizmus hindu vallás.”

“Az emberek nem tudnak itt egy titkot. A mahábódhi sztúpa egy Siva templom. Nézd meg a Buddha szoborral szemben, ott egy Siva Lingam.”

Mutat a pap három hindu szentélyt

“Az egy Visnu templom, utána Káli és Siva, az utolsó Hanumán”

A Visnu szentélyben egy Buddha szobor volt, fölötte egy Visnu kép.

Hindusztán

“Pakisztán India része!”

Banglades India része!”

Az apa

“Nem vagyok vallásos, de hindu vagyok. Egyszerű emberek vagyunk. Az élet egyszerű, mi bonyolítjuk túl. Mindenkinek meg van a saját életútja, én követem a sajátomat, te is a tiédet. Isten akarta, hogy találkozzunk, de lehet, hogy többet nem beszélünk. Lehet, hogy igen.”

-A természetben akarok lakni, egy tanyán.
-A természet Isten

Ez az ember hindu, nem vallásos…

A vallási disszociáció 2. Rész

A trauma utóhatásaként kialakult pszichológiai állapotot PTSD-nek, vagyis poszttraumás stressz zavarnak nevezi a szakirodalom (Herman, 1992). A PTSD-s tünetek egyike a disszociáció. A traumás disszociáció (eltávolodás, lehasítás) a trauma pillanatában jelenik meg. Az emberek képesek trauma nélkül is disszociálni, vegyük csak példának azt a helyzetet, amikor kifelé bambulunk az ablakon. Ilyenkor is megfigyelhető egy minimális eltávolodás a saját testünktől, érzéseinktől és a külvilág történéseitől.

A trauma pillanatában az egyén mentális és testi épsége érdekében a test egy olyan védelmi funkciót kapcsol be, amivel képes az ember eltávolodni a fájdalmas, vagy akár életveszélyes helyzetektől. Az elviselhetetlen így valamennyire elviselhetővé válik. Így képesek sokan a természeti katasztrófa vagy közúti baleset után akár törött csontokkal nulla fájdalommal szeretteik megmentésére sietni. Más esetekben az áldozatok képtelenek megmozdulni és cselekedni, mivel lefagyással, bénulással is reagálhat a test egy traumatikus eseményre.  

A krónikus (hosszabb ideig fennálló) bántalmazásnak kitett áldozatok test szinten megtanulnak a trauma elmúltával is spontán disszociálni, annak érdekében, hogy ne kelljen megélniük az elkövető által okozott fájdalmat, vagy félelmet. Nem érzik az érzéseiket, a testüket, önmagukat (deperszonalizáció) a környezetüket (derealizáció). Vannak, akik lebegő érzést, üresség érzetet, az idő belassulását, vallásos nyugalmat, vagy akár transzállapotokat is képesek megélni.

Például az áldozatok úgy élhetik meg a történéseket bántalmazásnál, mintha a szoba egy távoli pontjából figyelnék az eseményeket. Lehasítodik vagy töredezetté válik az érzékelésük. A traumás emlékezetük úgy emlékszik az erőszakos esetekre, hogy vagy látnak képeket, de nem társulnak ahhoz érzések, vagy éreznek a testük bizonyos részein érzéseket, de nincs hozzá vizuális emlékképük. A vallási hagyományokban se kell sokáig kutakodnunk, amíg nem találunk példát arra, hogyan érnek el transzállapotokat fájdalom okozással: víz alá nyomás, bőr átszúrása, megégetése, étel és alvás megvonás.  

A GYEREKKORI BÁNTALMAZÁS ÉS A SPIRITUÁLIS DISSZOCIÁCIÓ KÖZÖTTI ÖSSZEFÜGGÉS

A trauma pillanatában a disszociáció megmenti az embert az elviselhetetlen fájdalomtól, ám a beépült traumás disszociáció negatív hatással lesz az egyén életére (Piciotto, Fox, Neto, 2017. Briggs & Shoffner, 2006). Ha az áldozatoknak a gyerekkorukat egy erőszakos környezetben kell leélniük, akkor a személyiségük is ebben a környezetben fog alakulni. A bántalmazott gyerekek nem tapasztalják meg hogyan néz ki egy szeretetteli kapcsolat. Judith Herman pszichiáter és traumakutató a fogsághoz hasonlítja ezt az állapotot. Az áldozat nézeteit az emberi kapcsolatokról, önmagáról, de az egész világról és az abban való létezésről is az elkövetővel (a fogvatartójával) való traumás kötődés fogja meghatározni. Az áldozatok én-képében nem lesz helye az önbecsülésnek, az önállóságnak vagy az asszertivitásnak, mivel a nemet mondást, a dühöt és minden olyan megnyilvánulást, ami az áldozat önálló akaratát és szabadságát fejezné ki, azt a bántalmazó erőszakkal megtorolja. Így a disszociáció a hosszantartó bántalmazásnál azt a következményt vonja maga után, hogy az áldozat felnővén teljesen elnyomja a jogos dühét és nem tudja a saját valós igényeit vagy érzéseit artikulálni.

A bántalmazás hatására a meggyengült vagy egyáltalán nem létező én-határok miatt kialakulhat a tekintélyszemélyektől (vallásos kontextusban egy gurutól) való totális függés. A vakhitet és az egészséges kritika kerülését olyan spirituális eszmékkel lehet idealizálni, mint a „mindenki egy tükör, akiben hibát látok, abban magamat látom” vagy „a megvilágosodott mester már mindent tud, nem szabad megkérdőjelezni, hiszen ő egy felsőbbrendű, mindentudó bölcs”. A fájdalom és a felelősség eltüntetésére remek eszköz lehet a spiritualitás, ami az egyént egy hamis megnyugvásba tudja ringatni. A pozitivitáshoz való görcsös ragaszkodás így lesz íratlan szabály a spirituális közöségekben.

Az előző részben említett tanulmány kiértékelésénél egy másik igen jellemző tünet az érzelmi disszociáció és a düh-fóbia volt.
„Elmenekültem az érzelmeim és a fájdalmaim elől. Teljesen el voltam távolodva az érzelmi világomtól”.
A düh elkerülése vallásos körökben azért is jellemző, mert az számít előrehaladott spirituális gyakorlónak, akinek már nincsenek dühös állapotai, azzal a spirituális közhellyel igazolva ezt a dogmát, hogy lám, a mesterek sem dühösek.
„Mert a düh úgy van feltüntetve, minta azon már túl kellene lennünk, és kedvesnek kéne lennünk egyfolytában.”
Csakhogy annak a ténye is lehasításra kerül, hogy bizony azok, akik mesternek mondják magukat sok esetben hazudnak, önbecsapásban élnek és ugyanolyan hétköznapi emberek, mint az átlag spirituális lehasítók, akik nem hajlandóak foglalkozni a problémáikkal.

Ha az egyén nem is kifejezetten egy fizikailag erőszakos környezetben nő fel, az a fajta feketepedagógia, ami meghatározza évezredek óta a szűlő-gyerek viszonyt, szinte minden egyes ember élettörténetében megtalálható. Mit jelent ez pontosabban? Az emberi lény a gyermekkor évei alatt elidegenedik saját érzelmi világától abban a tekintélyen alapuló szülő-gyerek kapcsolatrendszerben, amiben a szülőkhöz totális tévedhetetlenség, mindentudás és abszolút hatalom van társítva.

Ebben a kötődési mintában kialakul az a belső dinamika, hogy a saját érzelmeket és igényeket el kell nyomni a tekintélyszemély elvárásaihoz képest. A felnőtt társadalom által definiált jó viselkedés jutalmazásra kerül, míg a rossz büntetést érdemel. A sírás, a düh, a fájdalom megélése, az egyén autonómiára való vágya büntetendő és szégyellnivaló dologként rögzül egyéni és társadalmi szinten is. A negatív érzések kifejezését, a szabad akaratot ezért bünteti a társadalom. Így lesz általános kulturális gyakorlat a disszociálás.

Peter Pitout: Marlene

MIÉRT NEM ELÉG ÖNMAGÁBAN A SPIRITUALITÁS?

Mivel társadalmi szinten tabu a negatív érzésekről beszélni, ezért a disszociáció nem csak bántalmazást megélt embereknél rögzül, hanem minden embernél hétköznapi gyakorlattá válik. Minden ember el van távolodva az ún. árnyék oldalától, a fájdalmas emlékeitől, és a titkokkal terhelt múltjától. Van aki vallással, van aki a kapitalista fogyasztói kultúrával, van aki drogokkal tünteti el a fájdalmát. Ám fontos külön tematizálni a vallási disszociáció jelenségét, mint ahogy fontos külön területként kell kezelni az alkoholizmust és a családon belüli erőszakot is.

Judith Herman szerint minél nagyobb a kultúrális nyomasztás azzal kapcsolatban, hogy a negatív érzéseket szégyellnivaló megélni, annál inkább megnyilvánulnak a traumás tünetek fizikai formában. Az emberek inkább elmennek feliratni szorongásoldókat, vagy a szomszédos kocsmába leugranak legurítani „csak pár sört”, hiszen egyszerűbb gyorsan eltüntetni a problémákat külső szerek bevitelével. A spirituális könyvekre, eszmékre és gyakorlatokra való kizárólagos fókusz tökéletesen el tudja látszólag tüntetni a világi problémáinkat. Mégis hosszú távon megjelennek ennek a gyakorlatnak a negatív következményei. A spirituális és vallásos emberek tovább viszik a spirituális életükbe a traumáikat. Itt fontos megemlíteni, hogy sok spirituális közeg hirdet hamis önismeretet, ami egy általános pop- és pozitív pszichológián alapszik. Ezekből a spirituális tanfolyamokból sokszor teljesen hiányzik egy komolyabb pszichológiai és társadalomismereti tudás.

Fontos lenne, hogy a magukat spirituális gyógyítóknak nevező emberek eljárjanak olyan továbbképzésekre, ahol traumakutatással vagy családon belüli erőszakkal kapcsolatos ismereteket is elsajátíthatnának. De erre ritkán látni példát, mert a spirituális lehasítás ezeknél a „gyógyítóknál” is gyakran megjelenik. A spirituális tudásukat a világi tudás felé helyezik, és úgy gondolják ez a tudás minden más ismeretet felülír. Csak azt a vonalat hajlandók követni, amit a mesterük és a spirituális közösségük eszméi kijelölnek a számukra.

A spirituális disszociálás többféle negatív következménnyel jár. A Piciotto féle kutatásban a résztvevők beszámolóiból nyolcféle következmény rajzolódott ki. Az első egy olyan stagnáló állapot kialakulása volt az interjúalanyok elmondása szerint, amiben a spiritualitáshoz való görcsös ragaszkodás játszott szerepet.
„Úgy éreztem magam, mintha meg lennék fagyva. Nem tudtam mit akarok az élettől, melyik irányba induljak el, ugyanazokat a köröket futottam.”
A második jellemző a saját életük és kapcsolataik iránti felelősség vállalásának a teljes hiánya volt. A harmadik és negyedik okozat a szorongás és a depresszió volt. Az ötödik következmény az volt, hogy nem voltak hajlandóak befogadni olyan ismereteket, ami nem az általuk képviselt spiritualitással volt kapcsolatos. A spirituális nyitottságuk igazából csak a saját spirituális eszméikre korlátozódott. A következő okozat a szociális beszűkülés volt. Miközben egyre inkább spirituálisan magasabbrendűnek vélték magukat a többieknél, valójában egyre kevésbé tudtak empatikusak lenni a környezetükkel. A nyolcadik okozat típus pedig az önegyüttérzés fokozódó hiánya volt. Ezek az emberek nemhogy közel kerültek volna a saját valódi én-jükhöz, hanem egyre inkább eltávolodtak attól.

Zárásként szeretném kiemelni, hogy a jelenlegi írásnak nem az volt a célja, hogy elvesse az emberek spiritualitásra való igényét. Hanem sokkal inkább az a célja az írásnak, hogy egy valósabb, teljesebb, egészségesebb létezéshez segítse hozzá az olvasókat. Piciotto, Fox és Jesse kutatásából is kiderül, hogy több résztvevő egy pozitiv tapasztalatnak definiálta a spirituális disszociációs állapotukat, mert úgy vélték ez a tapasztalat egy minőségibb önismerethez és holisztikus szemléletű spirituális úthoz vitte őket közelebb.

IRODALOM

Briggs, M. K., and Shoffner, M. F. (2006): Spiritual wellnes and depression: Testing a theoretical model with older adolescents and midlife adults. Counseling and Values, 51, 5–20.

Herman, Judith (1992) ford.: Kuszing Gábor (2011). Trauma és Gyógyulás. Az erőszak hatása a családon belüli bántalmazástól a politikai terrorig. Háttér Kiadó.

Kornfield, Jack (2017) ford.: Tóth Zsuzsanna (2017). A bölcs szív. Buddhista tanítások pszichológiai megközelítésben a nyugati világ számára. Ursus Libris.

Masters, Robert (2010): Spiritual Bypassing: When Spirituality Disconnects Us from What Really Matters. North Atlantic Books.

Miller, Alice (1981) ford.: Fischer Eszter (2011): Kezdetben volt a nevelés. Pont Kiadó.

Picciotto Gabriela, Fox Jesse and Neto Félix (2017): A phenomenology of spiritual bypass: Causes, consequenses, and implications. Journal of Spirituality in Menthal Health.

A vallási disszociáció 1. Rész

A spirituális élet emberek millióit vonzza világszerte. Ahogy visszatekintünk a történelmünkre láthatjuk, hogy a vallás mindig is jelentős szerepet játszott az emberek életében. Ám a hatvanas évektől a nyugati világban ugrásszerűen megnövekedett a keleti hagyományok és vallások iránti érdeklődés. A new age-es, spirituális eszmék és gyakorlatok iránti vonzalom a nyugati kapitalizmusban mára már fogyasztási iparággá nőtte ki magát. A nagy divatcégek hippis kellékeket dobnak a piacra, a dílerek vígan meggazdagodnak a pszichedelikus szerek árusításából. Felsőoktatási előképzettséggel nem rendelkező vagy semmilyen szupervízióba nem járó jósok, guruk, ezoterikus „gyógyítók” árulják a hamis megnyugvást a szenvedésüket keservesen megszüntetni akaróknak. Amiről a következő írás szólni fog, az nem csak a new age-es világ sajátossága, a nagy világvallások követőinél is mind megfigyelhetjük a spirituális lehasításnak vagy vallási disszociációnak, angulol spiritual bypassing-nek nevezett jelenséget.

A SPIRITUÁLIS LEHASÍTÁS JELLEMZŐ

A fogalmat 1984-ben John Welwood pszichológus alkotta meg. A vallási lehasítás azt a jelenséget foglalja magában, amikor az egyén arra használja a vallási eszméket és gyakorlatokat, hogy ne kelljen szembenéznie a fájdalmas érzésekkel, emlékekkel, gyerekkori traumákkal, a világban létező problémákkal, vagy felelőséggel járó döntések meghozatalával. Welwood szerint a spirituális lehasítók arra használják a spirituális életstílust, hogy elnyomják a pszichológiai problémáikat, ami viszont később súlyosabb mentális problémák jelentkezésével fog járni (Briggs and Shoffner, 2006).  

A spirituális lehasítás sokkal elterjedtebb, mint azt gondolnánk. Robert Masters pszichológus szerint, hogy megértsük a jelenséget, vissza kell mennünk ahhoz a kultúrális axiómához, miszerint a negatív érzésekről (düh vagy szomorúság) és dolgokról (például a gyerekek elleni erőszak) tabu és szégyelnivaló dolog beszélni. Az erre való kondicionálást gyerekkorban már elkezdik, így az összes ember kivétel nélkül elsajátítja ezt a társadalmi szabályt. Ennek következményeként társadalmi szinten kollektív gyakorlattá válik a problémák elnyomása. Ezt a kulturális gyakorlatot a spirituális lehasítók átemelik a spiritulitás szférájába és különböző vallási eszmék idealizálásával eltávolítják (eldisszociálják) magukat egyéni és társadalmi szinten is az élet nehéz, szomorú, dühítő, igazságtalan és fájdalmas oldalától. Masters szerint a spirituális lehasítás jellemzői a következőek:

  • eltúlzott elkülönülés a világ problémáitól
  • az érzelmek elnyomása
  • a pozitivitás túlhangsúlyozása
  • düh-fóbia
  • túl toleráns vagy teljesen vak együttérzés
  • gyenge vagy nem létező személyes határok
  • annak az illúziója, hogy aki spirituális gyakorló, az magasabb szinten van, mint a nem spirituális emberek (spirituális nárcizmus)
  • a világi dolgok leértékelése a transzcendenshez képest (a „minden illúzió” téveszme)

Jack Kornfield amerikai buddhista gyakorló és pszichológus A bölcs szív című könyvében a saját spirituális lehasításáról is beszél. Miután öt évig egy thaiföldi szerzetesi közösség tagjaként élt, hazatérve a spirituális nárcizmus csapdájába esett. Azt gondolta ő már többet tud azoknál akik nem gyakorolnak, illetve a saját és a világ szenvedésétől úgy távolította el magát, hogy azt a spirituális közhelyet hajtogatta papagájként, hogy a hétköznapi valóság csupán egy illúzió és minden problémát csak az elme hoz létre. Kornfield hangsúlyozza, hogy ezek mind téveszmék voltak, mert az igazi spiritualitás nem ezt jelenti. Pszichológusként kiemeli, hogy az együttérzés nem ostoba, nem azt jelenti, hogy mindent naivan mosolyogva elfogadunk. Ez nem spiritualitás, ez önbecsapás. Kornfield szerint a világ igazságtalan és dühítő dolgai ellen aktívan fel kell lépnünk. Az erőszakra nemet kell mondanunk. Az elkövetőket a jog eszközeivel felelősségre kell vonnunk és a világban aktívan részt kell vennünk ahhoz, hogy megtapasztalhassuk azt a valódi spiritualitást, ami az élet negatív oldalának a megéléséből és elfogadásából fakad.

EGY TANULMÁNY RÖVID BEMUTATÁSA

Piciotto, Fox és Jesse 2017-es tanulmányukban a spirituális disszociációt fenomenológiai megközelítéssel célozták megvizsgálni. Interjúalanyoknak olyan embereket választottak, akik már megéltek közvetlenül spirituális lehasítást. A nyolc önkéntes résztvevőből heten brazilok voltak és egy norvég volt köztük. Hat résztvevő spirituálisnak jellemezte magát, de nem vallásosnak, ketten pedig buddhisták voltak. A résztvevőknek a  következő öt kérdésre kellett válaszolniuk:

  1. Hogyan találkoztak a spiritualitással vagy a vallásukkal.
  2. Milyen kontextusban jelentkezett a spirituális lehasítás, és mik voltak a fő jellemzői és okai.
  3. Mik voltak a főbb következményei a spirituális lehasításnak és hogyan vették észre a tüneteket.
  4. Hogyan kezelték a spirituális lehasításukat, hogyan gyakorolják most a spiritualitást.
  5. Személyesen mit gondolnak hogyan lehetne megelőzni a jelenséget.

Az eredményeket a következőkben röviden ismertetem, az utolsó két kérdéssel most nem foglalkozom, tekintve azt, hogy az írás jelenlegi fejezete az okozatokra és a következményekre kívánja helyezni a fókuszt.

Az első kérdésre háromféle variácói jött ki. Az egyik motiváció a vallás felé fordulásban az egzisztenciális kérdésekre való válasz keresése volt. „Honnan jöttünk, mi végre vagyunk a földön?” A második jellemző a szenvedés elnyomásának vagy megszüntetésének a vágya volt. „Azért kezdtem el templomba járni, mert rengeteget szenvedtem, hittem abban, hogy a vallás megszabadít a fájdalmamtól.” Végül az utolsó motiváció a vallás felé fordulásban a családi háttér volt. Többen vallásos, spirituális családban nevelkedtek.

A spirituális lehasítás kialakulásában négyféle okozat került megvilágításba. Az első az egyén világtól való menekülése volt, a második ok az egyén saját fájdalmától való menekülés (emiatt a viselkedés miatt az ingerküszöbük is egyre alacsonyabbra csökkent, egyre kevesebb fájdalmas jelenséget és érzést bírtak elviselni). A harmadik ok a saját gyerekkoruk és családi hátterük vagy más nehéz társadalmi probléma elől való menekülés volt. Végül a negyedik okozat a vallásos közegük volt, amiben a vallási vezetők és a közösség tagjai dogmák szerint működtek és a pszichológiai problémákkal való foglalkozás iránt közönyösek vagy kifejezetten ellenségesek voltak.

A spirituális lehasításnak az egyik következménye az emberektől és a világtól való elzárkózás volt. Több résztvevőnél megjelent az a spirituális nárcisztikus viselkedés, hogy egyre inkább nem voltak hajlandóak szóba állni olyan emberekkel, akik szerintük nem voltak eléggé spirituálisak. „Azt gondoltam, hogy magasabb szinten vagyok, mint a többi ember, mert magamat sokkal spirituálisabbnak véltem a többieknél.” Az interperszonális kapcsolataik egyre inkább azokra az emberekre korlátozódtak, akik az általuk képviselt spirituális eszméhez tartoztak. A családtagjaikkal vagy a régebbi barátaikkal elkezdték megszakítani a kapcsolatot. Az Én egyetemességét elkezdték idealizálni a világi emberi kapcsolatokkal szemben. Megjelent tünetként a konfrontáció kerülése is, vagy annak az elkerülése, hogy erőfeszítéssel járó én-határokat szabjanak ki. „Elfutottam a konfrontáció és a konfliktus elől, mert attól féltem, hogy ha kifejezem a problémáimat, akkor nem fogok megfelelni másoknak és a spirituális elvárásoknak.”

A következő részben a saját gyerekkortól és családi háttértől való menekülésre fogok fókuszálni. Ismertetni fogom mit jelent a disszociáció, amihez Judith Herman traumakutatással kapcsolatos eredményeit fogom felhasználni. Továbbá bemutatom, milyen összefüggésben van a gyermekkori traumatizáció a vallási disszociáció kialakulásával.

Isten a buddhizmusban 3. rész

Ebben a részben kicsit megszakértem az ürességet nagy vonalakban. Nágárdzsuna (2-3. sz.) és később Aszanga (4. sz.) óta ez egy iszonyú menő buddhista kifejezés, a szanszkrti Śūnyatāt fordítják ürességnek. Bár mindenhol figyelmeztetnek arra, amit én is leírok, így is azt tapasztaltam a magyarországi buddhista világban, hogy nihilizmusba sikerült silányítani ezt a tanítást.

Fehér Judit Nágárdzsuna (A mahájána buddhizmus mestere) című műve foglalkozik ezzel Nágárdzsunán keresztül, ami alapján ki is derül, hogy tökre nem arról van szó az ürességet illetően, hogy a dolgoknak hiánya lenne, vagyis nem léteznek (sokan így értik félre a buddhizmus üresség tanítását), hanem hogy minden dolognak egymástól függve, egymást feltételezve van valamilyen tulajdonsága és ez alapján a függő viszony alapján létezik úgy a világ, ahogy mi megtapasztaljuk. Szóval ez elég röviden ennyi. Emiatt nincs a dolgoknak mástól független, önmagában való léte, ami miatt önmagában üresek. Dolgok alatt gyakorlatilag mindent értek, ami a világunkban van, nem csak tárgyi szinten. A szánkótól kezdve a megnevezett érzelmeinkig.

Ha egy fokkal filozófikusabb akarnék lenni, akkor a dolgok szó helyet a jelenség szót használnám, de nem akarok. A környezeti tényezők adnak egy dolognak valamit, ami miatt függetlennek tekintjük. Remélem ez így érthető ennyiből. Szerintem azért ez így nem akkora filozófiai fordulat, a buddhisták egy része mégis oda van érte, persze ha így nézzük a világot és így tapasztaljuk az tényleg valami.

Gondoljunk bele ennek az elképzelésnek az igazságtartalmába, pl. a rajtunk lévő ruhához mennyi körülmény kell, hogy létezhessen, és mennyi minden határozza meg annak a funkcióját. Mennyivel más funkciót kap, ha kint hagyom az erdőben és pockok költöznek bele, akkor ki határozza meg, hogy miről van szó. Klasszikus értelemben kell a ruha ruhaságához az, hogy én hordjam és felruházzam azzal a tulajdonsággal, hogy ez egy ruha, és a környezetemnek is egyet kell vele értenie.

Ha zsákot húzok magamra azzal a céllal, mint a ruhát, azt a környezetem mégis zsáknak fogja titulálni, és csak számomra lesz ruha értéke, pedig ugyanúgy a testemre vettem egy anyagot, mint amikor a pólót húztam magamra és a funkciót is ugyanúgy ellátja, mégsem minősíti a többség ruhának. Szóval ez a fogalom ezért üres, de látjuk, hogy ettől még létezik, meg azt is, hogy mennyi potenciál van így mindenben. Ez alapján az üresség sokkal inkább a teremtés lehetőségéről szól, mint a dolgok teljes hiányáról.

Vagy mennyi körülmény kell ahhoz, hogy egy növény éljen, de az érzésvilágunkon is töprenghetünk, hogy mennyire körülmény és környezet függő. Vannak más nyelveken olyan érzelmekre és tevékenységekre szavak, amik a miénkben lehet, hogy nincsenek és fordítva. Egy kanadai őslakó inuitokkal dolgozó ember mesélte, hogy van egy szó ebben a nyelvben, ami arra utal, hogy közösen egy emberről a háta mögött “kibeszélik” a jó tulajdonságait. És erre van egy szavuk, ami a mi nyelvünkkel nem helyettesíthető be. A lényeg csak az, hogy a nyelvi kommunikációra is igaz, hogy a függő viszonyban van csak töltete.

Szóval egy nagy összefüggés hálóba tartozik minden, amit csak tapasztalunk, minden, amit meghatározunk, valamihez képest határozzuk meg. Ezért van az, hogy Nágárdzsuna szerint nincs a dolgoknak önvalója (svabhāva). Önmagától, önmagában, mindentől függetlenül nem létezik semmi, ezért üres. Ettől még hülyeség tagadni a dolgokat, hogy akkor, ha üres, akkor az nincs. Aki buddhistaként azt mondja neked, hogy semmi nem valós, minden illúzió, vagy, hogy úgy is üresség a világ, akkor etess vele szart, vágd le a kezét, vagy csinálj valami nagyon durvát, hogy megbizonyosodj, tényleg úgy tapasztalja a világot, ahogy mondja. Persze ezután börtönbe kerülsz, úgyhogy ne csinálj ilyeneket. Egyébként hindu és buddhista tantrikusok nem ódzkodnak az emberhús meg kaka evéstől, de ez egy másik történet, bár valahol témába vág.

Aszanga egy másik buddhista híres szentként tisztelt filozófus, aki eltöpreng ezen az üresség dolgon is. Nála zömében arról van szó, hogy a saját érzékszervünkön keresztül nyilvánul meg a világ számunkra, ezért az abban a formában illúzió, hogy a dolgok valódi milyenségét nem tapasztaljuk meg, csak a számunkra megnyilvánult és általunk hozzátársított tulajdonságokkal rendelkező világot.

Egy lónak egy coca colás üveg tuti hogy teljesen más, mint nekem, de még egy másik embernek is. Én talán a logót szimbolikusan a kapitalizmussal azonosítom, valaki meg simán tökre inna egy kólát, ha meglátja. Ráadásul, ha én az alját látom az üvegnek akkor az kör, ha meg valaki az oldalát, akkor egy … egy kólásüveg. Mindegy, a lényeg, hogy máshogy jelenik meg a világ minden része minden érzékszerven keresztül mindenkinek.

Azt pedig, hogy milyen valójában a dolog, senki nem tapasztalja tisztán, csak egy buddha (amiből ugye sok van, kivéve a théraváda buddhizmus szerint). Szokták még buddhistáék mondani, legalább is én hallottam emberektől, hogy a körülöttünk lévő világot mi teremtjük meg magunknak, ezért kizárólag rajtunk múlik a milyensége. Aszangánál ez nem így van. Nála az érzékszerv hozza létre az érzékelt dolgot és az érzékelőt is. Nem az érzékelő hozza létre az érzékelt dolgok azon keresztül, ahogy kapcsolatba lép vele, hallással, látással, szaglással stb.

Vagyis nem mi teremtjük eszerint a világot, hanem maga a tapasztalás hoz létre minket is meg a világot is. Szóval eszerint nincs az, hogy mi bármit is konkrétan odahallucinálnánk, vagy oda teremtenénk a semmibe, hanem csak úgy tapasztaljuk a dolgot, ahogy, viszont nem úgy, ahogy az valójában van. Ezért gyakorlatilag tényleg illúzió, de valami van ott, aminek van egy eredeti léte, szóval nem igaz, hogy nincs semmi. Ezt félreértve mondogatják, hogy illúzió a világ és mennek át nihilizmusba sokan.

Pláne akkor válik veszélyessé a hülyeség, mikor erőszakot elkövetőket mentenek fel, áldozathibáztatásra használják a vallást, lehasítanak érzéseket, traumákat stb. Erre külön bejegyzést szánok, pontosabban szánunk 😉

Sem Nágárdzsuna, sem Aszanga nem mondta azt, hogy a világ totál nem létezik és hogy mindent mi haluzunk oda, csak azt, hogy a dolgoknak nincs annyira berögzült állandó tulajdonsága és azt, hogy függ a tapasztalótól a tapasztalt világ, annak valódi milyenségét viszont nem látjuk. Itt tértem vissza oda, ahol ígértem, a transzcendenshez. Ugyanis megint nem a dolgok tagadásáról van szó. Megint nincs az, hogy a dolog nem létezik, hanem az, hogy nem tapasztaljuk azt a teljességében, és itt nekem eléggé felszínre buggyan a transzcendens, csak megint nincs kimondva.

Itt sejteti, hogy mekkora misztikus menőség a világ, csak jó buddhisták létére nem mondják ki, de rámutatnak, hogy van ott valami, csak ne kezd el szavakba önteni. Az összefüggés háló, meg a dolgok rejtett valódi természete nekem legalább is sejtet valamit, amit akkor tapasztalunk, ha csak hagyjuk az elménket működni, anélkül, hogy befolyásolnánk azt. Persze néha praktikus befolyásolni, ha valaki folyamatosan csecsemő gyilkosságon agyal, akkor jobb ezzel kezdeni valamit, de amúgy van egy jó kis példa erre a „meditációra”. Mármint arra, hogy hagyjuk a tudati dolgainkat nyugton. Szóval az egész olyan, mint egy felkavart koszos víz, amit ha nyugton hagyunk, a kosz lassan leülepszik. Szóval így.

Az üresség tanításáról Dzsamgön Kongtrul Rinpocse egy magyarországi tanításán azt mondta, hogy simán ügyes módszer, ami gyakran használt buddhista fogalom. Az ügyes módszer azt jelenti, hogy nem azért magyaráznak erről, mert úgy van, hanem mert a mi állapotunkban ez segít és előrébb tol minket. Szóval azért füllentenek a tradicionális buddhisták is, ha éppen az kell. Ez az ügyes módszer.

Rengeteg oldalról megközelíthetném és elég sok dolog engem ugyan erre a következtetésre terelt, de ennyi is elég, hogy szemléltessem, miért gondolom azt, amivel felütöttem az egész témát. Ezért tudom magamban feloldani a vallási határokat, mert csak annyi különbséget látok, hogy más fogalom és filozófiai rendszer alakult ki valamire. Persze az durva, hogy valaki ezt a buddhizmusban óvatosan dugdosott dolgot elnevezi jóságos, teremtő férfi Istennek, de hát valaki meg tejfölt rak a halászlébe.

Vége a sorozatnak 🙂

Isten a buddhizmusban 2. rész

Most minden, az előző bejegyzésben elhangzott gondolatot megpróbálok egy kis buddhizmussal alátámasztani, ami miatt még mindig bizalmam van ebben a szellemiségben (itt direkt nem a vallás szót használom). Azt is hozzáteszem, hogy még mindig a klasszikus mester-tanítvány rendszerben vagyok benne. Ez azért fontos, mert én a tibeti buddhista hagyományt ismerem, így ezzel tudok leginkább érvelni, és itt, a hagyomány szerint ezen a kapcsolaton múlik vagy bukik az egész, ezért teljes joggal róhatnák fel a kritikát, hogy ha nincs mesterem, akkor én kussoljak erről. A hagyományon belül legalábbis. Az megint más kérdés, hogy a hagyománynak van e köze az igazsághoz, vagy nem.

Szóval a transzcendens. Milyen szép és elcsépelt szó. Sokan a buddhizmust ateistának nevezik. Én egyetlen szútrát, vagyis buddhai tanítást sem olvastam, amiben bárki is tagadta volna Isten létezését. Annyi van, hogy Buddha szerint nem erről kell agyalni, hanem helyette a saját állapotunkkal kezdeni valamit. Észrevenni a jelenlegi helyzetünket és valamilyen fajta önismereten keresztül lassan kiküszöbölni azokat a dolgokat, ami kellemetlenné teszi az élet tapasztalatunkat. Hol van ebben Isten tagadás? Simán nem kerül előtérbe, mert nem a végső állapottal kezdi a buddhizmus a munkát, amikor totál egyek vagyunk valami univerzális erővel, hanem onnan, ahol éppen tartunk.

Ha bele gondolunk ez igaz is, hogy egy isteni egységben való tapasztalásban lehet hinni, de ettől nem kerülünk ennek a tapasztalásába, csak elámulunk rajta, hogy mekkora királyság ez így. Ehelyett Buddha azt mondja, hogy nem, a mi helyzetünkből az élet kemény, idegesítő, szar, még ha néha jó is, és valahogy ezt vegyük észre, aztán orvosoljuk. Egyébként itt burkoltan a négy nemes igazságra célzok, ami egy buddhista alaptanítás.

Eszerint:
1. Az élet nehéz, vagy nem kielégítő (a dukkha szót szenvedésnek szokták fordítani, de én azért nem ezt használom, mert valójában megtapasztalunk kellemes dolgokat is, de összességében nem nehézségektől mentes az életünk).
2. Ennek, hogy ilyen az élet, oka van.
3. Az ok megszüntethető.
4. Van módszer, amivel ezt megtehetjük.

Szóval erről van szó, és a módszer Isten létével nem foglalkozik, ettől még a végére eléggé kiderülhet, hogy végig vele voltunk egységben, csak ezt nem így tapasztaltuk. Simán ennek megtapasztalásához e szerint a rendszer szerint nem szükséges az Istenbe való hit, vagy istenekkel való kapcsolat. Még később visszatérek a transzcendens témára.

Aztán szoktak jönni azzal az alap buddhista tanítással, ami
anātman-ként ismert, amit éntelenségnel fordítanak a derék szakemberek. Van erről amúgy egy szuper tanítás Alexander Berzin-től, aki a Dalai Láma titkára volt sokáig és jó pár évet lehúzott szerzetesként is. Ő kifejti, hogy ezekhez az alaptanításokhoz érdemes tudni a kor többi filozófiai irányzatát, amihez képest Buddha meghatározta magát, illetve mondandóját:
http://www.buddhapest.hu/2014/02/a-buddhizmus-altal-tagadott-atman.html
Ez egy tanítás sorozat, a linkelt blogon fent van több részben, ez a link az első része.

Hogy nincs egyéni lélek, az a buddhizmusban
-az én olvasatomban persze- szintén nem igaz.

A kor által meghatározott és felértékelődött ātman szóval volt a baj. Olyan belső dolgokat társítottak egy változatlan lélekhez, ami a buddhizmus szerint a testünkkel együtt tökre múlandó. Ez amúgy az öt skandha, a forma, érzékelés, észlelés, késztetés, tudatoság, amiket tévesen azonosítottak az állandó énünkkel, ami túléli a halált. A lényeg itt szintén az, hogy ne kapaszkodjuk semmilyen örök dologba, mert úgyis csalódni fogunk, nem ismerhetjük meg így azt, ami örökké él, mert szintén csak fogalmakba kapaszkodunk.

Szóval megint az a helyzet, hogy toljuk a meditációt, meg miegymást, de ne ábrándozzunk olyan dolgokról, amikről jelenleg nincs fogalmunk. Szerintem ez szintén nem jelenti azt, hogy ne lenne bennünk valami változatlan, csak az nem az, amit a kor ātmannak nevezett, ezért van a buddhizmusban ennek a tagadása, az anātman.

Később aztán megfogalmaztak olyan dolgokat, amik állandók, de szerintem mára ez már ugyan olyan szerepbe került, mint anno az
ātman. Beszél a mahájána buddhizmus pl. mindenkiben ott rejlő potenciálról a megvilágosodásra, a tathāgatagarbháról, vagy buddha természetről, ami egy ideig a történelemben jól betöltötte a szerepét, de mára úgy érzem befásodott és értelmét vesztette.

Szarahapáda, indiai buddhista szent költeményeiben pedig ott szerepel egy ún. autentikus én. Sajnos nincs nálam a könyv itt Indiában, ahonnan pötyögök, de a Szaraha Három éneke című könyvet meg lehet szerezni, melyben szépen leírja a szerző, hogy melyik szanszkrit és tibeti kifejezést fordítja így, online meg vannak szanszkrit és tibeti szótárak, nem kell ma már nyelvésznek sem lenni, hogy ellenőrizzük mi is ez a kifejezés, amit így fordítanak. Ha kommentben jelzi bárki, hazaérkezésemkor szívesen fellapozom és ellenőrzöm az eredeti kifejezéseket.

Ezt azért írom le, mert fontos a fordítás pontossága, gyakran csempésznek sajnos fordításokba olyan tartalmakat, ami a fordító gondolata, de úgy tálalja, mintha arról lenne szó az eredeti tanításban is. Inkább legyünk kritikusak a fordításokkal kapcsolatban és járjuk körbe a témát minél pontosabban, mielőtt elfogadunk valamit.

A mondandóm lényege csak az, hogy tévesen azonosítunk valamit a testen túl is egy eredeti és változatlan énnel, és ezt veti el a buddhizmus, viszont megfogalmaz és utal arra, hogy ettől még van valami. Sajnos aztán az új megfogalmazáshoz is hülyeség tapad, aztán az idők folyamán egyre zavarosabb lesz a történet, pedig csak annyi van, hogy tök jogosan minden menő és nagy buddhista filozófus új fogalomrendszert alkot, hogy friss maradjon a szellemiség, a „ne ragaszkodjál már annyira ehhez” életérzés, ami Buddha óta még mindig üzenet.

Kivéve az ortodoxoknak, akik kicsit leragadtak 2500 évvel ezelőttben, mintha a mai hinduizmus az akkori védikus rendszereket fedné le, pedig rohadtul nem. Gondoljunk arra, hogy jelenleg mi is a jelenlegi fogalomrendszerünkhöz és hitvilágunkhoz igazítjuk a buddhizmust. Tök jó írások vannak, melyek buddhizmusról és a modernkori mindenféle tudományokról szólnak, és ezzel gyakorlatilag mi is frissen tartjuk a szellemiséget. Rengeteg buddhista pszichológiás könyv is van, szívből ajánlom az A Bölcs Szív címűt Jack Kornfield-től, bár bevallom, csak fejezeteket olvastam el belőle, az egész könyvet nem.

Talán a zen őrzi azt, hogy direkt nem nevez meg semmit, de ettől még ugyanolyan banális frázisai lettek, mint az önvalóra vonatkozó különböző kifejezések. A mém világban is egyre híresebbek a rövid kóanok, amiben valami váratlannal megleckézteti a mester a tanítványát, hogy más mederbe terelje a gondolatait. Értem én, hogy ez elég eredeti buddhista gondolat, mivel a mindenféle filózgatás helyett visszakényszeríti a jámbor gyakorlót derűsen ücsörögni, de ugyanúgy elfásult mára az egész, mint a 2500 éve lejárt ātman kifejezés.

Konkrétan olyan emberekkel találkoztam, akiktől az időt nem lehetett megkérdezni anélkül, hogy ne valami „zenes” választ kapjak, pl. hogy visszakérdezi mi az idő egyáltalán és létezik-e. Egyszerűen látszik, hogy felvett és erőltetett stílus alakult ki ebből is, ami nem a zen hibája, hanem az emberé. Én is egyébként tartozom ilyenek közé, biztos vagyok benne, csak magamat ilyen élesen nem látom kívülről. Majd egyszer visszajelez valaki és elgondolkozom rajta.

Szóval a direkt csöndben maradok, vagy direkt nem nevezem el a valóságot dolog ugyanúgy betokosodott rendszerré válhat, ami megakadályozza az egész élet „flow” gördülékenységét, mint írásból dogmát csinálni. Van még számtalan kifejezés végső tudatállapotokra meg mindenféle végtelen terekre meg fényre utaló kifejezések, mahāmudrā, rigpa, dharmadhatu és barátaik, de ezekkel ugyan az a helyzet, csak ismételném saját magam. Persze valamennyire másra utalnak ezek a kifejezések, de lényegében valami állandóságot sejtetnek a tudatot és a világot illetően.

A legtöbb ilyen kifejezés a tudat végső természetével foglalkozik és eléggé egy állandó állapotot ír le egy univerzális akármivel, amivel valójában egyek vagyunk, szóval kimondom a spirituális frázist: szerintem a buddhizmus is arról szól, hogy minden egyéni tudat vagy lélek valójában egy a nagy mindent átható Istennel. Buddhistásan a tudat végső természete végtelen és kifejezhetetlen fény és teresség. Ilyeneket már bőven találunk mahájána és vadzsrajána buddhista szövegekben (a kivételt az említett „ortodoxok”, a théravádin iskola képezi. Egész dél-kelet Ázsiában ez az elterjedt irányzat).

Szerintem az emberek csak szeretnek egyediek lenni azzal, hogy megleckéztetik a keresztény kultúrájú környezetüket azzal, hogy az ő hitrendszerük ennyivel különb, de valójában sem ők, sem a keleti flessük nem különb egy lakótelepi parizeres zsömlénél. Nem azért, mert az rossz, hanem mert mindkettő ugyan annyira természetes része az életnek.

Itt vége a második résznek, a következő és utolsó részben az üresség fogalmát járom körbe. Folyt. Köv.

Isten a buddhizmusban 1. rész

Nem kinyilatkoztatás akar ez itt lenni, hanem saját tapasztalat, saját következtetés és saját vélemény. Úgy általában, mióta az eszemet tudom, foglalkoztatnak a vallások, a különböző kultúrák és társadalmak. Mikor éppen nem vallásosnak élem meg magam, akkor is vallási kérdéseken töprengek, csak akkor erősebb a kritikus oldalam. Ahogy ez kerül egyre inkább összhangba bennem, szűnnek meg a valamilyen irányba való kilengések. Úgy érzem, hogy egyensúlyba kerül a téma megítélése is. Ezt úgy értem, hogy egyre kevésbé vagyok gyűlölködő a számomra elfogadhatatlan vallási viselkedéssel szemben, ugyanakkor egyre kevésbé vagyok fanatikus és elfogult. Egyre inkább találom meg a biztos talajt, de maradok kritikus, vagy dühös, ha kell. Az ugyanis nagy tévedés, mikor vallásokra hivatkozva összemossák a dühöt a gyűlölettel és így azt is elitélendőnek tartják, de ez egy másik téma.

Ebben az értelemben egyre nehezebb valamilyen vallás követőjének definiálnom magam. Ez bizonyos értelemben nem teljesen igaz, mert a vallások bennem buddhista értelmezést kapnak, de ezen keresztül egyre több dologgal tudok azonosulni. Ennek köszönhetően cserébe egyre kritikusabb is tudok lenni a buddhista vallási intézményekkel, vagy pontosabban az intézményesített buddhizmussal. Világszerte egyre kevesebben, de talán Magyarországon még mindig kevés tudása van az embereknek a buddhista vallási rendszerek hibáiról. A buddhistákat a mai napig békés, toleráns, elfogadó, dogmáktól mentes és szabad, választható szabályrendszerű életviteli ösvénynek, filozófiának tekintik az emberek. Valójában ennek pont az ellenkezője igaz, ha a régóta meglévő és berögzült buddhista hagyományokat nézzük.

A vallás magja valóban olyan pozitív, ahogy az emberek gondolják, de ugyan ez a helyzet a kereszténységgel vagy a hinduizmussal is. Ezeket az intézményesített egyházak és a hozzájuk tapadó politika és történelem alapján ítélik meg az emberek, pedig a buddhizmushoz is tapad vér és mocsok jócskán. Nem a buddhizmus ellen akarok beszélni, hanem inkább azért, hogy ne az egyházak és rohadék szentek, guruk, prédikátorok alapján ítéljünk el egy vallást, és azért, hogy ne essünk abba a hibába, hogy minden kritikát elvetünk csak azért, mert azt a hagyomány megköveteli.

Ahogy egyre haladok afelé, amit én a buddhizmus lényegének vagy magjának tekintek, úgy érzem, egyre haladok a kereszténység, a judaizmus, az iszlám, a természeti népek hitvilága, a hinduizmus, tao, zoroasztrizmus, manicheizmus (még sorolhatnám) magja felé is. Igaz, ezekhez a vallásokhoz nagyon keveset értek, a hinduizmust kivéve nem kutattam őket, bár annak sem vagyok kicsit sem szakértője. A kereszténység ismerete, szellemisége a saját kultúrámból fakad, ezért arról talán beszélhetek érdemileg. Szavaimat hitelesítheti az intuitív megérzésen kívül (ami valljuk be, elég megbízhatatlan és szubjektív) a hasonló következtetésekre jutó, nem buddhista barátaim tapasztalata.

Minden vallás mögött sejtek egy őserőt, transzcendenst, ami talán az emberi psziché közös tapasztalata, talán valami más. Hiába próbálják sokan a buddhizmust materializmussal vádolni, vagy racionálisnak és viszonylag tudományosnak vélni, én magam sosem találkoztam közelről olyan buddhista kultúrával, akik így gyakorolnák a vallást, és olyan szent szöveggel sem, ami ezt támasztaná alá. Pontosabban van, amiből kiolvashatjuk ezt, de olyan szöveggyűjtemények között, aminek a nagyrésze tele van vallási hiedelmekkel. Ha egy vallás szent szövegeinek a gyűjteményének húsz százaléka földhözragadtabb a többinél és viszonylag racionális, az nem jelenti azt, hogy a vallás egésze az. Persze tekinthetjük az alakulóban lévő „nyugati” buddhista értelmezést a buddhizmus új fajtájának, amivel nincs semmi gond, de az elmúlt 2500 év buddhizmusa nem ilyen. Nem pszichológia, nem filozófia, nem életút, hanem vallás, a szó szoros értelmében. Ha igaz az, hogy a buddhizmus nem vallás, hanem valami más, akkor ez ugyan úgy igaz a többi vallásra is. Ha Jézus szavait követjük közvetlenül, akkor az is egy sokkal természetesebb élet stratégiává válna, ahogyan jelenleg a buddhizmust megéljük nyugaton, Európában, Magyarországon.

A lényeg, hogy nem gondolom, hogy mentes lenne a buddhizmus bármiféle transzcendens tapasztalatának kinyilatkoztatásától, de sokkal burkoltabban bontakozik ki. Hiába dobálózik a „pop buddhizmus” illúzióval és ürességgel, valójában fogalma sincs az ezt hangoztató embereknek, hogy mit takarhatnak ezek a fogalmak. Újra megerősítem, hogy ezek az én gondolataim, meglehet, hogy nekik van igazuk és én tévedek hatalmasat. Ha ez a helyzet, én lemondok arról, hogy buddhista legyek, és inkább járom a saját utam, bármennyire is kritizálja ezt minden vallás (a buddhizmus szerintem gyakran még erősebben, mint a többi).

Fontosnak tartom hozzá tenni, hogy ahogy egyre inkább erősödik bennem a saját intuíciómban való bizalom, annál inkább boldogabbnak és kiegyensúlyozottabbnak érzem az életem, szóval ha a buddhizmus nem egyezik azzal, amit én megélek, nekem akkor is ez jön be jobban, ez segít az életemben, a halálomban, így ennek van értelme rám nézve. Ugyan ezt tudom mondani arra, mikor a tibeti buddhizmust vádolják azzal, hogy nem minden a történelmi Buddhától ered amit követnek, ezért nem buddhizmus. Ahelyett, hogy ezeket megcáfoljam (meg lehet), inkább vállalom, hogy oké, nekem nem baj, ha „Guru Rinpocseista” vagy „mahásziddhista” vagy bármi más vagyok valakinek a szemében. Engem az sem érdekel, ha Buddha a valóságban nem is létezett, akkor azt az embert követem, aki őt kitalálta és a meséjén keresztül adta át azt, amit buddhizmusnak nevezünk. Ha ezt tegnap találta ki egy bolond, akkor én abban hiszek, nem érdekel minek mi a neve, és hogy mennyire régi az a valami. Nem gondolom, hogy a védák igazabbak más írásoknál azért, mert az a régebbi. Valamikor az is új volt.

Folytatása következik. A következőben kifejtem, miért van Isten a buddhizmusban.

Amma asramja

Nagyon kiváncsi és izgatott voltam az asramba érkezést megelőzően. Leginkább az foglalkoztatott, hogy milyen lesz végre egy női vezetővel találkozni. Még sok kérdés volt bennem ezenkívül, és sok remény azzal kapcsolatban, hogy legalább azt az alapszintet hozza majd, hogy nőként erőszakmentesen vezeti a közösséget.

Amma egyedülálló a spirituális világban. Sokan felhoznak női vezetőkre példákat, de azt nem veszik figyelembe, hogy ezek a nők általában egy férfi guru alatt tevékenykednek, vagy úgy van a kezükben valamennyi hatalom, hogy nincsenek a hierarchia legtetején. Női Pápáról  vagy női Dalai Lámáról még nem hallottunk ugyebár. Amma ezért egyedülálló, mert a hindu hagyományban nő eddig nem került ilyen jelentős vezető pozícióba. Mivel több szabály is szól arról, ami diszkriminálja a nőket. Nem mehetnek be bizonyos templomokba, nem végezhetnek el bizonyos szertartásokat, de ez csak pár példa, most nem is megyek bele ennél jobban a felsorolásba.

Az asramba karácsony napján érkeztünk. Kochin repteréről még egy négy órás út várt ránk Amritapuriba. Muszáj volt befizetni egy drágább taxis útra, mert hajnalban érkeztünk meg, semmi nem járt a taxikon kívül és hulla fáradtak voltunk. Elkezdtünk azon agyalni, hogy most aludjunk itt a reptéren várjuk meg a reggelt, és keressük meg a buszállomást vagy induljunk neki rögtön az útnak. Egy fél órás tanakodás, számolgatás után úgy döntöttünk a drágább, de stresszmentesebb verziót választjuk. Ezzel a döntéssel viszont az járt, hogy most nagyon oda kell figyelnünk mire és mennyit költünk. Azért elég nagy különbség van egy kényelmes taxi út és egy tömött indiai olcsóbb buszos út között. Két napos utazás rettentően le tudja szívni az embert, és tényleg nem ajánlom senkinek, hogy fáradtan induljon neki egy nagyobb útnak, mert sokkal inkább éberebbnek kell lennie az út során. Az időeltolodás, a be-ki csekkolással járó stressz, a csomagok hajkurászása, a „meg van-e mindenem?” para, a beszállókapu felkutatása, egy idegen helyre való megérkezés és alkalmazkodás az új körülményekhez rettentően letudja szívni az ember idegrendszerét.

Szóval legalább gyorsan és nyugalomban érkeztünk meg. Elsőre egy olyan szobát kaptunk, ami amúgy az itt tanuló bentlakásos elsőéveseké, csak ők távolt voltak emiatt helyeztek el minket ezen az átmeneti szálláson. Pár napja szóltak, hogy át kéne költöznünk egy másik szobába, mert visszatérnek a tanoncok. Ezen elég sokáig bosszankodtam. Ennek több oka is volt, nem mondták meg nekünk előre, hogy ez csak egy átmeneti szállás, emellett eléggé kimerültem aznap, és pont akkor közölték velünk a költözés tényét, amikor hullafáradtan visszaértünk a szobába, ahol már csak egy nagyot akartam aludni.

A cuccunkat összepakolni is elég nagy energiát igényel mivel több, mint fél évre terveztük az Ázsiai körutazásunkat és emiatt egy rohadt nagy hátitáskával utazunk. Napközben még azon is egész sokat stresszeltem, hogy kevés pénzünk van. Harmincezernyi összegnek megfelelő indiai rúpiába kerül egy hónapig a szállás napi három bőséges kajával együtt, de nekünk így is sokat kell spórolni, például egy narancsot is elfelezünk a barátommal, nem tudunk egy egészet megenni, be kell osztani. Gyalog járkálunk el felfedezni a környéket, és nem engedhetünk meg magunknak olyanokat, hogy befizessünk egy hajókázásra vagy kifizessünk egy riksát. A low budget viszont olyan élethelyzetekbe tud kényszeríteni, olyan élményekkel találkozhatunk, amik szintén életre szólóak és nem biztos, hogy ha kényelmesen lenne pénzünk, akkor tudnánk olyanokat megtapasztalni, mint például egy elhagyatott strandot találni sétálás közben, ahol delfinek úsznak el mellettünk.

Ahogyan elindultam az iroda felé (ahol megkaptuk az új szobánk kulcsait) próbáltam megnyugodni és arra fókuszálni, hogy bárhogy alakul, ha a legrosszabb szobát kapjuk meg, akkor is kihozunk belőle majd valamit. Mint eddig mindent, majd ezt is megoldjuk valahogy. Erre mi történt? Egy olyan szobát kaptunk, amitől a földig zuhant az állam. A 12. emeleten lakunk most, minden nap a tenger zúgását hallhatjuk, és az első sorból nézhetjük a naplementéket. A sasok az ablakunk előtt repkednek el, rálátunk az egész környékre; az Arab tengerre, a pálmafákra és a tengerrel párhuzamosan folyó különleges backwater-ekre. Tényleg egy csoda, hogy itt lehetünk.

a különleges bacwater-ek a napfelkeltében
kilátás a szobánk ablakából
naplemente az Arab tengeren

A második vagy harmadik napon találkozhattunk Ammával. A dharsan egy bevett hindu szokás. Azt jelenti, amikor láthatsz egy szentet, közel kerülhetsz hozzá. Ezt a szokást a férfi guruk általában úgy vezetik le, hogy ülnek a trónon és a hívők, ahogy haladnak el a lábuk alatt rájuk pillanthatnak több órás várakozás után. Néha a guruk megérintik immel-ámmal az előttük elhaladó feje tetejét. Ammánál máshogy megy. Ő megölel egyenként mindenkit. Ezért hívják úgy, hogy Amma the hugging saint (Amma, az ölelő szent). Egész nap ott ül, kétszer tart szünetet és mindenkit egyesével megölel és megáld. Ez azért is nagy reform Amma részéről, mert a tekintélyelvű, túlmisztifikált guru-tanítvány viszonyt újraértelmezi, illetve azt a társadalmi szabályt is feloldja, ami nem engedi, hogy férfiak nőkhöz érjenek (a nő tisztátalannak van bélyegezve). Amma női tanítóként űdítő színfolt a férfiak uralta intézményben.

Amma a dharsan alatt engem hosszú másodpercekig tartott a karjában és a végén egy imát mormolt a saját nyelvén a fülembe. Olyan volt az ölelésében lenni, mintha az anyaföld ölelt volna magához. Ammának a neve egyszerűen azt jelenti, hogy anya. Ahogy majdnem én voltam soron, egyre jobban izgultam. Minél közelebb kerültem hozzá érezhetően megváltozott az energia. Ez nagyban annak a rítusnak köszönhető, amin az ölelés előtt keresztül megy az ember. Több órás várakozás, a szentnek nevezett ember egyre közelebb kerül, fokozódik a feszültség. Viszont én teljesen máshogy éreztem magam a közelében, mint egy férfi guru közelében. Nem féltem és bizalommal omlottam a karjaiba.

Ami nekem kifejezetten szimpatikus, az az, hogy Amma beleáll a nőügyekbe. Többször felszólalt nőkérdésekben. Hangsúlyozza, hogy a nők a történelem során fizikai, érzelmi és intellektuális elnyomásnak és üldözésnek voltak kitéve a férfiak által. Kijelenteni, hogy a férfiak a mai napig nem hajlandóak a nőknek megadni azt a szabadságot, ami alapvetően járna nekik. (Amma, 2008: 15). Arról is sokat beszél, hogy a vallási vezetőknek hatalmas felelőssége van abban, hogy aktuális társadalmi problémákról beszéljenek. Nekem azért is nagy élmény Amma, mert jelentős reformok bevezetésével próbálkozik. Attól függetlenük, hogy én személyesen abolicionista párti vagyok, vagyis azt szorgalmazom, hogy a vallási intézményrendszereket meg kéne szüntetni, és az alapoktól újragondolni az androcentrikus (férfiak által kinyilatkoztatott) vallási tanításokat, még így is egy pozitív jelenségnek gondolom azt, amit Amma csinál, még ha nem is értek egyet minden kijelentésével. A következők egy részével viszont tökre azonosulni tudok:

„Olyan időket élünk, amiben az elavult vallási és társadalmi rendszereket meg kell változtatni. Nem csak arról van szó, hogy sok vallási szokás és szabályzat mára már teljesen idejétmúlt, hanem arról is, hogy korlátozzák a mai nő fejlődését. A vallási hagyományok jelentősek. Nem kell mindet teljesen elvetni. Ennek ellenére a vallási vezetőknek teljes erőfeszítéssel azon kéne munkálkodniuk, hogy a követőiket visszavezessék a spiritualitás valódi lényegéhez és ennek a fényében ítéljék el a nők elleni diszkrimináció minden típusát. A vallási vezetőknek nyíltan beszélnie kellene a nők elleni erőszak és elnyomás összes formájáról.” (részlet Amma 2002-ben Svájcban elmondott beszédéből.)

Hivatkozások:

The Awakening of Universal Motherhood: An Address given by Amma on the occasion of the Global Peace Initiative of Women Religious and Spiritual Leaders, at Palais des Nations, Geneva, on October 7th, 2002.

The Infinite Potential of Women: An Address by Her Holiness Sri Mata Amritanandamayi Devi. Delivered at the 2008 Summit of the Global Peace Initiative of Women. Jaipur, Rajasthan, India. 2008.