Bhairavi

Hát, az a helyzet, hogy elég sok élményt nincs kedvem leírni. Pontosabban nincs kedvem leírni a pontos történéseket és helyszíneket, inkább az egésznek az emésztsén szeretek agyalni. A meghatározó impulzusok jelenbe helyezésével foglalkozom és ezeket írom le magamban. A metrón egy csomó szép bejegyzés születik belül, aztán nincs meg az energia, hogy leírjam őket, pedig néha fel is nevetek, olyan jópofa mondatokat gondolok ki.

Egy templomnál Varanasziban

Sokat agyalok a jövőn is indiával kapcsolatban. Láttam Varanasziban egy “külföldi” szádut. A száduk a világi életről lemondott hindu szentek. Most ő jutott eszembe, vajon mióta élhet ott, mi vette rá, hogy oda menjen, hogyan lett belőle indiában aszkéta. Ugyanis fehér volt a bőre és kék a szeme. Az is lehet, hogy több generációs helyi angol, így indiainak szocializálódott.

Tizenéves koromtól az volt a vágyam, vagy inkább élettervem, hogy ha kijutok indiába, leülök a gangesz partján, úgy maradok és szádu leszek. Valójában 1-2 évvel ezelőttig ez visszatérő romantikus vágyam volt. Ez az ember a megtestesülése volt ennek a múltbáli vágyamnak. Általában a kamu spirituális emberek szerintem fel akarják magukra hívni a figyelmet, keresnek valamilyen fajta kontaktust, várják, hogy a szemükbe nézz, hogy elkezdhessék valahogyan megszerettetni vagy eladni magukat. Sok ilyen indiai “jógi” is van.

Egy klasszikus Szádu
Kép forrása:
https://www.naukrinama.com/stressbuster/know-the-secret-world-of-naga-sadhus-of-india/

Ez az ember az egyike volt azon kevés személynek, akik nem ilyenek. Valószínűleg komolyan gondolta, amit kitalált egyszer. Próbáltam nem észrevenni, de mégis nézegettem őt. Ő pedig odapillantott. Csak egy pillanatig nézett a szemembe, aztán folytatta a valamit, amit csinált. Látszólag semmit sem csinált. Én meg tovább mentem.

Aki lemondott életet él, az elvileg hasonlóan nem foglalkozhat a külvilággal. Én a külvilág voltam.

Egy korábbi utamnál egy tibeti szerzetes nézett rám. Észrevette a fültágítóm és őszinte, gyermeki meglepődéssel próbálta megmagyarázni magában amit látott. Éreztem a gondolatainak az áramlását, de ez sem tartott pár pillanatnál tovább. Észrevette, hogy fölöslegesen agyal és folytatta a valamit, amit csinált. Mantrázott. Észrevette, hogy hogyan viselkedik a tudata és elvágta a gondolatáramot.

A külföldi szádu nem csodálkozott semmin. Az ő kultúrájában van minden. Individualizmus van, rengeteg féle ember és szubkultúra. Az is lehet, hogy rosszul ítélem meg és csak egy nagyon jól beöltözött, beszívott hippi volt, aki vagy kint ragadt indiában, vagy átutazóban van ott. Nekem mégis úgy tűnt, hogy legalább 12 éve azon a helyen ül és nézi a gangeszt.

Amikor itthon gyötör valami, múlt béli fájdalom, vagy rettegés a jövőtől, megpróbálok úgy viselkedni, mint a tibeti szerzetes, vagy a hippi jógi.

Ritka Káli ábrázolás
Forrás:
https://artinprint.org/article/a-rare-kali-woodcut-from-the-era-of-the-battala-printers/

Az a helyzet, hogy mindig elolvasom Káliról vagy Siváról ugyan azt, csak szeretem, ha más fogalmazza meg. Ma így olvasva beütött egy állapot. Olyan volt, mint amikor a szerzetes és a jógi elfordult. Az a pillanat, amikor elment a gondolat, de még nem bukkant fel a következő.

Káli neve jelent feketét meg időt is. Ő az az állapot, ami a világ teremtése előtt is van, és a világ megszűnése után is. Ő a két gondolat közötti állapot.

Volt még egy jógi, egy nepáli származású. Én mondtam, hogy a tibeti buddhizmus kagyü ágát gyakorlom. Ő pedig mondta, hogy dzogcsent. Azt mondtam: hmm… az magasztosabb. Legyintett, hogy minden üresség. Ezt a frázist sokan elsütik a buddhista világban, de neki valamiért el hittem.

Jai Kali Maa

Thaiföldről Srilankára

Srilanka az utolsó előtti állomásunk volt. Endivel azelőtt egy hónapra külön váltunk. Ő ment vissza Bodhgájára én mentem Thaiföldre a barátnőimmel a Women’s Natural Building képzésre. Az indulás előtti utolsó két napot Bangkokban töltöttem el. Próbáltam pihenni és felkészülni lelkileg arra, hogy egyedül fogok megint utazni. Mivel az ideérkezésnél a Chiang Maiba tartó járatomon az a meglepi ért, hogy közölték a beszállásnál, hogy plusz 10.000 ft lesz a csomagom, így most próbáltam átnézni a repjegyemet többször is, hogy ugye nem basztam el semmit se, nem kerülte el megint valami a figyelmemet. Ez azért is volt fontos, mert annyira lenulláztam magam, hogy 5000 forintnyi thai baht volt nálam, amit azért kértem még kölcsön, mert egy nappal túlléptem az egy hónapos turista vízumot, és mikor utánanéztem, írták, hogy minden plusz nap, 4000 ft bünti pénzbe fog kerülni. 

Így indultam el a reptér felé. Még azt kisakkoztam, hogy jó pár órával előbb el kell indulnom, ha esetleg bármi történik, mert az olcsóbb utazási módszert választottam, és vonattal mentem ki a reptérre. Ami tényleg nagyon olcsó volt, 200 ft-ba került egy 2 órás út és közben egész Bangkokot végig nézhettem a vonatról ülve. Amikor megérkeztem, még volt vagy két órám a becsekkolásig, leültem netezni addig. Majd még bőven időben elindultam a csekkinhez. És ott kezdődött el a pokoljárás. Nem tudom hogy, tényleg nem értem, hogy kerülte el a figyelmemet, de nem volt benne a repjegy árában a csomagom. Erről most a lehet, hogy a leheletnyi figyelemzavarom tehet vagy az utazás előtti stressz, nem tudom, de megtörtént. Ami azért is érthetetlen számomra, mert az idefele utat ugyanezzel a légitársasággal tettem meg, és akkor nem volt külön feltüntetve a jegyvásárlásnál, hogy pluszba meg kell venni a csomag árát, ha túllépi a keretet. 

Mindegy a mérésnél nekem 16 kg volt a csomagom, és erre 20.000 forintnyi plusz költséget mértek ki. Amikor ezt közölte velem, az amúgy tök kedves ügyintéző, akkor ledermedt az egész testem. Úgy elöntött a pánik, mert nem volt nálam ugye semmi pénz (kivéve az 5000 forintnyi bünti összeget), mert az Endi kártyáján volt a többi pénzem és én csak készpénzt hoztam Thaiföldre. Utána hirtelen váltottam, összeszedtem magam és elkezdtem utána kérdezni, hogy most akkor mik a lehetőségeim. Először is, kifizethetem a 20.000 forintot a csomagomra és akkor már mehetek is tovább. Mondtam, hogy ez esélytelen, van kártyám, de le van tiltva, igy utalni se tudnak rá. Aztán mondta a nő, hogy felvihetem poggyászként a táskámat a gépre de akkor le kell vinni 10 kilóra. Na itt bólintottam, hogy ok, csinálom. Félrevonultam és eszeveszett válogatásba kezdtem, repült ki a kukába a Bodhgáján vásárolt gatya, a sok könyv amit még amma asramjában vettem, a dezodoromtól kezdve a dobble társasjátékig hajigáltam ki a cuccokat. Háromszor csináltam meg a mérést, mert még mindig nem volt meg a 10 kiló. A végén már zoknikat dobáltam ki a tatyómból. Aztán két táskába kettészedve a cuccommal, tépázott, izzadt fejjel bevánszorogtam az emigration irodába a csekkin után, hogy akkor kifizessem a büntetést. Ott nem tudom miért, és hogy, de legyintettek a plusz egy napra, megkaptam a pecsétet az útlevelembe és tovább engedtek bünti kifizetés nélkül. Annyira boldog lettem, hogy mi ez a nem várt kedvesség, meg élet ajándék. Megmaradt az a kis készpénzem. Ami a további sztori szempontjából iszonyú nagy jelentőséggel fog bírni.

Vártam a gépet, kezdtem megnyugodni, elkezdtem pakolászni a táskámban, és meglepve észrevettem hogy benne hagytam majdnem egy kiló rizst meg egy zacskó fokhagymát. Amit simán kidobhattam volna ahelyett, hogy kidobom a könyveket, vagy a függőágyamat. Belém hasitott ennek a nagyon nagyon szar érzése, hogy ne már, hogy a szarba nem vettem ezt észre. De hát gondolom az aktuális stressztől. Szóval csak lehunytam a szemeimet, és arra gondoltam, hogy nem baj, nincs baj, legalább kijutok az országból és megtapasztalhattam, hogy milyen érzés egy szempillantás alatt elvágni a ragaszkodást a szeretett tárgyaimtól. Hát durva. A könyvek és a dobble társas fájtak a legjobban. De még a buggyos gatya is sokat jelentett, mert csomó emlék társult hozzá. Négy hónap indiai út emléke. 

A repülőn jó volt egyedül utazni, mindig jön egy nagy adrenalin löket egy repülés vagy utazás előtt. Ráadásul Kuala Lumpurban kellett átszállnom, aminek iszonyú szép reptere van, és pont naplementekor szállt le a gépem, valami pálmafa ültetvény közepén. Nem is értettem, hogy hogyan lett ide tervezve egy reptér. Itt minden simán ment, már rutinosan vettem le előre a cipőmet az átszkenelésnél, mert mindig levetették velem eddig, mert becsipogott. 

Kellemes fáradsággal és izgalommal érkeztem meg Srilankára. Már nagyon vártam az Endivel való találkozást, pont úgy vettük meg a repjegyünket, hogy egy órát kelljen csak várnom rá. Ahogy sétáltam a vízum desk felé, kerestem az ottani reptéri wifit, hogy becsekkoljak a barátnőimnek, hogy minden rendben, megérkeztem. És akkor ott hirtelen megint majdnem megállt a szívem. Enditők rengeteg üzenet, aminek csak az elejét láttam ezzel a felütéssel, hogy BAJ VAN. Elkezdtem atom tempóban imádkozni, könyörögtem, hogy ne valami katasztrófa legyen. Pörgettem tovább az üzenetet, az volt benne, hogy egy nappal lejárt az indiai vízuma, amit még fél évre kaptunk meg és basszus benéztük, valahogy rosszul számoltuk ki a napokat. Nekem ugye leesett, hogy a thaiföldi egy hónapos vizumomat elbasztam, erre készültem is, de arra nem gondoltam, hogy akkor az övét is benéztük, és egy nappal későbbre vettük a repjegyeket. Viszont a baj az volt, hogy ott indiában nagyon nem voltak jófejek a hivatalnokok. Ott nem volt ám ez egy kedves kis legyintéssel ez elintézve. Ott tartották, nem szállhatott fel a gépére és ráadásul előszőr valami 300 ezer forintot mondtak büntetésnek EGY NAP! miatt. És akkor ez már a purgatórium volt, az én kis tárgykihajigálásom még csak a pokol tornáca volt ehhez képest. Ahogy kiértem szerencsére tudtunk folyamatosan csetelni. Hajnali 3-ig beszéltünk a hogyan továbbról, honnan szerezzünk ilyen rohadt sok pénzt. Ennyi volt az összes pénzünk már az utazás végéig, vagyis kevesebb volt már jóval, mint 300.000.  Aztán kitaláltuk, hogy segítséget kell kérni, és hát FB-on. Az összeget időközben levitték 125 ezerre, viszont én folyamatosan néztem a skyscannert, hogy találjak másnapra olcsón repjegyet. Viszont ilyen elképesztő helyzet volt, mert addig amíg nem jött össze a büntetésre a pénz, addig nem tudtuk megvenni a repjegyet, mert nem tudhattuk, hogy mikor tud elindulni. Mikor lesz vége ennek a kálváriának. Óráról órára változtak az árak, közben az Endi kiírta FB-ra a segítség kérő posztot és elkezdték neki utalni pénzt közeli és távoli ismerősök is. Nem túlzok, majdnem egy fél nap alatt össze is jött az összeg, és pont annyi amennyi kellett. Már azelőtt megvettem a repjegyet, szóval elég nagyot kockáztattunk, de muszáj volt, mert volt, hogy a duplájára ugrott egy óra alatt a repjegy ára. Én tudatilag egy olyan dimenzióba ragadtam, ahol a kialvatlanság miatt, már csak ilyen fura lebegő érzésben voltam, torzult a valóságérzékelésem, estek szét a gondolataim. 

Szerencsére kaját tudtam venni, abból a megmaradt pénzből amit még thaiföldről hoztam magammal, mert nem kérték el a büntetésre végül a pénzt. Itt elrebegtem egy köszönömöt a védőangyaloknak vagy a valamiknek, amik ezt így előre látták. Olyan sok mindennek kellett úgy történnie ahogy, hogy másképp nem lett volna meg ez a jó végkifejlet. Hiába, hogy 24 órán át keresztül várakoztam a reptéren, különböző zugokban aludva, vagy éppen az ebédlő asztalának a tetejére ájulva, annyira boldog voltam amikor végre kilépett az Endi a kapun, meg hálás valahogy az egész emberiségnek, hogy végül nem történt nagyobb baj és, hogy mennyien segítettek. Történhetett volna az is, hogy nem érkezik meg a pénz, és én akkor ott ragadok egyedül Srilankán nulla forinttal, amíg a Bálinték meg nem érkeznek. (Velük 4 nap múlva találkoztunk volna amúgy). Olyan tapasztalat volt ez, ami még most itthon is akkora erővel üt vissza, hogy visszanyerem rögtön a reményt ebbe a szenvedésteli életbe. Hogy hiába jönnek a szarlavinák, a shitstormok és a kakahegyek, meg fog minden oldódni, mert lehet segítséget kérni, és fognak is segíteni. Csak ezt az életbe meg emberekbe vetett bizalmat olyan könnyű elfelejteni, olyan könnyen kifolyik a kezemből egy nagyobb szarhullám hatása alatt, hogy a teljes kétségbeesésbe tudok zuhanni. Aztán visszanyúlok ezekhez az élményekhez, és minden jobb lesz, egy hullám erejéig legalábbis.

hinduizmusok

Én egy Sri Lankai Siva templomnál

Elkezdtem pár napja írni egy ilyen című bejegyzést, de rájöttem, hogy nagyon más oldalról kellene írni róla. A többes szám nem véletlen. Azért nem hinduizmus, mert nem gondolom, hogy ez egy könnyen kategorizálható, egyetlen szóval megfogalmazható dolog lenne. Hinduizmus és hinduizmus között rengeteg a különbség, valójában én kerülöm is ezt a szót.

Előző bejegyzésben elkezdtem darsanákról írni, ortodox és nem ortodox filozófiai rendszerekről, később kialakult kultuszokról stb. de ez elég unalmas lehet, ráadásul mindenre rá is lehet keresgélni a neten, fölösleges még egy általános és hosszú áttekintés az indiai eredetű vallásrendszerekről.

Igaziból engem három hindu rendszer és azok kapcsolata foglalkoztat. Sőt, valójában csak kettő, a harmadik inkább csak példa arra, hogy a másik kettőről alkotott véleményemet alátámasszam. Ez a három a vaisnavizmus, a saivizmus és a buddhizmus. Ezek azért önmagukban is rohadt széleskörű dolgok, szóval tovább kell egyszerűsítenem a dolgot. Ez egy ilyen összehasonlítás bejegszés lesz.

És bizony, jól olvastad, a buddhizmust is egy hindu rendszernek tartom. Ez csak simán nem ortodox. Ráadásul azt is gondolom, hogy a három rendszer közül inkább a buddhizmus és saivizmus hasonlít egymásra, mint a saivizmus és vaisnavizmus. Pontosabban egy bizonyos fajta buddhizmus, egy bizonyos fajta saivizmussal. Ehhez azért hozzá teszem, hogy a saivizmust elég felszínesen ismerem, és a buddhizmusban is lehetnék jártasabb, szóval a bejegyzést inkább véleményként olvasd, mint egy vallásantropológiai tanulmányként.

Nagyon egyszerűen a közvélemény azt gondolja, a saivizmus a hinduizmus azon része, ami Sivát emeli ki főistennek, a vaisnavizmus pedig Visnut. Nagyon leegyszerűsítve így is van, de valójában rohadtul nagyon sokban különböznek egymástól. Szerintem több különbség van, mint az ábrahámi vallások (judaizmus, kereszténység, iszlám) között, bár ezeket még kevésbé ismerem. Ennyire azért nem fogok belemenni, de saivizmus és saivizmus között is elég nagy különbségek vannak.

A különbséget nagyon királyul kifejtette egy hindu pasi egy fórumon, ahol pont ez volt a téma. Kirakott egy hagyományos Siva és Visnu ábrázolást. Najó, Siva helyett, Ardhanarisvara volt, Visnu mellet meg ott volt felesége, Laksmi. Ardhanarisvara egyébként Siva és felesége, Parvati egy személyben. A Visnus képen meg Visnu lazul a végtelenség óceánján, ahogy szokott és Laksmi masszirozgatja a lábát. Azt mondja a fórumona pasi, na ez a különbség. Aztán persze meg is magyarázta és wow, tényleg.

Visnu lazul

Azért idelinkelem a szimbológiáját, amiben elvileg Laksmi Visnu női megnyilvánulása:
https://www.hindujagruti.org/hinduism/knowledge/article/what-does-the-lotus-in-the-hand-of-lord-vishnu-symbolize.html

A saivizmus bizonyos fajtáiban Siva és társa Parvati, vagy ha már itt tartunk inkább Sakti, egyenlőek és szétválaszthatatlanok, míg Visnu mellet Laksmi mindig másodlagos. Persze látunk Krisna ábrázolást, ahol Rádhával a feleségével elbulizik (emellett azért jó sok csaja van), meg ismerjük Ráma történetét, aki mi mindent megtesz a feleségéért miután együtt remetéskednek (a rámajána eposzban), de ez a két alak nem Visnu maga, hanem Visnu avatárjai, földi leszületései. Azért nem a megynyilvánulás szót használom, mert nekem az eddigi tudásom szerint, azt inkább Siva csinálja. Majd elmagyarázom ezt is.

Ardhanarisvara

Persze van olyan vaisnavizmus (pl. nálunk a “krisnások”), akik Krisnát tartják az istenség legfelsőbb személyiségének, de ez nem változtat a hozzáálláson. Azért hozzá teszem, hogy van vaisnava tantra is, amiben már eléggé felértékelődik a csaj szerepe is, és egyenrangúvá válik a pasiéval.

Siva viszont több rendszerben is a párja nélkül totál tehetetlen. De félre teszem kicsit az istenek és párjuk egymáshoz való viszonyát, mert hogy egy vallás vallás legyen, ahhoz az isteneknek szüksége van egy kihagyhatatlan összetevőre. Ez az összetevő a vallásos emberek, a hívők csoportja. Szóval hogy jeleik meg az egyenlőség szerepe a követő és az istene között. Hát a vaisnavizmusban sehogy, a saivizmusban viszont annál inkább. A buddhizmus más tészta, de majd az is képbe jön.

A csillaghegyi templomban beszélgettem pár vaisnavával. Szerintük Krisna egy személy. Mi itt, a létezés forgatagában azért szenvedünk (szamszárában), mert elfordultunk tőle. Ezért durva fizikai testünk van, istentelenül élünk, iszunk, drogozunk, pénzezünk stb., de visszafordulhatunk Krisnához. Ha mindent jól csinálunk, akkor az ő lakhelyére születünk finom fizikai testben, ami halhatatlan és találkozunk Krisnával és egész életünkben imádhatjuk őt. Elnézést, ha eltévesztettem valamit, de röviden a olvasottak és hallottak alapján ilyesmi a viszony. Krisna a legfelsőbb, ő az élvező, a többiek pedig akiket élvez. De ettől még mindenki boldog stb.

Egy doku filmen olyan indiai vaisnava templomot is láttam, ahol nőnek öltöznek az ott lakó férfiak a szertartás erejééig, és úgy imádják Krisnát. Ahogyan Krisna sztoriában a tehán pásztor lányok vannak oda Krisnáért.

Saivizmusból sem vagyok túl penge. Amiről többet olvastam az a kasmíri saivizmus és egy kis saiva sziddhánta. Talán ezek a leghíresebb ágai. Azt most megmondani nem tudnám, hogy az aghorik és kápalikák hova tartoznak, biztos vannak köztük ilyenek is, olyanok is, de velük még sokat foglalkoztam. Az tuti, hogy a tantrikus dolgoktól nem állnak távol.

Saiva rendszerek

Itt a kép alapján a kasmírmi saivizmus nem áll messze az aghori iskolától, a trika megnevezés ugyanis rájuk utal. No, szóval induljunk ki a trikából. Én úgy olvastam, hogy a megnevezés egy hármasra utal. Ez a hármas nem más, mint Siva, párja Sakti és mi magunk, a személy. A szanszkrit nara szó szokott ez utóbbira utalni, ami a “spoken sanskrit” online szótár szerint, embert, férfit, lelket, halandód stb.-t jelent. Nyilván férfi, mivel azért india eléggé androcentrikus, vagyis férfiközpontú társadalom, de most a személy egy szuper fordítás lesz nekünk. Ha jól emlékszem, az utolsó legnagyobb kasmírmi saiva guru, Swami Lakshmanjoo könyvében ez az angol fordítás. Illetve egy ő tanításait összefoglaló könyvben, amit egy amerikai tanítványa írt. Mindegy, ha valakit érdekel ez az iskola, ma már van egy magyar csapat, akik komolyan foglalkoznak vele.

A lényeg csak az, hogy ez a három dolog egyáltalán nem különbözik valójában, csak mi különbözőnek látjuk. Szóval itt Siva, a társa és én vagy te semmiben nem különbözik, csak ezt valamiért nem tudjuk. Hogy miért nem, arról vannak filozófiai tételek dögivel. És akkor, hogy a már említett megnyilvánulásról (a leszületéssel ellentétben) is szó legyen; minden Siva. És a körülöttünk lévő világ nem egy csúnya dolog, hanem egy megnyilvánulása a valóságnak. Legalább is a britannica.com meg néhány saiva előadó szerint, amit a youtube-on néztem. Minden Siva megnyilvánulása. Ha pedig nem különbözik tőlem, akkor minden az én megnyilvánulásom. És akkor itt be is kúszik egy kis buddhizmus.

Nem tudom a színek klasszikusak-e, de a buddhista jóga rendszerekben a három fő csatorna színe, illetve a három kapu színe is (test, beszéd és tudat) a fehér, a vörös és a kék. Ez itt a kasmíri saivizmus szimbóluma.

Szóval amit eddig tudok ezekről a dolgokról, amikről itt írok épp, a saivizmus bizonyos iskoláiban gyakran megjelenik a nem dualizmus, a vaisnavizums pedig általánosságban inkább dualista. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne nem dualista vaisnavizmus, ezt nem tudom, azt meg pláne nem jelenti, hogy ne lenne dualista saivizmus. Csak általánosságban az Istenhez való viszony nagyon más. Azt sem kell elfelejteni, hogy a kasmíri saivizmus egy tantrikus rendszer, a vaisnavizmus amiről beszélek, az pedig alapjában a 11. századi Ramadzsuna által kialakított dualista rendszer.

Azt amúgy nagyon nem akarom állítani, hogy az egyik jobb lenne a másiknál, nagyon is szükség van a dualista gondolkodásra, hogy egyáltalán megkülönböztessük a jó cselekedeteinket a rosszaktól. Plusz biztosan nagyon jó érvrendszerrel rendelkezik a vaisnava hagyomány, amit nem ismerek.

És akkor idekúsztatom a buddhizmust. Valójában a buddhizmus sem egyetlen dolog, hanem legalább három, de inkább nagyon sok. Ezért csak azzal tudok mit kezdeni amit ismerek. Ez pedig a tibeti buddhizmus. Erre simán rávágják, hogy tantra, de valójában mind a három fő irányzat képviselteti magát benne: a hinajána, a mahajána és a vadzsrajána, vagyis a tantrikus buddhizmus is. Inkább az utóbbi kettő az, ami kapcsolódik a témához. Annyi viszont igaz, hogy a tibeti buddhizmus szépen megőrizte az indiai vadzsrajána egy részét. Van japán tantrikus buddhizmus is, a singon, de ezt csak menőzésből említem.

Szóval amit gondolok, hogy a vadzsrajána buddhizmus, az valójában egy saivizmus, csak Siva nélkül. A különbség, ami miatt a buddhizmus más a többi hindu rendszerhez képest, az az, hogy nem az abszolút létezőből indul ki, hanem a saját helyzetünkből. Ez pedig hát az, hogy így meg úgy érezzük magunkat, szenvedünk az elmúlástól, az élet nehéz, mi magunk is változunk mindig, csináljuk a szar karmát stb. És ez a jelenlegi valóságunk. Aztán, hogy a végső valóság milyen, azt meg látod akkor, ha így meg úgy gyakorolsz, erkölcsösen élsz, aztán jól megvilágosodsz, addig ne törődjél azzal, milyen a Síva, meg kék-e vagy fekete a Krisna. Így röviden. Bele sem megyek, írtam ezt az Isten a buddhizmusban (második és harmadik rész) sorozatot, ott igaziból benne van, amit most leírnék. Nágárdzsuna, Aszanga, meg mindenki aki számít.

utazásunkról nepálban. Buddhista sztúpa és mellette Siva templom

Na de miért saivizmus? A non-dualitása miatt. Idő közben azért mégiscsak kialakított a buddhizmus magának egy végső állapotos, agyalós, filozófia rendszert. Ahol a szamszára egyenlő a nirvánával, meg ilyenek. A világ valójában a tudatunk végső természetének a megnyilvánulása, ami végtelen és ragyogó. Tudat végső természete, ami végtelen és ragyogó, elég istenesen hangzik. A végső természetünk egy Sivával és Saktival, akkor hol a különbség? Minden Siva végtelen megnyilvánulása és semmi sem választható el tőle. Akkor a tudatunk végső természete Siva. Csak a buddhizmus óvatosan fogalmaz, nehogy aztán rábízzuk az egészet a végsőre, aztán kiderül, hogy még nem vagyunk ott. Mert lehet ezt hinni, de ha nem vagyunk biztosak ebben, akkor simán trehány hippik leszünk, nem pedig vagány jógik.

Kicsit merészen tovább megyek. Azt mondja Szent Pál az apostolok cselekedetei valahányban, hogy Istenben élünk és ő mibennünk. Vagy valami ilyesmit. A jelentése tuti ez, van egy nagyon inteligens szent őrült katolikus ismerősöm, akivel még meg is beszéltük, hogy márpedig ez így van a kereszténységben.

Én az életem során azért gyakorolgattam ezt azt. Persze buddhizmust, nem a többit. De mikor olvasom a shaiva ismerősöm írásait, mikor olvastam a könyveket a saivizmusról, mikor ezt a Szent Pálos dolgot beépítem a tapasztalásomba, akkor tökre ugyan az a végtelenül nyugodt tudatállapot következik be. Az ilyen minden egyes fűszál kurvára a helyén van tudatállapot. Az ilyen ne rondítsak bele a kattogásaimmal az isteni teremtésbe tudatállapot. Tudjátok.

Nem gondolom, hogy minden helyzetben releváns válasz lenne, de a buddhizmus kimondja, hogy minden dolog a tudatunk megnyilvánulása. A mindenféle tantrikus mandala gyakorlatok szerintem erre mennek rá. A mandaláknak egy istenség a közepe, amivel mi azonosulunk. A mandala pedig a mi világunk. Ez nem más, mint a környezetünk tudatosítása, és irányításának az átvétele. Uraljuk a helyzeteket. Ezt szokták félre érteni szerintem, mikor azt mondják, ez te vagy, ebben magadat látod, fogadd el, dolgozz vele. Hát én mondok egyszerűbbet. Aki egy fasz, azt kipicsázom a mandalámból. Ha menő vagyok akkor persze a részévé tehetem, de minek. A faszokat simán kívül hagyom, ha ez lehetséges. Ha nem, akkor megoldom máshogy. Ha minden egyes fasszal foglalkoznánk, hogy mi zavarhat benne, ami bennem van, meg ilyen hülyeségek, akkor elég szar életünk lenne, és sem az én, sem a másik hasznára nem válna.

A Siva templom előtt Buddhás Siva lingam. Ez elég szokványos arrafelé.

Ezt megbeszéltem hagyományosabb buddhistával is. Zavar a sok buddhista körülöttem. Nem kezdett el ilyeneket mondani, hogy hogy szeressem őket, azt mondta legyek olyan helyen ahol jól érzem magam. Olyanokkal, akikkel jól érzem magam. Ez a buddhista amúgy egy Tibeti Rinpocse volt, csak ha ez valakinek jobban számít.

A buddhizmus különbsége tehát, hogy innen indítok. Nem onnan, hogy a végső tökéletesen ábrándozok.

Azért a különbségekről is lehetne könyveket írni. Én nem ismertettem a vadzsrajána buddhista rendszereket és írás hagyományát, filozófiáját, kozmológiáját. Másik oldalról meg nem ismertettem az ágamákat, Siva szútrákat, ennek a kozmológiáját, filozófiáját stb. Én csak a nagyon felszínes és egyszerű oldalról közelítve meg a dolgot jelentem ki, hogy ez a két rendszer testvérek. A vaisnavizmus pedig valami távolabbi rokon.

Igaziból erre egy ismerősöm is felhívta a figyelmet, hogy buddhista szövegek és gondolkodás alapján értelmezni a saiva írásokat félre vezet, de vállalom most ezt. Úgy is mindig leírom, ez egy szubjektív benyomás. Aki elkötelezi magát valamelyik vallási rendszer irányába, úgy is megkapja a hagyományos magyarázatokat.

Egyébként érdekesség, hogy a vaisnavák Buddhát Visnu egyik avatárjának tekintik.

A pláne, hogy van olyan mahasziddha (nagy megvalósított jógi), aki benne van saiva rendszerekben is és a buddhizmusban is. Sőt, a buddhista rendszerben is Sivától tanul ezt azt, amivel aztán megvilágosodik. Ezt a témát itt lezárom, a folytatásban pedig belinkelem a szakdolgozatomat, ami másról sem szól, mint amit itt elkezdtem.

Sajnos kimarad, de megemlíteném, hogy a nagy hindu iskolák, mint a szánkhja, jóga, védanta meg barátaik most kimaradnak. Pedig az egésznek az ad még több színt, hogy ezek és ezeknek változatai milyen mértékben találhatóak meg. Pl. valamelyik saivizmus advaita védanta elemekkel, vaisnavizmus dvaita védanta elemekkel, a jóga szerepe, illetve, hogy buddhának milyen hatása volt az ortodox rendszerek kialakulásában, pl hatással volt-e Patandzsali jóga szútráiban. Az olyan nagy reformerek, mint Sankara szerepe a modern hinduizmus kialakulásában. Az istenek szerepének változása, a védikus hagyományok vs. dravida vagy régebbi indusvölgyi cucckok tovább élése. Sok kurva érdekes dolog.

Minden jót!

Hazatérési összkultúrsokk

Ezt a bejegyzést már hónapok óta írom, mindig egy kicsit hozzátoldottam. Csomószor elakadtam, mert tök nehezen tudom szavakba önteni mi történik bennem a hazatérés óta, vagy annyira lefoglalnak a hétköznapi idegesítő teendők, hogy nincs az írásra már pluszban energiám. Most végre befejeztem. Egyes bekezdések között hetek is eltelhettek, így kicsit össze vissza jönnek egymás után az érzések és a gondolatok.

Mióta itthon vagyok rendszeresen álmodok azokkal a helyekkel ahol megfordultunk. Gyémántszínű naplementéket nézek olyan tájakon ami a keralai tengerpart és a jordániai Petra ősi szikláinak az összemixelése. Tudatos álomban repülök furcsa városok felett. Lekésem a gépet, mert le akar húzni a taxis és vitázni kell vele vagy nem tudom eldönteni, hogy éppen melyik országban vagyok és milyen valutával kéne fizetnem. Fürdőruhában megfürdök egy hegyi patakban és megint nem tudom eldönteni, hogy most hol is vagyok, melyik országban, szabad-e fürdőruhában fürödni? Ezen feszengek, meg amiatt, hogy látják a testemet. Egy férfi odajön és rámreguláz, hogy itt nem való nőknek fürödni. Először beszégyellem magam. Aztán dühös leszek.

Hatalmas edényekben lévő színes porokat nézegetek, amik mellett függönyök lógnak. Ezeken keresztül lehet bejutni a bodhgájai Mahabódhi templomhoz, ahova nem tudom eldönteni, hogy beakarok-e menni. Azt biztosan tudom, hogy nem akarok találkozni a túlhájpolt guruval, mert csak egy sima embernek látom, emberi hibákkal, emberi szenvedéssel és emberi vágyakkal.

Reggelente amikor felkelek ilyen utazós álmok után a sírás folytogat. Néha több másodpercig nem tudom eldönteni, hogy hol vagyok, itthon, Indiában, vagy Thaiföldön? Visszamennék, de már tudom, hogy nem lehet, mert eldöntöttem, hogy hazajövök. Eldöntöttem, hogy most tanyára fogok gyűteni, így viszont nem fogok tudni utazni. Emiatt szomorú leszek, aztán mélységesen kétségbeesek, hogy itthon kell a felnőtt lét szürke valóságában szívnom és elkezdek gyorsan nézegetni skyscanneren repülőjáratokat, hogy hátha találok egy olcsó repjegyet Ázsiába. Ilyenkor kicsit oldódik a szorongás az itthoni lét miatt. Aztán rá kell mindig jönnöm, hogy nem tehetem meg, hogy erre költök. Bele kell állnom az itthoni nehézségekbe, itt is jön az egyszer fent egyszer lent hullámzás. Gyűlölöm az ügyintézést, de ráveszem magam, hogy megcsináltassam az évek óta elhagyott tajkártyámat. Listát írok ilyen ügyintézős feladatokról, van rajta vagy 10 elintézni való. Diákhitelt felhívni, MRI-re időpintot kérni, lakcímkártyát csináltatni, nőgyógyászhoz menni, fogorvos, terápia stb. Eldobnám a faszba ezeket a felelősségeket, idealizálom az utazás alatti állapotot, de emlékeztetnem kell magam, hogy akkor is nehéz volt. Akkor is elvágyódtam a nehézségek elöl.

Amikor hazajöttem teljesen kikészültem a hirtelen váltásban. Pedig az út végén már nagyon honvágyam volt. Azt hittem majd a hazatérés élménye tompítja a visszatérési sokk hatását. Tompította is egy ideig. Aztán megoldottnak hitt problémák százszoros erővel zuhantak vissza rám. Azt hittem már meg tudom magam védeni, de még mindig van mit tanulni. Például azt, hogy nem kell érvelnem, vitáznom egy mérgező helyzetben, ott lehet hagyni p@csába és nem kell azon küzdenem, hogy megértessem magamat a másikkal. És miért nem tudom mondani rögtön, ha valami nekem nem jó? Miért tördelem még mindig a kezemet, és én kérek elnézést, ha valaki a lábamra tipor? Bevisz a gyökér a susnyásba huszadjára is és ott vergődök a csalánosban. Mikor a másik felölti ám a satufóliáját, mielőtt támadna és ő így a kényelmes satu védőöltözetében visz be a rengetegbe. Én meg megyek utána meztelenül,  kéztördelve, szabadkozva.

Az immunrendszerem romokban hever, vérvételekre járok, kivizsgálásokra, valamit mutat a teszt, de nem tudni pontosan mi a bajom, valamikor átment rajtam egy mononuklerózis, lehet amiatt vagyok krónikusan fáradt, de ez se biztos. Ég belül a testem, de nem mutat semmit a lázmérő. Szorongok az elmúláson és a saját halálomon vagy a macskámén. Rettegek, hogy kifolyik a kezemből az idő, hogy nem töltöm meg értelemmel az életemet. Egyre inkább érzem mi történik a testemben. Ez egyrészt megrémiszt másrészt még inkább éberségre ösztönöz. Önismeret gyakorlásra, aminek sosincs vége.

Amióta kiköltöztem Piliscsabára és végre közel lehetek a természethez, azóta visszajött egy halvány lenyomata annak a természetes állapotnak, amit Szikkimben megélhettem. Ott reggel ötkor keltem és este kilenckor feküdtem le. Minden reggel vadásztam azt a pillanatot, amikor még teljesen tiszta az ég, és a távolban lehet látni a világ harmadik legmagassabb hegyét a Kancsenzdöngát. Róttam a kolostor körül a köröket, miközben mormoltam a Tara mantrát. Reggel megkongattam az aranysztúpa mellett lévő óriási harangot. Aztán lementem a halottégetőhöz, amiről csak akkor tudtuk meg, hogy halottégető, amikor már három hetet eltöltöttünk Tashidingben. Mindig furcsán éreztem ott magam. Féltem kicsit, mert túl nagy volt a csend. Alig mozdultak a dolgok. Amikor meditáltam egy idő után ki kellett nyitnom a szememet, mert nem bírtam ki, hogy ne nézzek a hátam mögé, úgy éreztem figyel valaki. Sokszor féltem, mert azt éreztem hallott ez a terület, de utána mindig megnyugodtam, mert volt valami lassan pulzáló békesség körülöttem. Néha beültem Jese Cögyal barlangjába, ami persze sokkal kissebb és sokkal elhanyagoltabb volt, mint a nagy Guru Rinpocséjé. Ezen sokat tudtam (tudok) dühöngeni, hogy minden intézményben (legyen az vallási vagy világi) ott van a férfidominancia. Aztán az a gondolat átmenetileg megnyugtatóan hat(ott), hogy ez a patriarchális korszak is szerencsére el fog múlni.

Nem azt akarom mondani, hogy ott kint valami misztikus itthon fel nem lelhető spirituális energia áramlatok lappanganak minden egyes bokorban. Hanem azt, hogy azt az éberséget, amit kint megtapasztaltam, azt az állapotot itthon is meg lehet élni. Kicsit talán amiatt nehezebb, mert sokkal jobban letompítanak ezek a hétköznapi nyűglődések. Utazás közben nem voltak jelen ezek a mindennapi stresszek: nem kellett foglalkoznom az albérlettel, számlabefizetéssel, egyetemmel, késő máv vonatokkal, macskaalom megvásárlásával majd hazacipelésével, fogorvostól időpontkéréssel vagy a hatvanötödik konfliktussal. Csak azzal kellett foglalkoznom, hogy a jelen pillanatra koncentráljak vagy az Endivel fel nem oldott konfliktusokra, sérelmekre. Bár ez nem teljesen pontos, mert kint is jöttek a gyakorlati nehézségek, pl. letiltani a bankkártyámat, mert betalált valami behajtó iroda, levontak sity-suty 80 ezer forintot (Gangtok közepén, ahol alig van térerő), gondolom a bkv-s tartozások miatt.

Bodhgáján vagy Amma asramjában is jött az értelmetlenség érzet, kiábrándultság az emberekből, az életből, a hatalmas dühöm amiatt, ahogyan a vallási intézmények léteznek. Ahogyan a férfiguruk belemanipuláljak a női tanítványaikat a szexbe. Ahogyan ezeket az eseteket eltussolják. Ahogyan elavult, ostoba hagyományokat és gyakorlatokat fenntartanak (mind világiak, mind szerzetesek). Mert rendre bántalmazók jutnak vezető pozíciókba, ahonnan kinyilatkoztatják tanítás címszó alatt a bántalmazó világnézeteiket. Nagyon mélyre letudott húzni kint is a kétségbeesés ezek miatt, de mindig jött valami pozitív tapasztalat, mindig jött egy olyan ember, aki őszinte kedvességgel segített rajtunk, aki önzetlenül tudott adni. Adás alatt nem feltétlen tárgyi dolgokra gondolok, hanem tettekre, érzésekre, gondolatokra is. Így nyertem vissza mindig a reményt és nyerem vissza itthon is.

Szikkimben döntöttük el Endivel, hogy megalkotjuk a saját paradicsomunkat, ott határoztuk el, hogy tanyát fogunk venni. Amikor utaztunk ezek a csodás élmények ott voltak előttünk, és mi úgymond csak belementünk, megtapasztalhattuk, de nem volt a miénk a kis szikkimi házikó, se a kolostor, se a sztúpa, nem mi hoztuk létre a teret, ezeket mások alkották. Tovább kellett mennünk, miközben az élmény azért a miénk maradt. Viszont nekem a teljességhez kell egy olyan saját tér, ami az enyém, amit én hozhatok létre, ahol majd alkothatok, amit az otthonomnak fogok nevezni. Most ez a cél. Két évig gyűjtöttem az utazásra, most két évig fogok gyűjteni a tanyára. Ha majd bármikor elbizonytalanodom, hogy sikerülni fog-e a gyűjtés, vissza fogok tudni nyúlni ahhoz a tapasztalathoz, hogy egyszer már sikerült és most is fog.

Úton Szikkim felé

A következő bejegyzés egy megtalált útinapló maradványa. Útközben írtam, még 2018 október elején. Nekem nagyon jó érzés volt visszaolvasni, főként azért mert jelen időben írtam, még a jortangi hostel erkélyén reggel hétkor. Nem volt internetünk, vagy öt napig, így csak gyorsan jegyzeteltem messengeren, hogy ha majd tudunk venni netet, akkor autómatikusan úgyis elküldi a barátnőmnek. Most visszanéztem a beszélgetésimet és tökre örültem, hogy leírtam az utat, mert így megoszthatom a blogon.

Most Jortangban vagyunk. Tegnap este érkeztünk meg és itt is kellett aludnunk mert  öt óra után nem megy több dzsip Tashiding felé. Az a célállomásunk. A szállásunk egy kolostor mellett lesz, egy majdnem 2000 méter magas hegy tetején. Ma poloskás ágyban aludtam. Így persze poloskákkal is álmodtam. Most itt reggel van, lassan indulunk tovább dzsippel. Hatalmas élmény ez a táj. Tényleg, mint a filmekben. A dzsungelben megyünk, ilyen keskeny hegyi utakon, amik a hegyi patakok mellett futnak végig.

Varanasziból az eljövetel egy pokol volt. A riksások egyfolytában leakartak húzni. Úgy ordítottam velük, hogy fájt utána órákig a torkom. Végül sikerült lealkudni az elképesztő áraikat, de előtte már ment el az alkudozással az idő, meg azzal, hogy átverekedjük magunkat a tömegen. Nem tudtál lépni annyi ember volt. Húsz riksás körül állt, úgy magyaráztak. Beültünk egy tuktukba, ott valamin elkezdtek veszekedni a riksások. Az Endi kiszállt, én meg nem tudtam és egy random ember beugrott a semmiből  és elkezdett elindulni. Én meg ott sikoltoztam, hogy álljon már meg mi a faszt művel. Aztán végre elindultunk, viszont alig maradt időnk, hogy elérjük a vonatot. Rohadt nagy dugó, indiai baszott idegesítő közlekedés. Még tíz percünk volt a vonat indulásáig, amikor a célegyenesben beszorultunk egy dugóba és mozdulni se lehetett. Na ott abban a pillanatban gyűlöltem az egész világot. Amikor ki tudtunk szállni, már csak három perc volt az indulásig. Rohantunk a kurva nagy csomagjainkkal. Azt se tudtuk hova érkezik a vonat, mert semmi sincs kiírva. Amikor odaértünk, természetesen kiderült hogy késik.

Amúgy azt sejtettük, hogy ez lesz, mivel ez eléggé általános Indiában, hogy több órát késnek a vonatok, de így is akkora stressz volt ez az egész, mert a teljes bizonytalanságban voltam a pánik szélén. Azt se tudod hol vagy, hárman háromféle információt mondanak és ilyen helyzetben nem lehet pánikba esni, mert akkor meg elveszel. Folyamatosan mantráztam magamban, hogy minden meg fog oldódni, akkor is ha lekéssük a vonatot.

Aztán miután három óra múlva vegül megérkezett a vonat, akkor nem hittem el, hogy ezzel kell utaznom, pedig nekem elég magas a tűrésküszöböm. Felléptünk a vonatra, világháborús hangulat, csak remélni tudom, hogy ami szarfoltnak látszik a falon az igazából nem az. Egymáson fekszenek az emberek a folyosókon, egy helyen öten ülnek. Nekünk legfelül volt a helyünk, és ott kellett eltölteni egy éjszakát. Varanasziban nagyon beteg voltam, és még eléggé levagyok gyengülve. Attól féltem, hogy egy ilyen vonatúton megint lebetegszem. Gyorsan mielőtt belepörögtem volna ebbe a pánikba belezombultam az olvasásba, aztán próbáltam aludni, de elkezdtem attól rettegni, hogy ellopják a cuccainkat. Így félóránként arra riadtam fel, hogy leellenőrizzem kényszeresen meg van-e mindenem és így persze nem tudtam magam kialudni, amitől még idegesebb voltam másnap.

Aztán a wc … ilyet én még nem láttam. Négyből háromba nem tudtam bemenni, mert folyt ki a szar guggolós wcből. Úgy tudtam a negyedikbe bemenni, hogy amíg bent voltam nem vettem az orromon levegőt. Életem egyik legmegpróbáltatóbb utazása. Folyamatosan visszatért az azon való aggódás, hogy megint beteg leszek. Közben próbáltam magam megnyugtatni, mert tudtam, hogy ha stresszelek akkor meg fog fájdulni a hátam. Nagyon nehéz nem belemenni ebbe a stressz-spirálba.

Ilyenek után érkeztünk meg Jalpaiguriba, ahol még ki kellett találni hogyan jutunk fel a hegyekbe. A szikkimi szállásunk tulaja próbálta telefonon elmagyarázni mettől meddig kell menni dzsippel és hol kell átszállni, de akik körbevettek minket azok meg azt mondták nincs is oda járat. Közben jöttek az arcomba bele a lehúzos taxisok, hogy ők majd elvisznek, persze elképesztő összegekért. Egyfolytában nyomni kellett ezt az iszonyú határozottságot. Éppen próbálok végre enni és magyarázom nekik, szinte kiabálva, hogy most eszek, meg nem akarok velük beszélni, és hagyjanak békén, de így is jönnek és nyomják tovább. Nagyon dühítő és fárasztó tud lenni, hogy  folyamatosan tartani kell a határaidat. Persze mint mindig, most is jött egy segítő ember. Egy rendes taxis segített eljutni a dzsip állomáshoz. Miközben szinte mindenki azt hajtogatta, hogy nem fogunk tudni eljutni Szikkimbe.

Most itt Jortangban a poloskás ágy volt a legkisebb gondom. Végre természetközeli helyen vagyok. Olyan magas hegyek vesznek körbe, amilyeneket még sose láttam. Kicsit ilyen misztikus érzés köztük lenni, mert nagyon szorosan vannak egymás mellet, és olyasmi érzésem van ettől, mintha az égbolt felé akarna kitörni a lelkem. Szikkimet amúgy pár évtizede csatolták Indiához és valamennyire még megtartotta az önállóságát. Alig találkoztunk nyugati túristákkal. Hiába tartozik Indiához, teljesen olyan, mintha egy másik országban lennénk. Sokkal nyugodtabb és békésebb, nem olyan hangos és pörgős mint India. Valami furcsa paradicsomi állapot van még itt.

itthon vagyok

Azt hiszem elkezdett körvonalazódni, hogyan érzem magam itthon. Biztos sokszor leírtam, de nekem azért fontos a hosszú utazás, mert fontosnak tartom egy-egy helyen, hogy elkezdjek ráérezni annak ízére.

Nem is tudok végig rohanni helyeken, mert lassú felfogású vagyok, elgondolkozom mindenen az apró részletekig, ha új helyen vagyok. Egy hét alatt igaziból fel sem fogom hol vagyok, de azt hiszem mindenki így van ezzel, csak a legtöbben nem fogják fel, hogy valójában meg sem érkeztek, de már mennek haza.

Persze tudom, hogy sajnos nem mindig van idő a megérkezésre, rengeteg mindenen múlik, nagyon szerencsés az, aki igazán beleérezhet egy addig ismeretlen hely feelingjébe, sőt, talán sosem érezhetünk bele igazán.

Olyannyira nem, hogy talán meg sem érkezem a földre újszülöttként, már mehetek is a túlvilágra. Egyébként így voltam mindig is magyarországgal. Igaz, ezt tekintem otthonomnak, de valahogy mégsem passzoltam a képbe, aminek miértjének olyan sok összetevője van, hogy inkább nem írok részletes uncsi elemzést, majd agyalok egymagam.

A lényeg, hogy március 27. óta “itthon” vagyok, de még mindig érzem ahogy az érkezés apróbb fázisai elkezdenek útolérni. Lassú vagyok lehet, kurva lassú. Nem elég egy megérkezéshez a pár hét, hónap vagy év. Esetleg néhány élet, de ennyire nem akarok most elszállni, majd egy spirituális ömlengés posztban.

Abban érzem a megérkezésem, hogy egy rohadt erős hiányérzet és vágy ébredt fel bennem. Mint amikor életemben első pár alkalommal aludtam ott az ovistársaimnál, vagy amikor áltiba évekig szerelmes voltam egy lányba, aki mégis elérhetetlen volt számomra. Egy ilyen vágy, ami csillapíthatatlan és nincs rá megoldás.

Így kezdett el sokadszorra rohadtúl meghiányozni India az összes mocskával és aljaságával együtt. Mert hát akadnak azok is bőven, néha már hazamenekül az ember, aztán szép lassan menekülne vissza a pokolnak álcázott szabadságba.

Elég nehéz megfogalmazni mi hiányzik ilyenkor, mert nem a szép és magasztos élmények; magasztos, giccses álspirituális önbecsapások; nem a színes bazárok meg jó kaják hiányoznak. Najó ezek is. Az hiányzik, hogy ott legyek a szemétből kajáló tehén, a hullát majszoló rühes kutya, a mezitlábas taknyos csóró gyerek világában, miközen felveszem a kamu férfias macsó szerepet, mert ha nem egy befizetett gyors körútra megyek (ami önmagában tök jó lehet amúgy), akkor nem árt alkalmazkodni az elvárásokhoz.

Különben valahogy bedarál a szitu. És ez a spirituális része. Kiélesednek az érzékszervek, mert szükség van rá, figyelni kell. Önkénytelenül ősember módba kell kapcsolni, de aztán ez hozza a szabadságot.

Sokan azért szeretik a pszichoaktív drogokat, mert pont ezt tapasztalják. Élesednek az érzékszervek, színek, szagok, hangok stb., tágul a tudat jobbra-balra, aztán ráfogják, hogy csak a szer, röhögnek egy jót vagy paráznak egyet és visszaszopódnak a hétköznapi tudatállapotba, hogy onnan majd visszavággyanak a kamuvilágba.

Én azt mondom, hogy ez csak a tudat és nem a szer. És mivel csak az, ezért formálható, aztán stabilizálható. Elmeditálgatok ezen, de sajnos “itthon” csak a drogos állapotba kerülök és gyanítom, hogy az átlag ember ezzel így van. Jóga, meditáció, szertartás, spiri-ezo hülyeségek, elvonulások, mesterségesen generált, távoli guruk imádata. Ez ugyan az, mint a karrierizmus, a művészeti maszturbáció, a valahova tartozni vágyás, entellektüelkedés, party és kicsapongó baszásvágy, sok pénz, kevés pénz, magamnak termelem a répát hippiségből élet, luxusutazások élet. Szóval úgy általában az egész életünk.

Ezek átmeneti kielégülést okoznak, majd tovább folytatjuk a versenyt a kitalált dolgainkal, hogy másokhoz viszonyítva mi mennyivel vagyunk olyanabbak. Hippibbek, buddhistábbak, iskolázottabbak, erősebbek, gazdagabbak, heterobbak, melegebbek, különlegesebbek vagy normiebbak, bunkobbak vagy szelídebbel, amit az aktuális szociális, gazdasági stb. helyzetünk és környezetünk megkíván.

Aztán lehet csak magamból indulok ki, akkor elnézést. A lényeg, hogy ezek az átmeneti örömök vonatkoznak a kívánt tudatáállapotokra. Pontosabban a buddhista meg félhindu jógás, ayahuascázós “tudatosan drogozom” hippi és alteres pszichológiás vagy őrült gólyában ivós elméleti matematikus/fizikus emberek által vágyott tudatállapotra. Ezek sejtik (sejtjük), hogy a tudat uralásán múlik valami, de gyakran kivülről szeretnék stimulálni, hiába állítják ennek ellenkezőjét.

A helyzet az, hogy ebben a környezetben minden elért eredmény nagyon könnyen elúszik. Ennek a miértje külön poszt lehetne, de maradjunk annyiban, hogy csak.

Na ez hiányzik indiában. Ha nem alkalmazom azt a tudatállapotot, amire irányulnak a meditációs módszerek is, akkor bedarál a gép. Kivéve persze, ha a könnyebb utat választjuk. Nem kell azért beszarni, ha indiába utazik az ember, nem feltétlenül ilyen. Vannak utazási irodák, pénzel minden megoldható stb., az egy másik történet, ahhoz nem értek. Amit leírok rám vonatkozik, meg talán rád is. Talán.

Meghiányzott, hogy használnom keljen az alapvető emberi/állati ösztöneimet és próbára tegyem magam, hogyan működik élesben, amikor helyzet van. Ehhez persze nem kell oda utazni, de érdemes tenni egy próbát, ajánlom. Nekem személy szerint ez ott működik, de ott is idő kell hozzá, meg kell érkezni… Aztán beérik és vagy bedarálódunk, vagy közelebb kerülünk magunkhoz. Bájdövéj a kényelmes életünk a dara.

Women’s natural building workshop

A történet három évvel ezelőtt kezdődik. Pont akkor voltam első éves a buddhista főiskolán és az egyik beadandómhoz próbáltam keresni valami anyagot a karma fatalista félreértelmezéséről. Ekkor bukkantam rá Ouyporn Khuankaew tanulmányára (Buddhism and Domestic Violence. Using the Four Noble Truth to Deconstructs and Liberate Women’s Karma), amiben azt vizsgálta, hogyan használják buddhista emberek a karma tanítását áldozathibáztatásra és ezt a nézetet a buddhista intézmények hogyan tartják fennt. Aztán megtaláltam Ouyporn szervezetének (IWP-International Women’s Partnership for Peace and Justice) a weboldalát, és kiderült, hogy Thaiföldön több, mint egy évtizede küzdenek Ginger Norwooddal a buddhista intézmények által fenntartott nők elleni erőszak ellen. A weboldalukon bukkantam rá arra is, hogy minden évben tartanak egy workshopot nőknek.

Aztán megláttam azt is, hogy mennyibe kerül, és kicsit beszorongtam. Nem az volt a gond, hogy ne lenne reális az ár (125 ezer forint 10 napos képzésért, kaja, szállás, utaztatás is benne volt.), hanem az volt a bajom, hogy nekem ez rengeteg pénz, tekintve a a hátrányos anyagi helyzetemet. Viszont e körül döntöttük el  a barátommal, Endivel, hogy egy időre ki fogunk utazni Indiába, így a képzést is be tudtam illeszteni a tervezetbe. Még jobban spórolnom kellett, semmi nyaralás két évig, semmi plusz kiadás, még több munkát be kellett vállalnom, az igényeket még jobban le kellett adnom, ami szerencsére nekem könnyen megy, tényleg úgy látom, hogy egyszerűbb az életem, ha minél kevesebbet fogyasztok ebben a kapitalista rendszerben. Viszont az albérlet ár kiadásával folyamatosan szívtam, de ekkor még inkább megéreztem mekkora áldás egy saját lakás. A stressz szintem szinte felét kiteszi a havi albérlet pénzen való aggódás.

Visszatérve a képzésre, sok-sok energia kiadás, tervezés, logisztikázás után Indiából repültem át Thaiföldre, majd Bangkokból Chiang Maiba, ahol egy szuper és olcsó hostelben (Mapping Hostel, kb. 900huf/nap) szálltunk meg pár napig két barátnőmmel, Katával és Eszterrel, akik szintén jöttek a képzésre. Innen vittek minket tovább Chiang Daoba, egy kissebb faluba, a képzés helyszínére. A szállás egy csoda volt. A Chiang Dao-i hegy lábánál voltunk egy farmon. A workshopra a világ minden tájáról érkeztek nők. Thaiföldről, Amerikából, Skóciából, Angliából, Kanadából, Mongóliából, Hongkongból, Ausztráliából, Malajziából. Nagyon színes közösség jött össze, a legfiatalabb 2 éves, a legidősebb 77 éves volt. Nem éreztem semmilyen elnyomáson alapuló hierarchiát, megkülönböztetést, tekintélyelvűsködést, nem csak a csoport tagoktól, hanem a vezetőktől se.

Minden reggel terepjárókkal vittek minket át a képzés helyszínre, amiben tök nagy élmény volt utazni, mert hátra ültünk mindig a nyitott csomagtartóba. Miután megérkeztünk, a vezetők elmondták az aznapi tervezetet. Voltak olyan napok, amikor csoportokra osztva dolgoztunk, de volt olyan is amikor együtt csináltunk egy bizonyos feladatot. Volt, hogy egyszer cob-ot (asszem ezt hívják magyarul vályognak) csináltunk, ami amúgy szintén tök nehéz meló, hiába tűnik elsőre könnyűnek. A vályogot sárból, szénából és megfelelő mennyiségű vízzel gyúrjuk össze, így kapjuk meg a ragasztó anyagot, amit pl. ablakok és ajtók beillesztéséhez lehet tök jól használni. Kézzel kell gyúrni egész sokáig és nekem izom lázam is lett utána. A sármedencékbe tapostuk ki a vakoláshoz a vályogot, ehhez rízspelyvát használtunk és homokot és persze vizet. A finomabb rétegek kikeveréséhez nem adtunk durva anyagot már, így csak szitált homok ment a sárba és azzal mixeltük össze. Nagyon jókat szórakoztunk a sármedencébe, összekapaszkodva trappoltunk a trutyin a nőkkel, volt hogy közben meséltünk egymásnak arról, ki mit csinál otthon, miért jött a képzésre, volt, hogy csak kacarásztunk azon, hogy milyen hangokat ad ki a sár.

Teljesen újdonság volt az nekem, hogy végre részese lehetek egy olyan munkaközösségnek, ami nem szexizmuson, elnyomáson meg ageizmuson (valakit kizárólag a kora miatt ér pozitív vagy negatív diszkrimináció) alapszik. Az meg aztán végképp felszabadító volt, hogy csak nők között lehettem. Hogy végre nem kellett folyamatosan készenléti állapotban lennem amiatt, hogy mikor szól be valami férfi, mikor tesz valami megjegyzést a külsőmre. Vagy, hogy azon sakkozzak hogyan változtassam meg az útvonalamat, mikor menjek át a járda másik oldalára a férfitekintetek meg potenciális zaklatás miatt. Nem nyomtuk a versengést se egymással, nem oktattuk ki a másikat, hogy mérje má’ le jobban a fal hosszát, vagy jobban fogja azt a kapát, faszábban emelje azt a cementes zsákot. Nem törekedtünk tökéletességre, hiszen “a tökéletességhez való ragaszkodás az elnyomók rögeszméje.” A természetes építkezésben ez is egy jó lecke, hogy a vályogtéglákat lehetetlen tökéletes, pontos méretre megcsinálni, egyenetlenek lesznek a falak is, de mégse fog össze dőlni a ház. Az, hogy hibákat követünk el, és ebből tudunk tanulni egy természetes folyamat része tud lenni.  

Az angol miatt is néha beszorongtam a képzés alatt, mivel magyarul is még jön a mai napig a szorongás, ha ki kell fejeznem magamat, nem hogy angolul, emiatt be is tudok fagyni és a stressz miatt nem értem mit mondanak. De nagyon jófejek voltak a nők, mondtam nekik, hogy nekem ez nehezen megy, ezért lassabban beszéltek, rákérdeztem többször mit jelentenek olyan szakszavak, amit nem tudtam elsőre megjegyezni és mindig segítőkészen elmagyarázták újra és újra, hogy például a scaffolding az mást jelent, mint plastering. Az első az állványozást jelenti a második a vakolást, de ez egy idő után ez abból is leesett, hogy mit kezd el csinálni a csapat.

Azt is meg tudtam tanulni, hogyan kell a vakoláshoz az anyagot kikeverni természetes összetevőkből, mire kell majd jobban figyelni itt Magyarországon a hideg miatt, hány réteget kell felvinni, mivel tudom színezni az anyagot. Ha jó a földem, és elég agyagot tartalmaz, akkor attól is nagyon szép színe lesz a keveréknek, viszont az meg nem jó, ha túl sok agyag kerül bele, mert akkor leesik a falról. Nem kell itt se kimérni tökéletesen az arányokat, hanem érzésre ki lehet mérni, miből mennyit tegyek, csak jobban kell bízni a megérzésekben. Ez is tök sokat segített abban, hogy visszatérjek ahhoz az emberi alapállapothoz, ami olyan intuíción alapszik, ami összhangban van a természettel. Megtanultam még inkább megbízni a megérzéseimben és használni a testem természetes erejét és bölcsességét.

A képzés alatt többször leült a csapat egy körbe, hogy visszajelezzünk vagy megosszunk dolgokat. Én egyszer se mertem felszólalni. Viszont a zárókörnél sikerült megszólalnom, annak ellenére, hogy atom szorongtam megosztani a gondolataimat és az érzéseimet. Ez magyarul is nehéz, de aztán felhergeltem magam és megszólaltam, mert szerettem volna kifejezni a hálámat, hogy részese lehettem ennek a közösségnek. Persze a végén elkezdtem makogni, mert valamit rosszul mondtam angolul és emiatt befagytam, de az volt a nagy feloldása ennek a helyzetnek, hogy helye volt itt annak is, hogy szorongok, hogy megjelenhet, hogy nem kell emiatt szégyenkezni. Többen elakadtak a mondandójuk közben, mert elkezdtek sírni vagy csak meg kellett, hogy álljanak, hogy összeszedjék a gondolataikat. Mindenki csöndben és megértéssel kivárta, mire újra meg tudott szólalni a másik. Sokan beszéltek a női közösségek erejéről, a sisterhoodról, hogy nem kell nyomni a patriarchális versengést az érvényesülés érdekében és arról, hogy ebben a világban, ami tele van szenvedéssel és erőszakkal, alkossunk amennyit csak tudunk, mert ez tudja megadni a reményt ahhoz, hogy mégis van értelme létezni és küzdeni ilyen körülmények között is.

Das Törvény

Fehér sráccal nepáli faluban

-Külön szobát akartok, vagy együtt aludni?
-Együtt szeretnénk aludni.
-Akkor házasok vagytok. Egy éve. Ha annál hosszabb időt mondunk, meg kell magyarázni miért nincs gyerek. Ha nem vagytok házasok nem aludhattok egy szobában.
-Okés, legyen így.

Fehér sráccal a környéken

“Kérdezték a család nevét ahol lakom. Direkt nem mondtam a másodikat (a foglalkozásra utal). Rákérdeztek direkt. Kovács a család, az egy alacsony kaszt. Onnantól kezdve velem sem álltak szóba…”

A nepáli család kovács, az én család nevem kovács, a srácé pedig smith (kovács)…

Beszélgetésem az apával

“Igen, a kommunizmus jó. A király korrupt, a kommunizmus igazságos.”

Gondolkodtam… Sarlót kovácsoltak és mindent maguknak termeltek meg…

Párkapcsolatról egy lánnyal

-Hány éves vagy?
-25
-És a barátnőd?
-29
-Az én szüleim nem engednék, hogy együtt legyek fiatalabb fiúval. A te szüleid tudnak rólatok?
-Igen.
-Akkor miért nem házasodtok össze?

Máskor
-Nálunk mások a szabályok, ha fiatalabb sráccal akarsz összejönni, megteheted
-Én nem követem ezt a logikát, a szabályok erősítik a családot

Máskor
“Sok minden számít, a kaszt, és azt akarom, hogy ő is tanult legyen. A pénz annyira nem fontos.”

Párkapcsolatról egy sráccal

“Szerintem én is tetszem neki, de a szülei miatt nem beszél velem. Azért tanulok angolt, mert ügyvédnek akarok tanulni és ahhoz kell. Ha ügyvédként sokat keresek, házasodhatok magasabb kasztú lánnyal.”

Egy apa tanácsa

“Szép pár. Házasodjatok össze. Maradjatok együtt életetek végéig. Egy valaki mellett kell leélni az életed.”

Az apától

“Bráhmin családból származunk, de nem csinálok pudzsákat (szertartás) és nem imádkozom. Látod, a szobában sincs oltár vagy istenszobor. Egyszerű emberek vagyunk. Viszont a gajatri mantrát egy brahmin sem felejti el.”

Majd elmondta a gajatri mantrát.

Keralai fiú

-Rengeteg energiája van, mindenkit végig ölel, reggeltől estig!
-Persze, Istentől kapja

Több hindu

“Minden templomba bemegyek imádkozni. Hiszek Istenben, belőle egy van. Mecset, keresztény templom, hindu templom, mindegy.”

Több Hindu 2.0

“Buddha hindu volt”

“A tibeti mesterek őrültek. A hinduizmus ellen vannak. Pedig a buddhizmus hindu vallás.”

“Az emberek nem tudnak itt egy titkot. A mahábódhi sztúpa egy Siva templom. Nézd meg a Buddha szoborral szemben, ott egy Siva Lingam.”

Mutat a pap három hindu szentélyt

“Az egy Visnu templom, utána Káli és Siva, az utolsó Hanumán”

A Visnu szentélyben egy Buddha szobor volt, fölötte egy Visnu kép.

Hindusztán

“Pakisztán India része!”

Banglades India része!”

Az apa

“Nem vagyok vallásos, de hindu vagyok. Egyszerű emberek vagyunk. Az élet egyszerű, mi bonyolítjuk túl. Mindenkinek meg van a saját életútja, én követem a sajátomat, te is a tiédet. Isten akarta, hogy találkozzunk, de lehet, hogy többet nem beszélünk. Lehet, hogy igen.”

-A természetben akarok lakni, egy tanyán.
-A természet Isten

Ez az ember hindu, nem vallásos…

A vallási disszociáció 2. Rész

A trauma utóhatásaként kialakult pszichológiai állapotot PTSD-nek, vagyis poszttraumás stressz zavarnak nevezi a szakirodalom (Herman, 1992). A PTSD-s tünetek egyike a disszociáció. A traumás disszociáció (eltávolodás, lehasítás) a trauma pillanatában jelenik meg. Az emberek képesek trauma nélkül is disszociálni, vegyük csak példának azt a helyzetet, amikor kifelé bambulunk az ablakon. Ilyenkor is megfigyelhető egy minimális eltávolodás a saját testünktől, érzéseinktől és a külvilág történéseitől.

A trauma pillanatában az egyén mentális és testi épsége érdekében a test egy olyan védelmi funkciót kapcsol be, amivel képes az ember eltávolodni a fájdalmas, vagy akár életveszélyes helyzetektől. Az elviselhetetlen így valamennyire elviselhetővé válik. Így képesek sokan a természeti katasztrófa vagy közúti baleset után akár törött csontokkal nulla fájdalommal szeretteik megmentésére sietni. Más esetekben az áldozatok képtelenek megmozdulni és cselekedni, mivel lefagyással, bénulással is reagálhat a test egy traumatikus eseményre.  

A krónikus (hosszabb ideig fennálló) bántalmazásnak kitett áldozatok test szinten megtanulnak a trauma elmúltával is spontán disszociálni, annak érdekében, hogy ne kelljen megélniük az elkövető által okozott fájdalmat, vagy félelmet. Nem érzik az érzéseiket, a testüket, önmagukat (deperszonalizáció) a környezetüket (derealizáció). Vannak, akik lebegő érzést, üresség érzetet, az idő belassulását, vallásos nyugalmat, vagy akár transzállapotokat is képesek megélni.

Például az áldozatok úgy élhetik meg a történéseket bántalmazásnál, mintha a szoba egy távoli pontjából figyelnék az eseményeket. Lehasítodik vagy töredezetté válik az érzékelésük. A traumás emlékezetük úgy emlékszik az erőszakos esetekre, hogy vagy látnak képeket, de nem társulnak ahhoz érzések, vagy éreznek a testük bizonyos részein érzéseket, de nincs hozzá vizuális emlékképük. A vallási hagyományokban se kell sokáig kutakodnunk, amíg nem találunk példát arra, hogyan érnek el transzállapotokat fájdalom okozással: víz alá nyomás, bőr átszúrása, megégetése, étel és alvás megvonás.  

A GYEREKKORI BÁNTALMAZÁS ÉS A SPIRITUÁLIS DISSZOCIÁCIÓ KÖZÖTTI ÖSSZEFÜGGÉS

A trauma pillanatában a disszociáció megmenti az embert az elviselhetetlen fájdalomtól, ám a beépült traumás disszociáció negatív hatással lesz az egyén életére (Piciotto, Fox, Neto, 2017. Briggs & Shoffner, 2006). Ha az áldozatoknak a gyerekkorukat egy erőszakos környezetben kell leélniük, akkor a személyiségük is ebben a környezetben fog alakulni. A bántalmazott gyerekek nem tapasztalják meg hogyan néz ki egy szeretetteli kapcsolat. Judith Herman pszichiáter és traumakutató a fogsághoz hasonlítja ezt az állapotot. Az áldozat nézeteit az emberi kapcsolatokról, önmagáról, de az egész világról és az abban való létezésről is az elkövetővel (a fogvatartójával) való traumás kötődés fogja meghatározni. Az áldozatok én-képében nem lesz helye az önbecsülésnek, az önállóságnak vagy az asszertivitásnak, mivel a nemet mondást, a dühöt és minden olyan megnyilvánulást, ami az áldozat önálló akaratát és szabadságát fejezné ki, azt a bántalmazó erőszakkal megtorolja. Így a disszociáció a hosszantartó bántalmazásnál azt a következményt vonja maga után, hogy az áldozat felnővén teljesen elnyomja a jogos dühét és nem tudja a saját valós igényeit vagy érzéseit artikulálni.

A bántalmazás hatására a meggyengült vagy egyáltalán nem létező én-határok miatt kialakulhat a tekintélyszemélyektől (vallásos kontextusban egy gurutól) való totális függés. A vakhitet és az egészséges kritika kerülését olyan spirituális eszmékkel lehet idealizálni, mint a „mindenki egy tükör, akiben hibát látok, abban magamat látom” vagy „a megvilágosodott mester már mindent tud, nem szabad megkérdőjelezni, hiszen ő egy felsőbbrendű, mindentudó bölcs”. A fájdalom és a felelősség eltüntetésére remek eszköz lehet a spiritualitás, ami az egyént egy hamis megnyugvásba tudja ringatni. A pozitivitáshoz való görcsös ragaszkodás így lesz íratlan szabály a spirituális közöségekben.

Az előző részben említett tanulmány kiértékelésénél egy másik igen jellemző tünet az érzelmi disszociáció és a düh-fóbia volt.
„Elmenekültem az érzelmeim és a fájdalmaim elől. Teljesen el voltam távolodva az érzelmi világomtól”.
A düh elkerülése vallásos körökben azért is jellemző, mert az számít előrehaladott spirituális gyakorlónak, akinek már nincsenek dühös állapotai, azzal a spirituális közhellyel igazolva ezt a dogmát, hogy lám, a mesterek sem dühösek.
„Mert a düh úgy van feltüntetve, minta azon már túl kellene lennünk, és kedvesnek kéne lennünk egyfolytában.”
Csakhogy annak a ténye is lehasításra kerül, hogy bizony azok, akik mesternek mondják magukat sok esetben hazudnak, önbecsapásban élnek és ugyanolyan hétköznapi emberek, mint az átlag spirituális lehasítók, akik nem hajlandóak foglalkozni a problémáikkal.

Ha az egyén nem is kifejezetten egy fizikailag erőszakos környezetben nő fel, az a fajta feketepedagógia, ami meghatározza évezredek óta a szűlő-gyerek viszonyt, szinte minden egyes ember élettörténetében megtalálható. Mit jelent ez pontosabban? Az emberi lény a gyermekkor évei alatt elidegenedik saját érzelmi világától abban a tekintélyen alapuló szülő-gyerek kapcsolatrendszerben, amiben a szülőkhöz totális tévedhetetlenség, mindentudás és abszolút hatalom van társítva.

Ebben a kötődési mintában kialakul az a belső dinamika, hogy a saját érzelmeket és igényeket el kell nyomni a tekintélyszemély elvárásaihoz képest. A felnőtt társadalom által definiált jó viselkedés jutalmazásra kerül, míg a rossz büntetést érdemel. A sírás, a düh, a fájdalom megélése, az egyén autonómiára való vágya büntetendő és szégyellnivaló dologként rögzül egyéni és társadalmi szinten is. A negatív érzések kifejezését, a szabad akaratot ezért bünteti a társadalom. Így lesz általános kulturális gyakorlat a disszociálás.

Peter Pitout: Marlene

MIÉRT NEM ELÉG ÖNMAGÁBAN A SPIRITUALITÁS?

Mivel társadalmi szinten tabu a negatív érzésekről beszélni, ezért a disszociáció nem csak bántalmazást megélt embereknél rögzül, hanem minden embernél hétköznapi gyakorlattá válik. Minden ember el van távolodva az ún. árnyék oldalától, a fájdalmas emlékeitől, és a titkokkal terhelt múltjától. Van aki vallással, van aki a kapitalista fogyasztói kultúrával, van aki drogokkal tünteti el a fájdalmát. Ám fontos külön tematizálni a vallási disszociáció jelenségét, mint ahogy fontos külön területként kell kezelni az alkoholizmust és a családon belüli erőszakot is.

Judith Herman szerint minél nagyobb a kultúrális nyomasztás azzal kapcsolatban, hogy a negatív érzéseket szégyellnivaló megélni, annál inkább megnyilvánulnak a traumás tünetek fizikai formában. Az emberek inkább elmennek feliratni szorongásoldókat, vagy a szomszédos kocsmába leugranak legurítani „csak pár sört”, hiszen egyszerűbb gyorsan eltüntetni a problémákat külső szerek bevitelével. A spirituális könyvekre, eszmékre és gyakorlatokra való kizárólagos fókusz tökéletesen el tudja látszólag tüntetni a világi problémáinkat. Mégis hosszú távon megjelennek ennek a gyakorlatnak a negatív következményei. A spirituális és vallásos emberek tovább viszik a spirituális életükbe a traumáikat. Itt fontos megemlíteni, hogy sok spirituális közeg hirdet hamis önismeretet, ami egy általános pop- és pozitív pszichológián alapszik. Ezekből a spirituális tanfolyamokból sokszor teljesen hiányzik egy komolyabb pszichológiai és társadalomismereti tudás.

Fontos lenne, hogy a magukat spirituális gyógyítóknak nevező emberek eljárjanak olyan továbbképzésekre, ahol traumakutatással vagy családon belüli erőszakkal kapcsolatos ismereteket is elsajátíthatnának. De erre ritkán látni példát, mert a spirituális lehasítás ezeknél a „gyógyítóknál” is gyakran megjelenik. A spirituális tudásukat a világi tudás felé helyezik, és úgy gondolják ez a tudás minden más ismeretet felülír. Csak azt a vonalat hajlandók követni, amit a mesterük és a spirituális közösségük eszméi kijelölnek a számukra.

A spirituális disszociálás többféle negatív következménnyel jár. A Piciotto féle kutatásban a résztvevők beszámolóiból nyolcféle következmény rajzolódott ki. Az első egy olyan stagnáló állapot kialakulása volt az interjúalanyok elmondása szerint, amiben a spiritualitáshoz való görcsös ragaszkodás játszott szerepet.
„Úgy éreztem magam, mintha meg lennék fagyva. Nem tudtam mit akarok az élettől, melyik irányba induljak el, ugyanazokat a köröket futottam.”
A második jellemző a saját életük és kapcsolataik iránti felelősség vállalásának a teljes hiánya volt. A harmadik és negyedik okozat a szorongás és a depresszió volt. Az ötödik következmény az volt, hogy nem voltak hajlandóak befogadni olyan ismereteket, ami nem az általuk képviselt spiritualitással volt kapcsolatos. A spirituális nyitottságuk igazából csak a saját spirituális eszméikre korlátozódott. A következő okozat a szociális beszűkülés volt. Miközben egyre inkább spirituálisan magasabbrendűnek vélték magukat a többieknél, valójában egyre kevésbé tudtak empatikusak lenni a környezetükkel. A nyolcadik okozat típus pedig az önegyüttérzés fokozódó hiánya volt. Ezek az emberek nemhogy közel kerültek volna a saját valódi én-jükhöz, hanem egyre inkább eltávolodtak attól.

Zárásként szeretném kiemelni, hogy a jelenlegi írásnak nem az volt a célja, hogy elvesse az emberek spiritualitásra való igényét. Hanem sokkal inkább az a célja az írásnak, hogy egy valósabb, teljesebb, egészségesebb létezéshez segítse hozzá az olvasókat. Piciotto, Fox és Jesse kutatásából is kiderül, hogy több résztvevő egy pozitiv tapasztalatnak definiálta a spirituális disszociációs állapotukat, mert úgy vélték ez a tapasztalat egy minőségibb önismerethez és holisztikus szemléletű spirituális úthoz vitte őket közelebb.

IRODALOM

Briggs, M. K., and Shoffner, M. F. (2006): Spiritual wellnes and depression: Testing a theoretical model with older adolescents and midlife adults. Counseling and Values, 51, 5–20.

Herman, Judith (1992) ford.: Kuszing Gábor (2011). Trauma és Gyógyulás. Az erőszak hatása a családon belüli bántalmazástól a politikai terrorig. Háttér Kiadó.

Kornfield, Jack (2017) ford.: Tóth Zsuzsanna (2017). A bölcs szív. Buddhista tanítások pszichológiai megközelítésben a nyugati világ számára. Ursus Libris.

Masters, Robert (2010): Spiritual Bypassing: When Spirituality Disconnects Us from What Really Matters. North Atlantic Books.

Miller, Alice (1981) ford.: Fischer Eszter (2011): Kezdetben volt a nevelés. Pont Kiadó.

Picciotto Gabriela, Fox Jesse and Neto Félix (2017): A phenomenology of spiritual bypass: Causes, consequenses, and implications. Journal of Spirituality in Menthal Health.

A vallási disszociáció 1. Rész

A spirituális élet emberek millióit vonzza világszerte. Ahogy visszatekintünk a történelmünkre láthatjuk, hogy a vallás mindig is jelentős szerepet játszott az emberek életében. Ám a hatvanas évektől a nyugati világban ugrásszerűen megnövekedett a keleti hagyományok és vallások iránti érdeklődés. A new age-es, spirituális eszmék és gyakorlatok iránti vonzalom a nyugati kapitalizmusban mára már fogyasztási iparággá nőtte ki magát. A nagy divatcégek hippis kellékeket dobnak a piacra, a dílerek vígan meggazdagodnak a pszichedelikus szerek árusításából. Felsőoktatási előképzettséggel nem rendelkező vagy semmilyen szupervízióba nem járó jósok, guruk, ezoterikus „gyógyítók” árulják a hamis megnyugvást a szenvedésüket keservesen megszüntetni akaróknak. Amiről a következő írás szólni fog, az nem csak a new age-es világ sajátossága, a nagy világvallások követőinél is mind megfigyelhetjük a spirituális lehasításnak vagy vallási disszociációnak, angulol spiritual bypassing-nek nevezett jelenséget.

A SPIRITUÁLIS LEHASÍTÁS JELLEMZŐ

A fogalmat 1984-ben John Welwood pszichológus alkotta meg. A vallási lehasítás azt a jelenséget foglalja magában, amikor az egyén arra használja a vallási eszméket és gyakorlatokat, hogy ne kelljen szembenéznie a fájdalmas érzésekkel, emlékekkel, gyerekkori traumákkal, a világban létező problémákkal, vagy felelőséggel járó döntések meghozatalával. Welwood szerint a spirituális lehasítók arra használják a spirituális életstílust, hogy elnyomják a pszichológiai problémáikat, ami viszont később súlyosabb mentális problémák jelentkezésével fog járni (Briggs and Shoffner, 2006).  

A spirituális lehasítás sokkal elterjedtebb, mint azt gondolnánk. Robert Masters pszichológus szerint, hogy megértsük a jelenséget, vissza kell mennünk ahhoz a kultúrális axiómához, miszerint a negatív érzésekről (düh vagy szomorúság) és dolgokról (például a gyerekek elleni erőszak) tabu és szégyelnivaló dolog beszélni. Az erre való kondicionálást gyerekkorban már elkezdik, így az összes ember kivétel nélkül elsajátítja ezt a társadalmi szabályt. Ennek következményeként társadalmi szinten kollektív gyakorlattá válik a problémák elnyomása. Ezt a kulturális gyakorlatot a spirituális lehasítók átemelik a spiritulitás szférájába és különböző vallási eszmék idealizálásával eltávolítják (eldisszociálják) magukat egyéni és társadalmi szinten is az élet nehéz, szomorú, dühítő, igazságtalan és fájdalmas oldalától. Masters szerint a spirituális lehasítás jellemzői a következőek:

  • eltúlzott elkülönülés a világ problémáitól
  • az érzelmek elnyomása
  • a pozitivitás túlhangsúlyozása
  • düh-fóbia
  • túl toleráns vagy teljesen vak együttérzés
  • gyenge vagy nem létező személyes határok
  • annak az illúziója, hogy aki spirituális gyakorló, az magasabb szinten van, mint a nem spirituális emberek (spirituális nárcizmus)
  • a világi dolgok leértékelése a transzcendenshez képest (a „minden illúzió” téveszme)

Jack Kornfield amerikai buddhista gyakorló és pszichológus A bölcs szív című könyvében a saját spirituális lehasításáról is beszél. Miután öt évig egy thaiföldi szerzetesi közösség tagjaként élt, hazatérve a spirituális nárcizmus csapdájába esett. Azt gondolta ő már többet tud azoknál akik nem gyakorolnak, illetve a saját és a világ szenvedésétől úgy távolította el magát, hogy azt a spirituális közhelyet hajtogatta papagájként, hogy a hétköznapi valóság csupán egy illúzió és minden problémát csak az elme hoz létre. Kornfield hangsúlyozza, hogy ezek mind téveszmék voltak, mert az igazi spiritualitás nem ezt jelenti. Pszichológusként kiemeli, hogy az együttérzés nem ostoba, nem azt jelenti, hogy mindent naivan mosolyogva elfogadunk. Ez nem spiritualitás, ez önbecsapás. Kornfield szerint a világ igazságtalan és dühítő dolgai ellen aktívan fel kell lépnünk. Az erőszakra nemet kell mondanunk. Az elkövetőket a jog eszközeivel felelősségre kell vonnunk és a világban aktívan részt kell vennünk ahhoz, hogy megtapasztalhassuk azt a valódi spiritualitást, ami az élet negatív oldalának a megéléséből és elfogadásából fakad.

EGY TANULMÁNY RÖVID BEMUTATÁSA

Piciotto, Fox és Jesse 2017-es tanulmányukban a spirituális disszociációt fenomenológiai megközelítéssel célozták megvizsgálni. Interjúalanyoknak olyan embereket választottak, akik már megéltek közvetlenül spirituális lehasítást. A nyolc önkéntes résztvevőből heten brazilok voltak és egy norvég volt köztük. Hat résztvevő spirituálisnak jellemezte magát, de nem vallásosnak, ketten pedig buddhisták voltak. A résztvevőknek a  következő öt kérdésre kellett válaszolniuk:

  1. Hogyan találkoztak a spiritualitással vagy a vallásukkal.
  2. Milyen kontextusban jelentkezett a spirituális lehasítás, és mik voltak a fő jellemzői és okai.
  3. Mik voltak a főbb következményei a spirituális lehasításnak és hogyan vették észre a tüneteket.
  4. Hogyan kezelték a spirituális lehasításukat, hogyan gyakorolják most a spiritualitást.
  5. Személyesen mit gondolnak hogyan lehetne megelőzni a jelenséget.

Az eredményeket a következőkben röviden ismertetem, az utolsó két kérdéssel most nem foglalkozom, tekintve azt, hogy az írás jelenlegi fejezete az okozatokra és a következményekre kívánja helyezni a fókuszt.

Az első kérdésre háromféle variácói jött ki. Az egyik motiváció a vallás felé fordulásban az egzisztenciális kérdésekre való válasz keresése volt. „Honnan jöttünk, mi végre vagyunk a földön?” A második jellemző a szenvedés elnyomásának vagy megszüntetésének a vágya volt. „Azért kezdtem el templomba járni, mert rengeteget szenvedtem, hittem abban, hogy a vallás megszabadít a fájdalmamtól.” Végül az utolsó motiváció a vallás felé fordulásban a családi háttér volt. Többen vallásos, spirituális családban nevelkedtek.

A spirituális lehasítás kialakulásában négyféle okozat került megvilágításba. Az első az egyén világtól való menekülése volt, a második ok az egyén saját fájdalmától való menekülés (emiatt a viselkedés miatt az ingerküszöbük is egyre alacsonyabbra csökkent, egyre kevesebb fájdalmas jelenséget és érzést bírtak elviselni). A harmadik ok a saját gyerekkoruk és családi hátterük vagy más nehéz társadalmi probléma elől való menekülés volt. Végül a negyedik okozat a vallásos közegük volt, amiben a vallási vezetők és a közösség tagjai dogmák szerint működtek és a pszichológiai problémákkal való foglalkozás iránt közönyösek vagy kifejezetten ellenségesek voltak.

A spirituális lehasításnak az egyik következménye az emberektől és a világtól való elzárkózás volt. Több résztvevőnél megjelent az a spirituális nárcisztikus viselkedés, hogy egyre inkább nem voltak hajlandóak szóba állni olyan emberekkel, akik szerintük nem voltak eléggé spirituálisak. „Azt gondoltam, hogy magasabb szinten vagyok, mint a többi ember, mert magamat sokkal spirituálisabbnak véltem a többieknél.” Az interperszonális kapcsolataik egyre inkább azokra az emberekre korlátozódtak, akik az általuk képviselt spirituális eszméhez tartoztak. A családtagjaikkal vagy a régebbi barátaikkal elkezdték megszakítani a kapcsolatot. Az Én egyetemességét elkezdték idealizálni a világi emberi kapcsolatokkal szemben. Megjelent tünetként a konfrontáció kerülése is, vagy annak az elkerülése, hogy erőfeszítéssel járó én-határokat szabjanak ki. „Elfutottam a konfrontáció és a konfliktus elől, mert attól féltem, hogy ha kifejezem a problémáimat, akkor nem fogok megfelelni másoknak és a spirituális elvárásoknak.”

A következő részben a saját gyerekkortól és családi háttértől való menekülésre fogok fókuszálni. Ismertetni fogom mit jelent a disszociáció, amihez Judith Herman traumakutatással kapcsolatos eredményeit fogom felhasználni. Továbbá bemutatom, milyen összefüggésben van a gyermekkori traumatizáció a vallási disszociáció kialakulásával.